10. A Liliom, az igazgató és a születésnapos

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, amíg felkerült ez a fejezet, de remélem nem vettem nagyon el a kedveteket a folytatástól! Jó olvasást! Esperansa



Mivel Sirius és Elena is egyetértettek vele, egy „Akkor később” felkiáltással el is tűntek a kandallóban, én pedig elvégeztem a bűbájt. Reménykedtem, hogy sikerült, mert ha nem, akkor elköltözöm nem csak az utcából, de lehet, hogy Londonból is oda, ahol James nem talál meg. 
****
Miután elvégeztem a bűbájt elküldtem a patrónusomat Elenához, aki néhány perccel később meg is jelent az ajtóban Jamesszel és Siriusszal. Elena megpróbált besétálni, de mintha egy láthatatlan védőfal megállította volna, megrekedt a küszöbön. James és Sirius próbálkoztak néhány gyengébb, majd erősebb varázslattal, de persze oda kellett figyelniük, hogy mugli ne vegye észre őket. Mivel mindegyik lepattant abba is hagyták. Behívtam Elenát, aki olyan simán csusszant az előszobába, mintha semmi sem védené a házat. Jamesnek és Siriusnak ennyi bőven elég is volt, majd miután őket is behívtam, ha nem tettem volna Elena két kezével fojt meg, odaadtam nekik egy pergament rajta a bűbájjal, hogy végezzék el a saját házaikon, lakásaikon is és adják tovább Remusnak is. Megegyeztünk abban, hogy nem csinálunk belőle nagy ügyet, mert bármennyire szeretnénk hinni a Rend biztonságosságában és ártatlanságában, valaki mégis áruló lett. Hogyan máshogy kaphatna Tudjukki információkat és jelentéseket Jamesről és Siriusról? Miután ezt megbeszéltük James és Sirius egy „Nagyon vigyázz magadra! és Csak szólj, ha valamiben segítség kéne!” búcsúszóval el is ment. Természetesen hopp porral, mert a házat hoppanálás gátló bűbájjal is kezeltem. Elena még maradt egy kicsit. Megbeszéltük a ma történteket és mesélnek kellett egy kicsit Siriusról. Szegény barátnőmnek nagyon megtetszett a Griffendél ex-szépfiúja. Elmondtam mindent, amit tudni szeretett volna, aztán ő is hazament. De mielőtt belépett volna a kandallóba megtiltotta, hogy holnap bemenjek a kávézóba. Megígértem, hogy pihenni fogok, aztán elköszöntünk.
Olyan fáradt voltam, hogy csak egy egyszerű tükörtojást ettem vacsorára, majd lezuhanyoztam és, szó szerint, bedőltem az ágyba. Nyugtalan és hosszú éjszakám volt. Rémálmomban újra megismétlődtek az aznap történtek, de sokkal rosszabb véget értek. Amikor reggel felébredtem cseppet sem voltam friss, vagy éber, de egy gyors zuhany kicsit segített. Miután felöltöztem felvettem az éjjeliszekrényemre kirakott köpenyt és Perselus ajándékát, mert szándékomban állt már ma meglátogatni a Roxfortot. Megreggeliztem, majd ellenőriztem, hogy a kicsivel minden rendben van-e. Felvettem a táskámat és a taláromat, aztán az ajtó bezárása után Roxmortsra koncentráltam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem már valóban a kis falu utcáin találtam magam. A Mézesfalástól álltam néhány méterre. Zonkó csodabazár boltjából furcsa zajok szűrődtek ki, míg a Három Seprűből a szokásos zsivaj és illat áradt. Roxfortos diákot, hétköznap lévén, nem láttam az utcákon. Elindultam a kastély felé és közben felidéztem a régi, szép emlékeket. Az első roxmortsi utamat, az első vajsörömet és mézboromat, a sok finomságot és idegesítő csínytevést. A jó barátokat és ellenségeket. A faluból kiérve megpillantottam a Szellemszállást is és eszembe jutott, amikor megláttam Remust vérfarkasként, Jamest szarvasként és Siriust kutya képében. Még mindig borsódzik a hátam, ha csak arra gondolok, hogy Remus, aki mindig is csendes és nyugodt természettel rendelkezett, egyszer csak csap a mancsával egyet és vagy egyik, vagy másik már nem is él. Mielőtt észbe kaphattam volna már a szárnyas vadkanokkal díszített kovácsoltvas kapu előtt álltam és azon gondolkoztam, hogy kéne küldenem egy patrónust a professzornak, amikor a kapu kinyílt és megjelent egy bagoly csőrében egy nekem címzett levéllel.
Kedves Ms. Evans!
Kérem, jöjjön az irodámba! A jelszó karamellás csilibombon.
Üdvözlettel: Albus Dumbledore
Igazán újíthatna a professzor – mosolyodtam el.
„ - Erre megkérdezte, hogy nincs-e karamellás csilibombonom!
– Ez tényleg elég Dumbledore-os volt” – emlékeztem vissza az első Elenával folytatott beszélgetésemre. Elindultam a kastély felé. A Tiltott Rengeteg szélén láttam Hagridot, amint egy nagy ládát cipel a háza mögé és eldöntöttem, hogy elbeszélgetek vele, ha indulok haza. Aztán láttam néhány diákot, akik egy-egy fa alatt üldögéltek vastag könyvek és hosszú jegyzetek fölött. Olyan nebulókat, akik az üvegházak felé siettek. A kastélyba belépve is nagy nyüzsgés fogadott, bár nem akkora, mintha ebédidőben lennénk. Elindultam a professzor irodájához. A folyosókon elhaladva hallottam McGalagony professzor hangját, Frics szidalmait és találkoztam Félig Fej Nélküli Nickkel is. Amikor elértem Dumbledore professzor irodáját elmondtam a kőszörnynek a jelszót, ami azonnal félreugrott. Ráléptem a lépcsőre és a következő pillanatban az iroda ajtaján kopogtam be.
- Szabad! – hangzott a professzor nagypapás hangja, amire elmosolyodtam és lenyomtam a kilincset. Akárcsak tegnap most is az asztala mögött ült a magas, támlás székében és kék szeme is ragyogott és mosolygott, nemcsak a szája. – Örülök, hogy újra látom, Ms. Evans! Kérem, foglaljon helyet.
- Köszönöm, professzor.
- Nos, Alastor Mordon beszámolt nekem a tegnap történt incidensről. Őszintén szólva nagyon meglepődtem, amikor tegnap nem találtam itt, amikor megjöttem. Mikor Dippet professzor elmondta, hogy elment, de egy órán belül visszatér, nem aggódtam, de amikor két óra elteltével sem érkezett meg megkértem Dippet igazgató urat, hogy menjen el az ön házába és a Rend főhadiszállására is. Aztán azzal az információval jött vissza, hogy magát, Alicia és Frank Longbottomot megtámadta a Sötét Nagyúr. És, hogy akart valamit magától és James Pottertől.
- Ez valóban így van. Először is sajnálom, hogy tegnap csak úgy eltűntem, de elfelejtettem ajándékot hozni Perselusnak és úgy gondoltam egy óra bőven elég lenne, hogy találjak neki valamit. Aztán összefutottam Alice-szel és Frankkel, majd megtámadtak minket. Tudjukki James láthatatlanná tévő köpenyét akarta tőlem, majd megjelent James és az aurorok. Sikerült kiszabadulnunk, de attól tartok, hogy Tudjukkinél nagyon kihúztam a gyufát.
- Igen, hallottam, milyen hősiesen és elegánsan tört ki a Nagyúr fogságából. Valamint a fenyegetésről is tudok.
- Dumbledore professzor, azért jöttem, mert szeretném a segítségét kérni.
- Bármiben örömmel állok rendelkezésére!
- Szeretném, ha önre bízhatnám a köpenyt. – Azzal elővettem az említett tárgyat és odatettem a professzor asztalára. Ő magához húzta és megfogta.
- Tudja, tegnap este Mr. Potter idejött és nagyon feldúlt volt.
- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim. James egy szóval sem említette, hogy ide készül.
- Mr. Potter arra kért, amire most maga. Hogy helyezzem biztonságba a köpenyt és Önt. Azt mondta maga hallani sem akar arról, hogy aurorok figyeljék és védjék meg.
- Ez valóban így van. Nincs szükségem… De ezt már Jamesnek is megmondtam…
- Igen és Mr. Potter azt is mondta, hogy maga nagyon ideges lesz, ha meghallja az auror szót. – Erre én egy kis szégyenérzetet éreztem, hisz a professzor még csak a hangját sem emelte fel, én meg kiakadok ok nélkül. – Na szóval, James majdhogynem könyörgött nekem, hogy védjem meg Önt. Természetesen a köpeny védelmét elfogadom és örömmel teljesítem. De ön nem tárgy. Magát nem tudom egy dobozba tenni és az iskola valamelyik részére elrejteni. Ha maga nem kér a védelmünkből, akkor nem tudok önnek segíteni. – Átható pillantással nézett rám, de éreztem benne az aggodalmat. Tessék, még a világ leghatalmasabb mágusa is az én védelmemet akarja, mert a volt férjem megkérte rá. Mégis mit csináljak? – Miért nem akarja elfogadni a barátai és a szereleme segítségét?
- Bonyolult dolog, professzor. Kérem, bocsásson meg, de ennél többet most nem szeretnék mondani.
- Természetesen elfogadom a döntését. A köpeny miatt ne aggódjon. Tökéletes biztonságban lesz itt. De most váltsunk témát. Hogy működik az ispotály? Ms. Windjammertől még mindig kapok információkat, de az utóbbi időben egyre kevesebbet.
- A betegeink száma viszont folyamatosan nő. Elena egyre kimerültebb a sok rossz miatt, amit lát és hall, de próbálja palástolni. Egy-egy ügy komolyan megviseli és félek, hogy az idegeinek fog ártani.
- Sajnos a mostani világban az ilyen nem ritka dolog. Mondja meg kérem Ms. Windjammernek, hogy szüksége van egy kis pihenésre, egy kis kikapcsolódásra.
- Azt hiszem, ezt Sirius elintézi nekünk – mosolyogtam az igazgatóra, aki ugyan visszamosolygott, de értetlen arcot vágott. – Tegnap találkoztak a házamban, de olyanok, mintha évek óta együtt élnének. Remélem, hamarosan már készülhetünk is az esküvőjükre. Bár azok után, amik Elenával történtek, nem vagyok benne biztos, hogy ismét beleugrik egy kapcsolatba.
- Nos, bármi is lesz kettejük között, remélem pihentető lesz Ms. Windjammernek.
- Igen. Professzor, köszönöm, hogy segít nekünk, de ha nem bánja, akkor én megyek. 
Felálltam a székből és magamhoz vettem az időközben levett taláromat és táskámat. A professzor még biztosított, hogy bármiben szívesen áll a rendelkezésemre. Mikor kiléptem a folyosóra ismét elöntött az ismerős érzés, hogy otthon vagyok. Imádom azt a házat, amit James vett és nagyon otthonosan be is rendeztük, de akárhányszor hazamegyek mindig egyedül vagyok és ezt nem szeretem. A szüleimet és Elenát pedig nem akarom folyton zavarni és rájuk erőltetni a társaságomat. A Roxfort tizenegy éves koromtól kezdve az otthonom volt és valószínűleg az is lesz, amíg élek. Amelyik folyosón elmentem eszembe jutott egy-egy emlék és van, amelyiken nyíltan elmosolyodtam és van, ahol még kuncogtam is. Néhány perccel azután, hogy elhagytam az igazgatói irodát kicsengettek, így diákok özönlöttek ki a termekből és siettek a következő órákra. A legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki mosolygott. Találkoztam néhány lánnyal, akik akkor voltak negyed, vagy  ötödévesek, amikor én végzős és tessék, most ők a legidősebbek. Kicsit beszélgettünk, kérdezgettek a RAVASZ-ról és a gyógyítói munkáról, majd rohantak, hogy beérjenek csengetés előtt. Én is lementem a lépcsőn és az előcsarnokba érve megcéloztam Hagrid házát. Mentem is volna, ha meg nem hallok valakit.
- Mr. Dawson! Szálljon le, Mr. Romonovról! Mégis mit képzel? Hol van? Még szerencse, hogy pálcát nem rántott! Bár még az is jobb lett volna, mint ez a mugli stílus!
- De, Piton professzor! Nem én kezdtem, Romonov sértegetni kezdte Millyt a származása…
- Nem érdekelnek a kifogásai, Mr. Dawson. Húsz pont a Griffendéltől és holnap este várom öt órára az irodámba!
- De, professzor úr! Holnap kviddics edzés lesz, szombaton meg meccs.
- Akkor gondolom, nagyon fog sietni kipucolni az üstöket.
A házak pontszámláló homokórájára nézve láttam, hogy a Griffendél vörös rubintjai fogyatkoznak. A két fiú arcáról olvasni lehetett. A griffendéles dühös volt, nemcsak a mardekárosra, hanem Perselusra is. A másik fiú viszont olyan elégedett képet vágott, mintha már most a kezében lenne a kviddics kupa. Perselus nem sokat változott. A haja olyan volt, mint mindig. A bőre, most is legalább olyan fehér, mint ami sose látott napfényt. Fekete talárt viselt. Minden fekete volt rajta, kivéve a bőrét. Mikor a griffendéles lány elhúzta a fiút, felsegítette a mardekárost, majd hátba veregette és elindította az ajtó fele. Amikor utána nézett, meglátott engem is. Az arca egy pillanatra megnyúlt, de hamar rendezte a vonásait és olyan érzéketlen lett, mint amilyen az utolsó években volt. Néztük egymást néhány másodpercig.
- Szervusz, Perselus! – Néhány lány és fiú lopva, vagy nyíltan megálltak és ránk csodálkoztak. Perselus szerintem azt latolgatta, hogy valóban ott vagyok-e vagy sem.
- Szia, Lily! Mit csinálsz te itt?
- Volt egy kis megbeszélni valóm Dumbledore professzorral.
- Értem – mondta, majd elég volt ránéznie a nebulókra és azok már el is indultak a termeikbe.
- És veled is beszélni akartam. – Úgy láttam, ez egy kicsit felkeltette az érdeklődését, de semmit sem lépett, így folytattam. – Szeretnék bocsánatot kérni, mindenért, ami az utolsó években történt. – Nagy szemekkel nézett rám, mintha nem értené, mit mondanék. Addig keresztbe tett karjait maga mellé engedte és olyan volt, mint aki néz, de nem lát.
- És, boldog születésnapot is kívánnék. – Elővettem a kis dobozt, ami a medált és a nyakláncot rejtette – Ez a tied.
- Nem érdemlem meg, bármi is az – mondta és biztosra vettem, hogy komolyan is gondolja.
- Vegyük úgy, hogy tiszta lappal indulunk. Mind a ketten.
Odasétáltam hozzá és a kezébe adtam a kis dobozt, majd rámosolyogtam és elindultam a kijárat felé. Örültem, hogy nem vágta hozzám az ajándékot és nem kezdett el ordítozni. Biztosra vettem, hogy nem fog utánam szólni, de tévedtem.
- Én is sajnálom. Remélem meg tudsz bocsájtani. – Megálltam és visszanéztem. Először láttam meg azt a Perselust, akivel tizenegy éves koromban megismerkedtem a játszótéren és, aki mesélt nekem a varázsvilágról és a Roxfortról.
- Fátylat rá. Felejtsük el a dolgot. – Évek óta először mosolygott rám és mutatta, hogy menjek a pince felé. Eszembe jutott, hogy McGalagony professzor azt mondta, megkapta a bájitaltant és a Mardekár házat is. A lépcsőn lefelé haladva láttam a Nagyteremből kikukucskálni néhány első és másodévest, sőt még ötöd-hatodéveseket is egy-egy szobor mögé elbújva. Azt hiszem Perselus is tudta, hogy ott vannak, mert mielőtt utánam jött a lépcső tetején még így szólt.
- Aki most azonnal nem megy az órájára, a következő hétvégét az irodámban tölti és a háza is elbúcsúzhat a pontjaitól.
A pince még mindig ugyanolyan sötét és hideg volt, mint három évvel ezelőtt. Ahogy elhaladtunk a bájitaltan terem előtt megcsapott az előző órán készített bájitalok émelyítő szaga. Mióta terhes vagyok az ilyeneket sokkal intenzívebben érzékelem, mint eddig, és ez nem volt éppen felemelő érzés. De szerencsére hamar elmúlt a szédülés és a hányinger is. Szerintem Perselus észre sem vette, hogy egy kicsit meginogtam. Kinyitotta előttem az irodája ajtaját és megvárta, amíg bementem és csak azután csukta be maga mögött. Amikor Lumpsluck professzor uralta ezt a szobát mindenhol a híresebbnél híresebb diákjainak képe virított és minden polcon egy-egy üveg cukrozott ananász pihent. Perselus inkább a kísérleteinek és bájitalainak szentelte ezt a helyet. A bútorok egyszerűek és kissé kopárak voltak. Az íróasztalán halomban álltak a házi dolgozatok tekercsei. A polcokon és szekrényeken mindenféle bájital alapanyag állt, egyesek kis üvegekben, másikak dobozokban. Semmi személyes tárgyat nem láttam az irodájában. Se fényképeket, se apró tárgyakat, de még a versenyeken elnyert kupákat sem. Perselus megvárta, amíg körbenéztem a szobában, majd intett, hogy üljek le az íróasztalával szemben levő székek egyikére. Miután helyet foglaltam néhány másodpercig még néztünk egymás szemébe, majd Pers szólalt meg.
- Miért most?
- Nem tudom.
- Mi történt, hogy most hirtelen beszélgetni akarsz velem és születésnapi ajándékot hozol, amikor tudod jól, hogy ki nem állhatom a születésnapokat – kulcsolta össze az ujjait, majd rájuk tette az állát.
- Tegnap egy barátnőm cukrászdájában voltam, amikor megjelent McGalagony professzor… - Szépen elmeséltem neki a dolgokat egészen odáig, hogy nem hoztam ajándékot, és vissza kellett mennem az Abszol útra. Rövid vonalakban felvázoltam a Nagyúrral való találkozást és megmenekülést, de nem árultam el neki, hogy mit akart tőlünk. Nem azért, mert nem bízom benne, de már akkor kikerekedtek a szemei, amikor megemlítettem, hogy a születésnapjára jöttem ide, hát még akkor, amikor megjelent a Sötét Nagyúr.
- De mit akart tőled? – tapintott rá a lényegre.
- Azt nem tudta megkérdezni, mert megjelentek az aurorok – mondtam nyugodtan egy vállrándítás kíséretében. Reméltem, hogy nem szúrja ki, hogy hazudok. Ahhoz sajnos nagyon ért.
- Ugye semmi bajod? Mármint, se testi, se lelki?
- Ne aggódj, kutya bajom! Csupán megijedtem egy kicsit és ennyi.
- Csodálkozom, hogy Potter egyedül mert hagyni, meg azt is, hogy elengedett ide. Egyáltalán tudja, hogy visszatértem, mint tanár?
- Nem hiszem. De Jamesnek már nincs szava az enyém mellett. Elváltunk – mondtam értetlen tekintetét látva. Perselus arcán hirtelen ezer meg egy érzelem mutatkozott. Öröm, kíváncsiság, rosszallás, bánat, sugárzó boldogság és még sorolhatnám. Apró mosollyal az arcán hátradőlt a székén és keresztbe fonta a karjait.
- Tudom, hogy nem szabadna ezt mondanom, de ennél okosabb dolgot nem is tehettél volna.
- És miért is? – Azonkívül, hogy ki nem állhatják egymást mi más indoka lenne?
-  Potter nagyon nyíltan tevékenykedik a Sötét Nagyúr ellen és ez mindenkinek szemet szúrt, aki a sötét oldalon áll. Nem csak itt, a Roxfortban, voltak ellenségeik. Azok, akik valaha móresre akarták tanítani Pottert és Blacket, bármit megtennének, hogy megnehezítsék, vagy pokollá tegyék az életüket. Ennek egyik legjobb módszere, ha a családtagjaikat, barátaikat elteszik láb alól. Te elsőszámú áldozat voltál addig, amíg Potter felesége voltál és nem csak azért, mert mugli születésű vagy.
- És ezt te honnan tudod? – Nagyon úgy beszélt, mintha minden nap ezt hallgatná. Kicsit már gyanúsan sokat tud. Úgy látszik ő is így gondolta, mert visszavett egy kicsit a stílusából.
- A varázsló hall ezt meg azt, amikor bemegy a Zsebpiszok közbe néhány bájital alapanyagért - rántotta meg a vállát, de testtartása megfeszült egy kicsit. Nem akartam megbontani a kialakulóban levő új barátságunkat, így nem firtattam tovább, de biztos lehet benne, hogy ezt még később előveszem. Talárja zsebéből elővette az ajándékomat, majd forgatni kezdte, de mivel nem jött rá, mi van benne, rám nézett.
- Ez micsoda? – kérdezte úgy, mint az első születésnapján, amin ajándékot adtam neki. Ismét olyan volt, mint egy izgatott kisgyerek.
- Nyisd ki és megtudod. Ne aggódj, nem fog robbanni! – úgy láttam nem igazán örül az utolsó szavaknak, de elkezdte a masnit kibontani, majd a kis doboz tetejét is levette és láttam az arcán, hogy már készül az ártó bűbájt levenni arról, amit benne talált, vagy akár magáról. Ehelyett a medált és a láncot találta benne és az arcán őszinte meglepetés látszott. Kezébe vette a nyakláncot és kiemelte a dobozból, de olyan óvatosan, akár egy méregdrága porcelánt. Elmosolyodtam az óvatosságán. A tizenkettedik születésnapjára egy könyvet kapott tőlem, amit hasonló gyöngédséggel kezelt. Szerintem soha sem gyűrte meg egyetlen lapját sem, még véletlenül sem. Mikor befejezte a medál aprólékos megvizsgálását feltette a nyakába a láncot és rám nézett.
- Köszönöm, ez gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik.
- Viszont én sem adtam neked már évek óta semmit.
- Úgyis közelít az én születésnapom is – kacsintottam rá és ő erre aprót ugyan, de elmosolyodott. – És nem csak az enyém –jegyeztem meg halkan csak úgy magamnak, de a szoba csendjében ez úgy hatott rám, mintha legalább felemeltem volna a hangom.
- Kinek a születésnapja lesz még a közeljövőben?
- Pers, előtted sosem voltak titkaim és ez így is marad – jelentettem ki. Tudtam, hogy nem kellene már az első nap elmondanom neki mindent, de annyira jó volt újra önmagának látni és nem Avery és bandája mögött, hogy ez engem is vakmerőbbé és meggondolatlanabbá tett. – Öt hónapos terhes vagyok.
Ahogy Perselusra néztem nem tudtam eldönteni, hogy mi mehet végbe benne. A testtartása ismét megfeszült, ami rosszra enged gondolni. De a szemébe kis csillogás költözött, ami meg a remény jele. Úgy láttam próbálja összeszedni a gondolatait és nem is akartam kizökkenteni. Amikor úgy tűnt, hogy minden lehetőséget és eshetőséget lejátszott a fejében megszólalt.
- Akkor miért váltál el Pottertől? – Egyből a közepébe. Pers mindig is túl okos volt, hogy olyan kérdést tegyen fel, amire már amúgy is sejti, vagy tudja a választ.
- Ez kicsit bonyolult.
- Azt hiszem meg fogom érteni, ha elmondod – mondta kicsit gúnyosan, mintha legalább az értelmi képességeiben kételkednék.
- De nem fog tetszeni, amit hallani fogsz – figyelmeztettem, mert jól tudtam, hogy így lesz.
- Tégy próbára – mondta magabiztosan.
- Még mindig szeretem Jamest és valószínűleg ez sosem fog változni. – Igazam volt, ez valóban nem tetszett neki. Olyan volt, mint akit legalább arcon csaptak, de folytattam. – Pont ezért tartottam meg a babát, mert nem akartam megtagadni a lehetőséget a picitől, hogy élhessen. Viszont el akartam válni Jamestől, mert lehet, hogy önszántából, lehet, hogy csapdába csalták, de úgy mentem haza, hogy egy nővel feküdt az ágyunkban.
Perselus várt egy kicsit és próbálta feldolgozni, amit mondtam, de úgy láttam nem nagyon zavarta meg a hír, hogy házasságtörés miatt váltunk el Jamesszel. Nekem viszont ismét szúrni kezdték a könnyek a szememet. Sajnos mindig ez van, ha a válásról beszélek, hiába telt el már öt hónap. Hogy a könnyeket elrejtsem ránéztem az órámra és hitetlenkedve tapasztaltam, hogy fél tizenkettő van. Felálltam és magamhoz vettem a holmimat, majd Perselusra néztem és megszólaltam.
- Sajnos most mennem kell. Örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat.
- Ha legközelebb is szeretnél beszélgetni, csak gyere. Én innen nem megyek sehova. Csak kérlek, küldj egy baglyot, mert lehet, hogy órám van.
- Persze. Nos, akkor én megyek. – Megöleltem és adtam neki két puszit, majd kis mosollyal kimentem az irodából. Perselus még utánam szólt, de nem jött ki az irodából.
- Vigyázz magadra!
Az elhatározásommal ellentétben nem látogattam meg Hagridot, hanem a kapun kiérve elindultam Roxmorts utcái felé és amint lehetett hoppanáltam. Otthon nekiálltam az ebédnek és készítettem valami süteményt is, hogyha Alice délután megérkezik, legyen mivel megkínálnom. Sütés-főzés közben pedig gondolkodtam és örültem, hogy Perselus otthagyta a „barátait” és ismét olyan lett, mint gyerekkorunkban.