31. Ha a repülő autó elszabadul...

Kedves olvasók! Hosszas kihagyás után következik egy hasonlóan hosszú szünet, de meghoztam a 31. fejezetet. Ebben a részben Harry másodéves életének első felével ismerkedhetünk meg. Meg persze Lily érzéseivel. Jó olvasást kívánok! Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

Kedves Lily és Diego!

Őszintén nem tudom, mit mondhatnék. Először talán egy szívből jövő bocsánatkérés lenne illendő. Nem tudom Ronaldnak, hogy jutott eszébe működésbe hozni az autónkat, ráadásul varázslatot is alkalmazni rajta mugli környezetben… Nagyon remélem, hogy Harrynek nem esett baja ez alatt, a kis kaland alatt. Fel nem foghatom Ronald tettét. Biztosíthatlak benneteket, hogy mind Arthurtól, mind tőlem megkapja a magáét, amint őszi szünetben hazaér. Még egyszer elnézést kérek az ő nevében is. Remélem, a jó viszonyunk ezzel nem szűnik meg és Harryt sem tiltjátok el tőlünk, hisz az egész család úgy megszerette. Kérlek titeket, őszi szünetben, mikor a gyerekek újra itthon lesznek, gyertek el hozzánk egy vacsorára és a kis Selenát is hozzátok.

Minden jót és Merlin óvjon benneteket!

Molly és Arthur Weasley

- Szegény Molly… teljesen el lehet keseredve - mondtam Diegónak, amikor letettem Ron édesanyjának levelét a konyhaasztalra.

Szeptember 2.-a volt és már végeztünk a vacsorával. Selena a másnapi iskolás kellékeit pakolta a táskájába, Diego pedig nekem segített leszedni az asztalt, amikor Tekergő bagolykopogásra figyelmeztetett bennünket.

Ahogy elolvastam Molly levelét csordultig telítődött a szívem szeretettel. Mikor előző délelőtt nem tudtam elbúcsúzni Harrytől az állomáson elkapott valamiféle idegesség. Diego nyugtatgatott, hogy biztos felvitték a ládáikat a vonatra és újra találkoztak a barátaikkal és elfelejtettek elbúcsúzni tőlünk. Még Selena is egyetértett vele, hisz a fiúk már hetek óta arról leveleztek, vagy beszélgettek, hogy milyen jó lesz újra az iskolában lenni a griffendélesek körében. Hát gyomorgörccsel, de annyiban hagytam. Erre aznap este kaptam egy levelet apától, hogy a fiúk elvitték a Weasley család repülő autóját és  nemrég érkeztek meg az iskolához, ahol egyből belerepültek a fúriafűzbe. Ahogy elolvastam a levelet először is le kellett ülnöm, majd ahogy elképzeltem a jelenetet hirtelen nevethetnékem támadt, hisz nem is James vére folyna az ereiben, ha nem akart volna kikezdeni a fúriafűzzel. Aztán ahogy ez a fajta roham alábbhagyott tört rám az idegeskedés. Bevettem egy fejfájás csillapító bájitalt és végiggondoltam a lehetőségeimet. Nem akartam, hogy Harry még jobban eltávolodjon tőlem, így tehát nem rohantam a Roxfortba felelőségre vonni. Egyszerűen vártam és jobban is tettem.

-          - Én személy szerint Ront sajnálom. Biztos, hogy nem kis letolást kapott már most is. Szerintem Molly olyan rivallóban részesítette, hogy még Roxmortsban is azt hallgatták – mosolygott Diego és nyomott egy puszit az arcomra.

-          - Na, igen… azért őt se kell félteni – mosolyodtam el én is.

-          - És, te? Mit akarsz csinálni? Rivallót írsz, vagy kivételesen ezt a professzorokra hagyod?

-          - Nem tudom. De mindenképpen aludnom kellett egyet ahhoz, hogy ne tegyek olyat, amit később megbántam volna.

-          - Újabb levelet kaptunk! – szaladt be Selena mosolyogva. A levélen Harry kézírása állt, így nem is csodáltam, hogy vigyorgott, mint a vadalma.

-          Jól van… nézzük csak.

Diego leült a konyhai székek egyikére, Selena az ölébe ült, Tekergő pedig a konyhaszekrény és a fal találkozásához tette le magát, míg én az asztalnak dőltem.

Kedves Anya és Apa!

 Kérlek titeket, ne küldjetek rivallót! Még mindig cseng a fülem attól, amit Mrs. Weasley írt, pedig nem is nekem szól.

--    Azt elhiszem – kuncogott Diego.

Higgyétek el, meg tudom magyarázni.

--  Biztos vagyok benne – kommentáltam én is.

Nem az volt, hogy különcködni akartunk, vagy felvágni, vagy rosszalkodni. Csak nem tudtunk átmenni a falon. Mármint láttuk, hogy ti eltűntök a „kapuban”, majd mi is elindultunk Ronnal, de az átjáró nem akart megnyílni nekünk. Szilárd volt a fal és ahogy nekimentünk elestünk és szétszóródtak a dolgaink. Mire összeszedtük magunkat meg a holminkat pont hallottuk, ahogy megszólal az Expressz kürtje és bepánikoltunk, hogy ha mi nem tudtunk bemenni, akkor lehet, hogy ti sem tudtok kijönni és féltünk, hogy nem jutunk el az iskolába. Jobb ötlet nem lévén Ron az autójukat akarta használni én meg belementem, mert ez volt a legjobb esélyünk. Csakhogy én még sosem ültem olyan autóban, mint az volt, Ron meg nem tudta kezelni, így látott meg néhány mugli minket. A fúriafűzes eset meg nem igazán a mi hibánk volt. Mármint Ron azt mondta, hogy nem fogott a fék, és a kormányt sem tudta elforgatni, mintha beragadt volna, így nekimentünk a fának. Utána az autó meg életre kelt és kiköpött minket meg a csomagjainkat, majd eltűnt az erdőben.

- Tényleg van ilyen? Hogy az autó életre kel? Nekünk is lehet élő kocsink? – kérdezte Selena mosolyogva.

-          Nem kicsim, tudtommal még elvarázsolt autó sem képes önálló döntéseket hozni – magyarázta Diego lányunknak, aki egy kicsit el volt szontyolodva a hírtől, de hamar összeszedte magát.

Tudom, hogy csalódtatok bennem, de kérlek, ne tegyetek semmi meggondolatlant. Mármint, nem szeretném elhagyni a Roxfortot és Rontól sem szeretnék megválni. Amúgy meg Perselus és Minerva néni már annyira leharapta a fejem, hogy ha a gégém még a helyén van, akkor jól jártam. Megígértem, hogy idén nem lesznek olyan kalandok, mint tavaly és hogy mindent elmondok, ami történik velem, a legkisebb dologtól kezdve.

Szóval, a mai újdonság az a Sötét Varázslatok Kivédése óra volt, ahol Lockhart professzor semmit sem tanított, csak a saját nagyságát, díjait és egyéb történeteit ecsetelte másfél órában. A fiúkkal halálra untuk magukat, ennyire még egy mágiatörténelem óra sem volt unalmas.

- Akkor tényleg nagyon unhatták… - gondoltam vissza Binns professzor száraz és lélektelen óráira.

- Nem igaz. Gilderoy Lockhart egy igazi hős. Olyan sok rossz varázslóval számolt le, hogy azt már alig tudja fejben tartani, így inkább leírja őket – durcáskodott Selena. Összenéztünk Diegóval és elnevettük magunkat. – Mi olyan vicces? – kakaskodott Selena.

- Kicsim, én ismerem Gilderoyt már gyerekkorom óta. Ő nem bátor és főként nem az elesettek védelmezője.

- Nem?

- Nem. Gilderoy olyan szépfiú, akinek nincs mása, csak a külseje.

-  De hát, azok a történetek? 

- Mind csak mesék. Olyanok, mint a mesekönyveidben szereplő történetek, csak felnőtteknek kitalálva.

- Biztos? – lett könnyes a lányom szeme.

- Oh, drágám. Na, gyere ide – öleltem meg Selenát. – Nincs semmi baj. Diego, kérlek, folytasd a levél olvasását – adtam át fiunk levelét neki én pedig leültem Selenával.

Végül is hamar eltelt a nap és nem történt semmi egyéb érdekesség. Jó persze, összefutottunk Malfoyjal, meg a pribékjeivel, de ezt ugye nem tudjuk elkerülni. Aztán hallottam valami csúszó hangot. Nem tudom, mi volt az, de nem tetszett. Hermione és Ron azt mondta, hogy ők nem hallották, Hermione meg ráfogta, hogy bevertem a fejem a fúriafűzzel való randinál és igaza is lehet.

Most viszont elköszönök, mert holnap reggel korán kelünk. Jó éjszakát és szeretlek titeket. Meg persze Selenát is.

                                                                                               Ölel: Harry

- Na, jól van, hercegnőm. Irány fürdeni! – tette le Diego Harry levelét, majd átvette Selenát és elindultak az emeletre.

Fogtam Harry levelét és a nappaliba mentem. Elővettem egy dobozt és beletettem fiam küldeményét a többi közé… azok közé, amelyeket tavaly írt Selenának. Nem volt szívem eldobni ezeket az irományokat, hisz egy nap, mikor felnőtt lesz és talán már gyerekei is lesznek, meg tudom mutatni őket az unokáimnak. Már előre hallom a hangomat, amint kijelentem: „Apátok is égetnivaló kölyök volt… de ő így hozott színt az életünkbe.” A gondolatra elmosolyodtam. Hallottam, hogy Diego lesétál a lépcsőn, majd megkérdezte, hogy kérek-e egy pohár bort. Mire feleszmélhettem volna, már a kezembe is adta a poharat és kézen fogott, majd kivezetett a kertbe, ahol leültünk a függőágyra. A kellemes esti levegő jót tett az egész napos hőség után. Csendben kortyolgattuk italunkat és figyeltük, ahogy Tekergőt ingerli egy kósza tücsök, majd egyetlen kutyánk egy idő után feladja türelmét, hogy minden erejével a „kis zenész” nyomába eredjen. Tekergő idős kutya volt, de nem tudta volna megmondani róla az ember. Ugyanúgy játszott a gyerekekkel, mint amikor azok még nagyon picit voltak. Egy ilyen kis lény, mint a tücsök, is olyan izgalomba hozta, hogy sokszor féltettem, nehogy a nagy játék után egyszer csak lefeküdjön és ne kelljen fel többet.

- Mire gondolsz? – kérdezte felém fordulva Diego.

- Csak Tekergőt figyeltem.

- Szerinted késő már, hogy párt keressünk neki? – Erre a kérdésre kuncogni kezdtem. – Most miért? Gyönyörű és szófogadó kutya. 

- Igen, de szerinted milyen gazdi fogadná el, mint apa kutyát? Azt sem tudjuk, milyen fajta, hát akkor a kicsikből mi lenne?

- De ez annyira nem fair…

- Mi?

- Hogy egyedül öregedjen meg.

- Hisz itt vagyunk neki mi. Mi vagyunk a családja.

- Igaz – nyomott puszit a homlokomra és átölelt.

- És ha hoznánk haza egy másik kutyát?

- Hozzunk! – hallottuk Selena hangját.

Hátrafordultunk és kislányunk állt mögöttünk pizsamájában, majd hozzánk sietett és kettőnk közé ült. Már mondta is a magáét. Milyen fajta, milyen nemű, milyen színű legyen és miként fogjuk tanítgatni, milyen trükköket fogunk beleplántálni. Lelőni alig lehet ezt a gyereket, ha elkezd beszélni… Pont olyan, mint a nagynénje, Melissa. Tekintve, hogy másnap iskola, kaptam egy puszit Selenától, majd Diego felvitte a szobájába lefektetni. Mire egyedül maradtam volna Tekergő sétált a lábamhoz és lefeküdt a hinta alá. Gondolkodni kezdtem. Nem volt konkrét elképzelésem, csak elengedtem a gondolataimat. Hamar megtaláltam, ami a legjobban nyugtalanított. A téma: Perselus.

Tavalyi évben nem sokat beszélgettünk egymással. Én magasabb beosztásba kerültem az ispotályban, neki pedig a gyerekekkel kellett foglalkoznia. Jó, persze, az ünnepeken és születésnapokon mindig beszélgettünk, de mindegyik az a felületes társalgás volt. Bántott a dolog, de hát egy nap csak huszonnégy órából áll és nem tudtam semmit kivenni, hogy vele leülhessek egyet csevegni. Aztán jöttek az aggodalmas időszakok, amikor Ron Perselust vádolta a Bölcsek kövének ellopási kísérleteivel. Harry és én is nehezen tudtuk ezt megemészteni. Emlékszem karácsonyi szünetben Harry nagyon sokat kérdezett arról, hogy milyen volt Perselus az iskolában, mennyire hatottak rá a mardekáros eszmék. Mivel tudtam, Selena révén, hogy miért kérdezte, minden kérdésre teljesen őszintén válaszoltam… de én választ nem kaptam, hogy pontosan miért is kellenek ezek az információk. Jó, Harry sumákolt és nem is örültem neki, de most már túl vagyok rajta. Igazából talán nem is nekem, hanem Harrynek volt ez egy felettébb kínos szituáció. Hisz Ron éjjel-nappal neki ecsetelte rosszabbnál rosszabb ötleteit, hogy mire is akarná felhasználni Perselus a Bölcsek kövét és ő, Ron, mit tenne Perselusszal, amint sikerülne neki megakadályozni a lopást. Ron nem tudta, hogy „kedvenc” bájitalprofesszoruk Harry keresztapja. És mivel Harry nem is kívánta az első félévben beavatni barátait, ő maga két tűz közé került. Vagy elmondja a teljes igazságot és félő, hogy elveszti Ron barátságát, vagy megpróbálja kideríteni, ki akarja besározni Perselust, hogy az igazság későbbre halasztódjon. Fiam persze a nehezebbik utat választotta.  Neki Perselus nem egy nagyra nőtt denevér, aki képtelen hatékonyan hajat mosni, vagy gúny nélkül mosolyogni. Számára a keresztapja egy szigorú, de kiváló bájitalmester, aki sokszor lebuktathatta volna előttem, vagy bármelyik roxforti professzor előtt, amikor tilosban járkált, de sosem tette. Mondhatni cinkostársak voltak. Olyanok, akik pontosan tudják, mit várhatnak a másiktól és ez számukra a legjobb és legkézenfekvőbb megoldás. Nem mondhatnám, hogy nagy szeretetet mutatnak a másik felé… Perselusban azért benne van az érzés, hogy mégiscsak James fia… James Potter fiának keresztapja. Mikor először tudatosult benne, hogy milyen szerepre kérem fiam életében, egyszerre vágott olyan képet, mint aki citromba harapott és kezdett el féktelenül nevetni. Nem mondom, engem is szórakoztatott a gondolat, hogy ha egyszer ez James fülébe jut, kit öl meg előbb, Perselust, vagy engem?

Aztán a hosszabb beszélgetésekről szólva eszembe jutott, amit már a nyári szünetben itthon tartottunk Harryvel… az egész évről. Mindig is tudtam, hogy ha valami nem tiszta neki, valami rejtélyt talál, azt kötelességének érzi megfejteni. De nem voltam képes rájönni, hogy ezt az egészet miért csinálta. Hogy miért kockáztatta az életét és a barátai életét valami olyanért, aminek a létezéséről alig tudott többet, mint a muglik a sárkányokról… csupán egy legendát, egy elkapott szót a szélből. Nehezére esett válaszolni. Láttam rajta, hogy fél megadni a választ. Pedig sosem voltam rá kimondottan mérges. Sosem büntettem meg komolyan és soha, egyetlen egyszer sem emeltem rá kezet, így végképp nem értettem, hogy miért tette. A válasz egyszerű volt. Bizonyítani akarta, hogy képes helyt állni a Roxfortban. Hogy nem kell folyton attól rettegnem, hogy valaki bántja, mert igenis meg tudja védeni magát.

Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek-e, vagy vigyem be Harryt Diegóék egyik csapatedzésére és kérjem meg őket, hogy tanítsák ki a párbajozásra, még a Roxfort előtt. Legszívesebben bezártam volna a szobájába és nagyon messzire elhajítottam volna a kulcsot, hogy még csak véletlenül se tudjon kijönni és senki se árthasson neki. De ez holtában született ötlet. Még be se fejeztem a gondolatmenetet, amikor tudtam, hogy úgyse tenném meg. Diego tanácsára hallgatva hagytam, hogy azt csináljon, amit akar. Az övé volt az egész nyár, hogy felejtsen és újra élvezze a gyerekkort. Nekem pedig volt két és fél hónapom összeszedni magam és az erőmet egy új tanévre. Ami lehet, hogy hamar elfogy, ha fiam ilyen manővereket hajt végre.

 Két héttel iskolakezdés után Londonba látogattam egy szombat délelőtt. A Fekete Rózsában találkoztam Elenával és Narcissával. Mi hárman egész közel kerültünk egymáshoz, habár csupán az én férjem tudott róla, hogy hol vagyunk és kivel. Ha Lucius, vagy Sirius rájönne, hogy drága feleségük kivel is teázik, csúnya világ lenne. Mindenesetre én Sirius győzelmére fogadnék, és nem csak azért, mert a régi házszellem vezérel, hanem mert legjobb barátja a minisztériumi aurorparancsnok, és Sirius is elég közel van a tűzhöz. Narcissával sokat beszélgettünk a fiaink kapcsolatáról. Persze, Dracotól elvárja az apja, hogy mindenkivel olyan lekezelően bánjon, ahogy ő tette anno a Roxfortban. De Cissy sajnos úgy érzi, hogy hiába minden igyekezete, a fia lassan minden tekintetben az apjára fog ütni.

Megbeszéltük a legutolsó levelet, amit Harry írt. Mint fiam kifejtette, Lockhart nem a professzorok mintaképe. Elengedni egy kalitka kelta tündért az osztályteremben, majd magukra hagyva a diákokat rohanni kifele és visszakiáltva, hogy „A maradékot igazán bezárhatnátok a helyükre, gyerekek!”, nem nevezném kifejezetten dicséretesnek, vagy példásnak. De az már más, amikor párbajra kényszerít két diákot.  Harry úgy írta le, hogy nem teljesen Lockhart hibája, tekintve, hogy Perselus volt az ötletadó, de a Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak az a feladata, hogy megtanítsa a nebulóknak a védekezést és ez nem a „Legjobb védekezés a támadás” elven alapul. Mindenesetre Harry és Draco párbaja mind az iskolát, mind minket megrendített egy kicsit. Draco csupán néhány szavas levelet írt róla Cissynek, amiben elismeri, hogy haragjában a fiam által elszenvedett megaláztatásért, megidézett egy mérges kígyót. Se Lockhart, se Perselus nem voltak felkészülve egy ilyen tettre. Ha Harry nem lép közbe, lehet, hogy halálos áldozat is lett volna, mire feleszmélnek a döbbenetből. Az igazi probléma azonban csak ezután jött. Kiderült, hogy Harry képes irányítani a kígyókat, beszélni hozzájuk úgy, hogy megértik. Ennek fényében a diákok egy része úgy gondolja, hogy ő Mardekár utódja, ő nyitotta ki a Titkok kamráját. Másik fele a gyerekeknek csupán nem érti, hogy lehet ekkora véletlen, hogy pont jár egy párszaszájú diák az iskolába, amikor az átok elszabadult.

Hajdan még a roxfortos éveimben hallottam pletykákat a Titkok Kamrájáról. Olvastam róla és az idősebb évfolyamosok az első években még ijesztegettek is vele. Mardekár szörnye hasonlított a muglik mumusához. Még maga Bimba professzor mesélt az ötven évvel ezelőtti esetről, amikor az iskolát ki kellett üríteni, a diákokat hazaküldeni. Valaki kiszabadította a kamrából a szörnyet, ami végzett egy lánnyal. A szörnyet megtalálták és a felelőst kicsapták. Mint később megtudtam, apámnak nem volt választása. Minden bizonyíték Hagridra mutatott és az ő egyik házi kedvencére.

Ismét féltettem Harryt, de hiába akartam távol tartani a veszélytől, úgy látszik, a veszély mindig megtalálja őt. Kérdeztem Cissyt, hogy mit tud a történetről, tekintve, hogy mardekárosként biztos részletesebben ismeri, mint én. Ő azt válaszolta, hogy egyet tud csupán. Mardekár Malazár egy céllal telepítette a szörnyét az iskolába, hogy megtisztítsa az ősi folyosókat a sárvérűektől.