34. Pillanatok a múltból

Nem tudom, mit írhatnék. Köszönöm azoknak, akik nem mondtak le rólunk.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

A Roxfort hatalmas termei mindig is csodálatraméltók voltak. Az épület kialakítása már maga mestermű. A díszítések, szobrok, festmények, párkányok minden korosztály tetszését elnyerték. Maguk az osztálytermek sem voltak kivételek. A berendezés régimódi volt, néha kényelmetlen is a sok üldögéléstől, de a falak sosem tudnának visszaadni olyat, hogy valaki szidta volna őket. A tisztelet miatt. Az ezeréves múlt miatt. A tudat miatt, hogy az iskola mindig, és mindenkor otthont, menedéket jelent a diákoknak.

• -          Szóval ennyi? Abbahagyod a tanítást?

Lassan lépkedtem a Sötét Varázslatok Kivédése terem felé. Tudtam, hogy jobb, ha Merlin megy Camelothoz, mintha Camelot menne Merlinhez*. Mégis olyan nehezemre esett egymás után tennem a lábaimat. Ahogy beléptem az ajtón megláttam a múltat. Felelevenültek az emlékek a gyerekkoromból. Mindig a mardekárosokkal voltunk beosztva, szinte minden órán. Így nem volt nehéz bajba kerülnünk. Ez a terem kimondottan sokat tudna mesélni róla.

A katedra mögött Remus állt. Ritkán találkoztunk. Évente talán egyszer, maximum kétszer. Mindig is szerény ember volt, ez az évek alatt nem változott. Harry felkészített, hogy nem az az életvidám ember, mint mondjuk Sirius, vagy James. De nem is lehet neki felróni.

-          Egy bizonyos ifjú nebuló értesítette az apját a kilétemről. Hamarosan záporozni fognak a levelek Dumledore professzorra az aggódó, és felháborodott szülőktől olyan kérdésekkel, hogy Miként engedheti, hogy veszélyes vérfarkas tanítsa a gyermekemet? Még egyet is értek velük, hogy őszinte legyek. Így megkíméltem az igazgató urat, és beadtam a felmondásomat.

Remus az utolsó simításokat végezte a bőröndjén. Ruhák, könyvek, pergamenek szépen sorakoztak a ládákban, majd egy utolsó pálcaintéssel le is zárták azokat. Remus csak ezután nézett rám. Egy megtört embert láttam. Nem volt szerelmi kapcsolata, mióta elhagytuk az iskolát. Nem tett ki senkit annak a veszélynek, illetve szégyennek, hogy egy vérfarkas legyen a férje. Ha az információim igazak, városról városra utazott az elmúlt évtizedben, hogy olyan munkát találjon, ahol nem árthat senkinek sem. Dühös voltam a világra, hogy nem képes elfogadni egy ilyen remek embert úgy, ahogy van. Nem ő akart az lenni, ami lett belőle. A tulajdonságainak pedig köze sincs ahhoz, akivé akarták, hogy váljon.

• -          Beszélnünk kell!

Egy köteg levelet vettem ki a táskámból. Egy év termése. Harry betartotta a szavát. Nem tetszett neki a naplós ötlet, inkább nekünk írt, mint egy könyvbe. Nem titkolt el előlünk semmit. A fájdalmas igazságok az egyenes utat képzik. Megtanultuk már az előző két évben, hogy ha nem vagyunk őszinték, az mindkét félnek fájdalmat okoz.

Leültem az egyik padra és kibontottam az első levelet.

„Kedves Anya és Apa!

Megígértem, hogy minden nap írni fogok nektek, igaz? Be is tartom. Roxfortos életem minden apró-cseprő unalmas mozzanatáról tudni fogtok. Amíg nem tanítjátok meg nekem, hogyan küldjem el nektek az emlékeimet, addig levelet írok. Csak hogy ne ragozzam tovább…

Szóval, felszálltam a vonatra, megbizonyosodtam róla, hogy az ikrek találtak helyet, és elismételtem, hogy bármiről legyen is szó rám számíthatnak. Ezután találkoztam a többiekkel. Ginny, Neville, Seamus… még Malfoyt is láttam. Mire megtaláltam Hermionét és Ront bejártam szinte az egész vonatot. Egy üres vagonban ültek egy felnőtt mellett. A férfi aludt, de még így is ki tudtam venni, hogy Remus az. Nem akartam felébreszteni szóval Hermione olvasni kezdett, Ron meg mesélt a nyaralásukról Egyiptomban. Egyszer csak besötétedett az ég, hideg lett és köd. Mindannyiunk fejében az futott végig, hogy idén nem várnak az iskola végéig, hanem már az elején próbálkoznak. Kivont pálcával vártuk, hogy mi történik majd. Aztán megjelent egy csontos kéz az ablakon. A homlokom sajogni kezdett, mintha kviddics ütővel verték volna, és egyre csak sikítást hallottam. Mire legközelebb kinyitottam a szememet Hermione felém hajolt, és a vállamat rázogatta. Remus ébren volt, és ő is nagyon aggódott értem. Nem kérdezősködött, de láttam, hogy érdekelte, mi történt. Ahogy megérkeztünk a nagyapa kijelentette, hogy egy rab megszökött az Azkabanból, és dementorokat küldtek utána, hogy visszavigyék. Hermione persze kész tények elé állított, úgyhogy nem kell a felvilágosító óra, már mindent tudok. Mármint, azt speciel nem, hogy ki az az ifjabb Barty Kupor. Merthogy ő szökött meg. De nem is lényeges.

Egyszóval ismételten egy nyugodt év elé nézek… Kérlek, próbáljátok meg nem túl aggódni magatokat! Rendben leszek. Pláne, hogy Remus lesz a Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk. Vele végre tanulhatunk valami értelmeset is, nem?”

Ahogy letettem az első levelet Remusra néztem. Ő helyet foglalt a tanári székben, és kíváncsian nézett rám. Beleolvastam a második levélbe.

„… Még sosem láttam Neville-t ennyire elevennek. Remus nem csak jó tanár, de kiváló tanár. A diákok többsége már most úgy tiszteli, mint Minerva nénit, vagy a nagyapát. Most képzeljétek el, hogy Neville, az a Neville, aki nem képes kiállni magáért a háztársaival szemben sem, nemhogy Malfoyék ellen, egy Mumussal olyan könnyen elbánt, mintha csak egy szúnyogot kergetett volna el a füle mellől. Na, mondjuk a módszer sem volt semmi. Életem végéig a retinámba égett Perselus látványa Augusta néni szörnyű bundájában, kalapjában, de még a szőrös táskája is nála volt…”

Majd a harmadikat…

„… Remus sokat mesélt nekem a ti roxfortos éveitekről. Elmondta, hogy pont olyan voltál gyerekként, mint Hermione. Okos, állhatatos, mindenkinek segítettél, és ráadásul nem féltél semmitől. De azt is mondta, hogy a Tekergőket nagyon utáltad…

Ennél a mondatnál azért felnéztem Remusra, aki széttette a kezeit ültében, mintha azt kérdezte volna: Most miért, nem így volt? Én csak elmosolyodtam, és folytattam tovább.

… Aztán felajánlotta, hogy segít megtanulni a Patrónus bűbájt, mivel hogy úgy látszott első nap, hogy érzékeny vagyok rájuk. Na, ja… Hermione azt tanácsolta, legalább azt mondjam el neki, hogy van egy sebem, ami fáj. De nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet lenne. Túl közel áll Jameshez, vagy nem? Persze, szeretném elmondani, de mi van, ha nem alakul jól? Az új varázslat ötlete azonban megfogott, és ki tudja, talán még jól is jön…”

Egy újat vettem elő.

„… eltörném az összes csontját, utána pedig megetetném Hagrid óriásira nőtt kerti csigáival. Hogy lehetett képes erre? Elméletileg jó embernek kellene lennie, nem? Mármint az anyjával barátnők vagytok, az apja körözés alatt kellene, hogy álljon, de végül is tőle csak fél, és az anyjára hallgat, vagy nem? Szegény Hagrid. Annyira akarta, hogy jól sikerüljenek a Legendás lények órák. Erre Malfoy fogja magát, és gőgből, meg felvágásból kivégzésre ítél egy varázslényt. Csikócsőr nem tehet semmiről. Érdekes, én betartottam Hagrid utasításait, és nem ugrott nekem, hanem még fel is ülhettem a hátára. Malfoy meg, mint egy dúvad, odacsörtetett, és most játssza a haldoklót egy karcolásért, amit a hippogrifftől szenvedett el…”

…egy újat…

„… életem legpocsékabb kviddics meccse. Ráadásul pont az évadnyitó. Azt hittem, hogy a nagyapa kitiltatta a dementorokat az iskola területéről, de ezek szerint tévedtem. Nem sokkal a befejezés előtt megjelent néhány polip a pálya felett, mire szédülni kezdtem, megfájdult a fejem, és zuhanni kezdtem. A gyengélkedőn ébredtem fel, mire a többiek közölték, hogy a nagyapa mentett meg a landolástól. Nem lennék kimondottan mérges, de úgy látszik a házalapítók ellenem fordultak. A cikeszt a hollóhátas fogó kapta el, ezzel mi vesztettünk. Malfoy képtelen leszállni a témáról, hogy elájultam a dementorok jelenlététől, így naphosszat kínoz a beszólásaival. Ami viszont a legrosszabb… eltörött a seprűm. Azokkal a vackokkal, amiken itt tanultunk meg repülni, nem lehet játszani…”

…egy újat…

„… Ma nagyon érdekes SVK óránk volt. Remus nem érezte jól magát, így Perselus helyettesítette. Láttam rajta, hogy élvezi ezt magyarázni. A bájitaltannál sosem volt ennyire… magabiztos. Ami furcsa, hogy olyan vehemenciával tanított minket a vérfarkasokról, mintha legalább személyes tapasztalata lett volna eggyel. Mondjuk, ki tudja, lehet, hogy tényleg összefutott eggyel a múltban. Csakhogy, Hermione olyan volt egész nap ezek után, mintha karót nyelt volna. Amúgy is kimerültebb és fáradtabb volt az elmúlt hónapokban, mint eddig valaha, de ma ráadásul még hisztis is. Bezárkózott a könyvtárba, és amikor kijött sem volt hajlandó elmondani, hogy mire jött rá. Fura…”

… egy újat…

„… az utolsó roxmortsi hétvége a karácsonyi szünet előtt. Tudom, hogy már kértelek vagy százszor, de kérlek, engedj elmenni. Mindenki megy. Kérlek…”

… egy újat…

„… oké, bevallom. Elmentem Roxmortsba. A helyzet az, hogy Fred és George Weasley említettek valamit, a Tekergők Térképét. Azt mondták, az a mese járja, hogy alig húsz évvel ezelőtt a Tekergők nevű griffendéles banda készített egy térképet, amin jelölték az összes titkos folyosót, átjárót és az iskolából kivezető utakat. Gondoltam, ha az ikrek tudnak róla, nem lehet kamu. Szóval megkérdeztem Remust, aki azt mondta, hogy tényleg csináltak egy ilyet, de fogalma sem volt róla, hogy hova lett. Nem látta, mióta elvégezték az iskolát. Hát, gondoltam egy sanszot megér, és küldtem egy levelet apának a minisztériumba, hogy esetleg utánajárna-e, hogy nálad maradt-e a válás után. Nem láttam rá sok esélyt, de miért is ne? Mázlim lett, apa megtalálta, és elküldte. Szóval ne apára legyél mérges, ő csak nekem segített. Én vagyok a bűnös, és otthon úgy büntetsz meg, ahogy csak akarsz.

Igazából a köpennyel, meg a térképpel kilopóztam, és megkerestem Ronékat, akik már a faluban voltak. Képzeld, mit láttam… Malfoy és az ökrei szekálták őket. Hát kicsit megleckéztettem őket. Utána tettünk egy sétát, és megtaláltuk a Szellemszállást. Fura mód, Hermione nem tudott róla semmit se, és jó érzés volt, hogy végre hasznát vehettem Hagrid meséinek…”

… egy újat…

„… te tudtad, ugye? Végig tudtad, hogy Barty Kupor kapta el, és kínozta meg Frank és Alice Longbottomot! Miért nem mondtad el? Mindenki azt hiszi, hogy az a féreg itt van, és Neville-t akarja elkapni, amiért ő kicsúszott a kezeiből baba korában…”

… egy újat…

„… Ez gondolom neked is olyan meglepő, mint nekem, szóval csak leírom… Kaptam egy seprűt. Nem is akármilyet. Egy tűzvillámot. Ma este érkezett, miután megettük a karácsonyi vacsorát. Jött egy nagyobb bagoly, és ledobta elém. Egyszerű papírba volt becsomagolva, és nem volt hozzá semmi üzenet. Gőzöm sincs, hogy kitől jöhetett…”

… egy újat…

„… Eddig sem csíptem a jóslástant, de mostantól hivatalosan is utálom. Trelawney professzor azt jósolta Neville-nek, hogy meg fog halni, még az évvége előtt. Nevetséges. De mégis, így ráijeszteni Neville-re, amikor amúgy is babonás. Zordo, persze… még hogy Zordo…”

… egy újat…

„… Azt hiszem ez a nagy hajcihő Csikócsőrrel, az ifj. Barty Kuporral, meg azzal, hogy belülről támadták meg a kastélyt, már az én idegeimre is ráment. Esküszöm egy pillanatra, mintha Peter Pettigrew nevét láttam volna a Tekergők Térképén. De ez ugye lehetetlen. Hisz ő meghalt. Ő volt a titokgazdánk tizenkét évvel ezelőtt. Azt mondtad, hogy halott, akkor meg hogy a hét pokolba láthatnám? Tényleg aludnom kellene egy kicsit. De jó hírem is van. Ron megtalálta Makeszt. Már azt hittem soha többet nem állnak azok ketten szóba. Mármint Ron, meg Hermione. Ron azzal gyanúsította a lány macskáját, hogy megette a patkányát, Csámpás meg ezerrel tagadta a vádat. Egy ideig még vicces volt, de utána már csak nevetséges. A lényeg, hogy megvan…”

… egy újat…

 „… Végre hasznát vettem a Patrónus bűbájnak. Malfoy és másik két társa az újabb meccs alkalmával beöltöztek dementornak. Csak aztán fogtam magam, és rájuk küldtem a patrónusomat. Képzeld egy szarvas! Perselus csak a fejét fogta utána. Mondott valami olyat, hogy katasztrófa, mennyire hasonlítok apámra. Gondolom, ez nem Diegóra vonatkozott, tekintve, hogy az ő patrónusa egy katalán pásztorkutya. Mindenesetre jó nagy bajba kerültem. Minerva néni csak hápogott, Remus jót mulatott a dolgon, viszont Perselus a háza védelmében új meccset akart, ráadásul új fogóval…

… egy újat…

„… annyira imádkoztam érte, hogy ne jöjjön el ez a nap. Megérkezett Lucius Malfoy, egy másik minisztériumi tag, meg a hóhér. Csikócsőrért jöttek. Kezdjük ott, hogy Hermionéban előtörtek az „anyai érzések”, legalábbis nincs rá más szavam, hacsak nem az, hogy végre betelt nála a pohár Malfoy görénykedései miatt. Na, jó, egyszerűen orrba nyomta. Sosem fogom elfelejteni Malfoy képét. Nem akartuk egyedül hagyni Hagridot, de nem engedte, hogy a kunyhóban maradjunk, így elbújtunk egy rakás tök mögé. Ott voltunk, amikor végeztek Csikócsőrrel. Ron belezöldült már a hallottakba, mert nem akarta látni. Hermionét át kellett ölelnem, különben féltem, hogy odarohan, és azzal csak rontott volna a helyzeten. Egy biztos. Ezt sosem bocsájtom meg Malfoynak. Egyiknek sem…”

Mielőtt kezembe vettem volna az újat Remusra néztem. Tudta, mi következik. Sajnálkozás, szégyen és gyengeség keveredett az arcán. Kibontottam a következő levelet.

„… Szóval mégis igaz. Pettigrew él és virul. Sőt, az elmúlt három évben itt volt tőlem egy karnyújtásnyira. Miért nem mondtad el, hogy nem belehalt a halálfalók kínzásába, hanem ő maga is az volt? Hogy elárult téged!

Volt egy nagy csapat buli. Ott voltunk mi hárman, Hermione, Ron, és én. Aztán Perselus, Remus, Pettigrew… és Sirius. Meg sem akarom kérdezni, te tudtad-e, hogy megfigyelt minket. Oké, szóval Sirius már begurult Pettigrew-ra, azért, amit tett, el akarta kapni. Mert, hogy már szeptember óta követi a férget, és most már elszakadt nála a cérna. Csakhogy, Ron annyit látott, hogy egy hatalmas fekete kutya futott felé, elkapta a bokáját, és elkezdte húzni a fúriafűz felé. Mi meg persze mentünk neki segíteni. Mire észrevettük volna a Szellemszálláson lyukadtunk ki, és Sirius állt előttünk teljes életnagyságban. Na, nem úgy, mint karácsonykor. A haja borzas volt, a bőre piszkos, és mintha fogyott is volna. De biztos voltam benne, hogy teljesen épeszű. Az mondjuk akkor még nem volt egyértelmű, hogy miért kergeti pálcával Makeszt. Aztán megjelent Remus is, és már hárman játszották a fogócskát, amíg Hermione próbálta elállítani a Ron lábából szivárgó vért, én meg csak lestem a történteket. És akkor megtörtént. Visszaváltoztatták Petert emberré. Hogy rontsunk még a helyzeten Perselus is berobbant a helyiségbe. Akkor megkezdődött a harc griffendélesek és mardekáros között, valamint ex-barát és jelenlegi szövetséges között. A harc akkor durvult el, amikor Pettigrew Potternek szólított. Kezdjük ott, hogy Sirius és Remus arckifejezése fel sem ért Perseluséhoz, pedig ő tudta, hogy mi az igazi nevem. Csak, mintha a fogát húzta volna egy kentaur… legalábbis az arckifejezése nagyon fájdalmas volt. Az a baj, hogy amint ezt Pettigrew kimondta Remus tetőtől talpig végigmért, és tuti, hogy leesett neki, mert kétszer olyan dühös lett arra a patkányra. Sirius állította meg, hogy meg ne ölje. Mikor kérdőn ránéztem, azt mondta, már tudja egy ideje. Képzeld, ő küldte nekem a Tűzvillámot.

Legyen az, hogy a többit otthon megbeszéljük. Már görcsöt kapott a kezem, és még korán sincs vége. Vigyázzatok magatokra!

Ölel: Harry”

Visszatettem a levelet a borítékba, összekötöttem a levélkupacot, és visszacsúsztattam a táskámba. Remusra néztem, aki pedig engem bámult. Néhány perces csend után sóhajtva felállt, és visszatért a ládáihoz.

• -          Most hova indulsz? – kérdeztem szelíden.
• -          Messze – mondta vissza sem nézve rám. – Oda, ahonnan már nem érdemes visszafordulnom.
• -          Megértem – bólintottam, és nem hazudtam.
• -          Igazán? – fordult felém. Sosem láttam még Remust ilyen csalódottnak. – Hogy tehetted ezt Lily?
• -          Hoztam egy döntést.
• -          Egy rossz döntést.
• -          James is hozott egyet.

Remus sóhajtott. Odasétált a tanári asztalhoz, és nekidöntötte a csípőjét, majd két kezével megtámaszkodott.

• -          Amikor Jamesszel elváltatok, megkért, hogy beszéljek a lelkedre. Nem vállaltam. Tudod miért? – Nemet intettem a fejemmel. – Mert mindkettőtök érveit megértettem. Te elárulva érezted magad James miatt. Ő kiszolgáltatottnak attól a lánytól, aki miatt beadtad a válási papírokat. – Nem reagáltam. – Tudom, hogy azt hiszed, James megcsalt.
• -          Van két szemem. Tudom, mit láttam – néztem a földet.
• -          Azt láttad, hogy James öltözik. Honnan tudod, hogy tényleg megtörtént?
• -          Kérlek, ennyi idő után, már ne akard nekem megmagyarázni…
• -          Ahogy kirúgtad Jamest, és ő elment Siriushoz, a fiúk áthívtak engem is. Vért vettem Jamestől, elküldtem a laborba, hogy megtudjam, mi volt a szervezetében. Narkotikum. Te is tudod, hogy Jamesről sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy drogos lett volna.

Csendben maradtam. Remus engem figyelt, de amikor nem válaszoltam csak sóhajtott egyet, és egyik kezével a homlokát kezdte masszírozni.

• -          Mit akarsz tenni? – kérdeztem egy kis idő után.
• -          Hogy mit akarok, és mit fogok két különböző dolog.

Az arcát figyeltem. Nem harminchárom évesnek, hanem legalább negyvenötnek tűnt. Rosszul esett, hogy láttam, mennyire szét van csúszva, de még rosszabb volt a csalódottság a szemében.

• -          Velem még egyszerű dolgod van. Szerintem ez kettőtökre tartozik. Bármennyire csábít a gondolat, hogy elmenjek Jameshez, és kitálaljak, nem fogom megtenni. Ez a te feladatod. De Sirius… Ő már más tészta. Csodálkoznék, ha még nem beszélt volna Jamesszel.
• -          Sirius nehézfejű, és makacs. De Elena miatt nem tesz semmi meggondolatlant. – Remus nagy szemekkel nézett rám, majd sóhajtott, ahogy megértette a szavaimat.
• -          Elena is tudja, hogy Harry James fia…
• -          Igen.
• -          Mióta?
• -          Régebb óta, mint bárki más.
• -          Értem. Hogy tudtátok ezt eltitkolni előlünk? És Diego? Ő is tudja, igaz? Te szent Merlin… Hisz, évek óta együtt karácsonyozunk. Az ikrek nálatok töltöttek egy hónapot a nyáron, és Harry Londonban a tavaszi szünetet… Egyszer sem fordult meg senkinek sem a fejében, hisz Harry úgy hasonlít Diegóra.
• -          Igen. Mindkettejüknek fekete a haja, a mediterrán nap miatt barna a bőre, a kviddics miatt hasonló a testalkatuk. Tökéletes volt – mondtam halkan.
• -          Hogy egyezhetett ebbe bele Diego? És te? Ennyire gyűlölöd Jamest?
• -          Nem gyűlölöm – jelentettem ki határozottan. Remus érdeklődve nézett rám.
• -          Még mindig szereted… - suttogta, ahogy a szemembe nézett. Erre én sóhajtottam. – Akkor meg pláne nem értem, miért csináltad ezt. Hisz azok után, amit megtudtam… az év során szükségetek lett volna Jamesre.
• -          Ha ott lett volna akkor, amikor Voldemort megtámadt minket, most halott lenne.
• -          Honnan tudod?
• -          Te úgy ismered, mint aki elfutott volna Voldemort elől? Röhögve megölte volna. Én csak azért éltem túl, mert szeretett volna játszadozni velem, és elég időt nyertem, hogy apáék ránk találhassanak.
• -          Így is meghaltál…
• -          De Harry nem. Sem James.
• -          Ugye tudod, hogy amint elmondod neki az érveidet, hogy nem akartad veszélybe sodorni, a falnak fog menni. Nem szereti, ha valaki próbálja megmenteni, miközben maga veszélybe kerül.
• -          Ebben hasonlítunk… - mosolyodtam el egy kicsit. – De még életben van. És csak ez számít. Van egy lánya, akit imád.
• -          Egy olyan nőtől, akit ki nem állhat.
• -          Remus, már megbocsáss, de évente háromszor látunk…
• -          Szerinted nem kapom tőle a leveleket? – Őszintén szólva nem hittem, hogy James leveleket írogat Remusnak… vagy bárkinek. – Sirius családja tökéletes. Elena imádja, és az ikrek is olyan virgoncak, mint Sirius volt kölyökkorában. Ott vagytok ti. Boldognak látszol, a gyerekeid nagyszerűek, és Diego egy szent. Ki másnak önthetné ki a szívét, ha nem nekem? Adalaide havonta egyszer egy hétvégére jön haza Párizsból. Belle és James alig látja. Az a nő nem foglalkozik nemhogy Jamesszel, de a lányával sem. Eljáratja ide-oda, magával viszi a kozmetikákba, fotózásokra, de nem anyának való. James el akar válni, de bizonyíték nélkül, hogy az a nő mennyire elhanyagolja a lányát, nem kapná meg a felügyeletet. És nem bírná elveszteni a kis Belle-t. James mást sem csinál csak dolgozik, hogy elterelje a gondolatait. Szerinted mennyire óvtad meg?
• -          Bárhogy is legyen, de életben van.
• -          Griffendél szerelmére, Lily hallod magad?
• -          És te? Szerinted ez nekem egyszerű? – emeltem meg a hangomat már én is.

Néztük egymást néhány percig. Sem ő, sem én nem tettünk semmit. Fogtam a táskámat, és elindultam a kijárat felé.

• -          Egyszer el kell neki mondanod.
• -          Sosem bocsát meg…
• -          Nem, nem fog.

Kisétáltam a teremből.