1991. július 31.
A reggeli és a játék után mindenki visszament a konyhába. Diego elővette a fényképezőgépet és mindent lefényképezett. Ahogy Harry elfújta a gyertyákat, ahogy kibontotta az ajándékokat, ahogy Selena összemaszatolta Harry arcát a torta krémjével, és azt, ahogy Tekergő lenyalogatta gazdájáról a masszát. Ezután felküldtem Harryt, hogy játsszon Selenával, amíg én elpakolok. A torta maradékát a hűtőbe tettem, a tányérokat pedig egy egyszerű bűbájjal elmosogattam. Úgy terveztük, hogy ebédre elmegyünk anyához, majd Selenának azaz ötlete támadt, hogy akkor már egyszerre vegyük is meg az Abszol úton, amire Harrynek szüksége lesz, végül, attól függően hogyan érünk haza, a vacsorát Diego szüleinél akartuk elkölteni.
Amikor évekkel ezelőtt felismertem, hogy Harrynek hiányzik egy apa, esélyt adtam Diegónak és reménykedtem, hogy esetleg bele is szeretek. Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy a barátságnál már többet éreztem iránta, de közel sem volt azaz átütő szerelem, amelyet James hozott ki belőlem. Egy évvel később elvitt minket az édesapja, Ricardo születésnapjára és bemutatott a családjának.
Ricardo egy elegáns, kedves, fesztelen öregúr, aki szívesen üldögél a családi birtok teraszán kezében egy könyvvel és élvezi a délutáni napsütést, vagy éppen horgászni megy a közeli tóra. Spanyol szenvedéllyel szereti a feleségét és ötvenhét éves kora ellenére is szívesen lepi meg őt egy vacsorával, színházzal, de gyakran viszi el táncolni is. Mercedes is elmúlt már ötvenöt éves, de még így is gyönyörű teremtés, aki bájos megjelenéssel és valódi ízléssel hangsúlyozza előnyeit és rejti el kissé telt alakjának egyes részeit. Kifinomult hölgy, a kézimunka szerelmese, elképesztő munkákat készített már hímzéssel, vagy horgolással. Amint találkoztam velük éreztem, hogy nagyszerűen megértenék egymást a Potter házaspárral. Kedvesen üdvözöltek és nagyon közvetlenek voltak velünk. Harryért pedig egyenesen oda voltak. Mercedes az elején furcsán nézett Diego és a fiam közt kialakult szoros kötelékre, aztán megenyhült amikor látta, mennyire hálás vagyok a fiának a törődéséért és szeretetéért. Hamar megtaláltam a közös hangot Diego szüleivel, aminek nagyon örültem és megnyugtatott.
Utánunk nem sokkal megérkezett Diego bátyja és annak családja. Alfonso volt az Alvarez házaspár legidősebb gyermeke, az angol Gringotts bank egyik Valenciába kihelyezett osztályán dolgozott, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Emiliával. Egymásba szerettek, összeházasodtak és megszületett lányuk, Yolanda. Alfonso barátságos volt velünk és örömmel fogadta, hogy Diego hosszabb idő óta először jelent meg nővel az oldalán, aki valószínűleg nem hagyja el fél év után. Emilia visszahúzódó, de nagyon művelt nő volt. Alfonso Diego egy idősebb változata volt. Csupán Diegóval ellentétben rövidre vágott haja és egy apró sebhelye volt a bal szeme alatt, melyet egy „munkaútja” során szerzett. Nem árulta el milyen varázslény hagyta nyomát, de mosolyogva közölte észrevételét, miszerint ne tévesszen meg sose az ártatlan külső. Yolandánál pedig megállapítottam, hogy jobban hasonlít az anyukájára, mint Alfonsóra. Barna haja, barna szeme és már akkor napsütötte bőre nem tért el sokban Emila vállig érő, gesztenyeszín frizurájától és csillogó szemétől. Velük sem volt semmi probléma és Harry, valamint Yolanda hamar megtalálta egymást. Habár Yolanda két évvel idősebb volt szívesen játszott Harryvel, aki el sem engedte a kislányt, amíg haza nem mentünk.
Estefelé megérkezett Diego húga, Melissa is. Az egész családból ő tette rám a legnagyobb hatást. Melissa tizenhét éves volt, későn született gyermek, de a család szemefénye. Úgy tudnám leírni, hogy Selena is ilyen lesz ennyi idős korában. Derékig érő, fekete haja lágy hullámokban omlott a hátára, élettől fénylő sötétbarna szeme vidáman ugrált köztem és fiam közt. Karcsú és kecses alkatával megegyezően fürgén mozgott. Mint kiderült örökölte édesanyjától a művészethez kapcsolódó tehetségét, és egy párizsi művészeti iskolában fejlesztette magát. Több kiállítást is szerveztek már neki, melyek hatalmas sikert arattak és melyeknek a bevételeit mind egy-egy jótékony célra fordította az utolsó pesoig. Már meg sem lepődtem, milyen intelligens volt, de azon már igen, hogy mennyire más megvilágításban látta a dolgokat, mint azok, akik nem foglalkoztak hosszabb ideig a művészi világgal. Melissa nagyon a szívemhez nőtt az évek folyamán. Kedvességével, természetességével és eleméből fakadó energiájával olyan volt, mint az emberi bőrbe bújt napfény. Az iskola elvégzése után hazaköltözött és belemerült a spanyol kreatív világ megismerésébe és életébe. Két év elteltével beírta magát az emberek szívébe és elméjébe egyszerű, letisztult témáival és hihetetlen alkotásmódjaival. Mára már az egyik legkeresettebb művész lett a köztudatban.
Diego családja hamar olyan lett nekem, mintha a sajátom lenne. Az a sok szappanopera és vicc, amelyek a déli nagycsaládos embereket gúnyolják és az egymáshoz fűződő szeretetüket pocskondiázzák nagyon melléfogtak. Úgy tapasztaltam, hogy az a világ, amelyben most élek az utolsó szalmaszálig eltér attól, amit magam mögött hagytam. A családi ebédek, vacsorák, játékok, kirándulások és piknikek mind jó hangulatban és vidámságban teltek. Az elmúlt tíz évben mindig vártam az alkalmat, hogy újra együtt lehessen ez a nagy család. Az idő múlásával Alfonso és Emilia újabb unokával gazdagította az Alvarez házaspárt. Fiuk született, akinek az Antonio nevet adták. Nagyon aranyos, de igazi kis ördög az a gyerek. Amint megtanult járni és beszélni azonnal Harry mellé szegődött, aki örült a kis Antoniónak. Sok játékban volt már részük és sok-sok csínyt követtek el. Egyszer a szökőkútból kellett kihúzni őket, egyszer a bika előtt viháncoltak és azt hittem, mindketten ott maradnak. Szerencsére eddig sosem lett nagyobb probléma, néha-néha egy kisebb infarktus pedig még belefér, szokta mondani Diego mosolyogva és megborzolta Harry amúgy is rendezetlen haját.
- Min gondolkodsz? – lépett a hátam mögé Diego és átölelt. Szerettem, amikor a közelemben volt, olyankor mindig valami érdekes nyugalom fogott el. Átkaroltam a karjait és hátradöntöttem a fejem a mellkasára.
- Csak az utóbbi éveken. A családodon. Hogy mennyire megszerettem őket.
- Ők is nagyon szeretnek téged – fúrta arcát a nyakamba.
- Mikor is jön haza Melissa Milánóból?
- Azt hiszem holnap. De mintha azt mondta volna, hogy megpróbál elszabadulni a múzeumi hacacáréról, hogy hazaérhessen a vacsorára. Ki nem hagyná a kedvenc unokaöccse születésnapját.
Éreztem, hogy somolyog. Megböktem az oldalát és szembefordultam vele, átkaroltam a nyakát. Néztem, néztem és nem tudtam eldönteni, hogy mit látok. Egy férfit, aki mindennél jobban szereti a családját, vagy egy férfit, aki engem szeret mindennél jobban úgy, hogy azt is képes elviselni, hogy jól tudja, a szívem egy része mindig is Jamesért dobogott. Sosem ringattam ábrándokba. Az első komoly beszélgetésünk óta nagyon jól tudja, hogy James életem szerelme, de Ő is megküzdött azért, hogy szeressem. És igen, boldog vagyok vele, de el tudtam volna képzelni, hogy ha Jamesszel minden rendben alakul köztünk, akkor a nap minden percét extázisban élnénk. De nem ez volt megírva. Váltottunk egy rövid csókot, majd elengedett és felmentünk az emeletre készülni.
Fél tizenkettőkor indultunk el a minisztérium felé. Tekergő otthon maradt, őrizte a házat. Sajnos a zsupszkulcsos utazás nem tesz jót neki belföldön sem, hát még ha nemzetközi. Inkább nem kínozzuk szegény állatot. A minisztérium épülete az Abszol tér közepén állt. A spanyol emberek, mint mindenben, ebben is sokkal rugalmasabbak. Nem rejtik el a varázsvilág itteni központját a föld alá, mint Angliában. De, mondjuk ezt még meg is értem. Ott volt Grindenwald és Voldemort. Valahogy meg kellett védeni az ott dolgozókat, az adatokat és minden egyéb mást is. Spanyolország végül is nem tud olyan háborús múltat felmutatni, mint mi és ez addig jó, amíg így marad. Az épület nem sokban tért el a Gringotts-tól, csupán nem márványból épült, hanem sima téglából, de a falait hófehérre meszelték és a hatás nem sokban különbözött. Ahogy beléptünk az ajtón megpillantottuk az adminisztrációs dolgozókat és a liftek felé siető embereket. Sokan odaköszöntek Diegónak. Nem csoda, hisz néhány éve őt nevezték ki a valenciai auror csoport vezetőjének. Sok mindenkit ismert és sok mindenki ismerte. A londoni minisztériumhoz híven itt is állt egy szökőkút a csarnok közepén, mely itt már valóban márványból készült. Az ottanihoz hasonlóan az egyenlőséget hirdette, de itt a varázstalan és a varázsképességekkel rendelkezők közt. Egy mugli férfi öltönyben fog kezet egy talárban álló és varázspálcát a kezében tartó hölggyel. Körülöttük úszkáltak a halak és kisebb tengeri élőlények. Arra már régen rájöttem, hogy Valenciában és valójában egész Spanyolországban az élet állt a középpontban és nem a múlandóság. Áthaladtunk a termen és elértünk egy csomópontot, ahonnan három fele ágazott a folyosó. Célirányosan indultunk el az egyiken, majd néhány perces séta után megérkeztünk egy terembe. Egy hölgy állt a szobában levő egyetlen asztal mellett. Apró helyiség volt világoskék falakkal és középen egy kis kiemelkedéssel. A nő idősebb volt nálunk, de jól tudta kik vagyunk és hova tartunk. Havonta legalább egyszer, a londoni utazásainkkor meglátogattuk. Felírta a füzetébe a nevünket, az úti célunkat és az összeget, amiért használhattuk a minisztériumi „kulcsot”. Ez a kulcs jelen esetben egy nagyobb kő volt. Diego az ölébe vette Harryt én pedig Selenát, majd mind a négyen megfogtuk az említett tárgyat. Megkezdődött a szokásos utazás, mely sosem volt egy élmény és a gyerekek sem igazán szerették, de ha nem akartunk mugli módon több órát repülőgépen tölteni, akkor kénytelenek voltunk ezt használni.
Pillanatok múlva már az Oxfordon belüli Beech Croft és a Woodstock Road kereszteződésétől néhány méterre levő fenyvesbe érkeztünk. Felálltunk, leporoltuk magunkat és elindultunk ki a parkból. Gyerekek labdáztak, kergetőztek, szülők beszélgettek, fiatalok sétáltak, bicikliztek. Csak a szokásos mugli hétköznap. A Beech Crofton végigsétálva mindig eszembe jutott, amikor apa elhozott minket, Petuniát és engem ide, a parkba, a játszótérre. Ő szerettette meg velem a hintázást, ami olyan volt, mintha repültem volna. Nagyon sokat játszottunk és nem csak itt, hanem otthon is. Gyakran társasjátékoztunk és kártyáztunk. Ugyanilyen játékos kedvvel és szeretettel várta az unokái érkezését. Harry még megtapasztalhatta a nagypapa szeretetét, de Selena már nem emlékezhetett rá. Nagyon kicsi volt, amikor apa szívinfarktust kapott. A mai napig nem tudom pontosan, mi történt azon a napon, de biztos, hogy varázsló keze nem volt a dologban. Az orvosok szerint, egyszerűen csak idős volt már és egy egyszerű hír is, amit a rádióban, vagy a televízióban hallott annyira felzaklathatta, hogy leállt a szíve. Hetekig sírtam utána, de az már nem hozta vissza. A temetésen találkoztam először újra Petuniával és az egész családjával. Vernon, ha lehet még hájasabb volt, mint nyolc évvel azelőtt. Pet azonkívül, hogy jóval fentebb hordta az orrát, mint kellett volna nem változott semmit. De a fiuk vitte a pálmát. Alacsony volt, kövér és legalább annyira mulya és ostoba, mint az apja. Tudom, hogy ronda dolog tőlem, hogy így jellemeztem a nővéremet és családját, de ha Pet egy kicsit visszavett volna a gőgjéből fiatalkorában, akkor ma sokkal jobb életet élhetne olyan családdal, akik nem ennyire… rémisztőek. Mert mást nem tudok rájuk mondani. A családja két férfi tagjával a temetés alatt nem volt probléma, egész végig meg sem szólaltak. Pet, anya és én végigsírtuk a ceremóniát. Diego erős támaszt nyújtott nekem és a gyerekek is. Harryn látszott, hogy megviselte az esemény, de hat éves kora miatt sok időt nem foglalkozott vele. Néhány héttel később már nem is emlékezett rá. Selena pedig jó kislány volt és nem tett, vagy mondott semmit, amit nem kellett volna. Nagyon büszke voltam rájuk. A halotti toron voltunk épp elegen. Apa munkatársai, barátai és a szűk családi kör. A végére csak mi maradtunk. Pet és családja, anya és mi. A gyerekek hamar elaludtak a kanapén és Diego felvitte őket a régi szobámba, majd lejött hozzám, leült a nappaliba és egy pillanatra sem hagyott magamra. Vernon és Dursley is felmentek Petunia régi lakhelyére és reggel tízig ott is maradtak. Pet és én segítettünk anyának a konyhában elmosogatni és a házban rendet rakni. A munka sokáig szótlanul folyt, majd megtört a jég és ugyan csak tőmondatokban, de beszélgetni kezdtünk. A helyzet az évek elmúltával sem javult, de már el bírtuk viselni egymást egy helyiségben úgy, hogy se ő, se a férje nem szólta le a varázslatot. Nemrég ünnepeltük Petunia születésnapját és egész normálisan elvoltunk. Nem tudom ennek köze volt-e ahhoz, hogy Pet elvesztette a másik szülőjét is, de annak örülök, hogy már nem kellett gyűlölettel gondolnom azokra a pillanatokra, amikor tudtam, hogy elkerülhetetlen a találkozásunk.
Hamarosan meg is érkeztünk a régi családi házhoz. Harry és Selena előresiettek és megnyomták a csengőt. Másodpercekkel később lépéseket hallottunk odabentről és anya ki is nyitotta az ajtót. Az évek alatt ő sem változott sokat. Egykor vörös hajában ugyan már több volt az ősz hajszál, mint a természetes vörös, de ezen kívül semmiről nem mondtuk volna meg, hogy elmúlt már hatvan éves. Amint meglátta a gyerekeket hatalmas mosolyra szaladt a szája és kitárta az ajtót.
- Harry! Selena! De jó látni titeket. Na gyertek, öleljetek meg!
- Nagyi! – hangzott fel mindkét gyerektől. Nem kellett nekik kétszer mondani, hogy szeretgessék meg anyát. Anya mindig tudta, mi kell nekik, mit szeretnének, mi bántja őket. Néha már irigykedtem rá, hogy jobban ismeri a gyerekeimet, mint én magam. Harry és Selena hosszan megölelte anyát, majd mikor elengedték anya mondta nekik, hogy menjenek a nappaliba, igyanak egy kis limonádét. A csemeték szót fogadtak és cipőt levéve eltűntek a szemünk elől.
- Hogy van Viola? – kérdezte Diego, közelebb ment anyához, megpuszilta az arca két oldalát és közben végig mosolygott. Ilyen Diego, mindenkit szeret, aki hozzánk közel áll.
- Köszönöm, Diego, megvagyok. Üres ez a ház Edmund nélkül, de nem panaszkodhatom – válaszolta anya. Tudtam, hogy nagyon hiányzik neki apa, ezzel mind így voltunk, akik hosszú ideig ismertük. – Nagyon jó látni titeket. Menj csak be te is, ne álldogáljunk itt az ajtóban – és Diego szót fogadott.
- Hiányoztál anya – öleltem meg én is és beszívtam parfümjének ismerős illatát.
- Te is nekem, drágám. – Mikor elengedett rám nézett és összeráncolta a szemöldökét. – Fáradtnak tűnsz. Nem aludhattál valami sokat.
- Ez így van. Az a hihetetlen kánikula, ami Spanyolországban van, egyszerűen kikészít mindenkit. Nagyon sokan kerültek az ispotályba kiszáradás okán és az idősebbek infarktusban.
- Igen, ez a nyár már csak ilyen. Csukjuk be az ajtót.
Én is levetettem a cipőmet, majd követtem anyát a nappaliba. Selena és Harry limonádét ittak, Diego pedig a kandalló párkányán levő fényképeket nézegette. Volt ott esküvői fénykép, három is, amelyen anya és apa, Petunia és Vernon, valamint mi, Diego és én pózoltunk a kamerának. Aztán készült Dursley-ról, a Dudley családról, Selenáról és Harryről és rólunk is egy családi kép. Anya kiosztotta a feladatokat. Én terítettem, anya tálba rakta az ennivalókat, Selena pedig megporcukrozta a muffinok tetejét. Harry is segíteni szeretett volna, de anya azt mondta, most ő az ünnepelt, úgyhogy üljön csak le szépen a fenekére és várja az ebédet. Amire nem is kellett sokat várni, szinte azonnal ehettünk is. Az étkezés jó hangulatban telt, sokat nevettünk és visszaemlékeztünk dolgokra. Az ebéd után segítettem elmosogatni és eltakarítani anyának, majd ő kihozta a tortát és feltette a tizenegy gyertyát a süteményre. Harry kívánt és elfújta őket. Aztán megkapta a születésnapi ajándékát is. Beszélgettünk, főztünk egy kávét és hallgattuk a gyerekeket, ahogy játszottak, vagy éppen okították egymást. Három óra fele azonban elindultunk az Abszol útra. Megígértük anyának, hogy még az iskola kezdés előtt elhozzuk a gyerekeket néhány napra. Hosszas búcsúzkodás és egy gyors hoppanálás után viszont már meg is érkeztünk a Foltozott üst elé. Lerobbant egy hely volt, de ezt is csak azok látták, akik mágikus erővel rendelkeztek. Mugli ember még a cégért sem láthatta. Beléptünk és megpillantottuk a kocsma belsejét. Brit személynek sokat mondott ez a hely, de nem akartam Diegónak ezt ecsetelni. Főleg, hogy most jár itt ő is először és az arcán látom, amit én is gondoltam első utamon. Nevezetes hely létére, a Foltozott Üst igencsak sötét és kopottas volt. Az egyik sarokban néhány idős asszony ült, kis poharakból sherryt iszogattak, s egyikük hosszú szárú pipát szívott. Egy apró termetű, cilinderes férfi a pult mögött álló öreg csapossal beszélgetett. Ez utóbbi kopasz volt, és úgy festett a feje, mint egy hatalmas dió. Becsuktuk az ajtót és Diego ölbe vette Selenát, majd biccentettem a kocsmáros felé, akit még a Voldemort elleni csatából ismertem. Volt egy alagút a kocsmájától a közeli erdőbe. Sokszor mentette meg az életünket. Mielőtt azonban lépni tudtunk volna, meghallottunk egy ismerős hangot.
- Lily! – Azonnal felismertem Hagrid brummogó hangját. Meg is pillantottam egy ideges és vékony fickó mellett ücsörgött. Felállt és odajött hozzánk, majd valamennyiünket egyszerre a keblére ölelt. Kicsit szorosan voltunk, de hamar elengedett minket.
- Rég láttalak, Hagrid. Hogy megy a sorod? – kérdeztem mosolyogva.
- Csak a szokásos. De ti, hogyhogy itt vagytok?
- Iskolai ügyet intézzünk – mondtam és Harry buksiját kezdtem simogatni, aki hatalmas mosollyal nézett fél óriás barátunkra. Hagridnak szinte kikerekedtek a szemei és akkorát csapott a homlokára, hogy az egy elefántot is leterített volna.
- Hát persze. Harry ma tizenegy éves. Nagyon, nagyon boldog szülinapot kívánok! – Felkapta Harryt és még egyszer magához ölelte, majd megpróbálta a vállára venni, de sajnos Harry feje jócskán elérte volna a tetőgerendát, így ezzel inkább nem próbálkozott. Letette Harryt és azt mondta – Ha már úgyis itt vagytok, akkor veszek neked valami szép ajándékot. Persze, csak ha Lily és Diego nem bánja – váltott visszahúzódóbb hangra, mi pedig Diegóval egymásra néztünk és szélesen elmosolyodtunk.
- Persze, hogy nem bánjuk, Hagrid. Inkább köszönjük – mondta Diego, akinek a karjaiból majd kiesett Selena, annyira integetett Hagridnak.
- Szia Hagrid!
- Selena, hát te is itt vagy? Ne haragudj, de eddig nem vettelek észre, pedig… - gyorsan őt is felkapta – a mindenit, ezt nézze meg a varázsló. Hisz már kész kis hölgy vagy. Ugye nem haragszol az öreg Hagridra? – Selena elnevette magát és átkarolta Hagrid nyakát.
- El-el-elnézést, hogy meg-megzavarom Önöket – lépett hozzánk az a férfi, aki Hagriddal italozgatott még az előbb. A figura egy feltűnően zaklatott, sápadt fiatalember volt, akinek az egyik szeme furcsán rángatózott. Ösztönösen közelebb húztam magamhoz Harryt és nem az idegen kinézete miatt, hanem azért, mert a hideg is kirázott a kisugárzásától. Szinte éreztem, hogy lehűlt a levegő a helyiségben.
- Mógus professzor – örvendezett Hagrid. – Harry, Mógus professzor tanítani fog téged Roxfortban.
- Miféle mágiát tanít, professzor úr? – tudakolta Harry.
- Sö-sötét varázslatok ki-kivédését – motyogta kelletlenül Mógus, mintha legszívesebben nem is gondolna saját szakterületére.
- Professzor, bemutatom Önnek Harry Alvarezt, szeptemberben kezdi az iskolát.
- Nagyon örülök, professzor úr.
- Én szin-szintúgy, Mr. Alvarez. Ön-ön-önök pedig valószínűleg a szülők – nézett felénk a professzor.
- Igen, Diego Alvarez vagyok, Harry apja és a hölgy a feleségem, Lily Alvarez – mutatott felém Diego és Mógus szeme az eddigieknél is idegesebben villant rám. Kipréseltem magamból egy mosolyt és egy „Üdvözlöm”-öt, de többre nem futotta.
- Ön ne-nem az a hölgy, a-aki a Ro-ro-roxfort valaha volt egyik leg-legjobb ne-nebulója volt? – Hagrid válaszolt helyettem.
- De bizony. Lily volt a legokosabb tanuló, akit valaha is ismertem az iskolából. Pedig nem egy elismert ember került ki onnan – próbált viccelődni Hagrid, de a rossz érzésem nem múlt el és egyre úgy éreztem megfulladok ennek a férfinek a közelségétől. Gyorsan megpróbáltam menteni a menthetőt.
- Sajnos mennünk kell. Rengeteg még a dolgunk. Nagyon örültem, hogy megismerhettem Mógus professzor. Viszontlátásra. – Diego és a gyerekek is elköszöntek, majd a sarkunkban Hagriddal kivonultunk a kocsmából.
- Lily, minden rendben. Teljesen fal fehér vagy – aggodalmaskodott Diego és meg is támasztotta a könyökömet. A helyzet az, hogy nem voltam jól. Forgott velem a világ, de nem akartam, hogy ez megrémissze a gyerekeket, így csak azt feleltem.
- Jól vagyok, tényleg, csak a klímaváltozás és fáradtság. De nincs semmi baj.
- Nem lesz jó vége annak, hogy ennyit dolgozol. Magasabb pozícióban kerültél, az ember azt hinné, csak az igazán fontos ügyekben van rád szükség - csóválta a fejét drága férjem.
- Tudod, hogy ez nem így van. Te is sokkal kimerültebb vagy, mióta kineveztek auror parancsnoknak.
- Jó, ezen most ne vesszünk össze. Gyerek, kapaszkodj belém.
Átölelte a derekamat, én pedig az övét. Szép lassan elindultunk a sikátor felé, ahol a gyerekek és Hagrid már türelmetlenül vártak minket, de persze azért Harry csak beszélt.
- A professzor mindig ilyen ideges?
- Mindig, a szerencsétlen. pedig remek koponya. Addig semmi baja nem volt, amíg könyvekből tanulta a tudományát, de aztán elment egy évre tapasztalatot gyűjteni… Azt mondják, vámpírokkal találkozott a Feketeerdőben, és volt egy kellemetlen kalandja a vasorrú bábával. Azóta mintha kicserélték volna. Fél a diákoktól, fél a saját tantárgyától… Nos, de hova tettem az ernyőmet? - Hagrid a téglákat kezdte számolgatni a zsákutca végében a falon, a szemétkukák fölött. – Hármat felfelé… kettőt keresztbe – motyogta. – Megvan, mindenki húzódjon hátrébb.
Ernyője hegyével háromszor rákoppintott a falra. Az a tégla, amelyikhez hozzáért, megremegett, közepe megrándult. Apró lyuk jelent meg rajta, mely egyre nőtt, és pillanatokon belül akkorára tágult, hogy Hagrid is könnyűszerrel átsétálhatott rajta. Az átjáró egy kanyargós, macskaköves utcára vezetett.
- Isten hozott titeket az Abszol úton.
