Aznap este voltam talán életemben a legboldogabb. Másnap megtudtam, hogy McGalagony professzor mellett Sirius is be volt avatva a tervbe. Sirius kijelentette, hogy Õ lesz James tanúja, valamint, hogy ha elkezdtük a tovább tanulást, ne nagyon fogjuk vissza magunkat, mert minél előbb keresztapa akar lenni. Ezen akkor mindannyian jót nevettünk. És nem vettük komolyan.
******************
Szomorúan, mégis egy apró boldogsággal gondolok vissza erre a napra. Akkor még eszembe se jutott, hogy ide juthatunk. Forgatom a gyűrűmet ide-oda, majd egy kéz hoz vissza a valóságba. Kissé megijedek, majdnem, hogy ugrok egyet. Eddig észre se vettem a mellettem üldögélő pincérnőt. Igen, mellém ült, míg én visszaemlékeztem, most pedig egyik kezével megfogja a jobb kézfejemet.
- Nagyon sajnálom. Tudom, mit érez – mondja együtt érző hangon. Viszont én nem hiszek benne. Senki sem tudja milyen nagyot csalódtam Jamesben, a házasságban és magában a szerelemben is. Kezemet nem húzom el, mert jól esik, hogy valaki törődik velem. A szemébe nézve meglátom, hogy az eddig vidám, és boldogságot sugárzó kék szemek, némileg fakóbbak lettek. A jóindulat, és a megértés mellett még valami tükröződik benne, de azt nem tudnám megmondani mi. Ismerős érzés, azt érzem, de nem tudom mi a pontos meghatározása. Nem vagyok pszichológus, és nem is hiszek abban a tudományban.
- Kétlem… szerintem maga félreért engem – mondom, nehogy még azt higgye, hogy özvegy lettem. De Õ kis mosollyal válaszol.
- Nem hiszem. Én is pontosan így néztem ki, amikor elváltam a férjemtől. – Erre nem számítottam. Lehajtom a fejem, hogy ne kelljen rá néznem. Talán azt tudja, hogy Õ hogy érezte magát, de azt hogy mi megy bennem végbe, biztosan nem. Hogy is érthetné…
- Nézze, én …
- Kérem, azt hiszem, megkérhetem, hogy tegezzen. A nevem Elena Windjammer.
- Lily Evans Potter, azaz mától ismét csak Evans – azzal elfogadom a felém nyújtott végtagot.
- Nézd Lily, nem tudom, milyen gyorsan és kiket, milyen megítélés szerint fogadsz bizalmadba, de szerintem jót tenne, ha kiöntenéd valakinek a szíved. Én meghallgatlak, ha gondolod. – Óvatosan és lassan beszél. Nem akar megijeszteni, vagy rámenős lenni. Egyszerűen csak felajánlja a barátságát és a bizalmát. Ugyan Alice-nek már elmondtam, de kell egy olyan ember is, aki nem ismer minket. Akinek elmagyarázhatok mindent.
- Szükségem van valakire, különben megbolondulok – válaszolok. Elkezdem összeszedni a gondolataimat, amikor hallom, hogy a mellettem levő szék nyikorogva megmozdul. Felnézek, és látom, hogy Elena feláll.
- Hozok egy nyugtató teát és némi kekszet. Úgy kicsit könnyebb lesz elmesélni a dolgokat, és megnyugtat – bólintok, mire Õ elveszi előlem a tálcákat, majd kecses lépésekkel a pult mögé sétál. Hallom, ahogy vizet enged a csészékbe, majd a mikró csilingelő hangját, a cipőjének kopogását a fekete padlón. Néhány perc múlva három tálcával tér vissza. Az egyiket elém teszi, azon volt az én teám. A másikat maga elé, velem szembe. Majd a harmadik, amin a sütik és kekszek voltak, középre és Õ is leül. Elkezdem kavargatni a teámat. Talán két perc is eltelik, de nem szólalok meg, ahogyan Elena sem. Végül leteszem a kezemből a kanalat.
- Kilenc éve ismerem a férjem. Osztálytársak voltunk az iskolában – ha már mugli környezetben vagyunk nem szabad boszorkányként gondolkodnom –, először nem kedveltem, pedig tökéletes volt. Minden lány álma. Magas volt, kisportolt testalkat, fekete haj, barna szemek. Csak sajnos vele is elszaladt a ló. Öntelt és egoista lett, szoknyavadász, bajkeverő. Aztán elkezdte nekem csapni a szelet. Az elején nem foglalkoztam vele, aztán mégis engedtem neki. Az utolsó évben jöttünk össze, majd megkérte a kezem. Igent mondtam, de még nem kezdtem el szervezni az esküvõt. Összeköltöztünk, majd megkezdõdött a főiskola… Két éve éltünk együtt, amikor a nyáron megtartottuk az esküvõnket. Bíztam benne, és szerettem. Egy hete napi rosszullétek kerülgettek. Elmentem egy orvoshoz. Kijelentette, hogy terhes vagyok. Hazamentem és otthon zajt hallottam a szobánkból. Amikor benyitottam egy utcalánnyal találtam. Elküldtem és ma elmentem az ügyvédünkhöz, hogy kérjem a válási papírokat. A parkban ültem le, de az idõ bekergetett.
Ismét érezem, hogy könnyek gyûlnek a szemembe, de nem akarom hagyni, hogy lefolyjanak. Megkevergetem a teámat, majd iszok belõle. Mikor a csészét lerakom, egy kisebb sóhaj után Elenára nézek. Idáig csak engem figyelt, de amikor viszonzom a pillantását rájövök, mit láttam az elején a szemében. Fájdalmat. Talán tényleg tudja, mit érzek. Elveszek egy kekszet, miközben Õ is iszik egy keveset, majd beszélni kezd.
- Talán közhelynek fog tûnni, de az idõ begyógyítja a sebet. Sosem fog letûnni, de bevarasodik és enyhül. Tudom, hogy nagyon fáj. Hidd el nem szabad most elhagynod magad. Elõször is: ott van az fõiskola. Másodszor: a kisbabád. Ha nem törõdsz magaddal, a gyermek lehet, hogy rendellenességgel fog születni.
Teljesen egyetértek vele. Ha csak magamról lenne szó, lehet, hogy kint maradok az esõben. De ez a gyerek még csak védekezni sem tud. Én vagyok számára a pajzs, ami megvédi. Ha elhagyom magam egy alapban egészséges gyermek helyett, egy problémákkal küszködõ kicsit fogok a világra hozni. Küzdenem kell érte és magamért.
- Mit szólt a kicsihez az apja? Vállalja? El kéne vetetned? – kérdez rá Elena. Nem akartam elmondani, de ha már mindent, azaz relatív mindent, kitálaltam ez miért maradna titok?!
- Nem mondtam el neki. És nem is szándékozok. – Sóhajt egy aprót, majd belekortyol a teájába. Elvesz egy süteményt, én meg utánzom a mozdulatot. Néhány perccel késõbb újra megszólal, de most komoly a hangja.
- Mit akarsz csinálni?
- Nem igazán értem mire gondolsz.
- Mihez akarsz kezdeni? A fõiskolával, a gyermekeddel és az ex-férjeddel? – jogos kérdés.
- Nem tudom. Szeretném befejezni a sulit, hisz alig fél évem van vissza. De kellene egy munka is, mert igaz, hogy ösztöndíjas vagyok, de az csak és kizárólag az iskolára érvényes. Aztán nem tudom. A munka keresése az egyetlen biztos dolog a mostani helyzetben – azzal belemerülök a teám felszínének nézegetésébe. Nem tudom, mit kellene mondanom még. Néhány másodperces szünet után Elena szólal meg.
- Nekem éppen lenne egy üresedõ állásom – felnézek rá, de nem tûnik úgy, mint aki viccel. Kedvesen rám mosolyog és a szeme is csillog, pont úgy, mint a Tekergõknek gyerekkorunkban, amikor valami csíny jutott az eszükbe. Nem tudok megszólalni. Néhányszor kinyitottam a szám, de soha nem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Õ ezen nagyon jól mulat, mert a szája sarkai mindegyik próbálkozásnál egyre közelebb kerülnek a füléhez. Végül Õ maga segít ki.
- A cukrászom felmondott, mert elköltözött a családjával és nem akar messzirõl bejárni. Így most üresedés támadt. Ha szeretnéd és van türelmed egy-egy cifrább süti elkészítéséhez is, már holnaptól alkalmaználak. – Még mindig csak ülök és nézek rá, majd amikor megtalálom a hangom, nem ismerek rá. Olyan vékony, mint az egércincogás.
- De, de nem szeretnél inkább egy képzett, profi cukrászt. Tény, hogy sokat sütöttem, mert a családomban mindenki elég édesszájú, de nem tudom, hogy te mennyire lennél velem megelégedve – erre õ csak még inkább mosolyog, majd feláll és rám néz.
- Ezt azonnal ki is deríthetjük.
- Hogyan?
- Hátramegyünk, csinálsz egy sütit, megkóstolom, és ha ízlik, akkor maradsz. Rendben?
- De mi lesz a fõnököd véleménye? – kérdezek rá az utolsó akadályra.
- Nincs gond. Enyém a cukrászda, csak unatkoztam volna egész nap otthon egyedül a könyveléssel, és lusta voltam pincérlány után nézni. A cukrászom is egy régi barátnõm volt. Na, gyere – majd egy gyors pörgéssel felkapja a tálcáinkat, és elindul a pult mögé. Én is indulnék, ha nem gurult volna valami a lábamhoz. Felemelem, és nem hiszek a szememnek. Egy varázspálca. Felismerem rajta Ollivander semmivel sem összetéveszthetõ macskakaparását. Elenára pillantok, aki kicsit idegesen és már kicsit mesterkélt mosollyal jön vissza.
- Ne haragudj. Az unokaöcsém nagy varázs mániás. Ezt is a tegnap délutáni beszélgetésre hozta magával, de itt felejtette – gyorsan kivágta magát ezt el kell ismernem. Megpörgetem az ujjaimon a pálcát, majd „markolat” résszel felé nyújtom.
- Boszorkányok elsõ szabálya: Mindenhova magaddal kell vinni a pálcádat. Második: ha mugli meglátja, azonnal találj ki valami hihetõ story-t. – Mosollyal tarkított arccal nézek fel rá, majd a fejemet kicsit jobb irányba billentem és bal szemöldökömet felhúzom. Õ leesett állal néz rám, majd hatalmas vigyorral veszi el a kezembõl a pálcáját.
- Szintén boszi? Nem gondoltam volna – ezzel én is felállok, és a kezembe veszem a kabátomat. Õ az ajtóhoz megy és megfordítja a táblát a „ Zárva” feliratra, majd mellém lépve mutatja az utat.
- Hát rólad se mondtam volna meg, hogy nem vagy mugli – ezzel érkezünk meg a konyhába, ami szerintem tértágító bûbájjal van fedve, mert lehetetlen, hogy ennek a kicsi cukrászdának ilyen méretes konyhája legyen.
- Ezt bóknak veszem. Elég nehéz volt beletanulni a „normális emberi életbe”.
- Elena, ha meg nem sértelek. Mi a fészkes Merlin papucsáért van neked ekkora konyhád? – Õ csak mosolyog, majd felül a konyhapultra.
- Minden kérdésedre válaszolok, de álljunk neki a munkának jó? Már sütire éhezem.
- Rendben, de figyelmeztetlek. Attól hogy a kezem mozog, a szám nem szokott beállni.
- Megnyugodtam, mert így legalább nem akarsz már az elsõ nap felmondani azzal a indokkal, hogy nem bírod elviselni a szájmenésemet – vigyorogva fordulok felé, majd magamra varázsolok egy kötényt, a hajamat pedig lazán feltûzöm.
- Nos, mit süthetek a hölgynek? – kérdezem nagy boldogan.
- Tekintve, hogy kisbabát vársz, legyen valami egyszerû.
- Oh, amiatt ne akarj velem könnyebb munkát végeztetni. Ha kapok, teszem azt egy esküvõi hatemeletes tortát mit fogsz mondani a megrendelõnek? „Csak egy hét múlva lesz kész, mert minden nap csak egy emeletre van erõm?”
- Igaz, igaz. Akkor, most nincs kedvem krémeshez. Legyen, mondjuk sajtos rúd. Tudod, hogy kell?
- Van egy jó kis receptem. És fejbõl tudom.
- Nos, lássuk. De addig nyugodtan kérdezzél, csak ha van valami. – Nekilátok megkeresni a hozzávalókat… liszt, só, tojás. Amíg pakolok, átgondolok néhány dolgot, majd amikor az összekeverésnél tartok ránézek Elenára.
- Elsõ kérdésem. Mit keres egy boszorkány a muglik közt? – Biztos vagyok benne, hogy számított a kérdésemre, mert egy picit elmosolyodik.
- Tudod, nem voltam jóban a családommal, így amikor elvégeztem a holland mágusiskolát otthagytam mindent és idejöttem, hogy ne találjanak meg. Szeretek boszi lenni, ne érts félre, csak egy kicsit sokat kaptam belõle gyerekkoromban. Inkább mugli próbáltam lenni, de nagyon sok varázsló ügyfelem van. Sõt, Voldemort uralma miatt elég sok varázsló menekül ide. A nyakamat teszem rá, hogy Dumbledore mondta meg nekik, hogy gyógyító vagyok, azért jönnek ide.
- Dumbledore professzor? Te ismered?
- Persze. Amikor idejöttem Hollandiából egyszer bejött hozzám. Lerítt róla, hogy nem sétálgatás közben tetszett meg neki a cukrászda. Azt mondta engem keres, merthogy hallotta, hogy egész jó gyógyító vagyok és megkért, ha egy varázsló vagy boszi érkezik sebesülten lássam el, Õ pedig majd megfizeti. Erre én azt mondtam szívesen segítek, de ha pénzt emleget, elfelejthet. Erre megkérdezte, nincs-e karamellás csilibombonom?
- Ezt tényleg elég dumbledore-os. Sosem változik meg!
- Szóval akkor tényleg ilyen alapból is? Ilyen különc?
- Igen. A prof. tényleg különc. De mégis a legjószívûbb ember, akit valaha ismertem. Ráadásul az sem félretehetõ, hogy már nagyon régen bezárták volna a Roxfortot is, ha õ ki nem áll a suliért.
- Bezárták volna? De hát az Anglia egyetlen mágusiskolája.
- Nem. Vannak magániskolák is, de a Roxfort a leghíresebb és a legjobb. – Összekeverem a tésztának valót, majd beleteszem egy tálba és lefedtem egy konyharuhával. Elõveszem a sajtot és a reszelõt.
- Miért nem varázslattal csinálod?- kérdezi, de most én mosolygok.
- Tudom, hogy úgy egyszerûbb, de anyukám mugli és tõle tanultam meg fõzni. Már nem tudnék csak varázslattal fõzni. Abban nincs semmi élvezet.
- Igaz. Szóval akkor félvér vagy?
- Nem, mugli származású. De, hogyhogy Angliába jöttél? – Nem válaszolt azonnal, így szerintem gyengepontra tapintottam. Aztán nekem is beugrott egy régi beszélgetés.
**********************
- Windjammerek? – kérdeztem egyik délután Alice-t, amikor a könyvtárban a bûbájtan házink fölé hajoltunk.
- Aha. Tök félelmetesek voltak – Alice épp azt mesélte nekem, amikor õszi szünetre hazamenve otthon talált egy teljesen idegen családot. Mivel Alice aranyvérû, nem okozott nagy meglepetést, hogy felbukkant néhány rokon.
- Mármint, nem úgy kinézetre. Hanem a Voldemortot segítõ hajlamuk. Az apa erõsen vallotta, hogy a Sötét Nagyúrnak teljesen igaza van, az anya már csak kevésbé értett egyet. Aztán volt két lányuk. A fiatalabb teljesen egyetértett az apjukkal, míg az idõsebb egy szót sem szólt, de látni engedte, hogy van egy álarca, amelyet csak egy-egy ilyen beszélgetésre vesz fel. Amikor velem beszélgetett, azt mondta, neki semmi baja a félvérekkel és a többiekkel. Nem érti mire ez az egész hacacáré. Én meg vele értettem egyet.
- És akkor ezek a Windjammerek is tiszta aranyvérûek?
- Aha. Hollandia legrégibb és legtisztább aranyvérûi. Komolyan minden mozdulatukban volt valami tiszteletet parancsoló. Nem egyszer halálra rémültem, amikor Augustulus bácsi az asztalra csapott, hogy nyomatékosítsa a mondatát.
*********************
- Tudod, a családomnak szinte minden Európai országban vannak „barátai”. Teljesen mindegy hova mentem volna, úgyis megtalálnak. Inkább eljöttem Angliába. Sose szerettem idejönni, így reménykedtem benne, hogy ezt készpénznek veszik. Érted mire akarok kilyukadni?
- Azt hiszem igen. De mondd csak, kérdezhetek a családodról is?
- Nem fog tetszeni, amit hallani fogsz.
- Aranyvérû vagy. Igaz?
- Igen. Honnan találtad ki?
- Hát igazából a legjobb barátnõm is aranyvérû. És õ mondta, hogy elment hozzájuk Hollandiából a Windjammer család. Valami negyedik nagybácsi unokabátyja volt a Windjammer apuka. És ha Alice aranyvérû, akkor a „közeli rokonai” is azok.
- Alice? Mármint Alice Graham? De rég láttam. Azaz… egyszer találkoztam vele életemben, de olyan jót nagyon kevés emberrel beszélgettem, mint vele. Amúgy igen. Aranyvérû vagyok, de nem vagyok rá büszke. Sose bántott egy félvér vagy mugli származású se, akkor én miért bántsam õket? – a sajttal teli tálat a pultra teszem, majd nekiállok kettévenni a tojásokat, majd a sárgáját elkeverni.
- Tudod, az apám eléggé Voldemort párti. Én meg a legkevésbé se vagyok az. Gyerekkorom óta érzem, hogy más vagyok, mint a család többi tagja. Nem szerettem a muglikról beszélni, mert mindenki csak lenézte õket. Nem volt egy barátnõm se, mert vagy a smink, pasik, ruhák, vagy a szerelem volt az asztalon. Engem meg egyik sem érdekelt. Aztán akkor lett tele a hócipõm, amikor utolsó évemben apám kijelentette, amint hazaérek az iskolából, hozzámegyek valami aranyvérû félnótáshoz. Hát, nem mentem haza. Az iskola udvaráról hoppanáltam a szobámba. Felvettem az útlevelemet, egy hátizsákba ruhát tettem meg pénzt, és eljöttem. Ott hagytam a családomat és kicsit sem bántam meg.
- Pont, mint Sirius. – Jegyzem meg, majd megjelenik az a kis mosoly az arcomon, ami mindig, ha egyetlen Black barátomról beszélek.
- Ki? – kérdez rá Elena. Ránézek és szín tiszta kíváncsiságot látok a szemében.
- Gondolom hallottál már a Black családról.
- Persze. Az egyik legnagyobb és legõsibb varázslócsalád, aki támogatja Voldemortot. Apámtól mást se hallottam csak, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint Bellatrix. Hogy Bellácska így tiszteli a Nagyurat, meg hogy Bellácska annyi mindent tesz a sötét oldalért.
- Igen. Volt szerencsém megismerkedni Trixivel. Na, mindegy. Arról is hallottál, hogy kiket tagadtak ki, mert nem folytatták a családi hagyományokat?
- Nem. Ezeket apám szemfülesen eltitkolta elõlem.
- Orion Black elsõszülött fia, Sirius, nekem volt évfolyamtársam a Roxfortban. A családi balhé akkor jött, amikor nem a Mardekárba hanem a Griffendélbe került. Már ez is gond volt, aztán amikor összebarátkozott a férjemmel, és még egy fiúval még több bajt hozott a fejére. Õk, meg még egy társuk, voltak az iskola elsõszámú bajkeverõi. Mindegy, ötödév nyarán elszökött otthonról és ki lett tagadva, azóta Bellatrix csak az alkalmat várja, hogy megölhesse kedvenc unokaöccsét.
- Hát az õ élete se lehetett fenékig tejfel.
- Annyira hasonlítotok – mondom és ránézek. Újra tüzetesen megnézem minden vonását, elemzem szemének csillogását, és szinte nem találok különbséget. Talán csak annyi, hogy az õ arca kedvességet, megértést, kíváncsiságot sugároz, míg Sirius vonási inkább kemények, olyan férfias, néha pedig bohókás, és grimaszolós.
- Hogy érted? A családi hátterünk? Bárkivel megeshet.
- Nem, én nem csak erre értettem. Õ szinte teljesen úgy néz ki, mint te, csak persze pasiból. Fekete haj, és vidáman csillogó kék szemek. Az arcotok pedig csak néhány részletben különbözik. Szinte lehetetlen ekkora hasonlóság, ha csak nem vagytok ikrek… Mikor születtél? – néhány másodpercig néz maga elé, aztán leül az egyik pulthoz húzott székre és elkezdi csavargatni az egyik tincsét.
- Szeptember nyolcadikán. De nem hiszem, hogy rokonok lennénk. Az igazság az, hogy szerintem más magyarázat van erre… Mond csak, Sirius ugyebár imádja a kvidicset, és szemtelen, meg azt mondtad, hogy a volt férjed barátja, szóval akkor jóképû, némileg öntelt és minden lányt megkap. – Na, ez most hirtelen jött. Azt hiszem tátva maradt a szám, mert kezdett kiszáradni a torkom. Aztán végre megtalálom a hangom.
- Ezt, ezt honnan tudod?
- Minden aranyvérûben van valami megmagyarázhatatlan. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy különbek vagyunk, csak mindenkinek megvan a testi-lelki társa…
- Mi? Ezt hogy érted? – nem néz rám, hanem az asztal lapját bámulja.
- Tudod, van egy mese, így az aranyvérûek közt. Olyan, mint a mugliknál a szõke herceg. Csak nálunk azt szokták mondani a dadák, hogy azaz igazán boldog házasság, ahol a férj és feleség teljesen megegyezik minden nézetben. Kinézet, gondolatmenet, stb. A szüleim házassága pont ezért nem mûködött. Anyám nem vallotta apám nézeteit, de nem mert ellent mondani, így nagyon hamar megkeseredett és már meg sem próbálkozott az ellentmondással, vagy bármi mással, amivel engem segíthetett volna.
- De ez hogy jön Siriushoz?
- Amikor azt mondtad, hogy teljesen egyformák vagyunk, valahogy eszembe jutott ez a mese. – olyan, mint ha maga sem hinne ebben az egészben. Valahogy zavarban van, látom rajta.
- És honnan tudtad, hogy néz ki Sirius? Na, várj, ne válaszolj, hisz itt áll, vagyis ül velem szemben a bizonyíték.
- Azt nem tudom megállapítani, hogy mennyire nézek ki jól, vagy a pasik számát, akik utánam futnak, de imádom a kviddicset. Élek halok érte, csak nem játszhattam, mert az nem illik egy aranyvérû lányhoz.
- Ez marhaság. Nem is tudom az alatt a hét év alatt, amit a Roxfotban töltöttem, hány lány volt a kviddics csapatokban. A volt-férjem és én a talpunktól a fejünk tetejéig különböztünk egymástól. Én a mindig eminens, tanárok kis kedvence, kviddics utáló, szabálybetartó prefektus. Õ meg a bajkeverõ, kviddicscsapatkapitány, az iskola legjobb pasija, akinek könyvet a kezében életemben nem láttam, mégis a legjobb tanulók közé tartozott.
- Én sosem hittem ebben a mesemarhaságban, de ha ennyire különböztetek, hogy jöttetek össze?
- Tudod James, a férjem, meg Sirius voltak az iskola nagyágyúi. Az összes lány beléjük volt szerelmes. Mikor harmadikban híresebbek lettek, mint az idõsebbek, elég rendesen kihasználták a lányokat. Volt, aki kétórás „barátnõ” volt, volt, aki egy hetes. De egy hétnél tovább egyik se bírta. Aztán James ötödév közepe fele engem nézett ki magának. De peche volt, mert én nemet mondtam. Utána egy évig azért szekált, hogy én is meglegyek, és hogy belássuk, neki senki sem tud ellenállni. Akkor kezdett ez az elméletem meginogni, amikor elkezdtük a hetedévet. Hatodév második felétõl kezdve volt három barátnõje. Ami nagy szó volt, mert általában egy héten volt meg három. Alice összehozott nekünk egy randit, és kezdtem megkedvelni. Utána már egyedül is sikerült eltalálnom a randikra. Az egész hetedévet végig jártuk, aztán május elején megkérte a kezemet. Szép volt, jó volt, elmúlt – közben észreveszem, hogy megkelt a tészta, így nekiállok kinyújtani. Munkám közben Elena nem szólal meg, csak néz. Hol engem, hol a tésztát, hol… csak úgy a konyhát. Aztán sóhajt egyet és felém fordult.
- Tudom, hogy már kérdeztem, de nem mondtad el mit akarsz csinálni – néhány másodperc kellett, amíg felfogtam mire gondol.
- Õszintén nem tudom. Az ügyvédem szerint már legfeljebb kedden visszavehetem a nevem. Utána, ha Jamesnek nem kell a ház, akkor ott maradok, de ha igen akkor visszamegyek a szüleimhez, majd keresek egy albérletet. Ha felveszel a munka ügy letudva, ha nem keresek valamit. A gyógyító képzõt szeretném befejezni, ha kell levelezõn is, de minél elõbb. Nem szeretnék a terhességem végén még vizsgákra is futkosni.
- Ezt megértem. Nos, legalább mindenképpen lesz hol laknod, a munka miatt meg ne aggódj. Megmondtam, hogy felveszlek – erre egy kicsit kuncognom kell.
- Azért ez nem ilyen egyszerû. Nem szeretném, ha sajnálatból vennél fel. Fõleg, ha nem is ízlik, amit csinálok.
- Istenem segíts. Dehogy sajnálatból, olyan jót beszélgetünk. Legalább mostantól én sem fogok unatkozni napközben.
- Errõl jut eszembe. Hogyhogy ilyen kihalt ez a hely? Azt hittem, amikor megláttam a cégért, hogy tele lesz, amikor bejövök.
- Neeeem, tudod, nem igazán hétköznapi egy cukrászda ez. Inkább alkalmi.
- Alkalmi? Ez mit takar?
- Hát, nagyobb rendezvényekre, eseményekre készítetünk sütiket, teszem azt esküvõ. És nem csak a mugliknak. Varázslóktól is szoktam kapni megrendelést.
- Értem. Akkor még inkább neki kell állnom csiszolni a tudásomon, nem igaz? – erre kuncogunk egy kicsit, majd felszeletelem csíkokra a tésztát, majd megkenem tojással, végül pedig szórok rá sajtot. Beteszem a sütõbe, én pedig odaülök Elena mellé.
- És mit fogsz csinálni a kicsivel?
- Valószínûleg egyedül nevelem fel.
- Nem épp így gondoltam – erre ránézek – Mi van, ha az apjának is…
- Nem érdekel az apja. Volt lehetõsége, elpuskázta.
- Lily, megértem az érzéseidet, de a gyereknek apa kell.
- Abban igazat adok, hogy két szülõ kell neki. De azt nem hiszem, hogy tudnád, mit érzek.
- De, azt hiszem, tudom. Az én ex-férjem is megcsalt. Nem is akárhogy – ránézek, majd sóhajtva belekezd.
- Két és fél éve, amikor ideköltöztem megvettem ezt a cukrászdát. Akkor segített nekem a cég felvirágoztatásában Kevin. Kevin d’Agoult, üzletember. Fél éve jártunk, amikor megkérte a kezem. Lángoló fejû és szerelmes voltam, tizenhét éves az istenért. Belementem, nyolc hónappal késõbb „üzleti útra” ment. Legalábbis nekem ezt mondta. Két hét múlva megjelent egy cikk a Magic Sunday c. újságban, amiben azt taglalták, hogy a legbefolyásosabb üzletemberek kikkel, mikor és hol csalják meg a feleségeiket. Ott volt Kevinrõl is jó néhány kép, amin csókolózott egy csomó utcalánnyal. Nagyon mérges lettem és már másnap elmentem az ügyvédhez és kértem a válási papírokat. Kevin egy héten belül hazajött, de még csak meg sem látogatott, hanem az ügyvéden keresztül üzent, hogy örömest elváll. Azóta minden nap azon gondolkodom, hogy elrontottam-e valamit, vagy csak nem vett komolyan? Õszintén nem tudom melyik a rosszabb!
A történet végén Elena könnyezni kezdett, de szerencsére hamar összeszedte magát, én pedig elgondolkodtam azon, amit mondott. Tény és való nem jó a kicsinek, ha csonka családban nõ fel. Viszont nem hiszem, hogy találnék egy olyan férfit aki egy kisbabával is képes szeretni, és fel is nevelné a sajátjaként. Nem tudom, mi lenne a legjobb. Mikor megsült a pogácsa kivettem, majd egy tea keretében odaraktam az asztalra Elena elé. Õ elvett belõle egyet, majd meglepetésemre azonnal kijelentette, hogy ha elmerek menni máshova, azonnal rohan Jameshez és elmondja, hogy terhes vagyok. Még nevetgéltünk egy kicsit, majd megbeszéltük a munkamenetet. Tekintve, hogy még nem fejeztem be a sulit, de levelezõn akarom folytatni és hamarabb vizsgákat tenni azt találtuk ki, hogy a héten még bemegyek a nõvérképzõbe, majd hétfõn szerdán és pénteken suli után bejövök, és elkészítek néhány fajta sütit. Ezután, a rossz idõre tekintettel és arra, hogy lassan fél egy lett, elköszöntem újdonsült barátnõmtõl és haza hoppanáltam. Amikor megérkeztem nem találtam semmi elfoglaltságot, így gyorsan átöltöztem és nekiálltam tanulni, hogy a héten már arra se legyen gondom a sütögetés mellett.
- Ha a csont simán eltörött a pálcát meglendítjük a törött testrész felett és azt mondjuk felancia tovarino. Ha viszont szilánkosra tört, akkor nem elég egy varázsige, hanem kell a következõ bájital is, amihez szalamandra szív, mandragóra levél, édesgyökér …
Lassan elérkezett a vacsora ideje is. Mivel reggel se ettem túl sokat, és egész nap csak némi tea-süti duót gyömöszöltem magamba, nekiálltam, hogy fõtt ételt készítsek. Fõztem egy levest, meg némi tészta ételt. Mikor elkészültem és meg is vacsoráztam, lezuhanyoztam majd ismét a kezem közé vettem a könyveimet. Fél tízkor tört rám az álmosság. Tehát letettem a tankönyveket, majd lefeküdtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése