40. Bajos időben új kezdet?

A kiesett időért extra hosszú fejezetet hoztam. Mindenkinek jó olvasást kívánok! 

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

James szemszöge

Egy utolsó nagy levegőt véve léptem közelebb a bejárathoz, és csengettem. Mielőtt még kinyitották volna az ajtót, gyorsan körbenéztem. Régen voltam már muglik lakta környéken. Habár úgy látszott, hogy semmi sem változott, és ami fontosabb, hogy senki sem követett. Erre kimondottan odafigyeltem. Nem akartam, hogy akár a halálfalók, akár a minisztériumi alkalmazottak közül valaki is felfigyeljen rám.

Cipőkopogást hallottam. Visszafordulva már láttam is, hogy megmozdult a kilincs. Élesen beszívtam a levegőt. Az ajtóban pedig meg is jelent a nő, akiről tudtam, hogy gyűlöli a mágiát, de arra nem számítottam, soha, hogy engem még jobban utál.

• -          James Potter – kezdte Petunia. – Késtél, közel másfél évtizedet.
• -          Parancsolsz? – lepődtem meg annyira, hogy még a mérgem is elpárolgott.
• -          Kerülj beljebb – lépett odébb Petunia. Gyanakodva, de tettem néhány lépést. – Hogy iszod a kávét?
• -          Nem teadélutánra jöttem. Tudni akarom, miért tetted azt, amit.
• -          Én viszont nem szeretem, ha a vendégeim udvariatlanok – szegte fel a fejét, mire legszívesebben ráordítottam volna. Elindult a konyha felé. – Tejet és cukrot?
• -          Kevés tejet – válaszoltam.

Amíg Petunia a konyhában ügyködött, én körbenéztem a nappaliban. Csupa giccses bútor és festmény. Azonban rengeteg fénykép is volt. Egy kövér fiúról legalább ezer, a Dursley házaspárról még néhány. Aztán láttam Lily és Petunia anyját, Violat, a családi képeken, illetve Lilyéket. Kezembe vettem az egyiket. Mindannyian mosolyogtak. Diego ölében ült Selena, Harry pedig Lily mögött állt. Boldognak tűntek.

• -          Oh, igen. Az utolsó fénykép, amin Diego szerepel. Szegénykém, tavaly Dudley és Harry szülinapján még velünk volt… igazán kár, hogy meghalt.
• -          Ott voltam – suttogtam, ahogy visszatettem a képet a helyére.
• -          Tudom, Lily mesélte.

Ezzel letette a tálcát a dohányzóasztalra, és leült a kanapéra. Én helyet foglaltam a fotelben, és magamhoz vettem a kávémat. Nem is éreztem az ízét, csak figyeltem Petuniát. Nem tűnt idegesnek, nem akart megszabadulni tőlem. Olyan, semmilyen volt.

• -          Miért? – kérdeztem.
• -          Tudtad, hogy Lily, ahányszor csak hazajött a Roxfortból, mindig olyan csúnyán beszélt rólad, hogy anyánk haja égnek állt? – Nem mondhatnám, hogy meglepődtem. A kezdetektől nem voltam a szíve csücske. – Az a megátalkodott Potter… az a felfújt hólyag… egoista barom… kapná el, fojtaná vízbe őt is meg az összes agyatlan imádóját a polip… és így tovább. – Petunia komolyan nézett rám, mielőtt folytatta volna. – Aztán egyik évben megváltozott. Nem szidott. Ha rákérdeztünk, hogy „Még mindig olyan akasztanivaló az a Potter kölyök?”, általában csak elvörösödött, a padlót bámulta, és motyogott valamit. Tudtam, hogy őt is behálóztad. De nem csináltam semmit. Arra számítottam, hogy ha őt is megkapod, ugyanúgy ejted, mint a többit. Szívfájdalom mellett Lily tanult is volna valamit. De nem ez történt. Az utolsó év végén már jegygyűrűvel tért haza. A szüleink persze oda meg vissza voltak, hogy egy ilyen kedves, udvarias, jólelkű, bátor, csibész és persze jóképű varázsló az ő egy szem boszorkányuknak csapja a szelet – affektált Petunia. – Azt hittem, hogy mivel Lilyvel több dolgod volt, kicsit ki akarod élvezni, és talán a húgom számon kérte egyszer-kétszer, hogy akkor „Mi is van köztetek?”, ezért kapta a gyűrűt. Akkor próbáltam felébreszteni Lilyt, hogy ez csak egy álom, de szerelmes volt a drága. Aztán összeköltöztetek, majd megkaptuk az esküvői meghívókat.
• -          Ahova nem voltál hajlandó eljönni – szóltam közbe. – Pedig Lilynek szüksége lett volna a támogatásodra és a segítségedre.
• -          Oh, hogyne. Így visszagondolva, ott talán meggyőzhettem volna, hogy nem vagy hozzávaló.
• -          De gondolom Diego igenis férjnek való volt – mondtam kissé mérgesen.
• -          Diego nem akarta nekem megmagyarázni, hogy miért olyan jó a varázsvilág. Ő elfogadta, hogy nem vagyok vevő a mágiára, és azon ritka alkalmakkor, amikor találkoztunk, nem hozta szóba a varázslást. Persze, hogy könnyebben elfogadtam, mint azt, aki akkor is pálcát lóbált, amikor a vacsoraasztalhoz akartunk leülni. – Mielőtt bármit is mondhattam volna, Petunia folytatta. – A lényeg a lényeg, eldöntöttem, hogy élje csak a maga életét, én nem szólok bele. Ha koppanik, akkor koppanni fog.
• -          De csak nem tudtad megállni, hogy szét ne szedj minket – doboltam ujjammal a karfán.
• -          Amikor megláttam azt a boszorkányt a küszöbömön, égi jelnek tekintettem. Egy utolsó próba. Ha kiálljátok, végleg rátok hagytam volna.
• -          Hogy az francba tudtunk volna bármit is átvészelni, ha Lily szóba sem állt velem.
• -          Ez már csak azt bizonyítja, hogy végre megjött az esze – vont vállat olyan egyszerűen, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy zsemlét, vagy kiflit hozzak a boltból. Bennem viszont felment a pumpa.
• -          Rám szabadítottad azt az utcalányt. Nem kértem belőle, mire bedrogozott. Mindezt azért, mert te kimondottan kérted, hogy Lily lásson együtt minket.
• -          Nem, nem ez volt a feladata – ráncolta a szemöldökét.
• -          Nehogy most akard bemesélni az ellenkezőjét.
• -          Potter, azt mondtam, hogy nem azzal bíztam meg azt a nőt, hogy feküdjön le veled.
• -          Hát pedig Shiela ezt állítja – fontam össze a karjaimat magam előtt.
• -          Nos, akkor ez a bizonyos Shiela átfogalmazta, amit a szájába rágtam. Én azt mondtam neki, hogy próbálkozzon nálad. Ha a flört nem elég, rád is mászhat. De ha nemet mondasz, akkor lépjen le. Se drog, se az nem volt az alkunkban, hogy hazaviteti magát veled, hogy Lily mindenképpen meglásson titeket.

Szégyellem, vagy sem, de legilimentáltam Petuniát. És igazat mondott. Shiela hazudott nekem. Pontosabban, átvert mindkettőnket. De miért tette volna?

• -          Hogy sikerült elkábítania?
• -          Megígérte a kocsma csaposának, hogy lefekszik vele, ha a pult alatt beleönti azt a löttyöt az italomba – utaltam a Bódító bájitalra.

A következő néhány percben csendben ültünk a saját gondolatainkba merülve. Mikor a gondolatok majd szétvetették a koponyámat letettem a csészémet, felálltam és az ajtó felé fordultam.

• -          Mennem kellene.
• -          Igen, valószínűleg így van – állt fel Petunia is, és kísért a bejárati ajtóig.
• -          Még egy kérdés. Hogy tudsz Lily szemébe nézni azok után, amit elkövettél?
• -          Oh… - formált „o” betűt Petunia szája. – Ezt talán kérdezd meg tőle.
• -          Hogy mondod? – kérdeztem vissza. – Szóval ő már…
• -          Viszlát, James – csukta be az orrom előtt az ajtót. Pillanatokig álltam a küszöbön, és próbáltam feldolgozni a történteket, de nem ment. Egy kutya ugatása zökkentett ki a kábulatból. Megfordultam, és elindultam Londonba.

***

Lily szemszöge

• -          Harryre!
• -          Harryre!

Karácsony volt, a Grimauld téri Black házban tömörült össze a Weasley, Black, Potter és Alvarez család, néhány más rendtaggal együtt. Épp Arthur mondott köszönetet a fiamnak, amiért megmentette őt Voldemort kígyójától. Harry… már az álmaiban sem hagyják békén. Vacsora után segítettem elpakolni Mollynak, Elenával főztünk forrócsokit és süteményeket tettünk tálcákra, hogy a gyerekeket meglephessük a nappaliban. Azonban a fiatalok úgy gondolták, hogy az ideiglenesen kinevezett szobáikban akarnak maradni… kivéve Fredet és George-t, akik Molly idegeire mentek a sikeres hoppanálási vizsga következményével. Elenával úgy döntöttük, hogy „Oszd meg és uralkodj” játékot fogunk játszani. Ő szólt az emeleteken lévő gyerkőcöknek, én pedig az első szinten és a földszinten szedtem össze, akit találtam. Hermione és Ginny, Harry és Ron már a szalonba tartott, amikor feltűnt, hogy se Selenát, se Belle-t nem láttam már egy ideje. A földszinten hátra volt még egy szoba. Az ajtaja csak be volt hajtva, és Selena hangját hallottam.

• -          Nagyon hiányzik.
• -          Tudom. – Felismertem Belle hangját is. Ahogy bekukucskáltam a résen megláttam, hogy a két lány a szobában lévő kanapén ül egymás mellett, és Selena kezében egy fénykép van.
• -          Miért mindig azok halnak meg, akiknek nem lenne szabad? – tette fel a kérdést Selena.
• -          Mert az élet igazságtalan – mondta ki a felnőttekre jellemző bölcsességet Belle. – Apukád nagyszerű ember volt. Hiányozni is fog, amíg élsz. De ott van neked Harry, és Lily. Meg az unokatestvéreid, meg mindenki – Belle szünetet tartott. – Nekem csak apu van. – Összefacsarodott a szívem ettől a négy szótól.
• -          Adalaide még mindig Szentpéterváron van? – kérdezte Selena. A kérdés meglepett. Nem azért, mert én nem tudtam, hogy James felesége hol van, hanem mert a lányom tudta.
• -          Igen, és szilveszterig haza sem jön. Akkor pedig nem tölt itthon két napot, mert utazik New Yorkba – kezdte babrálni ezüstszőke haját Belle.
• -          Biztos, hogy neki is hiányzol, csak…
• -          Nem, anyámnak senki és semmi sem hiányzik, kivéve a kifutót – sóhajtott Belle, majd a hangja egyszerre mérgesből szomorú lett. – Sokszor eszembe jut, hogy mit rontottam el kicsiként. Hogy mit tettem, amiért nem akar időt tölteni velem.
• -          Na, jó, te akartad – fordult teljesen Belle felé a lányom. – Adalaide egy önző nőszemély. A legtöbb boszorkány pálcáját törné, hogy olyan élete lehessen, mint neki, olyan férje, mint James, olyan lánya, mint te. Egész életében megbecsülték és bálványozták. Neki azonban ez nem elég. De tudod mit? Ha az kell neki, hogy még a karácsonyt is, nem csak az unalmas hétköznapokat, egy rakás gilisztaalkatú libával akarja tölteni, akkor legyen meg a vágya, nekünk nem hiányzik! – Szemeim tányérméretűre tágultak, és vártam, hogy Belle, mikor kezdi kioktatni Selenát, de a legifjabb Potterből kitört a nevetés, hasát fogta, és a könnyeit törölgette.
• -          Látod, ezért szeretek veled beszélgetni, Lena! Mágus legyen a talpán, aki vitába száll veled.

Nem tudtam eldönteni, mit érezzek. Nem számítottam rá, hogy alig fél év alatt ebből a két teljesen eltérő jellemű lányból a legjobb barátnők lesznek, márpedig az elmúlt percek ezt igazolják. Sóhajtottam egyet, és rájöttem, hogy megkönnyebbültem a tudattól, hogy ilyen jól elvannak egymással. Mosolyt erőltettem az ajkaimra, és benyitottam.

• -          Gyerünk, lányok! A szalonban süti és forrócsoki vár rátok! Persze, ha a fiúk fel nem faltak már mindent.
• -          Azt próbálják meg – hallatszott a válasz, majd mindketten kifutottak a szobából.

Becsuktam az ajtót, és már indultam volna vissza, amikor láttam, hogy a folyosó végén a könyvtárban fény villan. Összehúzott szemöldökkel léptem közelebb, majd be az ajtón és megláttam Jamest. Épp az egyik fotelbe ült le, egyik kezével a karfára támaszkodva, másikban pedig egy kristálypohár volt, amiben jól hallhatóan jég koccant, és tudtam, hogy Lángnyelv Whiskey-n kívül mást nem iszik, de azt is csak akkor, ha össze van zavarodva.

• -          James, mit keresel te itt? – léptem közelebb. Felemelte a fejét, rám nézett, majd válaszolt.
• -          Válaszokat.
• -          Hogy mondod?
• -          Játszunk valamit!
• -          James – kezdtem lassan. – Szenteste van, minden barátunk a nappaliban gyűlt össze.
• -          Nem baj, ez úgyis csak kettőnkre tartozik.
• -          Mi tartozik kettőnkre? – kezdtem kijönni a sodromból.
• -          Mondjuk, hogy miért nem mondtál semmit, amikor megtudtad az igazat a válásunk ürügyéről – nézett rám. Egy pillanatra még pislogni is elfelejtettem. Csak néztem James szemeit, és tudtam, hogy most mindent be kell vallanom. – Miért nem csodálkozom, hogy nem mondasz semmit – hajtotta le a fejét, és ivott egy kortyot. – Tudod, éveken keresztül kerestem azt a nőt, mint kiderült Shielának hívják, úgyhogy most már megnyugodtam, hogy legalább neve volt. Majd belebolondultam, hogy nem tudtam, pontosan mi is történt velem… velünk. Bármit megadtam volna, hogy bebizonyíthassam neked, nem csaltalak meg. Erre… mikor megtalálom ezt a Shielát, elirányít a nővéredhez, aki készségesen közli, hogy te tudtad az igazat! – a végére már felemelte a hangját, így egy gyors pálcaintéssel becsuktam az ajtót, és disaudiot vontam a szoba köré.
• -          Nem tudtam mindig.
• -          Ez esetben én kérek bocsánatot – válaszolt vissza flegmán James.
• -          Akkor tudtam meg, amikor elvittük a gyerekeket az állatkertbe Petuniával és a családjával. Történt egy kisebb incidens, Petunia kiakadt, és kicsúszott a száján egy-két dolog. Akkor vallotta be, hogy mit csinált.
• -          És eszedbe se jutott, hogy elmond nekem.
• -          Min változtatott volna az, James? – tártam szét a karjaimat. James lecsapta a mostanra üres poharát a kisasztalra, felállt, és olyan közel jött hozzám, hogy a ruhája súrolta az enyémet.
• -          Az életemen.
• -          Diego és Adalaide…
• -          Beadtam a válókeresetet – szakított félbe.
• -          Mit csináltál? – ugrott egy oktávot a hangom. – Miért?
• -          Miért? Azt kérdezed, hogy miért? – ragadta meg a karomat. – Mert nem szeretem azt a nőt. Már rég nem nevezhető feleségnek, anyának meg végképp nem. Belefáradtam, hogy rá várjak.
• -          De Belle…
• -          Daniellel találtunk egy kiskaput. Mivel Belle már elkezdte a Roxfortot, de még kiskorú, megválaszthatja, hogy kivel akar maradni nagykoráig, ha bizonyítani tudjuk, hogy megfelelő vagyok a gyereknevelésre. Ezt pedig bárkitől megkérdezhetik.
• -          Ennyire biztos vagy benne, hogy Belle veled marad? – tettem fel egy logikus kérdést. – Mi van, ha azt mondja, hogy ha nálad lakna, akkor lehet, hogy soha többet nem látja az anyját, ezért inkább Adalaide-ot választja.
• -          Bárhogy is lesz, már döntöttem. Nem élem le az életem hátralevő részét egy olyan nővel, akit nem szeretek, aki nem szeret, aki nem képes foglalkozni a lányunkkal, de még egy vacsorára sem képes eljönni velem. Elegem volt.
• -          Hát mit szeretnél? – kérdeztem. James szeme összeakadt az enyémmel.
• -          Azt, amit régen.
• -          Szerinted én nem azt szeretném? – kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél.
• -          Akkor miért menekülsz állandóan?
• -          James, eddig házas voltam, akárcsak te. Most özvegy vagyok.
• -          Én pedig válok.
• -          Két gyerekem van.
• -          Nekem is – tárta szét a karjait, kérdezve, hogy ezzel mi a baj?
• -          Szerinted mit szólna Belle, ha egyszer csak közölnénk vele, hogy az anyja helyett kap egy mostohát.
• -          Azt, hogy te sokkal jobb anyja lennél, mint Adalaide. Láttam, hogy viselkedsz Selenával, hogy mennyire aggódsz és félted Harryt, hogy mi mindent megteszel az érdekükben. Mellesleg… te lassan több időt töltesz Belle-lel, mint az „anyja”. És nem tudom észrevetted-e, de a lányaink összenőttek – mosolygott a végére James.
• -          Igen, észrevettem – kunkorodott felfele a szám széle nekem is. James két keze közé fogta az arcomat, és közel hajolt.
• -          Egyetlen ok lehet, ami meggátolná, hogy újrakezdjük.
• -          Mi az? – suttogtam.
• -          Ha már nem szeretsz.
• -          Te is pontosan olyan jól tudod, mint én, hogy ez nem igaz – leheltem a szavakat.

James ajkai közeledtek felém, majd le is csaptak a sajátomra. Éreztem a whiskey ízét a csókban, de tudtam, hogy Jamesen egy pohár meg se látszódik, illetve meg se érzi. Úgyhogy nem aggódtam amiatt, hogy csak az alkohol hatására tette, amit tett. Jó volt ismét a karjaiban lenni. Mindig megnyugvást és békét éreztem, ha átölelt. Amikor a csókból kiszakadtunk levegőért, kicsit eltávolodtunk egymástól, de csak annyira, hogy lássuk a másikat.

• -          Akkor… újrakezdjük? – csillogott James szeme a félhomályban. Nyelnem kellett egyet, hogy ne rángassam vissza egy újabb csókba.
• -          James… mégis mit gondolsz, hogy fogjuk ezt csinálni? – tettem fel egy fontos kérdést.
• -          Szívem szerint most azonnal bejelenteném az esküvőnket, illetve összeköltöznék veled és a gyerekekkel – sóhajtott egyet, mielőtt folytatta volna. – De tudom, hogy nem tehetjük. Tisztelnem kell Diego emlékét, és… Adalaide jogait – vágott egy grimaszt, mire elmosolyodtam.
• -          Kis lépésekkel – néztem rá.
• -          Nem sietünk el semmit. Mit szólnál egy szimpla vacsorához valamelyik este?
• -          Tökéletes – bújtam közel hozzá.

És így is alakult. Ahogy a gyerekek visszamentek Roxfortba, mi is visszatértünk az életünkhöz. A hétköznapokat mindketten a munkahelyünkön töltöttük, majd este elmentünk vacsorázni, táncolni, sétálni a havas parkba, de volt olyan is, hogy otthon ültünk, és felelevenítettük a régi emlékeket, előkerültek fényképek, és egy üveg bor. Jó hangulatú estéink voltak.

James és Adalaide márciusban írták alá a válási papírokat. Adalaide cirkuszolt ugyan, de nem csapott akkora patáliát, mint vártam. Ami jobban meglepett, hogy magának akarta Bellet-t. Nem adott egyenes választ, amikor megkérdezték, hogy konkrétan milyen érvet tud felhozni azért, hogy Belle vele maradhasson. Mindig csak annyit mondott, hogy „Az anyja vagyok!” Mintha ezzel bármi is el lett volna intézve.

Belle egy kicsit összezavarodott a válás kapcsán, de pont úgy döntött, ahogy vártuk. James mellett maradt. Megígérte azonban Adalaide-nak, hogy minden a nyári szünet felét nála fogja tölteni, és elkíséri néhány divatbemutatóra is. Ezzel csak azt érte el szegény gyermek, hogy Adalaide még többet foglalkozott a modelljeivel, tekintve, hogy akkor már hivatalosan is, ők voltak a családja. De úgy láttam, hogy Belle nem szomorkodott. Selena állandóan vele volt. Különböző csínyeket eszeltek ki Nicole-lal. AWeasley ikrek még le se tették a RAVASZ-t, de a professzorok már most az új csínymesterektől tartottak.

James… ő kivirult. Visszatért az élet belé. Olyan, mint kamaszkorunkban volt. Állandóan kedveskedett valami kis aprósággal, kereste, hogy hol tud hasznomra lenni a háztartásban… a konyhában. Mondanom se kell, kevés alkalmat tudnék felsorolni, amikor segített és nem hátráltatott. Még szerencse, hogy boszorkány vagyok… azt a rumlit, amit egy-két ilyen közös főzőcskézés alkalmával csináltunk, másképp fel sem lehetne tisztítani, csak egy mugli tisztítóvállalattal.

Nem akartunk sietni, de ahogy teltek a hetek, egyre jobban éreztük, hogy nem tudunk meglenni egymás nélkül. Még egyszer képtelenek lettünk volna elszakadni egymástól. Komolyan fontolóra vettem, hogy felmondom a munkámat a Szent Maddalénában, és átkéretem magam a Szent Mungóba. Rengetegszer átbeszéltük már ezt a témát, és mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Legalább a nyár végéig várnunk kell, hogy lássuk, hogy viselkedünk egy családként, ha már a gyerekek is visszatérnek az iskolából. Nem akartuk se őket, se magunkat bedobni a mély vízbe. Türelmesnek kellett lennünk… de olyan borzasztóan nehéz volt.

És nem csak nekünk.

A vizsgák idején Umbridge terrorja tovább erősödött. A végén olyan mértéket öltött, hogy a Weasley ikrek már nem bírták tovább. Seprűre pattantak és a saját találmányaikkal szórakoztatták a diákokat, majd mint akik jól végezték dolgukat, elrepültek a naplementébe… Molly borzasztóan mérges volt rájuk. Legalább azt bírták volna ki, hogy a vizsgáik meglegyenek, akkor legalább lenne iskolai végzettségük… mondogatta, ahányszor valaki megkérdezte, hogy mit gondol a történtekről.

A saját fiam helyzete azonban rosszabb volt. Leleplezték a „Dumbledore seregét”, ahogy a gyerekek hívták magukat. Apám elhagyta az iskolát, hogy bűnbakot adjon a Minisztériumnak, és a gyerekeket békén hagyják. Csakhogy a gyerekek nem ezt akarták. Mint ahogy Harry pár soros levelében megírta a Rendnek, látomásában Siriusnak segítségre volt szüksége, és elmentek a Minisztériumba a jóslatért, amit Voldemort meg akart szerezni. Természetesen csapdába estek. Alig néhány pillanaton múlt, hogy időben odaérjünk. Láttam, ahogy Lucius Malfoy pálcát emel a fiamra, és elborult az agyam, de nem csak az enyém. Bella halálos átokra emelte a pálcáját Sirius ellen, de Elena egy „Abból nem eszel ribanc!” felkiáltással a falnak repítette unoka-sógornőjét… vagy valami hasonlóját.

Az egész helyzetből az lett, hogy Harry megismerte a teljes jóslatot, ami összeköti őt és a Sötét Nagyurat. Annyira reménykedtem benne, hogy legalább nagykorúságáig nem kell megtudnia a jóslat végét. Vagy ő éli túl a harcot, vagy Voldemort. Más végzet nincs. Szerencsére a barátai most is mellette álltak, és úgy láttam, hogy kezdi felfogni, mekkora teher nyomja a vállát.

Egy biztos. A családja, a barátai és a Rend mindenben segíteni fognak neki. Tudom, hogy ha arra kerülne sor, a fiamból jó vezető lenne. Nem hátrál meg a bajoktól, de megfontolt és hallgat a tanácsokra, emellett pedig a legfontosabb… Sose hagyna hátra senkit! 

39. A múlt visszanéz

Új fejezet érkezett. Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

James szemszöge

A szokásos gyerekzsivaj, kulik görgése és állathangok fogadtak minket Belle-lel, ahogy beléptünk a King’s Cross állomásra. Körülnézve megláttam, hogy Sirius és a Black család többi tagja a peron mellett beszélgetnek Augusta Longbottommal a mágusok között elvegyülve. Belle elindult feléjük, majd mikor észrevette, hogy nem követem, megfordult.

• -          Mi a baj, apa? – kérdezte.
• -          Semmi, kicsim… csak… - sóhajtottam egyet, és megvakartam a tarkómat. – Olyan hihetetlen, hogy az én angyalkám már tizenegy éves.
• -          Apa, kérlek szépen – lépett közelebb Belle, és nézegetett körbe, hogy ki figyel minket. – El ne kezdj itt nekem sírni.
• -          Oh, ne aggódj emiatt – guggoltam le mellé, és simogattam meg a haját. – De ugye tudod, hogy vannak magániskolák London közelében is. Nem olyan hatalmasak, mint a Roxfort, de nem kellene egész évben távol lenned tőlünk.
• -          Apa, ezt már megbeszéltük – nézett rám Belle aranyos mosollyal. – Ha nagyon nem érzem jól magam, akkor küldök baglyot, és jöhetsz értem.
• -          Azonnal.
• -          Azonnal – ismételte meg. Ismét sóhajtottam egyet, majd felálltam, és Siriusékhoz sétáltunk.
• -          Sziasztok – köszöntünk mindenkinek.

Nem sokkal később Siriusszal kicsit odébb léptünk, ahogy Elena Belle-t kérdezgette, az ikrek pedig próbáltak túlozni a Roxfort szépségét illetően.

• -          Caramel nem tett semmi óvintézkedést – mondta Sirius, ahogy lopva körbenézett, hogy nem hallgat-e ki valaki minket. – Nem tetszik ez nekem, James.
• -          Nekem se. De a miniszter azt hiszi, hogy Dumbledore professzornak mániája lett Voldemort visszatérése, hogy azt a szegény Diggory gyereket csak valami beteges utánzó ölte meg, és hogy nincs ok a pánikra. Nem fogja fel, hogy téved.
• -          Inkább nem akarja felfogni – morgott Sirius. – Reménykedik benne, hogy az, amit már tudunk egy rossz álom, és hogy az, amit megálmodott, a béke lesz a valóság.
• -          A legnagyobb baj nem az, hogy Caramel azt hiszi, hogy Dumbledore hazudik, hanem hogy paranoiás lett annak kapcsán, hogy az igazgató át akarja venni a mágiaügyi miniszter szerepét is. Sajnos biztosította, hogy a professzor erre még csak esélyt se kapjon.

Sirius követte a tekintetemet, ahogy egy hatalmas, rózsaszín vattacukrot kísért néhány auror az Expresszhez.

• -          Ki ez? – kérdezte egy új hang. Oda sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Lily áll mögöttünk.
• -          Dolores Umbridge. A miniszter jelölte ki Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak – válaszolta Sirius.

Lily sápadt volt és vékonyabb, mint amikor legutóbb láttam. Fekete talárja alatt fekete ruhája mutatta, hogy még gyászol. Persze tudtam, hogy a gyászt egy évig hordania kell, de még mindig összefacsarodott a szívem, ha feketében láttam. Mellette Harry szeme sarkából figyelte a környezetet. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen jó auror lenne belőle, pedig még csak tizenöt éves volt. Lily másik oldalán Selena állt. Hatalmas barna szemeiben kíváncsiság ült, de mintha egy kis félelmet is láttam volna. Selena sosem volt félős, így nem tudtam ezt most mire vélni. Kis kezével Lily talárjába kapaszkodott.

• -          Ha jól sejtem, ő sem lesz igazi tanárunk – szólalt meg Harry.
• -          Nem – értett egyet vele Sirius. – Ő azért lesz ott, hogy mindent elkövessen, hogy Dumbledore-t leváltsák az igazgatói székből.
• -          Sok sikert hozzá – reagálta le Harry a mondatot. Mielőtt Lily rászólhatott volna, Harryre néztem.
• -          Harry, beszélhetnék veled egy kicsit?

Még nem sikerült mindent elrendeznünk egymás között… legalábbis nem elég dolgot. Amikor tavaly karácsonykor találkoztunk, Harry hűvösen viselkedett, de kíváncsi volt. Majd következőleg akkor láttam, amikor érte mentünk a temetőbe. Diego temetésén, illetve az azutáni halotti toron nem tudtam a közelébe kerülni, és még ha lehetett is volna, képtelen lettem volna bármit is mondani. A nyár folyamán háromszor-négyszer találkoztunk, de az sem volt az a kimondott apa-fia diskurzus. Mégis minden alkalommal elmondtam, hogy számíthat rám bármiben és bármikor. Úgy látszott, hogy megértette, de még nem állt készen rá, hogy el is fogadja.

Odébb mentünk a többiektől néhány lépést, és szembefordultunk egymással.

• -          Nem tudom, milyen veszélyek leselkednek rátok idén, de mindenről tudni szeretnék. Nem kérek regényeket, de egy héten egyszer örülnék, ha küldenél egy néhány soros levelet arról, hogy vagytok, és mi folyik az iskolában – mondtam a fiúnak. Harry bólintott. – Szeretném, ha vigyáznál a többiekre… az ikrekre és a húgaidra…
• -          Ne aggódj! Mindannyian tudják, hogy számíthatnak rám – nézett a szemembe Harry. – Selena tudja, hogy mi folyik körülötte. Elszánta magát, hogy így is úgy is keresztbe tesz a halálfalóknak, úgyhogy örülök neki, hogy Belle is ott lesz vele a Roxfortban. Szerintem jól sejtjük, hogy mindketten a Griffendélbe kerülnek majd. Remélem, Belle vissza tud hozni valami kis fényt Selena szemébe.
• -          Ott leszel nekik te.
• -          Ha igazak a sejtéseitek, meg lesz kötve a kezem. Az a nő nem olyannak tűnt, mint akit könnyen le lehetne rázni.
• -          Nem tudja, hogy ki vagy – tettem rá a kezem a vállára. Láttam a szemében, hogy ő is félt. De nem volt ötletem, hogy nyugtassam meg. Próbáltam másra terelni a szót. – Hogy sikerült a tárgyalás?

Harryt és az unokatestvérét megtámadta néhány dementor egy mugli játszótéren. Harry el tudta őket üldözni a patrónusával, de kiskorú lévén, hogy varázslatot használt egy mugli szeme láttára, a Wizengamot tárgyalást írt ki neki. Ráadásul az ügyet nagyon szigorúan vették, teljes hírzárlat keletkezett az eset kapcsán. Akik részt vehettek a tárgyaláson, azok a Wizengamot tagjai voltak, Caramel mágiaügyi miniszter, illetve egy-két nagyfejű. De érdekes módon, én, mint a minisztériumi aurorok parancsnoka, nem léphettem be a terembe. A nyakamat tettem volna rá, hogy Lucius Malfoy intézte így a dolgot.

-          Nagyapa megjelent, és kihúzott a pácból – vont vállat Harry. – Figyelmeztetéssel elengedtek.

-          Jól van. Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra!

-          Megígérem! – mondta halkan. Megpaskoltam a vállát, majd a többiekre néztem.

-          Tudod, érdekes – kezdte Harry, miközben én visszafordultam hozzá. - , hogy anya is pont ugyanezeket mondta nekem, mielőtt elindultunk volna reggel.

Erre nem tudtam, mit válaszolni. Harry elment mellettem, és megtalálta a barátait, így velük kezdett beszélgetni.

Egy húsz perccel később segítettem Selena és Belle ládáit felrakni a vonatra, majd még egyszer jól megölelgettem mindenkit, és a vonat kigurult az állomásról. Mellettem Lily integetett az utolsó vagonnak.

• -          Hát elmentek – sóhajtottam egyet.
• -          Igen – bólintott ő. – Furcsa lesz, hogy üres a ház – mondta révetegen.
• -          De ha jól sejtem, te legalább biztos lehetsz benne, hogy Harry, vagy Selena írni fog neked. Én Belle-t olyan nehezen vettem rá, hogy a nyakamat tenném rá, amint leült az egyik kocsiban, el is felejtette, mit ígért az öregének. – Próbáltam viccelni, de Lily nem mosolyodott el.
• -          Minden rendben lesz – ismételgette, akárcsak egy mantrát. Nem tetszett, hogy ennyire nem önmaga. Megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam.
• -          Lily, ez az év más lesz.
• -          Igen, eddig csak sejtettem, hogy Voldemort egyszer vissza fog térni, és most már tudom, hogy valóban itt is van – mondta olyan kétségbeesett hangon, hogy teljesen megrémisztett.
• -          Dumbledore újabb védőburkokat húzott fel az iskola köré. Nem tud bejutni. – Nem nyugtattam meg Lilyt. Ugyanúgy reszketett, mintha nem szóltam volna egy szót sem. – Lily! – ráztam meg egy kicsit, mire végre a szemembe nézett. – Nem lesz semmi baj – suttogtam. – A gyerekek együtt vannak, és vigyáznak egymásra.
• -          Tudom – nyögte ki nagy nehezen. A szeme már nem ugrált a peron, és az elszáguldó vonat között. Vett néhány mély levegőt, és úgy látszott, hogy lenyugodott. – Köszönöm, James. – Elengedtem, habár nagyon nehezemre esett. Lily körbenézett, gondolom Elenáékat keresve, de láttam, hogy Siriusék kicsit magunkra hagytak minket, és kisétáltak a kapun. – Hol van Adalaide?
• -          Tessék? – kérdeztem vissza, mert azt hittem rosszul hallottam.
• -          Adalaide? Azt hittem itt lesz, amikor Belle először megy el a Roxfortba – ráncolta a szemöldökét Lily.
• -          Igen, nos… Adalaide fontosabbnak érezte Milánóba utazni, hogy felkészítse a modelljeit a divathétre, mint itt lenni a lányunk életének egyik legmeghatározóbb pillanatában – mondtam sötéten.

Először el sem akartam hinni, hogy Adalaide nem kíséri el Belle-t az Expresszhez. Aztán amikor csomagjaival elhoppanált rájöttem, hogy mégis komolyan gondolta. Már nem is düh, vagy harag, hanem csalódottság söpört végig rajtam. Belle-nek szüksége lenne az anyjára, ehelyett őt csak az érdekli, hogyha már egyszer a kifutóról kiöregedett, azért még ott legyen a címlapokon, mint a divathét házigazdája.

Egy apró kezet éreztem meg a felkaromon. Annyira belerévedtem a gondolataimba, nem is figyeltem fel, hogy abban a pillanatban Lily zökkentett ki.

• -          Sajnálom.
• -          Nem, én sajnálom. Belle nagyszerű kislány, akinek anyára lenne szüksége, erre van egy olyan szülői példakép előtte, mint Adalaide – tettem zsebre a kezemet. – Részben örülök neki, hogy elment a Roxfortba, mert így legalább nem fog neki annyira feltűnni, hogy az anyja nincs vele.
• -          Ellenben téged nagyon fog hiányolni – mosolygott rám Lily, és tudtam, hogy ez a mosoly, egy olyan mosoly, amit hosszú ideig nélkülöztem. Egy gyengéd, szeretett teljes mosoly.
• -          Ajánlom is neki. Az, hogy én belepusztulok a hiányába egy dolog, de az, hogy ő meg ne is hiányoljon egy teljesen másik – húztam féloldalas mosolyra a számat.

Lily kicsit megsimogatta a karomat, majd elindult kifele. Szótlanul követtem. Tudtam, hogy tisztességtelen, amire vágyom. Ő most vesztette el a férjét, nekem feleségem van, és lassan a kialakuló háború kellős közepén találjuk magunkat, nekem mégis csak az járt a fejemben, hogy mennyire szép és igéző a mosolya, különösen, ha rám mosolyog.

*///*

December huszadika

A minisztériumi irodámban ültem, aktákat néztem át, majd úgy döntöttem, hogy szünetet tartok. Hátradőltem a székben, kezeimet a tarkóm alá helyeztem, és próbáltam pihenni. Szemem előtt azonban csak az a levél keringett, amit Harrytől kaptam néhány hónapja.

Elindítottak egy defenzív szakkört, mivel Umbridge nem tanított nekik semmit. Harry és a barátai nem nézték jó szemmel, hogy nemhogy az életre, de még a vizsgákra sem készíti fel őket. Úgyhogy azokat, akikről tudták, hogy nem árulnák be őket, összehívták, és megkérdezték: Akartok tanulni is, vagy megbuktok pont úgy, ahogy a minisztérium akarja?

Nem tudtam, hogy erről Lily tudott-e, vagy sem, de Harry értesített, és segítséget kért. Hol tudnának tanulni? Milyen bűbájokkal kezdjenek neki? Hogy legyen belőle jó tanár, olyan, aki képes segíteni is, nemcsak megmutatni, hogy ő mit tud…

Piszok büszke voltam rá. Ezt meg is kívántam mondani neki, amikor karácsonykor visszatér Londonba.

• -          James – lépett be az ajtón Sirius. – Te meg mit csinálsz? Alszol?
• -          Menj ki! – szóltam rá ki se nyitva a szememet. Tény, ami tény, az elmúlt hónapokban feleannyit pihentem, mint azóta, hogy auror parancsnok lettem. Habár Caramel nem foglalkozott a halálfaló ügyekkel, azért nekünk bőven jutott munka. Mondjuk az eltűnések sorozata… emellett pedig újra életre hívtuk a Főnix Rendjét. Sirius felajánlotta a Grimauld téri házát, amit a szülei után örökölt, mint főhadi szállást. Úgysem használta semmire, hisz gyűlölt ott lenni, akkor legalább nekünk is lett egy biztonságos, titkos helyünk, ő pedig végre megszabadulhatott tőle. – Mit akarsz? – kérdeztem, ahogy közelebb lépett, fejbevágott az iratokkal, ami a kezében volt, majd helyet foglalt a szemközti széken.
• -          Írtak az ikrek, huszonharmadikán este érkeznek vissza az Expresszel.
• -          Végre egy jó hír – fordultam szembe vele. – Legjobb lenne, ha a Grimauld téren rendezkednénk be karácsonykor.
• -          Én is így gondoltam. Az az egyetlen hely, amiről Voldemort nem tud. Ott mindannyian biztonságban leszünk.
• -          A kérdés csak az, Lilyt hogy vesszük rá, hogy ne menjenek vissza Valenciára – dobtam fel a labdát.
• -          Lily is félti a gyerekeit. Be fogja látni, hogy nem térhetnek vissza Spanyolországba, mert bármikor rájuk törhetik az ajtót. Voldemort még gyenge, de az olyan követők, akik már a kviddics kupadöntőt is megzavarták nem fogják kivárni a sorukat, amíg „Őméltósága” úgy nem véli, hogy elegen vannak.
• -          Furcsa, hogy most te vagy a felelősségteljes… - somolyogtam, mire csak vállat vont.
• -          Elena ellenben nem lesz elragadtatva. A szülői ház konyhája közel sincs akkora, mint a miénk, tekintve, hogy ott csak manók dolgoztak, emberek nem. – Egy rövid csend után megkérdeztem.
• -          Még mindig áll a bál köztetek? – Sirius nem válaszolt azonnal.
• -          Már nem olyan rossz a helyzet. Én próbálkozom, tényleg… de valahányszor eszembe jut, hogy másfél évtizeden keresztül hazudott nekem…
• -          Csak azt bizonyította, hogy igaz barát.
• -          Ne gyere te is ezzel – állt fel Sirius. – Tudom, ha te kértél volna engem, hogy tizennégy éven keresztül tartsak titokban valamit, megtettem volna, mert már olyan vagy, mint a testvérem. Elena és Lily ugyanilyen közel áll egymáshoz, habár feleannyi ideje ismerik egymást, mint mi… nehezen heverem ki, hogy becsapott. Azt meg még nehezebben értem meg, te hogyhogy olyan könnyen megbocsátottál nekik.
• -          Csalódtam bennük ezt nem tagadom. De tudom, hogy én is bármit elkövettem volna, hogy megvédjem azt, akit szeretek.
• -          Na, jó, térjünk át más témára – ült vissza a helyére, majd átnyújtotta a mappát, amit egész eddig szorongatott. – Visszahoztam az egyik ügyet. Átnéztem, de még hiányzik egy fontos bizonyíték…

A következő órában próbáltuk megtalálni a kirakós utolsó darabját egy fontos esetben. A szemeim már elfáradtak az állandó olvasástól, úgyhogy felnéztem, és megdörzsöltem őket. Az üvegajtóm előtt akkor vezettek el egy nőt. Magas volt, szőke, és ránézésre is meg tudtam állapítani, miből keresi a kenyerét. A torkom kiszáradt, és a hitetlenkedés mellett harag lett úrrá rajtam. Mindenféle magyarázat nélkül felugrottam, és kivágtam az ajtómat. Hallottam Sirius értetlen hangját, ahogy utánam szólt, de csak mentem előre. Mire megtaláltam az egyik kihallgató szobában ült. Egy fiatal auror épp levette róla a kötöző bűbájt, majd kijött a kihallgatóból. Az üvegen keresztül néztem, és nem akartam elhinni.

• -          James! Mégis mi történt? – ért utol Sirius. – Úgy rohantál, mintha üldözött volna valami.
• -          A múltam – mondtam. A kettős üvegben láttam magamat. A szemem égett… lángolt…
• -          James… - nyújtotta el a nevemet Sirius, mint amikor tudta, hogy valami olyan fog következni, ami nem mindig eredményezett jót.
• -          Perkins – szólítottam magamhoz a fiatal srácot, aki behozta a nőt.
• -          Uram – pattant mellém a kölyök.
• -          Ki ez a nő? - intettem az ablak felé.
• -          Még nem azonosítottuk. Shiela a művészneve.
• -          Miért tartóztatták le?
• -          Több magas rangú miniszteri alkalmazott is jelentette, hogy kirabolták. Mind férfiak.
• -          És gondolom, nem az otthonukba törtek be.
• -          Nem, valóban. Több áldozat is elismerte, hogy igénybe vette egy bizonyos hölgy szolgáltatásait, és az aktus után nem volt náluk minden értékük.
• -          James, miért húzott fel egy szimpla utcalány? – nézett rám Sirius.
• -          Mert ő az – fordultam Sirius felé.
• -          Ki? – kérdezte ő.
• -          Uram, csak nem… - kezdett habogni a fiatal tiszt. Mérgemben rámordultam.
• -          Ne legyen nevetséges, nem járok kurvákhoz. Menjen vissza dolgozni!
• -          Ig-igen-is – dadogta a kölyök. Nem volt szokásom felemelni a hangomat, de most nem volt idegem ehhez a gyerekhez.
• -          James, áruld már el, ki ez a nő – könyörgött Sirius.
• -          Ő tette tönkre a házasságomat – mondtam, mire Sirius az ablak felé kapta a fejét. – Miatta vesztettem el Lilyt és Harryt.

Néhány percig csendben figyeltük a nőt. Erősen ki volt sminkelve, látszott, hogy a haja már csak festett szőke. Rikító talárban volt, de már régen nem volt olyan nő, akire másért felfigyeltek volna.

• -          Fél évig kerestük – kezdte Sirius. – Átkutattunk mindent, de sehol sem találtuk.
• -          Erre most itt van. – Újabb csend állt be közénk. Amikor kicsit megnyugodtam, Sirius felé fordultam. – Végre megtudhatom, hogy ki ő, és miért akarta tönkretenni az életemet.
• -          Hát akkor – lépett közelebb az ajtóhoz Sirisus. – Derítsük ki!
• -          Nem – szóltam neki, mire megemelte a szemöldökét. – Hadd menjek egyedül.

Sirius szó nélkül bólintott, hátralépett, és átengedte a kilincset. Kellett néhány pillanat, hogy összeszedjem magam. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, és megragadtam a kilincset. Ahogy beléptem nem tudtam arra gondolni, hogy auror vagyok. Csak azt a nőt láttam, aki elindította a lavinát felettem, és hosszú évekbe telt, mire összeszedtem magamat.

• -          Nem vagyok hajlandó beszélni, csak a főnökkel – jelentette ki a nő fennhéjázó hangon. Leültem vele szemben.
• -          James Potter auror parancsnok vagyok.
• -          Végre valaki, aki nemcsak magas rangú, de ki is néz valahogy – mosolygott rám kihívóan. – Nos, miért hoztak be?
• -          Az auror parancsnokság vádat emel maga ellen prostitúció gyanújával, illetve, hogy meglopta a kuncsaftjait.
• -          Rágalom minden pont.
• -          Szóval nem fekszik le férfiakkal pénzért?
• -          Olyan csúnyán tudják mondani… - rázta a fejét. – Örömet okozok a pasiknak, az hogy mit kapok én, már rajtuk múlik.
• -          És gondolom nem órákkal, ékszerekkel, vagy nyaralásokkal fizetnek a szolgálataiért.
• -          A legtöbb fickó sóher bunkó. Nekem kell mondanom egy összeget, hogy el tudjunk indulni valahogy.

Nem szóltam többet. Figyeltem az arcát. Vártam, hogy mikor ugrik be neki, ki vagyok. De csak hallgatott. Mikor percekkel később is csak néztem, valamit félreérthetett, mert előredőlt, karjait összefonta a melle alatt, és csábítónak szánt mosollyal az arcán szólalt meg.

• -          Tudod, kell lennie valami oknak, hogy ezek a férfiak mindig visszajárnak hozzám. Biztos akad itt egy üres iroda, ahova be tudnánk vonulni, és megmutathatnám, mit tudok.
• -          Egyszer elég volt, köszönöm – mondtam, és én is előre dőltem, rátámaszkodtam az asztalra, miközben ő összeráncolta a szemöldökét. – És tudod, nem lehetett valami emlékezetes, mert sajnos egyetlen momentumra sem emlékszem.
• -          Ha valaha is lefeküdtem volna veled, arra emlékeznék – mondta teljesen őszintén, legalábbis úgy néztem, hogy őszinte. Ritkán tévedek abban, hogy ki hazudik, és ki nem. – Nem tűnsz olyan pasinak, akit el lehetne felejteni.
• -          Tudod, ki vagyok? – kérdeztem nyugodt hangon.
• -          Te vagy az auror parancsnok.
• -          Nem azt kérdeztem, hogy mi vagyok, hanem, hogy ki.
• -          Arra akarsz kilyukadni, hogy volt már dolgunk egymással? – nem szóltam, nem is bólintottam. Shiela megdöntötte a fejét, úgy nézett rám, majd a másik oldalra is. – Nem, nem emlékszem. Lehet, hogy egyszer már behoztál, de…
• -          Tönkretetted az életemet.
• -          Összetévesztesz egy kolleginával, kedvesem.
• -          Nem – álltam fel, és sétáltam mellé. – Kenhetsz magadra annyi sminket, amennyit csak akarsz, de biztosan tudom, hogy miattad hagyott el a feleségem.
• -          Nos, ha valaha valóban felkerestél, és a feleséged megtudta, akkor az nem az én hibám.
• -          Te akaszkodtál rám.
• -          Bemesélheted magadnak ezt, ha így könnyebb a lelkednek – vont vállat, mire legszívesebben felpofoztam volna. Még soha nem bántottam nőt, Bellatrix volt a kivétel, de őt is csak átokkal, nem puszta kézzel, de azt a ribancot saját kezűleg tudtam volna megfojtani. Mérgemben odarobogtam az ajtóhoz, és kivágtam.
• -          Perkinks – szóltam kicsit hangosabban, mint kellett volna. A kölyök haptákba vágta magát, és odasietett hozzám.
• -          Uram?
• -          Hozasson egy merengőt!
• -          Egy merengőt? Uram, honnan szerez…
• -          Tíz percen belül itt legyen, vagy mehet vissza az auror képzőbe, megértette?
• -          Ig-igenis, ur-uram.

Szembefordultam az ablakkal, és néztem, ahogy Shiela teljesen nyugodtan ül, és a körmeit nézegeti. Ideges voltam, kimondhatatlanul. Egy kezet éreztem a vállamon. Oda se kellett néznem, hogy tudjam Sirius az.

• -          Nem ment valami jól, mi?
• -          Sirius…
• -          Tiszta görcs vagy – paskolta meg a hátamat. – Mi volt a baj? Nem beszél?
• -          Elmondása szerint nem emlékszik rám.
• -          Ejha… szerintem még ilyet se hallottam egy nőtől sem, akivel valaha dolgod lett volna.
• -          Sirius – sziszegtem, de Sirius nem húzta tovább az idegeimet. Néhány pillanat csend után megszólaltam. – Kezdek kételkedni benne, hogy valami is történt kettőnk között.
• -          Hogyhogy?
• -          Elhiszem neki, hogy nem feküdtünk le egymással.
• -          Ezt állította?
• -          Azt mondta, hogy emlékezne rám.
• -          Gondolom a sok randa, sörhasú miniszteri alkalmazott között nem lenne nehéz rád találni – próbálta oldani a feszültséget.
• -          Felfogtad, hogy ha igazat mond, akkor valaki szántszándékkal küldte rám…
• -          Eddig is azt gyanítottad, hogy okkal…
• -          Eddig azt gondoltam, hogy a lány akart rajtam bosszút állni. Mit tudom én, lehet, hogy a Roxfortba járt, és néhány órás barátnő volt, aki nem viselte olyan jól, hogy hamar találtam mást helyette. De most…
• -          Pitonra tippelnék – morogta mellettem Sirius.
• -          Szerintem nem kockáztatta meg, hogy esetleg visszakapja Lilyt, majd mikor ő rájön az igazságra, újra elveszítse.
• -          Nekem akkor sem szimpi az a denevér…
• -          Eddig se volt az.
• -          De most meg pláne. Még hogy ő Harry keresztapja… Bah.

Sirius nagyon beletudta élni magát a régi sérelmekbe, kezdve ott, hogy „gyűlöljük-Pipogyuszt”. Mielőtt szólhattam volna, Perkins is megjelent egy merengőt lebegtetve maga után.

• -          Tal-találtam, uram – lihegte.
• -          Vigye a kihallgatóba – intettem fejemmel az üveg felé. A fiú bólintott, és már ki is nyitotta az ajtót.
• -          James, mit csinálsz? – kérdezte Sirius megemelt szemöldökkel.
• -          Ha nem emlékszik rám, akkor majd megmutatom neki, én hogy emlékszem rá.
• -          Veszélyes játék ez James.
• -          Muszáj kiszednem belőle, amit tud.
• -          Értem. Sok szerencsét – azzal odébb állt, hogy be tudjak menni.

Ahogy beléptem Perkins akkor tette le a merengőt az asztalra. Shiela különös tekintettel figyelt.

• -          Szivi, ha az arcod nem ugrik be, amihez általában más testrészt kapcsolok – majd erőteljesen lefele nézett. – Akkor esélytelen, hogy majd a kis jelenetünk visszahozza az emlékeimet.
• -          Egy próbát megér – mondtam.

Perkins elhagyta a termet, én pedig pálcámmal a halántékomhoz értem. Mindig súlyos teherként gondoltam arra a délutánra, most mégis könnyedén fel tudtam idézni, és mire kettőt számolhattam volna, az emlékfonál már a pálcám végén lengedezett. Beletettem a merengőbe. Shiela még mindig úgy nézett rám, mintha nem lennék teljesen normális. Majd sóhajtott egyet, és bekerült az emlékeimbe. Annyiszor éltem át újra, újra és újra a történteket, hogy másodpercre pontosan tudtam, hol találom a nőt, amikor kiemeltem a merengőből.

Figyeltem minden rezdülését, hogy tudjam, hazudik-e, meg van-e lepődve, emlékszik-e… Végül felnézett rám, tekintete azonban nem árult el semmit.

• -          Nos? – kérdeztem.
• -          Különleges eset voltál, ezért nem emlékeztem rád – mondta halkan. Karjait keresztbe fonta, és hátradőlt a székben.
• -          Hogyhogy különleges? – támaszkodtam meg az asztalon.
• -          Engem a pasik szoktak megtalálni, nem nekem kell utánuk rohannom.
• -          Én nem rohantam utánad – hangsúlyoztam a szavakat.
• -          Te nem is, de utánad küldtek.
• -          Ki? – mohón kérdeztem, és lélegzetvisszafojtva vártam a választ.
• -          Nem tudom.
• -          Ne szórakozz velem! – csaptam az asztalra. Ennyi év után végre megtudhatnám az igazat, erre ez a nőszemély nem hajlandó elárulni semmit.
• -          Ez az igazság.
• -          Valamit csak tudsz mondani a megbízódról.
• -          Azonkívül, hogy nő és mugli nem sokat.
•  
• Nem hittem a fülemnek. Nő és mugli. Nem ártottam egyetlen muglinak sem, sohasem kavartam mugli nővel, nem azért mert érdekelt a vére, vagy hogy tud-e rólunk, vagy sem, egyszerűen volt elég nő a varázsvilágban is, nem kellett egy számomra teljesen idegen környezetben keresgélnem barátnőt. És az, hogy nő…
•  
• -          Mit tudsz még mondani?
• -          Egyezzünk meg, szivi – mosolygott rám Shiela. – Én elmondom, amire emlékszem, te pedig nem emelsz vádat ellenem, és ugyanúgy élhetem az életem, ahogy eddig is tettem.
• -          Ha elmondod, amit tudsz, ha nem, vádat fogok ellened emelni. A különbség az, hogy választhatsz. Ha együttműködsz, ami jelen esetben csak velem tehető meg, akkor gyorsított tárgyalást kapsz, és csekély esélyed van Azkabanba kerülni, hisz az auror parancsnokság szintjén is vannak cellák, ahova a hozzád hasonló kisstílű bűnözőket zárjuk. De ha ellenszegülsz, akkor börtönbe kerülsz hosszú hetekre, amíg sor nem kerül a tárgyalásodra. Melyik tetszik jobban? – Shiela csettintett egyet a nyelvével, majd belekezdett.
• -          Fogalmam sincs, hogy ki volt az a nő. Nem tudom se a címét, se a nevét.
• -          Hogy kerültél kapcsolatba vele?
• -          Egyik éjszaka a vendégem elvitt egy kocsmába. Sokat ittunk, és mindketten jót éreztünk már, amikor elhagytuk a helyet. Hoppanáltunk, de egyikünk se tudta, hogy hova kerültünk. A vendégem jóval többet ivott, mint elviselte volna, úgyhogy leült egy fa alá, és mire feleszmélhettem volna, már elaludt. Én nem akartam ott maradni, úgyhogy sétálni kezdtem. Nemsokára megbotlottam, és orra estem. Egy ház ajtajából rám nézett egy nő, és úgy, mint általában a nők, ő sem akart tudomást venni rólam. Csakhogy a pálcám kiesett a taláromból, és gurult a köveken. Én megpróbáltam utána mászni. A nő egyszer csak ott termett előttem, felkapta a pálcámat, és gyorsan körbenézett. Ezután besegített a házába, és le a pincébe. Napokig lehettem ott nála. Először a másnapossággal küzdöttem, majd a megértésért, hogy miért segített. Az utolsó nap beszélgettünk egy kicsit, de végig olyan karót nyelt volt. Aztán, amikor mondtam, hogy menni akarok, azt mondta, tegyek meg neki valamit. Kérdeztem, hogy miért tenném? Azt válaszolta, hogy habár fogalma sincs, hogy lehet értesíteni a varázslók rendőrjeit, de a muglik rendőrei hamar ki szoktak érni. Látszott rajtam, hogy mivel foglalkoztam, és tudtam, hogy pálca nélkül esélyem sem lett volna eltűnni onnan, és mivel fogalmam sem volt, hogy működik a mugli igazságszolgáltatás, inkább végighallgattam a nőt, hogy esélyem se legyen nagyobb bajba kerülni.
• -          Ez a nő azt akarta, hogy szakíts el a feleségemtől?
• -          Nem tudom. Nekem annyit mondott, hogy keressem meg James Potter, aki nemrég házasodott, és vigyem el egy körre bármi áron. Az, hogy lefekszem-e veled vagy sem, az nem volt feltétele, csak a felesége tudja úgy, hogy igen. Hogy miért, arra nem kaptam választ.
• -          Mire emlékszel még? Hova hoppanáltatok?
• -          Fogalmam sincs – hangsúlyozta a szavakat. – Késő éjjel engedett ki a házukból, hogy még csak véletlenül se lásson meg senki. Furcsa is volt, mert nem csak a szomszédok, de a saját családja elől is rejtegetett. Aztán mindenképpen megtartotta tőlem a három lépés távolságot, mintha irtózott volna a jelenlétemtől… Igaz a pálcámat is valami zacskón keresztül fogta, hogy még véletlenül se érjen a bőréhez. Mintha az egész mágiától idegrohamot tudott volna kapni.
• -          Hogy nézett ki a nő?
• -          Magas, sovány, barna hajú… átlagos és sivár.
• -          Ezzel a leírással nem megyek valami sokra – sóhajtottam. Ki lehetett ez a nő? Miért tette, amit? Mit követtem el ellene?
• -          Lehet, de furcsa neve volt.
• -          Azt mondtad, nem tudod a nevét.
• -          A teljes nevét nem is, de a keresztneve olyan furcsa volt…
• -          Mi volt az?
• -          Ötletem sincs, de valami virágnév volt.
• -          Virágnév? – kérdeztem, az agyam pedig pörögni kezdett.

Mugli, magas, sovány, barna hajú, virágneve van… gyűlöli a varázslatot.

• -          Petunia? – kérdeztem, és ránéztem Shielára, akinek felcsillantak a szemei.