39. A múlt visszanéz

Új fejezet érkezett. Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

James szemszöge

A szokásos gyerekzsivaj, kulik görgése és állathangok fogadtak minket Belle-lel, ahogy beléptünk a King’s Cross állomásra. Körülnézve megláttam, hogy Sirius és a Black család többi tagja a peron mellett beszélgetnek Augusta Longbottommal a mágusok között elvegyülve. Belle elindult feléjük, majd mikor észrevette, hogy nem követem, megfordult.

• -          Mi a baj, apa? – kérdezte.
• -          Semmi, kicsim… csak… - sóhajtottam egyet, és megvakartam a tarkómat. – Olyan hihetetlen, hogy az én angyalkám már tizenegy éves.
• -          Apa, kérlek szépen – lépett közelebb Belle, és nézegetett körbe, hogy ki figyel minket. – El ne kezdj itt nekem sírni.
• -          Oh, ne aggódj emiatt – guggoltam le mellé, és simogattam meg a haját. – De ugye tudod, hogy vannak magániskolák London közelében is. Nem olyan hatalmasak, mint a Roxfort, de nem kellene egész évben távol lenned tőlünk.
• -          Apa, ezt már megbeszéltük – nézett rám Belle aranyos mosollyal. – Ha nagyon nem érzem jól magam, akkor küldök baglyot, és jöhetsz értem.
• -          Azonnal.
• -          Azonnal – ismételte meg. Ismét sóhajtottam egyet, majd felálltam, és Siriusékhoz sétáltunk.
• -          Sziasztok – köszöntünk mindenkinek.

Nem sokkal később Siriusszal kicsit odébb léptünk, ahogy Elena Belle-t kérdezgette, az ikrek pedig próbáltak túlozni a Roxfort szépségét illetően.

• -          Caramel nem tett semmi óvintézkedést – mondta Sirius, ahogy lopva körbenézett, hogy nem hallgat-e ki valaki minket. – Nem tetszik ez nekem, James.
• -          Nekem se. De a miniszter azt hiszi, hogy Dumbledore professzornak mániája lett Voldemort visszatérése, hogy azt a szegény Diggory gyereket csak valami beteges utánzó ölte meg, és hogy nincs ok a pánikra. Nem fogja fel, hogy téved.
• -          Inkább nem akarja felfogni – morgott Sirius. – Reménykedik benne, hogy az, amit már tudunk egy rossz álom, és hogy az, amit megálmodott, a béke lesz a valóság.
• -          A legnagyobb baj nem az, hogy Caramel azt hiszi, hogy Dumbledore hazudik, hanem hogy paranoiás lett annak kapcsán, hogy az igazgató át akarja venni a mágiaügyi miniszter szerepét is. Sajnos biztosította, hogy a professzor erre még csak esélyt se kapjon.

Sirius követte a tekintetemet, ahogy egy hatalmas, rózsaszín vattacukrot kísért néhány auror az Expresszhez.

• -          Ki ez? – kérdezte egy új hang. Oda sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Lily áll mögöttünk.
• -          Dolores Umbridge. A miniszter jelölte ki Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak – válaszolta Sirius.

Lily sápadt volt és vékonyabb, mint amikor legutóbb láttam. Fekete talárja alatt fekete ruhája mutatta, hogy még gyászol. Persze tudtam, hogy a gyászt egy évig hordania kell, de még mindig összefacsarodott a szívem, ha feketében láttam. Mellette Harry szeme sarkából figyelte a környezetet. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen jó auror lenne belőle, pedig még csak tizenöt éves volt. Lily másik oldalán Selena állt. Hatalmas barna szemeiben kíváncsiság ült, de mintha egy kis félelmet is láttam volna. Selena sosem volt félős, így nem tudtam ezt most mire vélni. Kis kezével Lily talárjába kapaszkodott.

• -          Ha jól sejtem, ő sem lesz igazi tanárunk – szólalt meg Harry.
• -          Nem – értett egyet vele Sirius. – Ő azért lesz ott, hogy mindent elkövessen, hogy Dumbledore-t leváltsák az igazgatói székből.
• -          Sok sikert hozzá – reagálta le Harry a mondatot. Mielőtt Lily rászólhatott volna, Harryre néztem.
• -          Harry, beszélhetnék veled egy kicsit?

Még nem sikerült mindent elrendeznünk egymás között… legalábbis nem elég dolgot. Amikor tavaly karácsonykor találkoztunk, Harry hűvösen viselkedett, de kíváncsi volt. Majd következőleg akkor láttam, amikor érte mentünk a temetőbe. Diego temetésén, illetve az azutáni halotti toron nem tudtam a közelébe kerülni, és még ha lehetett is volna, képtelen lettem volna bármit is mondani. A nyár folyamán háromszor-négyszer találkoztunk, de az sem volt az a kimondott apa-fia diskurzus. Mégis minden alkalommal elmondtam, hogy számíthat rám bármiben és bármikor. Úgy látszott, hogy megértette, de még nem állt készen rá, hogy el is fogadja.

Odébb mentünk a többiektől néhány lépést, és szembefordultunk egymással.

• -          Nem tudom, milyen veszélyek leselkednek rátok idén, de mindenről tudni szeretnék. Nem kérek regényeket, de egy héten egyszer örülnék, ha küldenél egy néhány soros levelet arról, hogy vagytok, és mi folyik az iskolában – mondtam a fiúnak. Harry bólintott. – Szeretném, ha vigyáznál a többiekre… az ikrekre és a húgaidra…
• -          Ne aggódj! Mindannyian tudják, hogy számíthatnak rám – nézett a szemembe Harry. – Selena tudja, hogy mi folyik körülötte. Elszánta magát, hogy így is úgy is keresztbe tesz a halálfalóknak, úgyhogy örülök neki, hogy Belle is ott lesz vele a Roxfortban. Szerintem jól sejtjük, hogy mindketten a Griffendélbe kerülnek majd. Remélem, Belle vissza tud hozni valami kis fényt Selena szemébe.
• -          Ott leszel nekik te.
• -          Ha igazak a sejtéseitek, meg lesz kötve a kezem. Az a nő nem olyannak tűnt, mint akit könnyen le lehetne rázni.
• -          Nem tudja, hogy ki vagy – tettem rá a kezem a vállára. Láttam a szemében, hogy ő is félt. De nem volt ötletem, hogy nyugtassam meg. Próbáltam másra terelni a szót. – Hogy sikerült a tárgyalás?

Harryt és az unokatestvérét megtámadta néhány dementor egy mugli játszótéren. Harry el tudta őket üldözni a patrónusával, de kiskorú lévén, hogy varázslatot használt egy mugli szeme láttára, a Wizengamot tárgyalást írt ki neki. Ráadásul az ügyet nagyon szigorúan vették, teljes hírzárlat keletkezett az eset kapcsán. Akik részt vehettek a tárgyaláson, azok a Wizengamot tagjai voltak, Caramel mágiaügyi miniszter, illetve egy-két nagyfejű. De érdekes módon, én, mint a minisztériumi aurorok parancsnoka, nem léphettem be a terembe. A nyakamat tettem volna rá, hogy Lucius Malfoy intézte így a dolgot.

-          Nagyapa megjelent, és kihúzott a pácból – vont vállat Harry. – Figyelmeztetéssel elengedtek.

-          Jól van. Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra!

-          Megígérem! – mondta halkan. Megpaskoltam a vállát, majd a többiekre néztem.

-          Tudod, érdekes – kezdte Harry, miközben én visszafordultam hozzá. - , hogy anya is pont ugyanezeket mondta nekem, mielőtt elindultunk volna reggel.

Erre nem tudtam, mit válaszolni. Harry elment mellettem, és megtalálta a barátait, így velük kezdett beszélgetni.

Egy húsz perccel később segítettem Selena és Belle ládáit felrakni a vonatra, majd még egyszer jól megölelgettem mindenkit, és a vonat kigurult az állomásról. Mellettem Lily integetett az utolsó vagonnak.

• -          Hát elmentek – sóhajtottam egyet.
• -          Igen – bólintott ő. – Furcsa lesz, hogy üres a ház – mondta révetegen.
• -          De ha jól sejtem, te legalább biztos lehetsz benne, hogy Harry, vagy Selena írni fog neked. Én Belle-t olyan nehezen vettem rá, hogy a nyakamat tenném rá, amint leült az egyik kocsiban, el is felejtette, mit ígért az öregének. – Próbáltam viccelni, de Lily nem mosolyodott el.
• -          Minden rendben lesz – ismételgette, akárcsak egy mantrát. Nem tetszett, hogy ennyire nem önmaga. Megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam.
• -          Lily, ez az év más lesz.
• -          Igen, eddig csak sejtettem, hogy Voldemort egyszer vissza fog térni, és most már tudom, hogy valóban itt is van – mondta olyan kétségbeesett hangon, hogy teljesen megrémisztett.
• -          Dumbledore újabb védőburkokat húzott fel az iskola köré. Nem tud bejutni. – Nem nyugtattam meg Lilyt. Ugyanúgy reszketett, mintha nem szóltam volna egy szót sem. – Lily! – ráztam meg egy kicsit, mire végre a szemembe nézett. – Nem lesz semmi baj – suttogtam. – A gyerekek együtt vannak, és vigyáznak egymásra.
• -          Tudom – nyögte ki nagy nehezen. A szeme már nem ugrált a peron, és az elszáguldó vonat között. Vett néhány mély levegőt, és úgy látszott, hogy lenyugodott. – Köszönöm, James. – Elengedtem, habár nagyon nehezemre esett. Lily körbenézett, gondolom Elenáékat keresve, de láttam, hogy Siriusék kicsit magunkra hagytak minket, és kisétáltak a kapun. – Hol van Adalaide?
• -          Tessék? – kérdeztem vissza, mert azt hittem rosszul hallottam.
• -          Adalaide? Azt hittem itt lesz, amikor Belle először megy el a Roxfortba – ráncolta a szemöldökét Lily.
• -          Igen, nos… Adalaide fontosabbnak érezte Milánóba utazni, hogy felkészítse a modelljeit a divathétre, mint itt lenni a lányunk életének egyik legmeghatározóbb pillanatában – mondtam sötéten.

Először el sem akartam hinni, hogy Adalaide nem kíséri el Belle-t az Expresszhez. Aztán amikor csomagjaival elhoppanált rájöttem, hogy mégis komolyan gondolta. Már nem is düh, vagy harag, hanem csalódottság söpört végig rajtam. Belle-nek szüksége lenne az anyjára, ehelyett őt csak az érdekli, hogyha már egyszer a kifutóról kiöregedett, azért még ott legyen a címlapokon, mint a divathét házigazdája.

Egy apró kezet éreztem meg a felkaromon. Annyira belerévedtem a gondolataimba, nem is figyeltem fel, hogy abban a pillanatban Lily zökkentett ki.

• -          Sajnálom.
• -          Nem, én sajnálom. Belle nagyszerű kislány, akinek anyára lenne szüksége, erre van egy olyan szülői példakép előtte, mint Adalaide – tettem zsebre a kezemet. – Részben örülök neki, hogy elment a Roxfortba, mert így legalább nem fog neki annyira feltűnni, hogy az anyja nincs vele.
• -          Ellenben téged nagyon fog hiányolni – mosolygott rám Lily, és tudtam, hogy ez a mosoly, egy olyan mosoly, amit hosszú ideig nélkülöztem. Egy gyengéd, szeretett teljes mosoly.
• -          Ajánlom is neki. Az, hogy én belepusztulok a hiányába egy dolog, de az, hogy ő meg ne is hiányoljon egy teljesen másik – húztam féloldalas mosolyra a számat.

Lily kicsit megsimogatta a karomat, majd elindult kifele. Szótlanul követtem. Tudtam, hogy tisztességtelen, amire vágyom. Ő most vesztette el a férjét, nekem feleségem van, és lassan a kialakuló háború kellős közepén találjuk magunkat, nekem mégis csak az járt a fejemben, hogy mennyire szép és igéző a mosolya, különösen, ha rám mosolyog.

*///*

December huszadika

A minisztériumi irodámban ültem, aktákat néztem át, majd úgy döntöttem, hogy szünetet tartok. Hátradőltem a székben, kezeimet a tarkóm alá helyeztem, és próbáltam pihenni. Szemem előtt azonban csak az a levél keringett, amit Harrytől kaptam néhány hónapja.

Elindítottak egy defenzív szakkört, mivel Umbridge nem tanított nekik semmit. Harry és a barátai nem nézték jó szemmel, hogy nemhogy az életre, de még a vizsgákra sem készíti fel őket. Úgyhogy azokat, akikről tudták, hogy nem árulnák be őket, összehívták, és megkérdezték: Akartok tanulni is, vagy megbuktok pont úgy, ahogy a minisztérium akarja?

Nem tudtam, hogy erről Lily tudott-e, vagy sem, de Harry értesített, és segítséget kért. Hol tudnának tanulni? Milyen bűbájokkal kezdjenek neki? Hogy legyen belőle jó tanár, olyan, aki képes segíteni is, nemcsak megmutatni, hogy ő mit tud…

Piszok büszke voltam rá. Ezt meg is kívántam mondani neki, amikor karácsonykor visszatér Londonba.

• -          James – lépett be az ajtón Sirius. – Te meg mit csinálsz? Alszol?
• -          Menj ki! – szóltam rá ki se nyitva a szememet. Tény, ami tény, az elmúlt hónapokban feleannyit pihentem, mint azóta, hogy auror parancsnok lettem. Habár Caramel nem foglalkozott a halálfaló ügyekkel, azért nekünk bőven jutott munka. Mondjuk az eltűnések sorozata… emellett pedig újra életre hívtuk a Főnix Rendjét. Sirius felajánlotta a Grimauld téri házát, amit a szülei után örökölt, mint főhadi szállást. Úgysem használta semmire, hisz gyűlölt ott lenni, akkor legalább nekünk is lett egy biztonságos, titkos helyünk, ő pedig végre megszabadulhatott tőle. – Mit akarsz? – kérdeztem, ahogy közelebb lépett, fejbevágott az iratokkal, ami a kezében volt, majd helyet foglalt a szemközti széken.
• -          Írtak az ikrek, huszonharmadikán este érkeznek vissza az Expresszel.
• -          Végre egy jó hír – fordultam szembe vele. – Legjobb lenne, ha a Grimauld téren rendezkednénk be karácsonykor.
• -          Én is így gondoltam. Az az egyetlen hely, amiről Voldemort nem tud. Ott mindannyian biztonságban leszünk.
• -          A kérdés csak az, Lilyt hogy vesszük rá, hogy ne menjenek vissza Valenciára – dobtam fel a labdát.
• -          Lily is félti a gyerekeit. Be fogja látni, hogy nem térhetnek vissza Spanyolországba, mert bármikor rájuk törhetik az ajtót. Voldemort még gyenge, de az olyan követők, akik már a kviddics kupadöntőt is megzavarták nem fogják kivárni a sorukat, amíg „Őméltósága” úgy nem véli, hogy elegen vannak.
• -          Furcsa, hogy most te vagy a felelősségteljes… - somolyogtam, mire csak vállat vont.
• -          Elena ellenben nem lesz elragadtatva. A szülői ház konyhája közel sincs akkora, mint a miénk, tekintve, hogy ott csak manók dolgoztak, emberek nem. – Egy rövid csend után megkérdeztem.
• -          Még mindig áll a bál köztetek? – Sirius nem válaszolt azonnal.
• -          Már nem olyan rossz a helyzet. Én próbálkozom, tényleg… de valahányszor eszembe jut, hogy másfél évtizeden keresztül hazudott nekem…
• -          Csak azt bizonyította, hogy igaz barát.
• -          Ne gyere te is ezzel – állt fel Sirius. – Tudom, ha te kértél volna engem, hogy tizennégy éven keresztül tartsak titokban valamit, megtettem volna, mert már olyan vagy, mint a testvérem. Elena és Lily ugyanilyen közel áll egymáshoz, habár feleannyi ideje ismerik egymást, mint mi… nehezen heverem ki, hogy becsapott. Azt meg még nehezebben értem meg, te hogyhogy olyan könnyen megbocsátottál nekik.
• -          Csalódtam bennük ezt nem tagadom. De tudom, hogy én is bármit elkövettem volna, hogy megvédjem azt, akit szeretek.
• -          Na, jó, térjünk át más témára – ült vissza a helyére, majd átnyújtotta a mappát, amit egész eddig szorongatott. – Visszahoztam az egyik ügyet. Átnéztem, de még hiányzik egy fontos bizonyíték…

A következő órában próbáltuk megtalálni a kirakós utolsó darabját egy fontos esetben. A szemeim már elfáradtak az állandó olvasástól, úgyhogy felnéztem, és megdörzsöltem őket. Az üvegajtóm előtt akkor vezettek el egy nőt. Magas volt, szőke, és ránézésre is meg tudtam állapítani, miből keresi a kenyerét. A torkom kiszáradt, és a hitetlenkedés mellett harag lett úrrá rajtam. Mindenféle magyarázat nélkül felugrottam, és kivágtam az ajtómat. Hallottam Sirius értetlen hangját, ahogy utánam szólt, de csak mentem előre. Mire megtaláltam az egyik kihallgató szobában ült. Egy fiatal auror épp levette róla a kötöző bűbájt, majd kijött a kihallgatóból. Az üvegen keresztül néztem, és nem akartam elhinni.

• -          James! Mégis mi történt? – ért utol Sirius. – Úgy rohantál, mintha üldözött volna valami.
• -          A múltam – mondtam. A kettős üvegben láttam magamat. A szemem égett… lángolt…
• -          James… - nyújtotta el a nevemet Sirius, mint amikor tudta, hogy valami olyan fog következni, ami nem mindig eredményezett jót.
• -          Perkins – szólítottam magamhoz a fiatal srácot, aki behozta a nőt.
• -          Uram – pattant mellém a kölyök.
• -          Ki ez a nő? - intettem az ablak felé.
• -          Még nem azonosítottuk. Shiela a művészneve.
• -          Miért tartóztatták le?
• -          Több magas rangú miniszteri alkalmazott is jelentette, hogy kirabolták. Mind férfiak.
• -          És gondolom, nem az otthonukba törtek be.
• -          Nem, valóban. Több áldozat is elismerte, hogy igénybe vette egy bizonyos hölgy szolgáltatásait, és az aktus után nem volt náluk minden értékük.
• -          James, miért húzott fel egy szimpla utcalány? – nézett rám Sirius.
• -          Mert ő az – fordultam Sirius felé.
• -          Ki? – kérdezte ő.
• -          Uram, csak nem… - kezdett habogni a fiatal tiszt. Mérgemben rámordultam.
• -          Ne legyen nevetséges, nem járok kurvákhoz. Menjen vissza dolgozni!
• -          Ig-igen-is – dadogta a kölyök. Nem volt szokásom felemelni a hangomat, de most nem volt idegem ehhez a gyerekhez.
• -          James, áruld már el, ki ez a nő – könyörgött Sirius.
• -          Ő tette tönkre a házasságomat – mondtam, mire Sirius az ablak felé kapta a fejét. – Miatta vesztettem el Lilyt és Harryt.

Néhány percig csendben figyeltük a nőt. Erősen ki volt sminkelve, látszott, hogy a haja már csak festett szőke. Rikító talárban volt, de már régen nem volt olyan nő, akire másért felfigyeltek volna.

• -          Fél évig kerestük – kezdte Sirius. – Átkutattunk mindent, de sehol sem találtuk.
• -          Erre most itt van. – Újabb csend állt be közénk. Amikor kicsit megnyugodtam, Sirius felé fordultam. – Végre megtudhatom, hogy ki ő, és miért akarta tönkretenni az életemet.
• -          Hát akkor – lépett közelebb az ajtóhoz Sirisus. – Derítsük ki!
• -          Nem – szóltam neki, mire megemelte a szemöldökét. – Hadd menjek egyedül.

Sirius szó nélkül bólintott, hátralépett, és átengedte a kilincset. Kellett néhány pillanat, hogy összeszedjem magam. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, és megragadtam a kilincset. Ahogy beléptem nem tudtam arra gondolni, hogy auror vagyok. Csak azt a nőt láttam, aki elindította a lavinát felettem, és hosszú évekbe telt, mire összeszedtem magamat.

• -          Nem vagyok hajlandó beszélni, csak a főnökkel – jelentette ki a nő fennhéjázó hangon. Leültem vele szemben.
• -          James Potter auror parancsnok vagyok.
• -          Végre valaki, aki nemcsak magas rangú, de ki is néz valahogy – mosolygott rám kihívóan. – Nos, miért hoztak be?
• -          Az auror parancsnokság vádat emel maga ellen prostitúció gyanújával, illetve, hogy meglopta a kuncsaftjait.
• -          Rágalom minden pont.
• -          Szóval nem fekszik le férfiakkal pénzért?
• -          Olyan csúnyán tudják mondani… - rázta a fejét. – Örömet okozok a pasiknak, az hogy mit kapok én, már rajtuk múlik.
• -          És gondolom nem órákkal, ékszerekkel, vagy nyaralásokkal fizetnek a szolgálataiért.
• -          A legtöbb fickó sóher bunkó. Nekem kell mondanom egy összeget, hogy el tudjunk indulni valahogy.

Nem szóltam többet. Figyeltem az arcát. Vártam, hogy mikor ugrik be neki, ki vagyok. De csak hallgatott. Mikor percekkel később is csak néztem, valamit félreérthetett, mert előredőlt, karjait összefonta a melle alatt, és csábítónak szánt mosollyal az arcán szólalt meg.

• -          Tudod, kell lennie valami oknak, hogy ezek a férfiak mindig visszajárnak hozzám. Biztos akad itt egy üres iroda, ahova be tudnánk vonulni, és megmutathatnám, mit tudok.
• -          Egyszer elég volt, köszönöm – mondtam, és én is előre dőltem, rátámaszkodtam az asztalra, miközben ő összeráncolta a szemöldökét. – És tudod, nem lehetett valami emlékezetes, mert sajnos egyetlen momentumra sem emlékszem.
• -          Ha valaha is lefeküdtem volna veled, arra emlékeznék – mondta teljesen őszintén, legalábbis úgy néztem, hogy őszinte. Ritkán tévedek abban, hogy ki hazudik, és ki nem. – Nem tűnsz olyan pasinak, akit el lehetne felejteni.
• -          Tudod, ki vagyok? – kérdeztem nyugodt hangon.
• -          Te vagy az auror parancsnok.
• -          Nem azt kérdeztem, hogy mi vagyok, hanem, hogy ki.
• -          Arra akarsz kilyukadni, hogy volt már dolgunk egymással? – nem szóltam, nem is bólintottam. Shiela megdöntötte a fejét, úgy nézett rám, majd a másik oldalra is. – Nem, nem emlékszem. Lehet, hogy egyszer már behoztál, de…
• -          Tönkretetted az életemet.
• -          Összetévesztesz egy kolleginával, kedvesem.
• -          Nem – álltam fel, és sétáltam mellé. – Kenhetsz magadra annyi sminket, amennyit csak akarsz, de biztosan tudom, hogy miattad hagyott el a feleségem.
• -          Nos, ha valaha valóban felkerestél, és a feleséged megtudta, akkor az nem az én hibám.
• -          Te akaszkodtál rám.
• -          Bemesélheted magadnak ezt, ha így könnyebb a lelkednek – vont vállat, mire legszívesebben felpofoztam volna. Még soha nem bántottam nőt, Bellatrix volt a kivétel, de őt is csak átokkal, nem puszta kézzel, de azt a ribancot saját kezűleg tudtam volna megfojtani. Mérgemben odarobogtam az ajtóhoz, és kivágtam.
• -          Perkinks – szóltam kicsit hangosabban, mint kellett volna. A kölyök haptákba vágta magát, és odasietett hozzám.
• -          Uram?
• -          Hozasson egy merengőt!
• -          Egy merengőt? Uram, honnan szerez…
• -          Tíz percen belül itt legyen, vagy mehet vissza az auror képzőbe, megértette?
• -          Ig-igenis, ur-uram.

Szembefordultam az ablakkal, és néztem, ahogy Shiela teljesen nyugodtan ül, és a körmeit nézegeti. Ideges voltam, kimondhatatlanul. Egy kezet éreztem a vállamon. Oda se kellett néznem, hogy tudjam Sirius az.

• -          Nem ment valami jól, mi?
• -          Sirius…
• -          Tiszta görcs vagy – paskolta meg a hátamat. – Mi volt a baj? Nem beszél?
• -          Elmondása szerint nem emlékszik rám.
• -          Ejha… szerintem még ilyet se hallottam egy nőtől sem, akivel valaha dolgod lett volna.
• -          Sirius – sziszegtem, de Sirius nem húzta tovább az idegeimet. Néhány pillanat csend után megszólaltam. – Kezdek kételkedni benne, hogy valami is történt kettőnk között.
• -          Hogyhogy?
• -          Elhiszem neki, hogy nem feküdtünk le egymással.
• -          Ezt állította?
• -          Azt mondta, hogy emlékezne rám.
• -          Gondolom a sok randa, sörhasú miniszteri alkalmazott között nem lenne nehéz rád találni – próbálta oldani a feszültséget.
• -          Felfogtad, hogy ha igazat mond, akkor valaki szántszándékkal küldte rám…
• -          Eddig is azt gyanítottad, hogy okkal…
• -          Eddig azt gondoltam, hogy a lány akart rajtam bosszút állni. Mit tudom én, lehet, hogy a Roxfortba járt, és néhány órás barátnő volt, aki nem viselte olyan jól, hogy hamar találtam mást helyette. De most…
• -          Pitonra tippelnék – morogta mellettem Sirius.
• -          Szerintem nem kockáztatta meg, hogy esetleg visszakapja Lilyt, majd mikor ő rájön az igazságra, újra elveszítse.
• -          Nekem akkor sem szimpi az a denevér…
• -          Eddig se volt az.
• -          De most meg pláne. Még hogy ő Harry keresztapja… Bah.

Sirius nagyon beletudta élni magát a régi sérelmekbe, kezdve ott, hogy „gyűlöljük-Pipogyuszt”. Mielőtt szólhattam volna, Perkins is megjelent egy merengőt lebegtetve maga után.

• -          Tal-találtam, uram – lihegte.
• -          Vigye a kihallgatóba – intettem fejemmel az üveg felé. A fiú bólintott, és már ki is nyitotta az ajtót.
• -          James, mit csinálsz? – kérdezte Sirius megemelt szemöldökkel.
• -          Ha nem emlékszik rám, akkor majd megmutatom neki, én hogy emlékszem rá.
• -          Veszélyes játék ez James.
• -          Muszáj kiszednem belőle, amit tud.
• -          Értem. Sok szerencsét – azzal odébb állt, hogy be tudjak menni.

Ahogy beléptem Perkins akkor tette le a merengőt az asztalra. Shiela különös tekintettel figyelt.

• -          Szivi, ha az arcod nem ugrik be, amihez általában más testrészt kapcsolok – majd erőteljesen lefele nézett. – Akkor esélytelen, hogy majd a kis jelenetünk visszahozza az emlékeimet.
• -          Egy próbát megér – mondtam.

Perkins elhagyta a termet, én pedig pálcámmal a halántékomhoz értem. Mindig súlyos teherként gondoltam arra a délutánra, most mégis könnyedén fel tudtam idézni, és mire kettőt számolhattam volna, az emlékfonál már a pálcám végén lengedezett. Beletettem a merengőbe. Shiela még mindig úgy nézett rám, mintha nem lennék teljesen normális. Majd sóhajtott egyet, és bekerült az emlékeimbe. Annyiszor éltem át újra, újra és újra a történteket, hogy másodpercre pontosan tudtam, hol találom a nőt, amikor kiemeltem a merengőből.

Figyeltem minden rezdülését, hogy tudjam, hazudik-e, meg van-e lepődve, emlékszik-e… Végül felnézett rám, tekintete azonban nem árult el semmit.

• -          Nos? – kérdeztem.
• -          Különleges eset voltál, ezért nem emlékeztem rád – mondta halkan. Karjait keresztbe fonta, és hátradőlt a székben.
• -          Hogyhogy különleges? – támaszkodtam meg az asztalon.
• -          Engem a pasik szoktak megtalálni, nem nekem kell utánuk rohannom.
• -          Én nem rohantam utánad – hangsúlyoztam a szavakat.
• -          Te nem is, de utánad küldtek.
• -          Ki? – mohón kérdeztem, és lélegzetvisszafojtva vártam a választ.
• -          Nem tudom.
• -          Ne szórakozz velem! – csaptam az asztalra. Ennyi év után végre megtudhatnám az igazat, erre ez a nőszemély nem hajlandó elárulni semmit.
• -          Ez az igazság.
• -          Valamit csak tudsz mondani a megbízódról.
• -          Azonkívül, hogy nő és mugli nem sokat.
•  
• Nem hittem a fülemnek. Nő és mugli. Nem ártottam egyetlen muglinak sem, sohasem kavartam mugli nővel, nem azért mert érdekelt a vére, vagy hogy tud-e rólunk, vagy sem, egyszerűen volt elég nő a varázsvilágban is, nem kellett egy számomra teljesen idegen környezetben keresgélnem barátnőt. És az, hogy nő…
•  
• -          Mit tudsz még mondani?
• -          Egyezzünk meg, szivi – mosolygott rám Shiela. – Én elmondom, amire emlékszem, te pedig nem emelsz vádat ellenem, és ugyanúgy élhetem az életem, ahogy eddig is tettem.
• -          Ha elmondod, amit tudsz, ha nem, vádat fogok ellened emelni. A különbség az, hogy választhatsz. Ha együttműködsz, ami jelen esetben csak velem tehető meg, akkor gyorsított tárgyalást kapsz, és csekély esélyed van Azkabanba kerülni, hisz az auror parancsnokság szintjén is vannak cellák, ahova a hozzád hasonló kisstílű bűnözőket zárjuk. De ha ellenszegülsz, akkor börtönbe kerülsz hosszú hetekre, amíg sor nem kerül a tárgyalásodra. Melyik tetszik jobban? – Shiela csettintett egyet a nyelvével, majd belekezdett.
• -          Fogalmam sincs, hogy ki volt az a nő. Nem tudom se a címét, se a nevét.
• -          Hogy kerültél kapcsolatba vele?
• -          Egyik éjszaka a vendégem elvitt egy kocsmába. Sokat ittunk, és mindketten jót éreztünk már, amikor elhagytuk a helyet. Hoppanáltunk, de egyikünk se tudta, hogy hova kerültünk. A vendégem jóval többet ivott, mint elviselte volna, úgyhogy leült egy fa alá, és mire feleszmélhettem volna, már elaludt. Én nem akartam ott maradni, úgyhogy sétálni kezdtem. Nemsokára megbotlottam, és orra estem. Egy ház ajtajából rám nézett egy nő, és úgy, mint általában a nők, ő sem akart tudomást venni rólam. Csakhogy a pálcám kiesett a taláromból, és gurult a köveken. Én megpróbáltam utána mászni. A nő egyszer csak ott termett előttem, felkapta a pálcámat, és gyorsan körbenézett. Ezután besegített a házába, és le a pincébe. Napokig lehettem ott nála. Először a másnapossággal küzdöttem, majd a megértésért, hogy miért segített. Az utolsó nap beszélgettünk egy kicsit, de végig olyan karót nyelt volt. Aztán, amikor mondtam, hogy menni akarok, azt mondta, tegyek meg neki valamit. Kérdeztem, hogy miért tenném? Azt válaszolta, hogy habár fogalma sincs, hogy lehet értesíteni a varázslók rendőrjeit, de a muglik rendőrei hamar ki szoktak érni. Látszott rajtam, hogy mivel foglalkoztam, és tudtam, hogy pálca nélkül esélyem sem lett volna eltűnni onnan, és mivel fogalmam sem volt, hogy működik a mugli igazságszolgáltatás, inkább végighallgattam a nőt, hogy esélyem se legyen nagyobb bajba kerülni.
• -          Ez a nő azt akarta, hogy szakíts el a feleségemtől?
• -          Nem tudom. Nekem annyit mondott, hogy keressem meg James Potter, aki nemrég házasodott, és vigyem el egy körre bármi áron. Az, hogy lefekszem-e veled vagy sem, az nem volt feltétele, csak a felesége tudja úgy, hogy igen. Hogy miért, arra nem kaptam választ.
• -          Mire emlékszel még? Hova hoppanáltatok?
• -          Fogalmam sincs – hangsúlyozta a szavakat. – Késő éjjel engedett ki a házukból, hogy még csak véletlenül se lásson meg senki. Furcsa is volt, mert nem csak a szomszédok, de a saját családja elől is rejtegetett. Aztán mindenképpen megtartotta tőlem a három lépés távolságot, mintha irtózott volna a jelenlétemtől… Igaz a pálcámat is valami zacskón keresztül fogta, hogy még véletlenül se érjen a bőréhez. Mintha az egész mágiától idegrohamot tudott volna kapni.
• -          Hogy nézett ki a nő?
• -          Magas, sovány, barna hajú… átlagos és sivár.
• -          Ezzel a leírással nem megyek valami sokra – sóhajtottam. Ki lehetett ez a nő? Miért tette, amit? Mit követtem el ellene?
• -          Lehet, de furcsa neve volt.
• -          Azt mondtad, nem tudod a nevét.
• -          A teljes nevét nem is, de a keresztneve olyan furcsa volt…
• -          Mi volt az?
• -          Ötletem sincs, de valami virágnév volt.
• -          Virágnév? – kérdeztem, az agyam pedig pörögni kezdett.

Mugli, magas, sovány, barna hajú, virágneve van… gyűlöli a varázslatot.

• -          Petunia? – kérdeztem, és ránéztem Shielára, akinek felcsillantak a szemei.

38. Feltámadás

Hogyan zajlott az a jelenet a labirintusban, és milyen következménnyel járt?

Elnézést kérek, sajnos ide már nem jutott időm feltölteni a fejezetet, mielőtt beköltöztem volna

az egyetemi kollégiumba, de most pótolom, és amilyen hamar csak lehet, hozom a következő részt.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Harry szemszöge

• - A mai napon Mordon professzor bevitte a Tűz Serlegét a labirintusba. Csak ő tudja, hova rejtette el. A bajnokok feladata lesz azt megtalálni. Amelyik bajnok először érinti meg a serleget, az a győztes. 

Nagyapa szavait hangos üdvrivalgás kísérte. Az egész lelátó tele volt diákokkal, akik vagy sárgára, vörösre, kékre festett arccal tomboltak, vagy zászlókat lengettek a bajnokok neveivel. Ahol mi ültünk mindenki sárga festékkel volt bekenve. Ezzel próbáltuk bátorítani Cedric Diggoryt, a Roxfort bajnokát. Mellettem Ron és a Weasley ikrek fogadásokat kötöttek a nézőkkel, Hermione pedig lapos pillantásokkal nézett Krum felé. 

Nagyapa összehívta a bajnokokat egy körbe, ahol megtartotta beszédét, mielőtt elkezdődött volna az utolsó feladat. Mikor Krum besétált a labirintusba felnézett, és Hermione felé csókot küldött. Természetesen a közelünkben mindenki „húúúú”-zni kezdett, a lányok irigykedtek, Hermione pedig nemes egyszerűséggel vörös lett, mint a Griffendél zászlaja. 

Nem sokkal azután, hogy mindenki eltűnt a szemünk elől Mordon professzor jelent meg a lelátón. Nehézkesen járva ugyan, de fürgén lépkedett felénk. Megpróbáltam Nickre figyelni, aki Fred és George legnagyobb meglepetésére a lehető legtöbbet megtette, hogy ikertestvérét, Nickyt visszatartsa a fogadástól. Hirtelen Mordon professzor ott állt előttünk.

• - Alvarez, kelj fel, és kövess! Te leszel az én segítőm.
• - A mije leszek, professzor? – kérdeztem vissza meglepetten.
• - Ha bármi történne Diggoryval, mi megyünk be érte – magyarázta idegesen.
• - Ig-igenis – mondtam, és álltam fel.
• - Professzor úr, elnézést – szólalt meg Hermione. – De nebuló nem léphet a labirintusba.
• - Köszönöm, Granger, ezt az észrevételt – nyomult közel a professzor Hermionéhoz. Ő nem hátrált, de a szemei kikerekedtek. – Jó, akkor elmagyarázom magácskának. Minerva felelős Fleur kisasszonyért. Amint veszélyben lesz, vagy feladja, bemegy érte. Erre kiválasztott egy hetedéves hollóhátast, hogy segítsen neki kihozni a lányt. Piton Krum babycsősze lett, őt egy mardekáros kíséri. Én Alvarezt választottam. Érti? Vagy esetleg arra is kíváncsi, hogy miért vettem fel tengerészkék alsónadrágot ma reggel?

A körülöttünk állók halálra rémülten várták, hogy mi lesz, de amikor a Weasley ikrekből kitört a nevetés, mindenki követte a példájukat. Hermione ugyanolyan pipacsvörös lett, mint néhány perce a bolgár fogó miatt. Mordon elindult. Tettem felé néhány lépést, majd hátrafordultam a lányhoz, megrántottam a vállamat, és folytattam az utamat. 

A labirintus és a lelátó között találtam meg Mordon professzort. A lelátó oldalának támaszkodott a botjával. 

• - Most pedig várunk. – jelentette ki. 

Nem volt más választásunk, vártunk. Húsz perc elteltével Fleur piros szikrákat a küldött az ég felé. Minerva néni és a diákja elindult befelé. Alig hét perc múlva kihozták a nehezen járó Fleurt. Újabb negyedóra elteltével Krumért is be kellett menni. A diákok egyre nehezebben bírták a várakozást. Miután újabb fél óra eltelt úgy, hogy Cedric nem küldött fel szikrákat, két verzió alakult ki a körükben. Meghalt, vagy még keresi a kupát. Én a hátamat a gerendáknak döntve vártam, hogy mi kerekedik ki ebből. Nemsokára Mordon morogni kezdett mellettem.

• - Nem tetszik ez nekem.
• - Professzor? – néztem rá.
• - Valami baj történt. Nem vittem olyan mélyre a serleget, hogy eddig tartson megtalálni – magyarázta. Néhány perces ideges dobolás után elindult. – Gyerünk Alvarez, bemegyünk.

Idegesen, de legalább annyira kíváncsian léptem be az útvesztőbe. Nem a „főbejáratot” használtuk, ahogy a többiek. A professzor nyitott egy új utat a pálcájával ott, ahol várakoztunk. Hátranéztem, mielőtt követtem volna, és láttam, hogy Hermione figyel minket. Intettem neki egy mosoly kíséretében, de nem lazult el a teste. „Aggódik. Persze, hogy aggódik. Mindjárt kihozzuk Diggoryt, aztán majd befejezi az aggódást.”

A vártaknak megfelelően félelmetes volt a próba. Csupa köd, indák álltak ki a földből, amikben nem egyszer majdnem hanyatt vágódtam, és ráadásul volt olyan eset, hogy az út a szemünk láttára záródott össze. Pálcámat előszedtem, és figyeltem. Nem sokkal később úgy éreztem, hogy valami követ. Hátrafordultam, de nem láttam semmit. Mordon pedig csak menetelt előre, mintha kergetné valami. Kiáltást hallottunk.

• - Ez Cedric! – mondtam, mintha nem lett volna nyilvánvaló. Ez persze két dolgot eredményezett. Élt, ami megkönnyebbülést hozott, azonban a hang alapján már nem sokáig, ami meg összeszorította a torkomat.
• - Erre megyünk – intett Mordon professzor fel sem figyelve a megállapításomra.

Folytattuk az utunkat, hogy három jobbra, és két balra fordulás után megtaláljuk a bajnokunkat. Pálcája tőle három méterre feküdt, és úgy tűnt, hogy a sövény gyökerei kapták el, és húzták befelé. Pálcámat már emeltem is, hogy segítsek neki, de Mordon megakadályozott benne.

• - Nem vagy bajnok! Itt csak a bajnokok varázsolhatnak.
• - Mégse hagyhatjuk csak így itt. Már nincs nála a pálcája, hogy segítséget kérjen.
• - Ez igaz. 

Néhány másodpercig nem is értettem, hogy mire gondol, aztán leesett. Nem használhatok mágiát, de attól még segíthetek a srácnak. Odaszaladtam a pálcájához, és odadobtam neki. Elkapta, és egy átokkal azonnal ki is szabadult. 

• - Köszönöm, Harry. – Bólintottam. 
• - Örülünk, hogy hozzásegíthetünk a halhatatlanná váláshoz, Diggory – kezdte Mordon a maga stílusán. – De most már itt az ideje, hogy megfogd azt a nyamvadt serleget.

Erre a mondatra mindhárman jobbra néztünk, ahol is megjelent a Tűz serlege. Vakítóan fénylett. Nem voltam haragos, hogy én nem lehettem bajnok. Persze, vonzott az örök dicsőség, a halhatatlanság, illetve az az 1000 galleon főnyeremény. De látva a sárkányokat, a vízi szörnyeket, arról nem is beszélve, hogy a saját barátaim is veszélybe kerültek volna… Például eszembe sem jutott, hogy Hermionét elvarázsolják, hogy órákat töltsön a Fekete tó feneketlen fenekén arra várva, hogy Krum megmentse. Most viszont, hogy látom a serleget így ragyogni, feltámadt bennem a féltékenység Cedricre. Nem elég, hogy elhalászta előlem Chot a karácsonyi bálon, most megfogja a kupát, és biztos, hogy senkinek sem fogja elmondani, hogy mi mentettük meg, illetve, hogy én. 

• - Mi a hét pokol? – hallottam Mordon professzor hangját. Hátrapillantottam. Nem láttam semmit, de éreztem, hogy közeleg felénk valami hatalmas, és fenyegető.
• - Mi lehet ez, professzor? – hallottam Cedric kimerült hangját.
• - Nem tudom, de nem várjátok meg, hogy kiderüljön. Diggory, ragadja meg Alvarezt, aztán meg a serleget. Az majd Dumbledore-hoz viszi magukat, ki ebből a merlinverte útvesztőből.

Mielőtt bármit is mondhattam volna a talaj megremegett, és szélorkán szerű valami söpört végig az ágak között. Cedric megragadta a felkaromat, és maga után húzott a serlegig. Amikor karnyújtásnyira voltunk tőle még visszafordultunk. Mordon úgy állt a szélviharral szemben, hogy nem kételkedtem, egy csapat dementorral is képes lenne leszámolni egymaga.

• - Mire vár még, Diggory, tapsra? Fogja már meg azt a túlméretezett kupát!

Cedric pedig engedelmeskedett. Megfogta a fülét, ami azonnal magával rántott minket. Utaztam már zsupszkulccsal, nem is egyszer, de ez mintha ezerszer rosszabb lett volna, mint az összes többi együttvéve. Amikor földet értünk üdvrivalgásra számítottam. Cedric megszerezte a serleget. Ő lett a bajnokok bajnoka. Esetleg néhány méltatlankodót, akik nem értették, hogy mit keresek én ott. De ezek közül semmi sem jött be. Ahogy kinyitottam a szemem pedig rájöttem, hogy miért nem. Nem a Roxfortban voltunk. Még abban is kételkedtem, hogy Angliában. Mindenesetre egy ősrégi temetőben. 

*///*

Hermione szemszöge

• - Nem jó ez így – motyogtam a hüvelykujjamon a körmömet rágva. Mikor felfedeztem, mit csinálok, leráztam a kezemet, és inkább a combom alá tettem. Régi szokás volt ez, amikor idegeskedtem.
• - Mordonnal van, mi baja eshetne? – kérdezte tőlem Ron úgy, mintha arról beszéltünk volna, hogy megírja a másfél tekercses beadandód Flitwick professzornak, vagy sem. 
• - Szerinted nem furcsa, hogy kifejezetten Harryt akarta magával vinni. Még csak negyedéves. A másik két professzor mind végzőst kért fel.
• - Emlékezz vissza, az egyik órán bejelentette, hogy Harrynek több tehetsége van a sötét varázslatok kivédéséhez, mint az „egész agyament” bagázsnak együttvéve.
• - Ez nekem akkor sem tetszik. Mi van, ha valami történt odabent? Ha megint megtalálták… Hisz tudod… a halálfalók…
• - A Roxfortba akkor sem jöhetnek be. Az összes retteg Dumbledore-tól.
• - Ron…
• - Hermione, elég már. Harry nagyfiú. Sok mindent kibírt már. Egy labirintus nem fogja visszahozni Tudodkit a halálból. Inkább menj le, és pátyolgasd Krumot – förmedt rám mérgesen.

Erre én felhúztam az orromat. Felálltam, és elindultam a lépcső felé, amire Ron odafordult hozzám, és számon kérőn megszólalt.

• - Látod, csak eszedbe kellett juttatni a „bajnokodat”…
• - Fogd be a szádat, és imádkozz, hogy ne legyen igazam – mondtam, hátra sem nézve.

Dühösen csörtettem lefele a tomboló diákok között. Egyenesen házvezetőnőnkhöz mentem, aki legalább annyira idegesnek tűnt, mint én. Madam Pompfrey-vel beszélgetett.

• - … túl erősre sikeredtek a bűbájok. Megmondtam Albusnak, hogy nem szabad ilyennek kitenni őket.
• - Ez nem azon múlott, hogy mi mit akartunk, Minerva. Itt a Minisztérium…
• - Elnézést – szóltam közbe. Nem akartam megzavarni őket, de muszáj volt beszélnem McGalagonnyal.
• - Miss Granger, mit keres maga itt?
• - Aggódom, professzor asszony.
• - Ha Mr. Diggoryért…
• - Nem, én Harryért aggódom.
• - Harryért? – nézett rám nagy szemekkel. – Mi történt?
• - Már egy ideje bement az útvesztőbe Mordon professzorral, és még…
• - Hogy érti, hogy bement? – vágott a szavamba McGalagony.
• - Mordon professzor felkérte segítőnek.
• - Nem lehet. Kifejezetten megmondtam, hogy csak végzős mehet vele!

Erre nem tudtam, mit mondani. „Mégis jók voltak a megérzéseim.” Mire feleszmélhettem volna a házvezetőm már el is suhant Dumbledore professzorhoz, hogy elmondja neki azt, amit tőlem hallott. Azonban éppen hogy belekezdett, valami megjelent a levegőben, majd nagy erővel a földnek csapódott a labirintus bejárata előtt. Mindenki megállt abban, amit csinált. Úgy láttam, egy emberi test volt az. „Cedric!” A zenekar rákezdett a győzelmi dalra, de azonnal félbemaradt, ahogy egy lány felsikított. A professzorok odasiettek, akárcsak én. Még mielőtt esélyük lett volna elküldeni láttam, hogy a fiú halott. Ráadásul sárga-fekete felsőjébe egy mintát égettek. Egy koponyából kibújó kígyót. Voldemort! McGalagony magával rángatott a lelátó alá. 

• - Azt mondja, hogy Alastor Harryt vitte be magával Diggory után?
• - Igen.
• - Azonnal küldök egy patrónust Lilynek. A diákokat azonnal visszaparancsoljuk a kastélyba, és a legtöbb professzor is velük lesz. Maga maradjon a bejáratnál, és amint Lily megérkezik, vezesse hozzám.
• - Igenis.

McGalagony odébb is ment, majd előhívta macska alakú patrónusát. „Nem lesz elég.” – gondoltam. Lily erős volt, de mi van, ha erre nem eléggé. Mielőtt meggondolhattam volna magam, kiszaladtam a Tiltott Rengeteg fái közé. Én is megidéztem a patrónusomat. Egy vidra alakú fehér fény állt velem szemben.

• - Keresd meg James Pottert, a minisztériumi aurorok parancsnokát, és ismételd el neki: Harry bajban van! Siessen a Roxfortba!

Amint befejeztem, a fehér folt hamar eltűnt előlem. „Remélem ezzel nem rontottam el mindent.” Azzal visszasétáltam a lelátó elé, és vártam.

*///*

Harry szemszöge

„Lehetetlen! Képtelenség! Hogy lehetne ez igaz?”

Ugyanazok a mondatok kergették egymást a fejemben, de százhuszadszorra sem tudtam felfogni. Voldemort visszatért. Saját testet öltött. És ehhez felhasználta az én véremet is. Na, nem mintha saját akaratomból adtam volna oda neki, de akkor is. Én felelek érte.

Cedric halott. Ahogy megérkeztünk megjelent Féregfark karjában egy lénynek sem nevezhető valamivel, azonnal megölte a fiút. Miután Voldemort feltámadt a saját pálcájával, amiről fogalmam sincs, hogy szerezte vissza, tekintve, hogy a nagyapa irodájában láttam utoljára, beleégette a jelét Cedric testébe. Aztán egy suhintással, visszaküldte a nagyapának a testet, hogy kezdjen rettegni. Nevetséges. A nagyapa sosem félt ettől a kígyótól.

Mindezek után megidézte a halálfalóit. Vagy tízen jelentek csak meg, de hát tudtam, hogy annak idején az aurorok szinte mindet Azkabanba csukták. Aztán a „Nagyúr” leszidta a követőket, hogy egyik sem kereste, miután eltűnt miattam tizenhárom évvel ezelőtt. Külön kiemelte Lucius Malfoyt, aki valamikor a jobb keze volt. Eddig is ellenszenvvel néztem az idősebb Malfoyra, de most már konkrétan gyűlöltem. 

• - Nos, mit is kezdjünk veled, Harry? – fordult felém Voldemort, miután megtartotta hegyi beszédét. Makacsul hallgattam. – Éveken keresztül sínylődtem árnyékként. Vajon neked, hogy tetszene az az élet?
• - Nem kívánjuk megtudni!

Nem tőlem érkezett a válasz. Felkaptam a fejemet. Mire bárki feleszmélhetett volna, három halálfaló ájultan esett össze, akár egy zsák mandragóra. Nem láttam, hogy, de apa hirtelen mellettem állt. 

• - Harry, minden rendben?
• - Apa, te hogy kerülsz…
• - Mégis mit gondoltál? – kérdezte tekintetét a halálfalókon tartva. – Miután hat éves korodban eltűntél az állatkertben, és egy fél napba került megtalálnunk, nyomkövető bűbájt tettem rád. Tudtam, hogy egyszer még szükség lesz rá. 
• - Jó de, mégis…
• - Ha amiatt aggódsz, hogy segítség nélkül jöttem, nézz csak körül! – bökött fejével a sírok felé.

Odafordulva láttam meg Jamest, Siriust és Remust. Remus nyugodtan, de sápadtan állt szemben a halálfalókkal, Sirius komoly tekintetét hanyag tartása ellensúlyozta, de pálcáját rajtra készen markolta. James olyan volt, akár a halál angyala. Közelebb lépett hozzánk, le se véve szemét Voldemortról.

• - Jól vagy? – kérdezte James.
• - Semmi bajom.
• - Igazán? – bujkált a hangjában némi mosoly. – És a karod mit szól a kijelentésedhez.

Lenéztem a bal alkaromra, ahol Féregfark megvágott, hogy véremet vegye. Sajgott, de a világért sem vallottam volna be ezek előtt a szörnyek előtt.

• - Anyád megöl, ha meglátja – folytatta tovább James. 

„Anya! Te jó ég, most aztán tényleg benne vagyok a slamasztikába.” Egyetértésem jeleként felnyögtem, és apára pillantottam.

• - Ki sem tehetem a lábamat a szobámból a következő harminc évben, ugye?
• - Ugyan – eresztett meg felém egy mosolyt. – Szerencséd lesz, ha az ötvenedik születésnapodat már a hátsó kertben ünnepelheted.
• - No, lám, lám, lám – hallottuk Voldemort hangját. – Micsoda megindító jelenet. Az édesapa, a mostohaapa, illetve a tékozló fiú. Rég láttam, James. Hogy megy a sora?
• - Nagyszerűen. Nem is számítottam reggel ilyen hatalmas fogásra – mondta szárazon James, de szemeiben olyan tűz lobogott, hogy teljesen elképedtem. – Mint a minisztériumi aurorok parancsnoka letartoztatom több rendbeli gyilkosságért, gyilkossági kísérletért, kínzásért, emberrablásért, és így tovább.
• - Igazán csodálom a lelkesedését – sziszegte felénk Voldemort. A szemem sarkából láttam valami mozgást, de mire odafordultam, Sirius már elintézte.
• - Eszedbe se jusson, te féreg – ordított rá Pettigrew-ra, aki megpróbálta olyan apróra összehúzni magát, amilyenre csak lehetett, de ugye testalkatából kiindulva, ez nehezen ment.
• - Mr. Black, maga semmit sem változott – fordult felé a „Nagyúr”.
• - Téved! Ha olyan lennék, mint régen, az az áruló patkány innen csak hullazsákban távozna. 
• - Árulónak nevez egy férfit, aki sárvérűként az igaz ügyet szolgálja, míg maga aranyvérűből vérárulóként szégyent hozott a családjára.
• - És megtenném újra, de nem juttatnék halálsorra ártatlanokat, nemhogy egy gyerekkori barátot és annak egyéves kisbabáját – támadt Voldemortnak Sirius, igaz csak szavakkal, és nem tettekkel, de a kívánt hatást elérte.
• - Mindenhol vannak áldozatok. A fehér oldal ezért nem fog soha győzni, mert nincs bennük elég erő, hogy megbirkózzanak a veszteségekkel.
• - Mindjárt megbirkóztatom… - kezdte Sirius mérgesen, de James leintette.
• - Nem szeretnék itt megöregedni, szóval, mindenki tegye hátra a kezét.
• - Ugye ezt maga sem gondolta komolyan – húzta vigyorra a száját Voldemort.
• - Egy próbát megért – vont vállat James.
• - Itt egy új lehetőség – emelte fel a pálcáját Voldemort. – Támadás.

A parancsszó elhangzása után a még talpon maradt halálfalók átkok sorozatát küldték ránk. Szíves örömest beálltam volna segíteni, de a pálcámat Féregfark elvette tőlem, amikor hozzákötözött a szoborhoz, és bedobta a sírok közé. Meg amúgy is, ahogy az első átok kipattant a pálcákból apa visszatuszkolt a szobor mögé, aztán Jamesszel közrezártak. 

Nem sokkal később Remus lábát eltalálták, és vérezni kezdett. De a halálfalók rosszabbul jártak, tekintve, hogy alig ketten voltak Voldemorton kívül még „épségben”. Mielőtt azonban még megkönnyebbülhettem volna, valaki elénk merészkedett a sírok között, és alig néhány centire landolt egy átok a vállamtól. Akkor apa megrántotta a karomat, és előre húzott, így viszont a többiekkel néztünk szembe. 

• - Végre előbújtál, Harry – sziszegte Voldemort. Mire akár felnézhettem volna újra megszólalt. – Avada Kedavra!

Hallottam a hangokat, utána éreztem, ahogy James megragadja a vállamat, de olyan volt, mintha távolról figyeltem volna magam. Nem tudtam semmire sem koncentrálni… semmi másra, csak apára. Apára, aki a lábam előtt hevert.

A halálos átok áthatolt a védőpajzson, amit James húzott körénk, de apa testén már nem. Maga mögé rántott, őt pedig mellkason találta. Hallottam, hogy James szólongat… Leguggoltam apa mellé, és megfogtam a vállát. Rázogatni kezdtem.

• - Apa… apa, kelj fel! – suttogásom végül csak levegőpárlat lett. James kezét még mindig a vállamon érezem. Apa már nem mozdult többet. Szinte fel sem fogtam… hisz, ép ésszel nem is lehetett.

Csend vett körül. Tudtam, hogy Jamesen kívül Sirius, és Remus is ott van körülöttünk. Hallottam a mozgásukat. Hallottam, ahogy a halálfalók „felébresztik” a kábító átkokból a többieket. De egyik sem tudott kiszakítani a csendből. Kivéve egyet.

- Ezt a jelenetet már láttam valahol – sziszegte kéjes örömmel Voldemort. – Úgy látszik, Harry, érted mindig meg kell halnia valakinek. Legközelebb ki véd majd meg? Talán a kishúgod?

Vak gyűlölet és harag lett úrrá rajtam. Megláttam a pálcámat az egyik sír mögött. Leráztam magamról James kezét, és odafutottam a pálcámhoz. Voldemort szemébe néztem, és egyszerre emeltük a pálcánkat.

• - Harry, ne! – kiáltott rám James.

A következő pillanatban Voldemort és az én átkom találkozott. Egyfajta robbanás alakult ki körülöttünk. Elszigetelődtünk az auroroktól, illetve a halálfalóktól. Csak mi ketten voltunk Voldemorttal. A két átok egyszer csak eggyé vált, és aranysugarat képzett, ami meghasadt. Fehér fénygömbök rajzolódtak ki Voldemort pálcájának végén, amire úgy néztem, Voldemort sem számított, nemcsak én. Szellemek voltak azok. Cedric, apa, egy idős férfi és nő.

• - Jól csinálod, Harry.
• - Tarts ki, fiú!
• - El ne engedd, Harry.

A kísértetek bátorítottak. De képtelen voltam rájuk figyelni. Csak apa arcát láttam. Odasétált mellém, és a vállamra tette a kezét. 

• - Jól figyelj, Harry. Amikor a kapcsolat megszakad a két pálca között, fel tudjuk tartóztatni őket, de csak kis ideig. Fussatok oda a Serleghez, és ragadjátok meg. Visszavisz titeket a Roxfortba. Megérteted?
• - Igen – nyögtem ki fuldokolva. – Annyira sajnálom.
• - Ugyan mit? – húzta fel a szemöldökét apa.
• - Mindent. Az engedetlenségeket, a csínyeket… a halálodat. Miattam történt.
• - Nem, Harry. Egy pillanatra se érezd így – nézett komolyan a szemembe. – Szeretlek titeket már az első pillanattól, hogy megláttalak Valencián. Téged, édesanyádat, Selenát. 
• - Mit mondjak nekik? Hogy nézzek a szemükbe?
• - Harry, ígérj meg nekem valamit! – Nem voltam képes válaszolni, csak bólintottam. – Ne hibáztasd magadat! 
• - Hogy kérhetsz ilyet? – háborodtam fel.
• - Ez az utolsó kívánságom, ha így könnyebb felfognod. Ugye nem tagadod meg tőlem? - Reszketegen vettem a levegőt. – Harry, válaszolj!
• - Rendben, megígérem! – szakadt ki belőlem. Apa megsimogatta a hajamat, ám semmit sem éreztem belőle.
• - Készülj fel, Harry! Engedd el a köteléket… most!

Ahogy a pálcákat összekötő varázs megszűnt, kiszakadtunk a minket körülvevő gömbből. Úgy éreztem ólomsúlyok akadályoznak a lépésben. Mire feleszméltem volna James és Sirius a hónom alá nyúltak, és eltámogattak a serlegig. Szólni akartam, hogy apa testét ott ne hagyják, de láttam, hogy Remus már ott áll a kupa mellett, és fogja apa karját. Még hallottam Voldemort kiáltását:

• - Ne hagyjátok elmenekülni őket!

*///*

James szemszöge

Sosem voltam egy érzelgős fajta. Nem tudtam megkönnyezni egy szomorú történetet, a fogamat csikorgattam, de könnyet sose hullattam se akkor, amikor küldetések alkalmával megsérültem, és ispotályba kerültem, se akkor, amikor egy bajtársam temetésén voltam köteles megjelenni… Idáig.

A valenciai Cabanal temető hatalmas vastagtörzsű, és terebélyes lombkoronájú fákkal volt beültetve. A kora nyári idő ellenére párás, fülledt meleg uralkodott a tengerparti városban. Fekete inget, fekete nadrágot és egy vékony, fekete talárt viseltem, akárcsak a körülöttem állók nagy része. Sokan voltunk jelen Diego Alvarez utolsó útján. Barátok, kollégák… és a családja. 

Lily a koporsó fejrészénél állt. Őt az édesanyja, Viola és Diego anyja, Mercedes fogta közre. Mercedes mellett ott állt a férje, illetve idősebb fia, valamint annak a családja. Viola oldalán pedig Harry állt, aki Selenát ölelte, a kislány másik oldalán pedig egy fiatal hölgy, aki csakis a legfiatalabb Alvarez lehetett, Melissa. 

Mellettem állt Sirius és a Black család többi tagja, illetve Remus. Előttem Belle állt csinos fekete ruhácskában, mellettem pedig Adalaide, aki kicsit jobban kicsípte magát, mint az esemény megengedte volna, de az elmúlt években már rájöttem, hogy egy mélyről jövő sóhaj elég, nem kell a veszekedés. A tömegben még láttam a roxforti professzorokat, Dumbledore professzort, Pitont, sőt, még Narcissa és Draco Malfoyt is. 

Az egész ceremónia alatt Lily, Selena, és az Alvarez család női tagjai megállíthatatlanul sírtak, de Elena sem maradt el sokban tőlük. Őszintén sajnáltam őket, és tiszteltem Diegót. 

*///*

Nehéz szívvel emlékeztem vissza arra a napra. Amint a Serleg visszavitt minket a Roxfortba Harry ráborult Diego mellkasára, és görcsösen szorítani kezdte. Nem tudtam, mit tehetnék. Észre sem vettem, de kezem még mindig Harry vállát szorongatta. Akkor eszméltem fel, mikor Sirius megütögette a hátamat. Ránéztem, ő pedig megcsóválta a fejét. Tudtam, hogy el kell engednem Harryt, és távolabb kell lépnem, de nem tudtam rávenni magamat. Az ujjaim nem engedelmeskedtek az agyamnak. „Ha most elengedem, talán sosem kapom meg az esélyt az újrakezdéshez. De joga van a privát szférához, kimondottan most.”

Mielőtt dönthettem volna megjelent egy fiatal lány. Göndör gesztenye barna haja szállt körülötte, ahogy felénk futott. Harryt szólongatta. Felismertem a hangját, ő küldte a vidra patrónust, hogy Harry veszélyben van. Mögötte megjelent McGalagony és Dumbledore professzor, Piton, végül pedig Lily.

Lily ugyanúgy felénk futott, ekkor engedtem el Harryt. A fiúra nézve láttam, hogy a lány már a hátát simogatja, és tudtam, hogy nem tenne jót neki, ha meg kellene mondania Lilynek… Remus odalépett Lilyhez, de nem tudta feltartóztatni. Elindultam felé, megpróbált kikerülni, de elkaptam a kezét. Rám nézett, és rángatta a karját, miközben az mondogatta, hogy „Engedjem el!”. Harryre nézett, majd meglátta Diego sápadt arcát. Diegót kezdte szólongatni, majd mikor Harry felemelte könnyáztatta arcát, Lily hitetlenül, fejét rázva kezdett zokogni.

• - Nem, nem, nem… Nem!

Nem tudtam egy kézzel megtartani, hátulról átöleltem. Próbált kiszabadulni, de nem hagytam. Mikor az első roham csendesedett magam felé fordítottam, és úgy öleltem át. Egyik kezemmel a derekát tartottam, a másikkal a hátát simogattam, államat pedig a feje búbjára tettem. Először a mellkasomon a felsőmet szorongatta, majd átkarolt, és csak zokogott tovább.

*///*

Később megtudtam, hogy nem Alastor volt a Sötét Varázslatok Kivédése professzor, hanem az ifjabb Barty Kupor. Valahogy elkapta Mordont, bezárta, és az ő alakjában jelent meg a Roxfortban, hogy teljesítse Voldemort parancsait. Ő dobta be Harry nevét a serlegbe, ő vitte be a labirintusba, ahogyan ő bűvölte meg a kupát, hogy a temetőbe vigye a gyerekeket. 

Az igazgató irodájában ültünk öten. Sirus, Remus, Piton, Dumbledore, és én. Az igazgató arról kérdezősködött, hogy mi történt.

• - A Minisztériumban voltunk, amikor megjelent előttem annak a lánynak a patrónusa, aki Harryt vigasztalta. Azt mondta, hogy bajban van, és siessünk, ahogy tudunk. Csapot-papot otthagyva rohantunk a hoppanálási ponthoz, amikor utolért minket Diego patrónusa. Megadott egy címet, hogy odamenjünk. Gondolkodás nélkül követtük az utasítást. Egy temetőhöz jutottunk. A sírok között sétálva megláttuk Diegót. Próbáltunk kitalálni valamit, közben pedig meggyőzni az eszünket, hogy a szemünk nem csapja be, és Voldemort újra testet öltött. Amikor az a szörnyeteg elindult Harry felé felugrottunk, és harc lett a vége. Diego pedig… nem élte túl. 

*///*

Eljött az a rész, amikor a hozzátartozók virággal búcsúztak az elhunyttól. Lily kezdte a sort, és a várttal ellentétben nem rózsát tett a koporsóra, hanem egy szál bögrevirágot. „Hála” A továbbiakban nem figyeltem semmire, csak Lilyre. Próbáltam rájönni, mit mondjak neki. „Részvétem. Ha bármiben segíthetek, nyugodtan szólj.” Nem tűnt valami okos dolognak. Mire feleszméltem, a koporsó már a földben volt, a föld rajta, és koszorúkkal kezdték ékesíteni a fejfát. 

Elena elindult a család felé, mi pedig követtük. Amikor Harry elé értem rátettem a kezem a vállára, mire felnézett. Óvatosan, és sután öleltem át, majd megpaskoltam a hátát. A kis Selena még mindig könnyezett. Megsimogattam az arcát, mire átölelte a nyakamat. Lilyhez közeledve a szívem a torkomban dobogott. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és nem engedtem volna el, míg el nem múlik a fájdalma. Elé álltam, és egy apró cipruságat tartottam elé. „Gyász” Felnézett rám, és tudtam, hogy emlékezett. Emlékezett mindenre. Átvette tőlem az ágacskát, majd megölelt. De mielőtt én is át tudtam volna, már elengedett.

• - Köszönöm, James. Hogy kihoztad Harryt. - Hangja inkább csak suttogás volt. 
• - Bárcsak többet tehettem volna – válaszoltam én is olyan halkan, akárcsak ő. 
• - Megmentetted a fiamat…
• - Az nem én voltam – vágtam közbe, de nem emeltem fel a hangomat. – Azt Diego tette. 
• - Igen – nézett át a vállam felett a koszorú halomra. – Én azért hálás vagyok, hogy elmentél Harryért, és kihoztad.

Nem tudtam mást tenni, csak bólintottam. Tudtam, hogy azok a szavak, amelyek a nyelvemen voltak, nem lettek volna illők azon a délutánon. Egy pillanatra még Lily szemébe néztem, majd tovább mentem. Átöleltem a nőket, kezet fogtam a férfiakkal. Mikor elértem a sor végére megálltam. Belle mindvégig ott volt mellettem, és fogta a kezemet. Csak akkor engedett el, amikor megölte Harryt, Selenát és Lilyt. Leguggoltam hozzá, és átöleltem. Aranyszőke hajába fúrtam az arcomat.

• - Mindennek a vége, valami újnak a kezdete, igaz apu? - Hallottam vékony kis hangját. Ránéztem, és csak akkor szólaltam meg, amikor ő is a szemembe nézett, és két barna szempárunk összekapcsolódott.
• - Igen, kicsim. Minden rendben lesz, majd meglátod.
• - Megígéred?
• - Megígérem.