37. Érzelem az értelem árnyékában

Magamhoz képest igazán gyorsan érkezett a következő fejezet. Remélem tetszeni fog.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

A karácsonyi bál zajai messzinek tűntek. Mint halk légyzümmögés. Habár a bál még javában folyt, akárcsak a mézsör, volt valaki, akinek fel sem tűntek a színes öltözékek, a harsány nevetések, de még az sem, amikor a meghívott banda a húrok közé csapott.

Egy fiatal fiú ült az egyik kényelmes ülőkén, távolabb a boldog tiniktől. Fekete-fehér dísztalárja kifogástalanul állt rajta. Habár haja a szélrózsa minden irányába állt, nem rontott a látványon… sőt, a lányok sokszor nézegettek a fiú irányába. Ezt ő nem vette észre. Igazából az egész este kiesett neki. Nem emlékezett a mennyei vacsorára, a csodálatos díszítésre… semmire. Gondolatai valahol egészen másutt jártak.

*///*///*

Harry szemszöge

Csak néztem magam elé. Nem is tudtam, hogy éppen mire gondoltam, vagy mire kellett volna gondolnom. Mindig ugyanoda lyukadtam ki. Két hónap telt el azóta, hogy James megtudta az igazat. Sokat töprengtem. Leginkább azon, hogy milyen érzések kerítettek hatalmába. Voltam mérges, elégedett, éreztem szorongást, de mindenképpen fáradt voltam. Sóhajtottam egyet.

A következő pillanatban valaki ledobta magát mellém. Na jó, ez így nem igaz. Egy lány ült le mellém kecsesen. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Hermione az. Ma alig ismertem rá a lányra. Gyönyörű volt. Nem mintha amúgy egy vasorrú bába lett volna, csak ő nem szokott ennyire lányos lenni. Eddig is tudtam, hogy nagyszerű, de most már minden diák látta, hogy nem csak egy szürke kisegér. Azt hittem, Malfoy egyszerűen leesik a lépcsőről, amikor meglátta Hermionét. Mondjuk Ron is csak tátogott, mint egy hal.

-          …Harry… Harry…. Harry!

-          Igen? – kérdeztem vissza, mire borítékolhattam volna, hogy Hermione megforgatta a szemeit. Habár ma ő az egyik leggyönyörűbb lány az estélyen, azért mégiscsak a legjobb barátom, akinek minden mozdulatáról tudtam, mit jelent… illetve az én dolgaimra mi a reakciója.

-          Szerintem csak tizenötször szólítottalak, mire voltál hajlandó rám figyelni.

-          Ne haragudj… kicsit elgondolkodtam.

-          Igen, láttam. Mi a baj?

-          Baj? Miből gondolod, hogy baj van?

-          Ne etess, Harry! Ismerlek, mint a rossz pénzt. – Erre sóhajtottam. Amennyire én jól ismerem Hermionét, ő annyira ismer viszont. – Choról van szó?

-          Cho? Hogy jön ő ide? – néztem fel a lányra. Hermione gyorsan elfordult, és megrántotta a vállát.

-          Azt hittem, hogy róla van szó.

Körbenéztem a teremben a lányt keresve. Meg is találtam Cedric Diggory oldalán. Épp a francia iskola bajnokával, Fleurrel beszélgettek. Cho nagyon szép volt ma este is. Hermionénak abban igaza volt… mármint persze, én szerettem volna elhívni Chot, és az önbizalmamon némi csorba esett, de azonkívül nem zavart, hogy Cedrickel jött. Cho, mintha megérezte volna, hogy nézem, keresni kezdte azt a valakit, akinek a tekintete rajta függött. Néhány pillanattal később meg is látott. Elmosolyodott, és integetett. Én úgyszintén.

-          Nem, nem Cho a baj – pillantottam Hermionéra. Ő most nem fordította el a fejét. A lány szemébe néztem, amelyek vörösek voltak. Teljes testemmel felé fordultam, és kezembe vettem az arcát. Hermione meglepődött, legalábbis a szemei kitágultak. – Te sírtál.

-          Igen, nos… - kapta ki fejét a tenyeremből, és kézfejével letörölte az arcát. – Még szerencse, hogy a lányok unszolása ellenére sem tettem fel sminket. Szépen néztem volna ki, ha lefolyik, mi?

-          Inkább azt mondd meg, mi történt. Ki volt az a bunkó? Krum? Malfoy? Melyiket átkozzam szét? – Hermione mosolyogni kezdett.

-          Ha bárkit is bántani akarsz, legyen az Ron.

-          Ron? – emelkedett meg a szemöldököm. – Mit tett?

-          Csak kioktatott, hogy Viktorral vigyáznom kell. Hogy nem az, akinek mutatja magát. Hogy ki akar használni, aztán meg eldob. És a legjobb… Az ellenséggel barátkozom. Tudod… a szokásos… - simított a füle mögé egy hajtincset a lány. Sóhajtottam egyet. „Ron, te marha.”

-          Te is ismered Ront. Nem gondol mindent véresen komolyan, amit kiejt a száján.

-          Hát most úgy láttam, hogy nagyon is komoly volt.

-          Ne aggódj, megkapja tőlem a magáét.

-          Abban nem kételkedek – fordult felém ő is. – De most, vissza az eredeti témára. Mi bánt?

Egy fél percig csendben maradtam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat.

-          Azon az estén, amikor a serleg kidobta a... a nevemet… – néztem körbe, hogy bárki is hallgatózik-e, de senki sem volt a közelünkben, így nyugodtan beszélhettem. – Szóval, a nagyapa idehívta anyát és … Jamest.

-          Mármint James Pottert – egészített ki Hermione. Én csak bólintottam. - Miért tette volna?

-          Mert a kezébe vette az irányítást. Úgy döntött, hogy Jamesnek ideje megtudnia mindent.

-          Szóval Lily elmesélte Jamesnek, hogy te…

-          Hogy a fia vagyok, igen.

Hermione rátette az egyik kezét a kézfejemre. Ahhoz képest, hogy milyen meleg volt a teremben a lány keze hideg volt. Gondolom azért, mert a táncot abbahagyva leült mellém, és rajta ugyebár még zakó sem volt, mint rajtam, ami melegítette volna. Kibújtam a felsőmből, és a hátára terítettem. Ő hálásan rám mosolygott, majd ismét megfogta a kezemet.

-          Hogy… fogadta?

-          Azt nem tudom. Arról lemaradtam – vontam meg a vállamat. – Azt viszont, hogy én tudtam, nehezen dolgozta fel.

-          Megértem.

-          Én is.

Egy hosszabb lélegzetvételnyi szünet után Hermione rákérdezett arra, amire én se tudtam a választ.

-          Hogy érzed magad?

-          Igazából fogalmam sincs. Nem változott meg az életem. Nem fogom őt apának szólítani. Nem költözök hozzá.

-          Azért mégiscsak az apád.

-          Igen. Ezért olyan nehéz eldöntenem, hogy mit kellene éreznem.

-          Harry, ez nem olyan dolog, amit itt – mutatóujját a halántékomhoz rakta. – tudnál eldönteni. Ezt itt – tette rá a kezét a mellkasomra. – kell érezned.

Sóhajtottam egyet ismét. „Hermione annyira tudja, mit kell mondania.” Láttam rajta, hogy aggódott értem. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna erre a bölcsességre, ismét feltette a kérdést.

-          Mit érzel Jamesszel kapcsolatban?

-          Leginkább… kíváncsiságot.

-          Az már jó kezdet – mosolygott rám, amit muszáj volt viszonoznom. – Pontosan mi érdekel.

-          Az, hogy igazat mondott-e.

-          Mivel kapcsolatban?

-          Hogy megcsalta anyát, vagy valaki tényleg csőbe húzta…

-          A kérdés itt inkább az, hogy ki és miért tett volna ilyet? Kinek volt az jó, ha ők ketten elválnak.

-          Nem tudom. De rájövök!

-          Csak ne ma este – nézett rám szórakozottan a lány. Ismét eltűrt egy tincset a füle mögé, tekintete pedig a termet pásztázta. Hamarosan meg is állapodott Viktor Krumon.

-          Nem hiányol a lovagod? – tettem fel a kérdést, mire felém kapta a fejét, majd persze azonnal el is pirult. Rávigyorogtam, és fejemmel a kviddicsező felé böktem. – Nyomás táncolni!

Hermione felállt én pedig követtem. Levette a válláról a zakómat, és visszanyújtotta. Majd mielőtt tett volna egy fél fordulatot még rám mosolygott.

-          Addig nem tűnhetsz el, amíg nem táncoltam veled, érted?

-          Kristály tisztán.

*///*

Szenteste otthon voltam a családommal. Vagyis csak négyen voltunk. Anya, apa, Selena és én. Meg persze Tekergő. A vacsora után kisétáltam a teraszra, és leültem a hintaágyba. Magam alá húztam a lábaimat, és a csillagokat kezdtem figyelni. Tiszta volt az ég, sehol egy felhő. Néhány csillagképet felismertem, amiket még tavaly jóslástanon tanultunk, de mivel a hátam közepére se kívántam azt a tárgyat, vagy Trelawney-t, nem figyeltem oda valami rendszeresen az órán, így sok minden nem maradt meg.

Nem maradtam sokáig egyedül. Apa nyitotta ki az ajtót, és jelent meg egy pokróccal a kezében.

-          Anyád meg fog ölni, ha beteg leszel – jelentette ki, majd felém dobta a takarót. Rávigyorogtam, és válaszoltam.

-          Mire jó a gyógyító a családban, ha soha senki sem beteg?

-          Ezt neki ne hangoztasd! – mosolyodott el apa, és ült le mellém. – Szóval, a berlini Medvék stratégiáját próbálod megjósolni a csillagokból? Szerinted van egy szemernyi esélyük a mi Hiúzaink ellen? – Muszáj volt tovább vigyorognom.

-          Ugyan, a csapatunk már azelőtt lealázza őket, hogy annyit mondanának: Auf Wiedersehen!*

-          Igazad lehet – nevetett ő is.

Néhány percig csendben voltunk. Csak élveztük a hűvös, tiszta levegőt és a csendet.

-          Harry, azt hiszem, beszélnünk kellene – szólalt meg mellettem apa. Odafordítottam a fejemet, és láttam, hogy nagyon komoly az arca.

-          Tudom.

-          Először is szeretném, ha tudnád, hogy Lily mindent azért tett, hogy téged biztonságban tudjon.

-          Tudom – ismételtem meg. – Nem is haragszom anyára. Csak…

-          Csak nem tudod, hogy viszonyulj most a dolgokhoz.

-          Igen.

-          Senki sem tilthatja meg neked, hogy Jamesszel tölts egy kis időt. Sőt, ami azt illeti, szeretném, ha a téli szünetben erre sort is kerítenétek.

-          Hogy mondod? – néztem hitetlenkedve apára. – Miért tennék én olyat?

-          Mert James is ezt szeretné, akárcsak te.

-          Én nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom. Hisz ismerem Jamest, nem egy idegenről beszélünk.

-          Most egy percre beszéljünk úgy róla, mintha nem ismernéd. Szeretnéd őt megismerni. Tudni, hogy mi az, amit tőle örököltél, és miben különböztök egymástól.

Csendben vártam, hogy mire akar kilyukadni. Apa sóhajtott egyet, és a vállamra tette a kezét.

-          Harry, mindig is a fiam maradsz, ezen nem változtat semmi. Tudod, ugye?

-          Persze.

-          Jó. Akkor legyél jó fiú, és adj egy esélyt Jamesnek!

-          Azt akarod, hogy sétáljak oda hozzá, és kérjem meg, hogy töltsön el velem egy kis apa-fia időt?

-          Nem pont így, de ha nyitsz felé nem fogsz csalódni.

-          Anya kért meg, hogy beszélj rá egy ilyen délutánra?

-          Merlin őrizz, dehogy! – emelte fel a kezét, és úgy nézett a teraszajtóra, mintha a sátánt várta volna megjelenni. – Ha anyád megtudja, hogy én erre bátorítalak, menten megátkozna… És bármennyire is jó auror vagyok, anyád ellen esélyem se lenne. A legjobb párbajozó, akit valaha is láttam.

Mindketten elmosolyodtunk, majd megborzolta a hajamat, és felállt. Az ajtóból még visszaszólt.

-          Ne maradj fenn sokáig, vagy a Három királyok nem tudják elhelyezni az ajándékokat a fa alatt.**

-          Üdvözlöm őket, ha esetleg találkozol velük – válaszoltam, mire hallottam, hogy nevetni kezdett, és becsukta maga után az ajtót.

*///*///*

Diego szemszöge

Szilveszter este volt. Évek óta együtt ünnepeljük a karácsonyt, és a szilvesztert a Black és a Potter családdal, valamint Remus Lupinnal, ha éppen Londonban van. Ez idén sem volt másként. A különbség, hogy a gyerekek Valencián maradtak a szüleimmel. Idén… sok mindent kellett a felnőtteknek megbeszélniük.

A Godrick’s Hollow-i ház tökéletesen helynek tűnt ehhez. Lily megtartotta a házat, és mint később kiderült, jól tette. Sokszor szálltunk meg itt akkor, amikor a gyerekekkel jöttünk meglátogatni Viola nagymamát. Abban a néhány órában viszont más célt szolgált. Amikor megérkeztünk Lily bement a konyhába, és főzött teát is, meg kávét is. Nem sokkal utánunk Elena és Sirius kopogtatott. Én mentem ajtót nyitni. Elena mosolyogva köszönt, és Siriusból is ki tudtam húzni egy kézfogást, és egy „Hello” üdvözlést

Idén nálunk volt a közös karácsony. Az ikrek és Selena kedvéért próbáltunk mindent megtenni annak érdekében, hogy úgy nézzünk ki, mintha minden rendben lett volna. Pedig nem volt. Azért hívtuk össze ezt a kis gyűlést, hogy végre mindenki tisztán lásson.

A Black pár után megérkezett Remus, majd pillanatokkal később Perselus is. Mindenki helyet foglalt az étkező asztalnál. A legtöbb esetben, ha így összejövünk mindig hangos beszélgetések kezdődnek. Az is mutatta, hogy milyen komoly az ügy, hogy most senki se szólt semmit. Én is leültem az egyik kényelmes székbe, Lily pedig mögém állt, kezét rátette a vállamra. Felnéztem rá, és elmosolyodtam, amit azonnal viszonzott is. Mindketten próbáltunk lelket önteni a másikba. Aztán ismét csengettek. Lily ment az ajtóhoz. Hallottam, ahogy köszönt, és beinvitálta a vendéget. Hamarosan megláttuk Jamest. Köszönt, és miután levette a kabátját ő is leült Sirius mellé. Lily visszatérve mellettem foglalt helyet.

-          Nos – kezdett bele Lily. – Most, hogy mind itt vagyunk ne húzzuk az időt. Mind tudjátok, hogy Harry nevét kidobta a Tűz serlege. Mivel a… születési nevét írták a pergamenre szinte biztos vagyok benne, hogy a Sötét Nagyúr keze van a dologban.

-          Egy lélek erre nem képes – mondta Elena.

-          Egyszer már sikerült bejutnia a Roxfortba feltűnés nélkül – emlékezett vissza Lily a Mógus professzor esetre első évből.

-          Ha meg is szállja valaki testét nem bírja bent sokáig – magyarázta Remus. – A test eredeti lelke megtörik, és a halálával a test is meghal.

-          Mógus professzornál jól működött a dolog – mondtam.

-          Dumbledore professzor szerint azért, mert megcsapolta az unikornisok vérét – szólt Lily. – Anélkül nem bírta volna sokáig.

-          Itt kell feltennünk a kérdést, hogyha nem maga Voldemort van az iskolában, akkor csak az egyik csatlósa lehet. De ki? – kérdezte Sirius.

-          Karkarov – mondta James. – Ő az egyetlen, akinek volt bármi köze Voldemorthoz.

-          Én még tudnék valakit – sunyított Sirius Perselus felé. A bájitaltan professzor nem esett kétségbe. Gúnyosan elmosolyodott, és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.

-          Ne tartsd vissza, Black! Árt az egészségednek.

-          Majd mindjárt kihajítalak az ablakon, és megkönnyebbül a lelkem – vágott vissza Sirius.

-          Elég legyen – szólt rájuk Lily. – Mindketten ugyanazt akarjátok, vagy nem? Harryt biztonságban tudni.

-          Nem értem, hogy bízhatsz meg benne azok után, hogy… - kezdte Sirius, de Lily nem hagyta, hogy befejezze.

-          Régen volt, kölykök voltunk. Most érett felnőttek vagyunk, akik nagyon súlyos gonddal néznek szembe. Viselkedjetek… mindketten! – nézett egyikükről a másikukra Lily. Sirius még küldött egy gyilkos pillantást a másik férfi felé, majd hátradőlt a széken.

-          Visszatérve – szólalt meg Elena. – Elég sok új ember van az iskola falai között. A francia, és bolgár iskola delegációja, az igazgatójuk, Barty Kupor, Rémszem Mordon, illetve az az idegesítő Rita Vitrol.

-          A professzorok mindenkit szemmel tartanak – mondta Lily.

-          De mit akarhat Voldemort? – kérdezte Remus. – Ha Harryt akarná megöletni valóban egyszerűbb lenne, ha a próbákra hagyná a dolgot. De ő is biztos tisztában van a szabályokkal. Nem Potterként, hanem Alvarezként kellett volna részt vennie a versenyen.

-          Ez nem más, mint megfélemlítés – szólalt meg először Perselus. – Más sorsot szán a gyereknek, nem a közvetlen halálát. Egyszerűen próbálkozik a régi módszerekkel. Halálra akarja rémiszteni Lilyéket.

-          Ha a régi módszereket használja, akkor szüksége lesz a halálfalóira is – mondta James.

-          Rengeteg mocskot küldtünk az Azkabanba – szólt Sirius. – Őket már nem kaphatja vissza.

-          Az ifjabb Kupornak is sikerült megszöknie, és még mindig nem találtuk meg – szállt be Remus.

-          Az csak valami szerencse lehetett – legyintett Sirius.

-          Ismét elő kell vennünk a halálfalók mappáit. Mindenkit meg kell figyeltetnünk. Ezek az emberek Voldemort eltűnése óta nem mutatkoztak együtt sehol. Ha összeverődnének valahol biztosak lehetnénk benne, hogy az a szociopata visszatér – vette vissza a fonalat James. – Piton, van bármi információd róla, hogy kik vettek részt a világkupán történtekben?

-          Nincs.

-          Őket is meg kell találnunk. Ők lehetnek a kapocs az új halálfaló generációhoz – mondta Sirius.

-          Bárhogy is csűrjük, csavarjuk a dolgot, elfelejtettünk valamit – nézett fel Elena. – Voldemortnak még mindig nincs teste.

-          Ötletem sincs, ezt hogy fogja megoldani. A saját testét már nem kaphatja vissza, hisz az porrá lett – mondta Lily.

-          Ki kell derítenünk – mondta Remus. – Bekéredzkedek a Minisztérium könyvtárába, hátha találok valamit.

-          Sirius és én átnézzük az aurorok aktáit. Összeállítunk egy kis csapatot a régi rendtagokból, és megpróbáljuk elérni, hogy a megfigyelhessük a halálfalókat – nézett fel James.

-          Perselus, te kérlek, figyelj oda, hátha megtudsz valamit. Esetleg Karkarovtól – mondta Lily.

-          Karkarov jelenleg élvezi Dumbledore professzor jó indulatát, de azért szemmel tartom – válaszolt Piton.

-          Mi pedig – szólalt meg Elena Lilyre és rám nézve. – Hegyezzük a fülünket, hátha a gyerekeknek valami feltűnik az iskolában.

-          Akkor, azt hiszem, végeztünk – állt fel Perselus.

Lily ugyanúgy felállt, és elindult a férfi után, aki már elmorgott egy „Viszlátot”, és az ajtó felé vette az irányt. Hallottam, ahogy Lily kérleli, hogy maradjon, de mind tudtuk, hogy a férfi nem fog maradni. Így Lily megköszönte, hogy eljött, és hogy segít, majd óvatosságra intette. Az ajtó becsukódott, Lily visszatért, és Elenával bevitték a koszos bögréket a konyhába. Négyen maradtunk az étkezőben. Úgy tűnt, hogy Sirius és James elkezdték összeszervezni a dolgokat, Remus pedig néha adott egy-egy ötletet. Felálltam, és átsétáltam a nappaliba. A kandalló párkányán lévő fényképeket kezdtem nézegetni. Harry, Selena, a két gyerek Tekergővel, Viola, a Dursley család, és az én családom. Nem sokkal később lépteket hallottam. Hátrafordulva Jamest láttam meg.

-          Mindent el tudtok intézni? – kérdeztem érdeklődve.

-          Igen. Ahogy újra elkezdünk dolgozni ráállítok néhány embert erre a… dologra.

-          Helyes. Ha bármiben segíthetek, csak szólj!

-          Úgy lesz. És Diego… köszönöm.

-          Harry érdekében mindent.

-          Nem, úgy értem, hogy köszönök mindent, amit Lilyért és Harryért tettél.

Láttam Jamesen, hogy teljesen komolyan gondolta. Bólintottam felé.

-          Ők a családom. Kötelességem vigyázni rájuk.

-          De az nem volt kötelességed, hogy rábírd Harryt, beszélgessen velem.

Erre nem tudtam mit mondani.

-          Harry írt egy levelet, amiben megkért, hogy találkozzunk Valencián. De gondolom, ezt tudtad. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy nem lett volna ott, ha te nem mondod neki.

-          Ellenkező esetben, úgy értem, ha én lennék a te helyedben, én szeretném megismerni a fiamat, és mindent elkövetnék, hogy ő is kíváncsi legyen rám – tettem zsebre a kezeimet. – Jó alappal indultatok. Valamennyire ismertétek már egymást, és Harry kíváncsi is volt rád.

-          Nos… köszönöm – nyújtott kezet. Nem vaciláltam, és kezet fogtam vele. – Nem tudom, mit mondjak.

-          Nem kell mondanod semmit. Ennyivel tartoztam… ennyi év hazugság után.

-          Tudod, az elején nagyon nem kedveltelek. Bármit megtettem volna azért, hogy kikerülj a képből, és Lily belássa, hogy még mindig hozzám tartozik.

Erre sem tudtam mit mondani.

-          De, azt hiszem Lily nem is választhatott volna jobbat nálad. És hidd el, ezt nagyon nehezemre esik beismerni.

Bólintottam. Abban a pillanatban mindenki belépett a nappaliba. Lily és Elena pezsgőt és poharakat hoztak tálcán, majd mindenkinek adtak belőle. Leültünk beszélgetni. Én az egyik fotelben foglaltam helyet, Lily pedig a karfára ült. Megnyugtatott, hogy mellettem volt. Hogy éreztem a parfümjét, a testéből áradó meleget.

Mindig attól féltem, hogyha kiderül az igazság, akkor visszatér Jameshez. Az évek alatt rájöttem, hogy nagyon szeret, de mégiscsak James volt az első szerelme, és fájdalmas módon váltak el. Nem azért, mert már nem szerették egymást. Láttam Jamesen is, hogy mennyire nehezére esett elfogadni, hogy a volt felesége párra lelt. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha Lily eddig titokban tartja a James-Harry között húzódó kapcsolatot, de nem az én tisztem volt ebbe beleavatkozni. Meg persze önző is voltam. Örültem, hogy Harry az én fiam, és nem kellett osztozkodnunk rajta.

Most viszont új fejezet nyílik az életünkben. Meg kell tanulnunk együtt élni mindazzal, ami kipattant. Előtte azonban meg kell állítanunk Voldemortot. Bármibe is kerüljön.

* Viszontlátásra!

** Spanyolországban a Jézuska december huszonnegyedikén csak apró ajándékokat hoz (csokit, virgácsot), ez az este inkább a családról szól. Január hatodikán a Három királyok hoznak igazi ajándékokat a gyerekeknek. Gondoltam ha már angol-spanyol családunk van, egy kicsit megkeverem a dolgokat.

Titkok szobája

James, Lily és még valaki, aki tudja az igazságot!

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Régen éreztem olyan hirtelen kirobbanó vágyat, mint akkor, amikor James ajkai az enyémre találtak. Heves volt, szenvedélyes, mégis lágy és érzéki. Olyan… jameses.
Mikor elfogyott a levegő, és eltávolodtunk egymástól, csak a saját szívverésemet hallottam, illetve a zihálásomat. Nem néztem Jamesre, hanem az ingét figyeltem. Éreztem, ahogy keze elengedi az arcomat. Akkor pillantottam fel rá.

• - Én ezt nem értem – kezdtem bele, de csak suttogni voltam képes. – Azt hittem dühös leszel. Hogy csapkodni és ordítani fogsz…
• - Mérges vagyok. Elmondani nem tudom, hogy mennyire mérges. – James is halkan beszélt, majd a mondat végén nyelt egyet. – Nem értem, hogy titkolhattad ezt el előlem. De magamra is haragszom. Soha egyetlen pillanatra sem jutott eszembe megkérdőjelezni, hogy Harry Diego fia, vagy sem. De így… utánagondolva… képtelenség lenne, ha csak nem csaltál volna meg, még akkor, amikor házasok voltunk…
• - És ez benned fel sem merült? – tettem fel a kérdést, habár ostobaságnak tartottam. Ha én megcsaltam volna, biztos, hogy nem én mondom ki a válást.
• - Nem. Soha.

James nem sokat változott az évek alatt. A haját rövidebbre vágatta és felszedett néhány kilót Elena főztje miatt, de még mindig ugyanaz a pajkos, huncut fény villant a szemében, mint az iskolás éveinkben. Felemelte a kezét, de én hátráltam egy lépést. Meglepettség ült ki az arcára.

• - Ezt nem szabad. Házasok vagyunk, de nem egymással. - James úgy látszott elgondolkodott egy percre, majd tett felém egy lépést. 
• - Igen. Csak tudod, ez a hely – mutatott körbe a szobában. – Ez a helyzet… Régen annyira természetes volt, hogy megsimogassam az arcodat. – Ujjait végighúzta az arcomon. – Hogy magamhoz húzlak. – Egyik kezét a derekamra tette, és közelebb húzott. – Hogy megcsókollak. – Újra csókba vont. 

Ezúttal sokkal finomabban ért hozzám. Mint amikor elkezdtünk randevúzni. Tudtam, hogy milyen érzések tomboltak benne, hisz tinédzser fiú volt, aki két éven keresztül önmegtartóztatást fogadott, hogy egyetlen vacsorára elmenjek vele. De mégis lágy volt, nem kapkodott, nem erőszakoskodott. Akkor talán ez fogott meg benne a legjobban. A csók végén kiszabadítottam magam a karjaiból, és a kandallóhoz léptem. Hátat fordítottam neki, mert össze kellett szednem magamat. Kavarogtak bennem az érzések. „Nem erre számítottam.”

• - Miért nem vagy kiborulva? – tettem fel a kérdést hisztérikus hangon. 
• - Mennyivel lenne jobb, ha kiabálnék veled?
• - Igazad lenne, és teljes mértékben megérdemelném.
• - Csakhogy képtelen vagyok veled olyan lenni…
• - Milyen? – fordultam hátra. James kezeit nadrágja zsebébe tette.
• - Még egyszer nem tudnálak megbántani.

Csend állt be. Mindketten tudtuk, hogy mire gondolt. Láttam rajta, hogy mozdulni akart, de gyorsan felemeltem a kezemet.

• - James, ami volt már a múlt része.
• - Nem úgy éreztem, és szerintem te se – nézett a szemembe. Ezúttal tényleg felém lépett, és megállt előttem. – Fel nem foghatom, hogy vagy képes még mindig hazudni magadnak…
• - Én aztán nem hazudok senkinek – támadt fel bennem a griffendéles vér. James erre a kirohanásra azonban csak elmosolyodott.
• - Persze, hogy hazudsz. Nekem, Diegónak… saját magadnak.
• - Hogy kerül ide Diego?
• - Nem szereted őt.
• - De igen.
• - Jó, elismerem, biztos szereted valamennyire, tekintve, hogy szültél neki egy lányt, és ennyi éven keresztül együtt éltetek. De nem szereted úgy, ahogy engem.
• - Még a feltételezés is vérlázító – morogtam neki, mire csak még szélesebben mosolygott.
• - Még mindig ugyanolyan könnyen kijössz a sodrodból.
• - Megtennéd, hogy visszatérünk az egyetlen közös tényezőnkre?! Harryre.
• - Hát legyen – mondta, majd egyik kezét felemelve elkezdett az egyik tincsemmel játszadozni. – Mikor tudtad meg, hogy teherbe estél?
• - Aznap, mikor hazaérve a hálónkban találtalak azzal a nőcskével.
• - És miért nem szóltál egy szót sem?
• - Féltem.
• - Tőlem? 
• - Igen.
• - Hogy a hét pokolba félhettél tőlem? Tudtad, mennyire akarok egy gyereket, és nem más nőtől, hanem tőled.
• - Pont ezért. Ha elmondom, hogy van egy gyerekünk, elváltál volna?
• - Biztos, hogy nem.
• - Én viszont képtelen lettem volna tovább együtt élni veled azok után, amit láttam. És nem akartam, hogy elvedd tőlem a gyereket. Nem bírtam volna ki.
• - Sosem szakítottam volna el egy gyereket, még ha a sajátomról is lett volna szó, az anyjától. De te ugye ezt nem vetted figyelembe, és inkább úgy tettél, mintha semmi sem kötne hozzám – suttogta az utolsó mondatot. Felnéztem rá, de ő akkor elengedte a hajamat, és hátralépett, majd helyet foglalt a kanapén. Először láttam rajta, hogy felfogta… Van egy fia… Akin nem akartam osztozkodni. – Legalább megérte?
• - Micsoda?
• - Az ikrek születésénél már Diegóval, és Harryvel jelentél meg. Tizenkét éve ismerem. Tizenkét éve nézel teljesen hülyének.

A beszélgetés ezen fordulata felidézte bennem a Siriusszal folytatott eszmecserét. Az is hasonlóan kezdődött. Sóhajtottam egyet, és felkészültem rá, hogy Jamesnek bevalljam azt, amit Siriusnak még nem.

• - Biztonságban voltál. Ez a lényeg.

James felkapta a fejét, és rám nézett.

• - Ezt meg mire véljem?
• - Van néhány dolog, amit el kell mondanom neked.
• - Hogy értetted, hogy biztonságban voltam?
• - Elgondolkodtál már azon, hogy a serleg miért dobta ki Harry igazi nevét?
• - Persze, valaki, aki tudja az igazgat rólam és róla végre úgy döntött, hogy ideje lesz megtudnom azt nekem is.
• - Nem egészen. 
• - Akkor?

Nagyot sóhajtottam, és leültem a vele szemben levő fotelbe. Röviden és tömören vázoltam a kapcsolat Harry és Voldemort eltűnése között. James figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem a történetet felkelt, odasétált a kandallóhoz, és megtámaszkodott a párkányon. Percekkel később is csak azt hallottam, hogy próbál mély levegőket venni, és szabályosan lélegezni.

• - Azt még valamilyen szinten elfogadom, hogy nem szóltál a terhességedről, amikor válni akartál. Azt már nehezebben, hogy miért nem kértél segítséget, amikor kiderült a jóslat. Hisz ott lehettem volna. Megvédhettelek volna benneteket.
• - Ha ott vagy azon az éjszakán, ma halott lennél.
• - Hogy mondod? – fordult szembe velem. Pillantása égetett, perzselt.
• - Nem azért vagyok életben, mert Voldemort meghagyta az életemet, hanem mert Dumbledore professzorról kiderült, hogy mégsem hagyott teljesen magamra. A Bölcsek köve nélkül én is halott maradtam volna.
• - És Harry azért él, mert…
• - … mert valahogy átadtam neki az én mágiámat, amikor megvédtem a Sötét Nagyúr átkától. Ne kérdezd, még mindig nem értem. A lényeg, hogy Harryben kétszerannyi mágia kering, mint bárki másban a világon.

James még mindig engem nézett, majd amikor elkapta rólam a szemét, megláttam egy halovány mosolyt az ajkain.

• - Most mondjam azt, hogy mindig is tudtam, hogy a közös gyermekünk különleges lesz?

Erre én megcsóváltam a fejemet, de nekem is mosolyognom kellett. „Hogy élhet valaki ennyire álomvilágban?”

• - James, nem hallod, vagy nem érted, amit mondok?
• - Tökéletesen megértettem minden szavadat. De akkor sem fogadom el. Ha ott vagyok azon az éjszakán, meg se kellett volna… halnod.
• - Képes lettél volna elkezdeni futni?
• - Természetesen nem – fonta össze a karjait.
• - Egy pillanat alatt meghaltál volna – láttam, hogy nyitja a száját, de nem hagytam megszólalni. – Voldemort élvezte, hogy menekülök előle. Ha egyhelyben maradok, azelőtt megölt volna, hogy Harry felé léphettem volna.

James úgy nézett rám, mint egy durcás gyerek, akinek nem fogadták el az igazát. De érezte, hogy ebben nem győzhet. Sóhajtott egyet, és visszasétált a kanapéhoz.

• - Mit kell még tudnom?
• - Voldemort azon az éjjelen meghalt. Legalábbis a teste porrá lett, de a lelke tovább kering a világban. 
• - Ezt pedig onnan tudod, hogy…
• - Harryt első évben megtámadta a Sötét Varázslatok Kivédése tanára, akibe beleköltözött az a lélek. 
• - Tessék? – pattant fel a kanapéról az exem. – És mi volt a kifogás, hogy akkor sem kerestél fel, amikor ez megtörtént?
• - Adalaide és Belle.
• - Hogy jönnek ők most ide?
• - Már ne is haragudj, de a feleséged nem egy kimondott tündér. – James nem értette, mire mondom. – Ha megtudod, hogy van egy fiad, azonnal rohansz hozzá. Adalaide pedig amúgy sem kedvel sem engem, sem Harryt, de az egész Alvarez családtól frászt kap. 
• - Ez nem igaz.
• - Nem? Emlékszel, hogy három éve karácsonykor Belle-nek is vittem ajándékba egy olyan könyvet, mint Nichole-nak? – James bólintott. – Még aznap este Adalaide tűzre dobta azt a könyvet. 
• - Nem is…
• - De igen. Nicky elmondta, hogy amikor Elena és én a konyhában pakolásztunk, Sirius, te és Diego valamiről politizáltatok, a gyerekek pedig a szobájukban játszottak, akkor Nicky mosdóba ment, és látta, amint a feleséged bevágja a kandallóba Belle ajándékát. Emlékezz csak vissza, a lányod kereste is, de Adalaide nem akarta megvárni, hogy megtalálja, mert neki már hasogatott a feje, és haza akart menni.
• - Oké, beismerem, hogy Adalaide nincs annyira oda értetek, de a fiamról beszélünk. Nem tilthatta volna meg, hogy foglalkozzak vele.
• - Nem, azt nem. Csupán választás elé kényszeríthetett volna. A fiad, vagy ő. És mivel nem hagytad volna másodszor is magára Harryt, válás lett volna belőle. Akkor viszont Belle az anyjához került volna, amibe meg belerokkantál volna.
• - Ugye tudod, hogy a legrosszabb eshetőséget vázoltad fel?
• - Egy rajtaütésnél mi áll az első helyen az auroroknál? Hogy besétáltok, és a bűnözők hátrakötött kézzel várnak, vagy, hogy megpróbálnak lelépni, és üldöznötök kelljen őket?
• - Nem ugyanaz a két eset.
• - Miben különbözik? – emeltem meg a hangomat. 

Mielőtt James válaszolhatott volna kinyílt az ajtó. Arra számítottam, hogy apa, vagy Minerva jelenik meg, de tévedtem. Harry kócos feje bukkant fel. Annyira meglepődtem, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. James hasonló módon tátogott. Harry beljebb lépett. Láttam, hogy a karján tartotta a köpenyt, és a nadrágja zsebéből kikandikált a térkép.

• - Ha… Harry, te mit keresel itt? – nyögtem ki, mikor végre képes voltam megszólalni.
• - Nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, hogy a serleg kidobta a nevemet. Csodálkoztam, hogy még nem jelentél meg a szokásos: „Pakolj, házi őrizet!” felszólalással. – A szemem sarkából láttam, hogy James felém fordult. – Aztán gondoltam ellenőrzöm a sulit, és ránéztem a térképre… – vette elő a zsebéből a pergament.
• - Hát megvan? – kérdezte James. – Égen-földön kutattam, hogy oda tudjam adni az ikreknek, amikor tavaly elkezdték az iskolát, de sehol sem találtam. Már attól féltem, hogy elveszett.
• - Nem, nálam volt. A láthatatlanná tévő köpennyel együtt – mutatta fel Harry a tárgyakat.
• - Harry, te tudod, hogy mi folyik… itt? – kérdeztem a fiamat, ujjammal Jamesre mutatva, majd vissza magamra.
• - Kitaláltam, amikor megláttalak titeket kettesben jóval vacsora után a Szükség szobájában.
• - Szóval… - próbálkozott James. 
• - Szóval tudom, hogy elmondták neked, hogy a fiad vagyok.
• - Nos, hát ig… Te-te tudtad? – kerekedtek ki James szemei.
• - Igen – lépett közelebb hozzánk Harry. Letette a tárgyakat az asztalra, és nekitámaszkodott a fotel háttámlájának. 

James úgy nézett ki, mintha agyvérzést kapott volna. Sokáig tartott, mire képes volt újra megszólalni. Harryre pillantottam. Úgy tűnt kíváncsi. Éveken keresztül féltem attól a pillanattól, amikor kiderül az igazság, és ezek ketten egy szobába kerülnek. És most, hogy eljött ez a pillanat, nem éreztem akkora gombócot a torkomban, mint gondoltam volna. „Valamivel meg kell törnöm a csendet” – gondoltam. Fiam felé fordultam.

• - Harry, holnap iskola, irány vissza az ágy!
• - Majd csak tízkor kezdődik az első órám. Bőven van még időm – vágta ki magát Harry úgy, hogy rám sem nézett. Végig Jamesen pihent a szeme. Sóhajtottam. „Ugyanolyan makacs, mint az apja.” Percekkel később James végre visszatért közénk.
• - Te tudtad, hogy én vagyok az igazi apád? – nézett Harryre. Fiam összefonta a karját a mellkasa előtt.
• - A biológiai, igen.
• - Mióta?
• - Úgy négy éve.
• - Né-négy éve?! – kiáltott fel James, és rám nézett. – Ő tud róla, de én nem? Mégis mi van veled, Lily? 
• - Hé – emelkedett meg Harry. James érdeklődve nézett rá. – Először is, ha valakire mérges akarsz lenni, legyél magadra! És még csak eszedbe se jusson anyával kiabálni. Másodszor, ő sem akarta még akkor elmondani nekem. Magam jöttem rá… egy kis segítséggel.

James ledöbbent, hogy Harry így a védelmemre kelt. És nem ő volt az egyetlen. Persze azt tudtam, hogy Harry kényes arra, ha valaki engem kezd kritizálni, de ugyanígy reagált, ha Selenáról, Melissáról, vagy bármelyik családtagjáról volt szó. Úgy tűnt James is napirendre tért a helyzet felett.

• - Harry… tudott rólam – nézett rám. Hangja halk volt. – Miért nem mondtad el?
• - Már válaszoltam a kérdésedre.
• - Ami úgy baromság, ahogy annak rendje és módja.
• - Sajnálom, ha nem volt kielégítő, de ez az igazság.

James néhány percig csendben volt, majd lerogyott a kanapéra. Arcát a kezébe temette.

• - Ha jól sejtem… te egyáltalán nem voltál rám kíváncsi – nézett fel Harrye. Láttam, hogy Harry kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
• - Igazból, de – válaszolta. James szemében egy kis remény csillant. – Kérdeztem anyát rólad. Persze, ismertelek már, Sirius sokszor mesélt a csínyeitekről, és Perselus is gyakran emlegette a Tekergőket.
• - Piton? – kerekedtek ki a szemei.
• - A keresztapám – válaszolta meg Harry a fel nem tett kérdést. 
• - Az én fiamnak? – ugrott fel a kanapéról James, miközben a hangja is egy oktávval magasabbra váltott. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Annyira tudtam, hogy ez lesz belőle, ha egyszer kipattan az igazság. – Hogy tehetted ezt, Lily? Muszáj volt pont Pipogyuszt felkérned? – nézett rám szenvedő arckifejezéssel James.
• - Igen, muszáj volt. Elena a legjobb barátnőm, természetesen ő lett a keresztanyja, de nem akartam, hogy csak közvetetten legyen keresztapja, így megkértem a legrégebbi barátomat is. 
• - De hiszen… - tudtam, mit akart mondani, de Harrynek nem kellett hallania.
• - Az régen volt. Megbocsátottam, kibékültünk, és ismét barátok lettünk.
• - Fel nem foghatom – csóválta a fejét James. Visszaereszkedett a kanapéra. – Akkor azért nem vagyok teljesen idegen számodra – nézett ismét Harryre.
• - Nem, nem vagy. 
• - Tíz éves voltál, amikor megtudtad az igazat. Lily felnőtt, őt még valahogy kapizsgálom, hogy nem szólta el magát, de te… kisgyerek voltál még. 
• - Belle kisebb volt nálam – rántotta meg a vállát Harry.
• - Belle? – kérdezett vissza James.
• - Gondoltam, nem értené meg, mi történik körülötte. Úgy beszéltük meg otthon… - nézett rám. - … hogy elmondjuk az igazat, ha már ő is nagykorú lett. 
• - Vártál volna addig, hogy a szemembe mond a magadét?
• - Nincs mit mondanom neked. Tudom, hogy nem tudtál rólam. Tudom, hogy nem te hagytad el anyát. De azt is tudom, hogy megcsaltad.

James sóhajtott egyet, majd parázsló tekintettel nézett ránk.

• 
  
• - Ha belehalok is, de bebizonyítom, hogy nem úgy volt az.
• - Felőlem – vonta meg a vállát Harry. 
• - Harry, elég legyen – pirítottam rá. Dacosan elnézett a másik irányba. – Ideje lenne visszamenned a hálókörletbe.
• - Nem csak azért jöttem, mert láttalak titeket a térképen.
• - Történt valami? – kérdeztem aggódva.
• - Rossz előérzetem van – válaszolta. „Remek. Ha nekem van rossz előérzetem, akkor paranoiás vagyok. De ha Harrynek, akkor készülhetünk a legrosszabbra.”
• - Hogy érted? – kérdezte James.
• - Érzem, hogy történni fog valami. És nem tetszik, hogy Rémszem is itt van. 
• - Ha az öreg a kastélyban van, akkor vagytok a legnagyobb biztonságban – intett James. Mordon volt a kiképzőtisztje, természetesen nem hajlik rá, hogy hallgasson Harryre.
• - Ezt mondd azoknak, akik gyengélkedőre kerülnek az órái után.
• - Hát, van egy sajátos modora, azt elismerem – vakarta a tarkóját James. 
• - Még mindig vannak rémálmaid? – kérdeztem. Harry meglepődött egy pillanatra, hogy én erről tudok, de hamar rendre tért efelett, és válaszolt.
• - Poppy néni még keveri az altatókat, úgyhogy nem. 
• - De nem is alszod ki magad, igaz? – Fiam szemei alatt sötét karikák húzódtak. 
• - Megvagyok. 
• - Rendben – sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy Harry akkor sem vallaná be, hogy fáradt, ha Hagrid valamelyik undorító férge próbálná megenni, James előtt meg pláne nem. – Pontosan melyik kategóriába tartozik ez az ómen. 
• - A halálosba.

Azt hittem a szívem is megállt egy pillanatra. Harry nagyon ritkán téved az ilyen dolgokban. Ha azt mondja, hogy érzi, hogy valaki meg fog halni, akkor az úgy is lesz.

• - Nem lehet, hogy csak az iskolák közötti verseny miatt érzed így?
• - Úgy érted, hogy például azért, mert a bajnokoknak az első fordulóban sárkányokkal kell megküzdeniük? Nem, ez nem az a fajta haláleset lesz. Ez szándékos. 
• - Azt akarjátok mondani, hogy Harry érzékeli, ha valaki a közeljövőben a halállista élére kerül? – kérdezett rá James.
• - Nos, valahogy így is mondhatjuk – válaszolta Harry. – Az évek alatt egész jól megtanultam kezelni.
• - Az évek… szóval ez nem mostanság alakult ki?
• - Nem. Az elmúlt három évben fokozatosan jelent meg.
• - Amióta a Roxfortba jársz?
• - Igen.
• - Mi történt még, amiről nem tudok?

Harry rám nézett. Sóhajtottam egyet.

• - Harry, sipirc vissza a szobádba!
• - Rendben – sóhajtott.

Közelebb lépett hozzám, mire nyomtam egy puszit a homlokára, igaz, lassan már nekem kell nyújtózkodnom, hogy ezt megtehessem. Harry nem lesz egy égimeszelő, de azért már tizennégy évesen egy magas velem.

• - Ha bármi történik azonnal…
• - Tudom, menjek a nagyapa irodájába, tudom, anya…
• - Nyomás!

Harry felvette a térképet az asztalról, megnézte, hogy tiszta-e a terep, aztán felkapta a köpenyt is. Ahogy elment a kanapé mellett ránézett Jamesre. A nagy aurorparancsnok vállai megrogytak a ma hallott információk alatt. Harry, kicsit tétován, közelebb sétált, kezét pedig rátette James vállára. Nem tartott tovább néhány másodpercnél, és már folytatta is az útját. Amikor becsukódott mögötte a Szükség szobájának ajtaja James felnézett rám.

• - Nagyapa?!

35. Veritaserum a levegőben

Relatív gyorsan, de megérkezett az új fejezet, ráadásul nem is akármelyik. 

Mindenkinek kívánok jó szórakozást és remélem senki sem fog csalódni! 

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Szeptember végéhez közeledve az időjárás nem enyhült a mediterrán Spanyolországban. Napközben akár harmincegynéhány fok is kínozhatta az embereket. A Szent Maddalénában is minden ablak csukva volt, hogy a hűsítő bűbájnak még csak esélye se legyen a legkisebb résen is kiszökni az épületből. A megszokottól eltérően a valenciai ispotály egyes termei színesre voltak festve, illetve bútorozva. Ez persze leginkább a gyermekosztályra volt jellemző, de néhány iroda is büszkélkedhetett színekkel. Ilyen volt például senora Alvarez szobája is. A falak halványbarack színűre voltak festve, az egyik falon pedig egy hatalmas olajfestmény lógott, mely napraforgómezőt ábrázolt.

Lily az asztalánál ült, és éppen néhány adatlapot nézett át. Az íróasztalán helyet foglalt egy naptár, amiben az előre megbeszélt műtétek, tanácskozások, illetve egyéb, a munkájával kapcsolatos bejegyzés szerepeltek. Egy váza állt az egyik sarkon, amiben friss tigrisliliom ázott. Volt még a fa felületen egy óra, egy lámpa, valamint egy családi kép, amin az egész Evans-Alvarez család szerepelt.

Lily még egyszer átolvasta jegyzeteit az előtte álló műtét miatt. Ha a varázsvilágban is lennének olyan megkülönböztetések, mint a mugliknál, akkor az ő címe a fősebész lenne. Így viszont inkább nevezték specialistának. Elrakta a páciens dokumentumát, és felállt a székéből. Abban a pillanatban kopogtak az ajtaján.

• -          Libre!*

Az engedélyre egy fiatal nő jelent meg az ajtóban. Csak nemrég kezdett el az ispotályban dolgozni, így félve lépett be mindenhova, mintha attól tartott volna, hogy valaki leharapja a fejét.

• -          Elnézést, senora. Levele érkezett.

A lány átnyújtott egy pecséttel lezárt borítékot.

• -          Gracias, Eva.**
• -          De nada!***

Azzal a lány kilépett az irodából. Lily érdeklődve nézte az újraszilárdult viaszt. A Roxfort címere volt látható benne. Feltörte, és olvasni kezdte az üzenetet, ami összesen egy mondatból állt.

„Siess az irodámba! A. D.”

Lilynek több se kellett. Felkapta a táskáját, beledobta a levelet, és kiviharzott a szobából. Ahogy becsapta maga mögött az ajtót az idősebb ápolónő, aki Lily személyi titkárnője volt, ha egyáltalán volt ilyen a gyógyítóknál, felkapta a fejét.

• -          Elnézést, Leticia. Sürgős családi gondok miatt haza kell mennem. Valószínűleg ma már nem jövök vissza, kérem, ossza el a pácienseimet a hét többi napjára. Azokat, akik nem várhatnak, írja be senor Juarezhez.
• -          Értem, senora. Menjen nyugodtan, majd megoldjuk.
• -          Gracias, adiós!****

*///*///*

Lily szemszöge

Majd kiugrott a szívem a helyéről, ahogy az ispotály hopphálózatához rohantam. Szinte minden rossz forgatókönyv, amik az évek során történtek velünk, ismét lejátszódott a fejemben. „Biztos, hogy Harry került bajba. De ezúttal súlyos lehet, ha apa magához hívat.” Bár, ha azt vesszük, hogy mi minden történt a Világkupán is… Halálfalók, Voldemort jele… Harry nagyobb veszélyben van, mint valaha.

Gyorsan hazautaztam, majd előkaptam a pálcámat, kétszer hozzáérintettem a pálcám hegyét a kandallóhoz, beálltam alá ismét, és apám irodáját ejtettem ki a számon. Albus összekötötte a lakásunkat az irodájával, így nem kellett bajlódnunk a nemzetközi hoppanálással, vagy hopp porral utazással, mondjuk nyáron, ha a gyerekek meg akarták látogatni őt és a professzorokat.

Kiléptem a kandallóból, és megláttam az ismerős tárgyakat, de most nem érdekeltek.

• -          Apa, apa itt vagy?

Szólongattam a világ egyik legnagyobb varázslóját. Albus végül előjött, de gondterheltnek látszott.

• -          Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértél, de nem kellett volna rohannod.
• -          Már itt vagyok, inkább azt mondd, mi a baj!

Leporoltam kardigánomról és nadrágomról a rájuk került kormot. Azonban az igazgató csak intett, hogy üljek le az íróasztalával szembeni egyik székbe.

• -          Még várunk valakit.
• -          Kit?

Választ már nem kaptam, mert azonnal meg is érkezett a vendég. Ahogy kilépett a kandallóból ő is elég koszos lett, de még a fekete szénréteg alatt is felismertem a volt férjemet. James is leporolta magát, majd tekintetünk találkozott. Ő legalább olyan kíváncsian nézegetett, mint én őt.

• -          James, te mit keresel itt?
• -          Az igazgató úr hívatott. És te?
• -          James, kérlek, foglalj helyet – mondta apám, mielőtt még válaszolhattam volna. Nagyon rossz érzés fogott el. – Talán mindketten tudjátok, hogy idén, hosszú idő óta először rendezzük meg a Trimágus Tusát, ráadásul a helyszín éppen a Roxfort.

„Persze, hogy tudom. Harry az első nap nagyon izgatott levelet küldött. Azt mondta, hogy egy francia lányiskola, és egy bolgár fiúiskola érkezett ide. Furcsállva gondolt rá, hogy a többi varázslóiskola nem koedukált.”

• -          Azonban van néhány változás, amit a minisztériummal karöltve hoztunk létre. Ilyen a legfontosabb… tizenhét év alatti diák nem vehet részt a versenyen.
• -          Uram, elnézést a közbevágásért, de a Tusát, nem tudjuk aurori védelem alá helyezni – szólt közbe James. Úgy tűnt, őt se informálta többről az igazgató, mint engem.
• -          Nem is ezért hívtalak ide benneteket – dőlt előre apa, és ujjait sátorszerűen fűzte össze. – A helyzet az, hogy sötétmágus került az iskola falai közé.
• -          Hogyan? – kaptam fel a fejemet. - Az hogy lehetséges?
• -          Elvégre Piton is itt tanít, mit számít más? – morogta az orra alatt James.
• -          Perselus nem… - kezdtem, de apa a szavamba vágott.
• -          Ez nem Perselus Pitonról szól – nézett jelentőségteljesen Jamesre, aki dacos kölyökként összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.
• -          Gondolom, van ötlete, hogy ki lehet az – mondta James.
• -          Valószínűleg az egyik vendégünk.
• -          Kik érkeztek az iskolák diákjaival? – kérdeztem.
• -          Olympe Maxime, a Beauxbatons igazgatónője. Igor Karkarov, a Durmstrang igazgatója. Barty Kupor, a minisztériumból, ő felel azért, hogy betartsuk a szabályokat, illetve Alastor Mordont, a visszavonult aurort kértem fel a Sötét Varázslatok Kivédése tanítására.

„Emlékszem Mordonra. Zord fickó, ravasz, de helyén van az esze. Habár az, hogy szívtelen, nem kifejezés. Harry elmondása szerint, az első órájukon bemutatta a diákoknak a három főbenjáró átkot. Szegény Neville utána napokig nem szólt egy szót sem.”

• -          Karkarov! Ő lesz az emberünk – kiáltott fel James.
• -          Bárcsak ilyen egyszerűen rámutathatnánk a valódi tettesre – sóhajtott fel apa.
• -          Miből gondolod, hogy ő a sötétmágus? – néztem Jamesre.
• -          Halálfaló – vonta meg a vállát.
• -          Gondolom, nem akarod részletezni – mondtam neki, mire harag lobbant fel a szemében.
• -          Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Perselus barátodat. – Már szólásra nyitottam a számat, amikor apa ismét közbeszólt.
• -          Igor valóban halálfaló volt. Ott voltam a tárgyalásán. De ez sajnos nem elég bizonyíték.
• -          Miért nem? – húzta össze a szemöldökét James.
• -          Voldemort tizenhárom éve eltűnt a Föld színéről – nézett rám jelentőségteljesen apa. – És sokan nem hisznek benne, hogy valaha is visszatérne.
• -          Gondolom a minisztérium… - mondta James.
• -          Pontosan – bólintott Albus. – Ennek következtében, nincs rá lehetőség, hogy a minisztérium alkalmazásában álló aurorokat kivezényeljék ide.
• -          Egyáltalán miből gondolja, hogy halálfaló van a falak között? – kérdezte James, én pedig kíváncsian vártam a választ.

Apa hátratolta a székét, és matatni kezdett az íróasztal egy fiókjában. Előhúzott egy apró, megégett pergament, majd elénk helyezte a fa lapon. Egyetlen név volt rajta. „Harry Potter”

Felkaptam rá a szememet, ő pedig sajnálkozva nézett rám. Hát valóban veszélyben van. Már majdnem rákérdeztem, hogy mit tud…

• -          Ezt nem értem – kezdett bele James. – Nincs ilyen nevű rokonom.

Alig egy másodperc alatt elfelejtettem, hogy ő is az irodában van. Újra a pergamenre néztem, majd apára. Ő még mindig engem nézett, majd lehajtotta a fejét, vett egy mély levegőt, és James felé fordult.

• -          Ami azt illeti… - kezdett bele apa, de nem tehettem meg Jamesszel…
• -          De van – suttogtam, mégis biztos voltam benne, hogy mindketten meghallották. Kezembe vettem a papírt.
• -          Van mit megbeszélnetek. Magatokra hagylak benneteket.

Ezzel apa felállt, és kisétált az irodából. James felé fordultam. Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

• -          Lily, ha lenne eltűnt rokonom, biztos, hogy tudnék róla.
• -          Nem eltűnt, hanem eltitkolt.
• -          Miről beszélsz? – rázta a fejét. A szavak már a nyelvemen voltak, de nem tudtam kimondani őket. „Pedig muszáj lesz. Szedd össze magad!” Még egyszer ránéztem a pergamenre, és vettem egy mély levegőt.
• -          Harry… a te fiad.

Figyeltem James arcát. Valóban azt hitte, hogy nálam elmentek otthonról.

• -          Harry… mármint a fiad, Harry Alvarez.
• -          A születési neve Harry Potter. Harry James Potter – suttogtam, mert nem tudtam hangosabban kimondani.
• -          Lehetetlen!

James elfordította a fejét rólam. Nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak… Beszéljek el mindent, vagy hagyjam, hogy maga jöjjön rá. Aztán úgy döntöttem, hogy jobb, ha egyszerre esek túl mindenen.

• -          James, én… - De ő felemelte a kezét jelezve, hogy hallgassak el.

Az íróasztal egy pontját bámulta, két ujjával összefogva az állát meredt előre. Gondolkodott. „Hát jó, legyen.”

• -          Ha átgondoltad, tudod, hol találsz…

Ezzel kisiettem az irodából. A folyosón ott találtam apát és Minervát. Odasétáltam hozzájuk. Legszívesebben nekiestem volna az igazgatónak, le akartam harapni a fejét. Mégis, hogy gondolta ezt?

• -          Lily… - Kezdte volna Minerva.
• -          Kérlek, most ne – néztem rá jelentőségteljesen. Láttam, hogy mondani akar valamit, de aztán csendben maradt, és a kezeit is maga mellé ejtette. Apához fordultam. – Nem volt hozzá jogod!
• -          Valaki bedobta Harry nevét a serlegbe, ráadásul ki is választották – magyarázta apa. Láttam a szemében, hogy bűntudata van.
• -          Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem.
• -          A Tűz serlege mindig kiválaszt, általában véletlenül, három diákot a három iskolából. Idén négy ember nevét adta ki.
• -          De Harry már Diego nevét viseli – makacskodtam.
• -          Pont ezért nem kell részt vennie a versenyen. Ha azonban Potter néven lenne az iskola tanulója, kötelessége lenne teljesíteni a próbákat, és semmilyen módon nem tudnám megakadályozni.
• -          De miért kellett belevonnod Jamest?
• -          Ha Voldemort elmondta a szolgáinak, hogy kicsoda a fiú, akkor hamarosan mindenki tudni fog róla. Rólatok. Veszélyben vagytok.
• -          Voldemort egy szellem – mutattam rá a tényre.
• -          Valóban, de tudtad, hogy ez a szellem hónapok óta kísérti Harryt? – kérdezte Albus, amire aztán végképp elment minden erőm. Meg kellett kapaszkodnom a falban. Minerva azonnal odaugrott hozzám, és megragadta a karomat.
• -          Megmondtam, hogy ezt ne itt, Albus – pirított rá apámra.
• -          Mi az, hogy kísérti? – fuldoklottam a szavaktól.
• -          Harry már hetek óta ugyanazt álmodja. Voldemort, Peter Pettigrew, egy ismeretlen férfi, és a Nagyúr kígyója, Nagini, megölnek valakit. Harry nem tudta megmondani, hogy kit, mert mindig az áldozat szemszögéből látta az eseményeket – avatott be apám.
• -          Miért nem mondta el nekem?
• -          Látta, hogy a Remus-ügy mennyire megviselt, és nem akart még több terhet a vállaidra rakni. Azonban elmondta nekem, és Poppy készített neki álomitalt, amitől nem álmodik Voldemortról, így tud aludni. – „Ezt még meg kell köszönnöm Madam Pompfrey-nak.”
• -          Mikor tanulja már meg ez a gyerek, hogy akkor aggódom érte a legjobban, ha titkolózik előttem?! – csóváltam meg a fejemet. Kiegyenesedtem, Minerva pedig elengedett. Néhány pillanatig csend volt, aztán a professzor asszony az iroda felé bökött a fejével.
• -          Hogy… hogy sikerült?
• -          Nem tudom – néztem rá. – Még azon gondolkodik, hogy igazat mondhatok-e.
• -          Lily… - Tudtam, hogy apa szabadkozni akar, de most nem volt hozzá erőm.
• -          Később… kérlek. – Úgy látszott megértették. – A Szükség Szobájában leszek. Nekem is… gondolkodnom kell egy kicsit.

Azzal elindultam otthagyva apát és Minervát a folyosón. Valamivel dél után lehetett, így a nebulók nagy része órán volt. Senkivel sem találkoztam a hetedik emelet felé. Szinte észre sem vettem, és megérkeztem a fal elé. Nehéz léptekkel elsétáltam előtte háromszor. Amikor lenyomtam a kilincset a megjelenő ajtón, nem tudtam, milyen szoba fog fogadni. Ám nem csalódtam a szoba mágiájában. A Godrick’s Hollow-i lakásunk nappalija tárult elénk. Sosem értettem, hogy képes erre a szoba… Bejártam a régen annyira ismert, és szeretett termet. A bútorok mellett még a lépcső is ott volt, habár nem lehetett felmenni még a lépcsőfordulóig sem, nemhogy az emeletre. Odasétáltam a kanapéhoz, levettem a cipőmet, felhúztam a lábamat, és az előttem álló beszélgetésre gondoltam. Ez sem lesz könnyebb, mint a Siriusszal folytatott diskurzus… Sóhajtottam, és felidéztem magamban James pótbátyja és köztem lezajlott eseményeket.

*///*///*

• -          Biztos, ne maradjak? – kérdezte Diego.

Sirius és Elena házának bejárata előtt álltunk. Londonhoz közel egy apró faluban telepedtek le. Nem akartak a nagyvárosban maradni, pedig Sirius a szülei után örökölt egy házat, de a férfi képtelen volt oda visszaköltözni, így inkább vett egy újat nem messze Londontól.

• -          Biztos. Tudod, hogy a gyerekek megérzik, ha valami baj van… nem szeretnénk őket megijeszteni… - mondtam a szemébe nézve.
• -          Igazad van – sóhajtott a férjem. – Csak ígérd meg, hogy ha segítségre van szükséged, küldesz egy patrónust!
• -          Megígérem! – válaszoltam. – Vidd haza a gyerekeket, kérlek!
• -          Rendben. – Gyorsan csókot nyomtam az ajkaira, majd figyeltem, ahogy az ikrek felé fordult. – Jól van, kölykök, Selena és Harry már nagyon várnak benneteket. Készen álltok?
• -          Igen – hallatszott az egyöntetű válasz.

Néztem őket, ahogy távolodtak, majd néhány perccel később elindultam a bejárat felé. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Az utca csendje hirtelen megtört körülöttem, és hangos veszekedésbe csöppentem. Bezártam az ajtót magam után, és elindultam a vékony folyosón a konyhába. Minden egyes megtett lépésnél nagyobb gombóc keletkezett a torkomban.

• -          … itt egy gyerekről van szó! – hallottam meg Sirius hangját.
• -          Szerinted nem tudom? Nem véletlenül nem mondtam el… - Elena hangja indulatoktól remegett.
• -          Hazudtál és becsaptál!
• -          Mit is mondtál, amikor el kellett titkolnom Adaleide elől, hogy húsvét előtt Amerikába mentetek egy hétvégére Jamesszel, hogy egy kicsit „kiélhessétek magatokat” úgy, hogy közben ő azt hitte, hogy küldetésen vagytok? Idézlek: „James olyan, mintha az öcsém lenne, így természetes, hogy segítek neki megszabadulni attól a hárpiától, bármit is kelljen tennem ezért!”
• -          Hogy az ördögbe jön…
• -          Hát Lily meg nekem olyan, mintha a húgom lenne. Megkért, hogy ne mondjam el senkinek, én pedig megtettem, és megtenném újra!
• -          James fiáról beszélünk!
• -          Aki egyben Lily fia is.
• -          Nem volt joga hozzá…
• -          Hogy megcsalja? Nem Jamesnek ahhoz valóban nem volt joga.
• -          Még mindig ezen lovagoltok? Hányszor megmondtam, hogy nem szabad akaratából tette?!
• -          Én pedig ezerszer is megmondtam, hogy nem érdekel. Szeretem Jamest, ezt bizonyítja, hogy annyiszor, és akkor van itt nálunk, amikor csak szeretné. De Lily nekem legalább olyan fontos, ha nem fontosabb.
• -          Te már akkor is tudtad, hogy Lily terhes, amikor hozzám jöttél, igaz!?
• -          Nem, akkor már azt tudtam, hogy van egy másfél éves kisfia.
• -          És egyetlen szót sem szóltál. Azt, hogy Jamesnek nem, azt még nagy nehezen lenyelem, de hogy nekem se…
• -          Mert annyiban hagytad volna?
• -          Természetesen nem!
• -          Akkor meg? Minek tettem volna ki magunkat az állandó veszekedésnek?
• -          Szóval merő jóindulatból hülyére vettél.
• -          Nem így fogalmaznék… a lényeg a lényeg…
• -          Már csak egy kérdésem lenne. Az ikrek legalább az én gyerekeim?
• -          Sirius! – kiáltottam fel.

Még a mondat befejezése előtt beléptem a konyhába. Hatalmas csattanást hallottam, és odafordulva láttam, hogy Elena a könnyeivel küszködik. Sirius a pofon irányába nézett, majd pedig vissza Elenára.

• -          Hogy merészeled? – sziszegte Elena.
• -          Elena – mentem oda hozzá. Sirius is érezhette, hogy elvetette a sulykot, mert nem szólt egy szót sem, csak odébb sétált.
• -          Lily, nem kellene itt lenned – suttogta rám nézve Elena. Megfogtam a csuklóit, rám nézett, a szemei pedig vörösek voltak.
• -          De igen.
• -          Jó, akkor mondd el, amit akarsz ennek a hatökörnek, de én nem maradok itt. Sok sikert – mondta halkan. Bólintottam. Elővettem a zsebemből egy kulcsot, és a tenyerébe nyomtam.
• -          Amint végeztem utánad megyek. – Elena bólintott, majd egy utolsó pillantást vetett férjére, és kabáttal, esernyővel a kezében kiviharzott, az ajtót pedig becsapta maga után.

Sirius felé fordultam, aki hosszú léptekkel a nappali felé vette az irányt. Mérges voltam rá. Rám haragudhat, de Elena nem tett semmi rosszat. Utána indultam. Már az egyik fotelben ült, és az ablakon nézett kifele.

• -          Sirius, mégis hogy gondoltad ezt?
• -          Te aztán csak ne oktass ki!
• -          Megértem, hogy rám dühös vagy, de Elena…
• -          A saját feleségem hazudozott a hátam mögött úgy tizennégy évig, nem egyáltalán nem vagyok dühös, csak kibaszott csalódott.
• -          És őszintén szólva most én is csalódtam benned.
• -          Mégis miről…
• -          Gondold már végig józanul! Miből tudod, hogy nem tetettem le a Megszeghetetlen Esküt Elenával? – Erre felkapta a fejét, és kíváncsian nézett rám.
• -          Megtetted?
• -          Nem.
• -          Akkor nincs kifogás – fonta össze a karját, és süllyedt a fotelbe. Leültem a mellette álló kanapéra.

Néhány pillanatig csend volt a szobában, majd Sirius izegni-mozogni kezdett. Elmosolyodtam. Sose tudott egyhelyben maradni, pláne, ha még nem is beszélt hozzá.

• -          Jól sejtem, hogy Elena már tudott a születendő gyerekről, amikor mi megismerkedtünk?
• -          Igen.
• -          Egész idő alatt egy szót se szólt.
• -          Bizonyítva, hogy jó barát.
• -          Inkább, hogy nem bízott bennem.
• -          Túl közel állsz Jameshez – fordítottam a fejemet a kandalló irányába. – Ha te megtudod az igazságot akarva-akaratlanul is a tudtára hoztad volna.
• -          Jogosan! – tette hozzá, mire nem tudtam mit mondjak. – Hogy titkoltad el egész eddig? – Vállat vontam.
• -          Amíg terhes voltam kész idegroncs voltam, akárhányszor kisétáltam az utcára félve, hogy összefutok valakivel. Ráálltam, hogy ha csak nincs valami halaszthatatlan dolgom, akkor nem megyek a varázsvilág közelébe. Amikor Harry megszületett, úgy alakult, hogy nem voltam egyedül. A családom sokat segített – gondoltam mosolyogva anyára, Albusra és a professzorokra. – Aztán sok minden történt, a dolgok megváltoztak, és úgy döntöttem, elhagyom Angliát.
• -          Pettigrew – mondta ki a nevét Sirius tömény gyűlölettel. – Hogy kérhetted fel őt?
• -          Még abban a hitben voltam, hogy a barátotok… Mint kiderült tévedtem.
• -          Meg is halhattatok volna…
• -          Ami azt illeti… én meg is haltam. – Sirius felkapta a fejét.
• -          Hogy mondod?
• -          Nem akarok belemenni a részletekbe, a lényeg, hogy megoldódtak a dolgok, és elköltöztem. Megismerkedtem Diegóval – erre Sirius csak megforgatta a szemét – És innentől fogva a dolgok könnyen mentek.
• -          Nekünk pedig eszünkbe se jutott megkérdőjelezni, hogy Harry kinek is a fia. Annyira hasonlít Diegóra.
• -          Amikor pedig ti megismertétek Harryt, addigra Diegó már a nevére vette.
• -          Mikor mondjátok el annak a szegény fiúnak, hogy Diego nem az apja?
• -          Igazság szerint, Harry már tudja. – Erre Siriusnak kidülledtek a szemei, és vagy egy oktávval magasabban kérdezett vissza.
• -          Parancsolsz? Várj! – emelte fel a kezét. – Ezek szerint a fiad tudja, hogy Diego nem az apja, de Jamesnek nem mondtad el, hogy van egy fia? Pontosan mi bajod is van?
• -          Diego Harry apja. Ez így volt, van és lesz – szögeztem le. – Harry pedig meghallott valamit, amit nem akartunk még neki elmondani, de ha már rákérdezett, nem hazudhattam neki.
• -          Világosíts fel!
• -          Harry tíz éves volt. A Roxfortban nyaralt Selenával és a professzorokkal. Amikor elmentem érte Perselusszal beszélgettem. – Erre ismét megforgatta a szemét. – Ne csináld ezt, pláne, hogy Perselus a fiam keresztapa!
• -          Hogy mi? – emelkedett fel a kanapéról. – Te képes voltál Pipogyuszt felkérni, hogy legyen James fiának keresztapja? Amikor az én kellene, hogy legyek?
• -          Ezt később megvitatjuk – intettem le, mire még mindig hápogva helyet foglalt. – Valami kapcsán szóba került James, és nem tudtuk, hogy Harry az egyik titkos folyosóban van, és meg akart minket ijeszteni, csak aztán annyira lekötötte a beszélgetésünk, hogy nem zavart meg minket. Perselus rákérdezett, hogy mit fogok csinálni, ha közületek valakinek egyszer csak beugrik, hogy Harry pont úgy néz ki, mint annak idején James. Harry meg kikövetkeztette a dolgokat. Tíz éves volt, de úgy tűnt, hogy jól viseli.
• -          Szóval Harry tudja, hogy James az apja. Mivel vetted rá, hogy ne szóljon egy szót se erről Jamesnek?
• -          Csak elmondtam az igazságot. Jamesszel elválltunk, ő nem tudta, hogy terhes vagyok, majd ő is megházasodott, lett egy lánya. És egyikünk sem, se én, se Harry nem akartuk megbolygatni azt a családot.
• -          Harry még csak nem is volt kíváncsi Jamesre?
• -          Hisz évek óta ismerte. Amit meg akart tudni róla addigra, azt már megtudta.
• -          De soha, sose, egyszer se kérdezősködött róla?
• -          De igen. Én pedig válaszoltam a kérdéseire, de elfogadta, hogy James nem lehet az apja.
• -          Még mindig nem hiszem el, hogy ezt ilyen magától értetődőnek vette volna… ráadásul egy gyerek, akinek lételeme a kérdezősködés…
• -          Mit mondjak? Harry különleges… De azt hiszem ezt már te is tudod. Mi másért küldtél volna neki egy Tűzvillámot karácsonyra? – néztem Siriusra, mire ő vissza rám. Mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy elkapta a fejét, és a dohányzóasztalt nézte.
• -          Magunkra emlékeztetett. Amikor még mi voltunk kölykök. Jamesnek mindene volt a kviddics, és úgy láttam, hogy Harry örökölte a tehetségét. Gondoltam kár lenne veszni hagyni.
• -          Harry nagyon szereti azt a seprűt. Hálásak vagyunk érte. – Erre Sirius csak bólintott, majd sóhajtott egyet.
• -          Adalaide augusztusban visszarepül Párizsba, magával viszi Belle-t is, hogy egy kis „anya-lánya” időt töltsenek együtt. Addigra szedd össze a bátorságodat, és állj James elé!
• -          Nem. – Sirius felém fordult, és úgy nézett rám, mintha megőrülte volna.
• -          Jamesnek tudnia kell.
• -          Lehet, de nem most.
• -          Miért nem?
• -          Ki akarok várni – suttogtam a szőnyeget nézve.
• -          Mégis mire akarsz még várni? – kiáltott fel Sirius.

*///*///*

„Akkor sem tudtam megmondani az igazat. Most sem fogom tudni.”

Sóhajtottam egyet. Nem tudom visszacsinálni az elmúlt éveket, és nem is akarom. De bárcsak ne kellett volna ebbe belevonnom Jamest. Úgy szerettem volna, ha leélhetem az életem anélkül, hogy valaha is megejtettem volna ezt a beszélgetést.

Kinyílt az ajtó. Odafordulva Jamest láttam meg. Úgy tűnt, ő se csodálkozik, hogy a régi nappalinkban találta magát. Holdkórosnak látszott. Közelebb sétált a kanapéhoz, én pedig felálltam. Rám nézett, de mintha nem engem látott volna. Csak bámult, és nem mozdult. Számítottam a Siriuséhoz hasonló kitörésre, vagy olyan csalódásra, mint amit Remus szemében láttam. De arra nem, hogy James szemei üresek lesznek.

• -          Harry… - szólalt meg, mire kirángatott a saját kábultságomból. – Harry… az én fiam.

Nem tudtam, mit mondjak. Így csak bólintottam. Úgy látszott, mindent átgondolt. Mire kinyithattam volna a számat három hosszú lépéssel előttem termett. Felemeltem a fejemet, és  összeráncoltam a homlokomat. Nem fog bántani. De akkor miért jött ilyen közel. James még mindig csak nézett. A hajamat, a szememet. Járatta a tekintetét az arcom különböző pontjain, mintha keresne valamit. Aztán hirtelen előrehajolt, és megcsókolt. 

* Szabad!

** Köszönöm, Eva!

*** Szívesen!

**** Köszönöm, viszlát!