40. Bajos időben új kezdet?

A kiesett időért extra hosszú fejezetet hoztam. Mindenkinek jó olvasást kívánok! 

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

James szemszöge

Egy utolsó nagy levegőt véve léptem közelebb a bejárathoz, és csengettem. Mielőtt még kinyitották volna az ajtót, gyorsan körbenéztem. Régen voltam már muglik lakta környéken. Habár úgy látszott, hogy semmi sem változott, és ami fontosabb, hogy senki sem követett. Erre kimondottan odafigyeltem. Nem akartam, hogy akár a halálfalók, akár a minisztériumi alkalmazottak közül valaki is felfigyeljen rám.

Cipőkopogást hallottam. Visszafordulva már láttam is, hogy megmozdult a kilincs. Élesen beszívtam a levegőt. Az ajtóban pedig meg is jelent a nő, akiről tudtam, hogy gyűlöli a mágiát, de arra nem számítottam, soha, hogy engem még jobban utál.

• -          James Potter – kezdte Petunia. – Késtél, közel másfél évtizedet.
• -          Parancsolsz? – lepődtem meg annyira, hogy még a mérgem is elpárolgott.
• -          Kerülj beljebb – lépett odébb Petunia. Gyanakodva, de tettem néhány lépést. – Hogy iszod a kávét?
• -          Nem teadélutánra jöttem. Tudni akarom, miért tetted azt, amit.
• -          Én viszont nem szeretem, ha a vendégeim udvariatlanok – szegte fel a fejét, mire legszívesebben ráordítottam volna. Elindult a konyha felé. – Tejet és cukrot?
• -          Kevés tejet – válaszoltam.

Amíg Petunia a konyhában ügyködött, én körbenéztem a nappaliban. Csupa giccses bútor és festmény. Azonban rengeteg fénykép is volt. Egy kövér fiúról legalább ezer, a Dursley házaspárról még néhány. Aztán láttam Lily és Petunia anyját, Violat, a családi képeken, illetve Lilyéket. Kezembe vettem az egyiket. Mindannyian mosolyogtak. Diego ölében ült Selena, Harry pedig Lily mögött állt. Boldognak tűntek.

• -          Oh, igen. Az utolsó fénykép, amin Diego szerepel. Szegénykém, tavaly Dudley és Harry szülinapján még velünk volt… igazán kár, hogy meghalt.
• -          Ott voltam – suttogtam, ahogy visszatettem a képet a helyére.
• -          Tudom, Lily mesélte.

Ezzel letette a tálcát a dohányzóasztalra, és leült a kanapéra. Én helyet foglaltam a fotelben, és magamhoz vettem a kávémat. Nem is éreztem az ízét, csak figyeltem Petuniát. Nem tűnt idegesnek, nem akart megszabadulni tőlem. Olyan, semmilyen volt.

• -          Miért? – kérdeztem.
• -          Tudtad, hogy Lily, ahányszor csak hazajött a Roxfortból, mindig olyan csúnyán beszélt rólad, hogy anyánk haja égnek állt? – Nem mondhatnám, hogy meglepődtem. A kezdetektől nem voltam a szíve csücske. – Az a megátalkodott Potter… az a felfújt hólyag… egoista barom… kapná el, fojtaná vízbe őt is meg az összes agyatlan imádóját a polip… és így tovább. – Petunia komolyan nézett rám, mielőtt folytatta volna. – Aztán egyik évben megváltozott. Nem szidott. Ha rákérdeztünk, hogy „Még mindig olyan akasztanivaló az a Potter kölyök?”, általában csak elvörösödött, a padlót bámulta, és motyogott valamit. Tudtam, hogy őt is behálóztad. De nem csináltam semmit. Arra számítottam, hogy ha őt is megkapod, ugyanúgy ejted, mint a többit. Szívfájdalom mellett Lily tanult is volna valamit. De nem ez történt. Az utolsó év végén már jegygyűrűvel tért haza. A szüleink persze oda meg vissza voltak, hogy egy ilyen kedves, udvarias, jólelkű, bátor, csibész és persze jóképű varázsló az ő egy szem boszorkányuknak csapja a szelet – affektált Petunia. – Azt hittem, hogy mivel Lilyvel több dolgod volt, kicsit ki akarod élvezni, és talán a húgom számon kérte egyszer-kétszer, hogy akkor „Mi is van köztetek?”, ezért kapta a gyűrűt. Akkor próbáltam felébreszteni Lilyt, hogy ez csak egy álom, de szerelmes volt a drága. Aztán összeköltöztetek, majd megkaptuk az esküvői meghívókat.
• -          Ahova nem voltál hajlandó eljönni – szóltam közbe. – Pedig Lilynek szüksége lett volna a támogatásodra és a segítségedre.
• -          Oh, hogyne. Így visszagondolva, ott talán meggyőzhettem volna, hogy nem vagy hozzávaló.
• -          De gondolom Diego igenis férjnek való volt – mondtam kissé mérgesen.
• -          Diego nem akarta nekem megmagyarázni, hogy miért olyan jó a varázsvilág. Ő elfogadta, hogy nem vagyok vevő a mágiára, és azon ritka alkalmakkor, amikor találkoztunk, nem hozta szóba a varázslást. Persze, hogy könnyebben elfogadtam, mint azt, aki akkor is pálcát lóbált, amikor a vacsoraasztalhoz akartunk leülni. – Mielőtt bármit is mondhattam volna, Petunia folytatta. – A lényeg a lényeg, eldöntöttem, hogy élje csak a maga életét, én nem szólok bele. Ha koppanik, akkor koppanni fog.
• -          De csak nem tudtad megállni, hogy szét ne szedj minket – doboltam ujjammal a karfán.
• -          Amikor megláttam azt a boszorkányt a küszöbömön, égi jelnek tekintettem. Egy utolsó próba. Ha kiálljátok, végleg rátok hagytam volna.
• -          Hogy az francba tudtunk volna bármit is átvészelni, ha Lily szóba sem állt velem.
• -          Ez már csak azt bizonyítja, hogy végre megjött az esze – vont vállat olyan egyszerűen, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy zsemlét, vagy kiflit hozzak a boltból. Bennem viszont felment a pumpa.
• -          Rám szabadítottad azt az utcalányt. Nem kértem belőle, mire bedrogozott. Mindezt azért, mert te kimondottan kérted, hogy Lily lásson együtt minket.
• -          Nem, nem ez volt a feladata – ráncolta a szemöldökét.
• -          Nehogy most akard bemesélni az ellenkezőjét.
• -          Potter, azt mondtam, hogy nem azzal bíztam meg azt a nőt, hogy feküdjön le veled.
• -          Hát pedig Shiela ezt állítja – fontam össze a karjaimat magam előtt.
• -          Nos, akkor ez a bizonyos Shiela átfogalmazta, amit a szájába rágtam. Én azt mondtam neki, hogy próbálkozzon nálad. Ha a flört nem elég, rád is mászhat. De ha nemet mondasz, akkor lépjen le. Se drog, se az nem volt az alkunkban, hogy hazaviteti magát veled, hogy Lily mindenképpen meglásson titeket.

Szégyellem, vagy sem, de legilimentáltam Petuniát. És igazat mondott. Shiela hazudott nekem. Pontosabban, átvert mindkettőnket. De miért tette volna?

• -          Hogy sikerült elkábítania?
• -          Megígérte a kocsma csaposának, hogy lefekszik vele, ha a pult alatt beleönti azt a löttyöt az italomba – utaltam a Bódító bájitalra.

A következő néhány percben csendben ültünk a saját gondolatainkba merülve. Mikor a gondolatok majd szétvetették a koponyámat letettem a csészémet, felálltam és az ajtó felé fordultam.

• -          Mennem kellene.
• -          Igen, valószínűleg így van – állt fel Petunia is, és kísért a bejárati ajtóig.
• -          Még egy kérdés. Hogy tudsz Lily szemébe nézni azok után, amit elkövettél?
• -          Oh… - formált „o” betűt Petunia szája. – Ezt talán kérdezd meg tőle.
• -          Hogy mondod? – kérdeztem vissza. – Szóval ő már…
• -          Viszlát, James – csukta be az orrom előtt az ajtót. Pillanatokig álltam a küszöbön, és próbáltam feldolgozni a történteket, de nem ment. Egy kutya ugatása zökkentett ki a kábulatból. Megfordultam, és elindultam Londonba.

***

Lily szemszöge

• -          Harryre!
• -          Harryre!

Karácsony volt, a Grimauld téri Black házban tömörült össze a Weasley, Black, Potter és Alvarez család, néhány más rendtaggal együtt. Épp Arthur mondott köszönetet a fiamnak, amiért megmentette őt Voldemort kígyójától. Harry… már az álmaiban sem hagyják békén. Vacsora után segítettem elpakolni Mollynak, Elenával főztünk forrócsokit és süteményeket tettünk tálcákra, hogy a gyerekeket meglephessük a nappaliban. Azonban a fiatalok úgy gondolták, hogy az ideiglenesen kinevezett szobáikban akarnak maradni… kivéve Fredet és George-t, akik Molly idegeire mentek a sikeres hoppanálási vizsga következményével. Elenával úgy döntöttük, hogy „Oszd meg és uralkodj” játékot fogunk játszani. Ő szólt az emeleteken lévő gyerkőcöknek, én pedig az első szinten és a földszinten szedtem össze, akit találtam. Hermione és Ginny, Harry és Ron már a szalonba tartott, amikor feltűnt, hogy se Selenát, se Belle-t nem láttam már egy ideje. A földszinten hátra volt még egy szoba. Az ajtaja csak be volt hajtva, és Selena hangját hallottam.

• -          Nagyon hiányzik.
• -          Tudom. – Felismertem Belle hangját is. Ahogy bekukucskáltam a résen megláttam, hogy a két lány a szobában lévő kanapén ül egymás mellett, és Selena kezében egy fénykép van.
• -          Miért mindig azok halnak meg, akiknek nem lenne szabad? – tette fel a kérdést Selena.
• -          Mert az élet igazságtalan – mondta ki a felnőttekre jellemző bölcsességet Belle. – Apukád nagyszerű ember volt. Hiányozni is fog, amíg élsz. De ott van neked Harry, és Lily. Meg az unokatestvéreid, meg mindenki – Belle szünetet tartott. – Nekem csak apu van. – Összefacsarodott a szívem ettől a négy szótól.
• -          Adalaide még mindig Szentpéterváron van? – kérdezte Selena. A kérdés meglepett. Nem azért, mert én nem tudtam, hogy James felesége hol van, hanem mert a lányom tudta.
• -          Igen, és szilveszterig haza sem jön. Akkor pedig nem tölt itthon két napot, mert utazik New Yorkba – kezdte babrálni ezüstszőke haját Belle.
• -          Biztos, hogy neki is hiányzol, csak…
• -          Nem, anyámnak senki és semmi sem hiányzik, kivéve a kifutót – sóhajtott Belle, majd a hangja egyszerre mérgesből szomorú lett. – Sokszor eszembe jut, hogy mit rontottam el kicsiként. Hogy mit tettem, amiért nem akar időt tölteni velem.
• -          Na, jó, te akartad – fordult teljesen Belle felé a lányom. – Adalaide egy önző nőszemély. A legtöbb boszorkány pálcáját törné, hogy olyan élete lehessen, mint neki, olyan férje, mint James, olyan lánya, mint te. Egész életében megbecsülték és bálványozták. Neki azonban ez nem elég. De tudod mit? Ha az kell neki, hogy még a karácsonyt is, nem csak az unalmas hétköznapokat, egy rakás gilisztaalkatú libával akarja tölteni, akkor legyen meg a vágya, nekünk nem hiányzik! – Szemeim tányérméretűre tágultak, és vártam, hogy Belle, mikor kezdi kioktatni Selenát, de a legifjabb Potterből kitört a nevetés, hasát fogta, és a könnyeit törölgette.
• -          Látod, ezért szeretek veled beszélgetni, Lena! Mágus legyen a talpán, aki vitába száll veled.

Nem tudtam eldönteni, mit érezzek. Nem számítottam rá, hogy alig fél év alatt ebből a két teljesen eltérő jellemű lányból a legjobb barátnők lesznek, márpedig az elmúlt percek ezt igazolják. Sóhajtottam egyet, és rájöttem, hogy megkönnyebbültem a tudattól, hogy ilyen jól elvannak egymással. Mosolyt erőltettem az ajkaimra, és benyitottam.

• -          Gyerünk, lányok! A szalonban süti és forrócsoki vár rátok! Persze, ha a fiúk fel nem faltak már mindent.
• -          Azt próbálják meg – hallatszott a válasz, majd mindketten kifutottak a szobából.

Becsuktam az ajtót, és már indultam volna vissza, amikor láttam, hogy a folyosó végén a könyvtárban fény villan. Összehúzott szemöldökkel léptem közelebb, majd be az ajtón és megláttam Jamest. Épp az egyik fotelbe ült le, egyik kezével a karfára támaszkodva, másikban pedig egy kristálypohár volt, amiben jól hallhatóan jég koccant, és tudtam, hogy Lángnyelv Whiskey-n kívül mást nem iszik, de azt is csak akkor, ha össze van zavarodva.

• -          James, mit keresel te itt? – léptem közelebb. Felemelte a fejét, rám nézett, majd válaszolt.
• -          Válaszokat.
• -          Hogy mondod?
• -          Játszunk valamit!
• -          James – kezdtem lassan. – Szenteste van, minden barátunk a nappaliban gyűlt össze.
• -          Nem baj, ez úgyis csak kettőnkre tartozik.
• -          Mi tartozik kettőnkre? – kezdtem kijönni a sodromból.
• -          Mondjuk, hogy miért nem mondtál semmit, amikor megtudtad az igazat a válásunk ürügyéről – nézett rám. Egy pillanatra még pislogni is elfelejtettem. Csak néztem James szemeit, és tudtam, hogy most mindent be kell vallanom. – Miért nem csodálkozom, hogy nem mondasz semmit – hajtotta le a fejét, és ivott egy kortyot. – Tudod, éveken keresztül kerestem azt a nőt, mint kiderült Shielának hívják, úgyhogy most már megnyugodtam, hogy legalább neve volt. Majd belebolondultam, hogy nem tudtam, pontosan mi is történt velem… velünk. Bármit megadtam volna, hogy bebizonyíthassam neked, nem csaltalak meg. Erre… mikor megtalálom ezt a Shielát, elirányít a nővéredhez, aki készségesen közli, hogy te tudtad az igazat! – a végére már felemelte a hangját, így egy gyors pálcaintéssel becsuktam az ajtót, és disaudiot vontam a szoba köré.
• -          Nem tudtam mindig.
• -          Ez esetben én kérek bocsánatot – válaszolt vissza flegmán James.
• -          Akkor tudtam meg, amikor elvittük a gyerekeket az állatkertbe Petuniával és a családjával. Történt egy kisebb incidens, Petunia kiakadt, és kicsúszott a száján egy-két dolog. Akkor vallotta be, hogy mit csinált.
• -          És eszedbe se jutott, hogy elmond nekem.
• -          Min változtatott volna az, James? – tártam szét a karjaimat. James lecsapta a mostanra üres poharát a kisasztalra, felállt, és olyan közel jött hozzám, hogy a ruhája súrolta az enyémet.
• -          Az életemen.
• -          Diego és Adalaide…
• -          Beadtam a válókeresetet – szakított félbe.
• -          Mit csináltál? – ugrott egy oktávot a hangom. – Miért?
• -          Miért? Azt kérdezed, hogy miért? – ragadta meg a karomat. – Mert nem szeretem azt a nőt. Már rég nem nevezhető feleségnek, anyának meg végképp nem. Belefáradtam, hogy rá várjak.
• -          De Belle…
• -          Daniellel találtunk egy kiskaput. Mivel Belle már elkezdte a Roxfortot, de még kiskorú, megválaszthatja, hogy kivel akar maradni nagykoráig, ha bizonyítani tudjuk, hogy megfelelő vagyok a gyereknevelésre. Ezt pedig bárkitől megkérdezhetik.
• -          Ennyire biztos vagy benne, hogy Belle veled marad? – tettem fel egy logikus kérdést. – Mi van, ha azt mondja, hogy ha nálad lakna, akkor lehet, hogy soha többet nem látja az anyját, ezért inkább Adalaide-ot választja.
• -          Bárhogy is lesz, már döntöttem. Nem élem le az életem hátralevő részét egy olyan nővel, akit nem szeretek, aki nem szeret, aki nem képes foglalkozni a lányunkkal, de még egy vacsorára sem képes eljönni velem. Elegem volt.
• -          Hát mit szeretnél? – kérdeztem. James szeme összeakadt az enyémmel.
• -          Azt, amit régen.
• -          Szerinted én nem azt szeretném? – kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél.
• -          Akkor miért menekülsz állandóan?
• -          James, eddig házas voltam, akárcsak te. Most özvegy vagyok.
• -          Én pedig válok.
• -          Két gyerekem van.
• -          Nekem is – tárta szét a karjait, kérdezve, hogy ezzel mi a baj?
• -          Szerinted mit szólna Belle, ha egyszer csak közölnénk vele, hogy az anyja helyett kap egy mostohát.
• -          Azt, hogy te sokkal jobb anyja lennél, mint Adalaide. Láttam, hogy viselkedsz Selenával, hogy mennyire aggódsz és félted Harryt, hogy mi mindent megteszel az érdekükben. Mellesleg… te lassan több időt töltesz Belle-lel, mint az „anyja”. És nem tudom észrevetted-e, de a lányaink összenőttek – mosolygott a végére James.
• -          Igen, észrevettem – kunkorodott felfele a szám széle nekem is. James két keze közé fogta az arcomat, és közel hajolt.
• -          Egyetlen ok lehet, ami meggátolná, hogy újrakezdjük.
• -          Mi az? – suttogtam.
• -          Ha már nem szeretsz.
• -          Te is pontosan olyan jól tudod, mint én, hogy ez nem igaz – leheltem a szavakat.

James ajkai közeledtek felém, majd le is csaptak a sajátomra. Éreztem a whiskey ízét a csókban, de tudtam, hogy Jamesen egy pohár meg se látszódik, illetve meg se érzi. Úgyhogy nem aggódtam amiatt, hogy csak az alkohol hatására tette, amit tett. Jó volt ismét a karjaiban lenni. Mindig megnyugvást és békét éreztem, ha átölelt. Amikor a csókból kiszakadtunk levegőért, kicsit eltávolodtunk egymástól, de csak annyira, hogy lássuk a másikat.

• -          Akkor… újrakezdjük? – csillogott James szeme a félhomályban. Nyelnem kellett egyet, hogy ne rángassam vissza egy újabb csókba.
• -          James… mégis mit gondolsz, hogy fogjuk ezt csinálni? – tettem fel egy fontos kérdést.
• -          Szívem szerint most azonnal bejelenteném az esküvőnket, illetve összeköltöznék veled és a gyerekekkel – sóhajtott egyet, mielőtt folytatta volna. – De tudom, hogy nem tehetjük. Tisztelnem kell Diego emlékét, és… Adalaide jogait – vágott egy grimaszt, mire elmosolyodtam.
• -          Kis lépésekkel – néztem rá.
• -          Nem sietünk el semmit. Mit szólnál egy szimpla vacsorához valamelyik este?
• -          Tökéletes – bújtam közel hozzá.

És így is alakult. Ahogy a gyerekek visszamentek Roxfortba, mi is visszatértünk az életünkhöz. A hétköznapokat mindketten a munkahelyünkön töltöttük, majd este elmentünk vacsorázni, táncolni, sétálni a havas parkba, de volt olyan is, hogy otthon ültünk, és felelevenítettük a régi emlékeket, előkerültek fényképek, és egy üveg bor. Jó hangulatú estéink voltak.

James és Adalaide márciusban írták alá a válási papírokat. Adalaide cirkuszolt ugyan, de nem csapott akkora patáliát, mint vártam. Ami jobban meglepett, hogy magának akarta Bellet-t. Nem adott egyenes választ, amikor megkérdezték, hogy konkrétan milyen érvet tud felhozni azért, hogy Belle vele maradhasson. Mindig csak annyit mondott, hogy „Az anyja vagyok!” Mintha ezzel bármi is el lett volna intézve.

Belle egy kicsit összezavarodott a válás kapcsán, de pont úgy döntött, ahogy vártuk. James mellett maradt. Megígérte azonban Adalaide-nak, hogy minden a nyári szünet felét nála fogja tölteni, és elkíséri néhány divatbemutatóra is. Ezzel csak azt érte el szegény gyermek, hogy Adalaide még többet foglalkozott a modelljeivel, tekintve, hogy akkor már hivatalosan is, ők voltak a családja. De úgy láttam, hogy Belle nem szomorkodott. Selena állandóan vele volt. Különböző csínyeket eszeltek ki Nicole-lal. AWeasley ikrek még le se tették a RAVASZ-t, de a professzorok már most az új csínymesterektől tartottak.

James… ő kivirult. Visszatért az élet belé. Olyan, mint kamaszkorunkban volt. Állandóan kedveskedett valami kis aprósággal, kereste, hogy hol tud hasznomra lenni a háztartásban… a konyhában. Mondanom se kell, kevés alkalmat tudnék felsorolni, amikor segített és nem hátráltatott. Még szerencse, hogy boszorkány vagyok… azt a rumlit, amit egy-két ilyen közös főzőcskézés alkalmával csináltunk, másképp fel sem lehetne tisztítani, csak egy mugli tisztítóvállalattal.

Nem akartunk sietni, de ahogy teltek a hetek, egyre jobban éreztük, hogy nem tudunk meglenni egymás nélkül. Még egyszer képtelenek lettünk volna elszakadni egymástól. Komolyan fontolóra vettem, hogy felmondom a munkámat a Szent Maddalénában, és átkéretem magam a Szent Mungóba. Rengetegszer átbeszéltük már ezt a témát, és mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Legalább a nyár végéig várnunk kell, hogy lássuk, hogy viselkedünk egy családként, ha már a gyerekek is visszatérnek az iskolából. Nem akartuk se őket, se magunkat bedobni a mély vízbe. Türelmesnek kellett lennünk… de olyan borzasztóan nehéz volt.

És nem csak nekünk.

A vizsgák idején Umbridge terrorja tovább erősödött. A végén olyan mértéket öltött, hogy a Weasley ikrek már nem bírták tovább. Seprűre pattantak és a saját találmányaikkal szórakoztatták a diákokat, majd mint akik jól végezték dolgukat, elrepültek a naplementébe… Molly borzasztóan mérges volt rájuk. Legalább azt bírták volna ki, hogy a vizsgáik meglegyenek, akkor legalább lenne iskolai végzettségük… mondogatta, ahányszor valaki megkérdezte, hogy mit gondol a történtekről.

A saját fiam helyzete azonban rosszabb volt. Leleplezték a „Dumbledore seregét”, ahogy a gyerekek hívták magukat. Apám elhagyta az iskolát, hogy bűnbakot adjon a Minisztériumnak, és a gyerekeket békén hagyják. Csakhogy a gyerekek nem ezt akarták. Mint ahogy Harry pár soros levelében megírta a Rendnek, látomásában Siriusnak segítségre volt szüksége, és elmentek a Minisztériumba a jóslatért, amit Voldemort meg akart szerezni. Természetesen csapdába estek. Alig néhány pillanaton múlt, hogy időben odaérjünk. Láttam, ahogy Lucius Malfoy pálcát emel a fiamra, és elborult az agyam, de nem csak az enyém. Bella halálos átokra emelte a pálcáját Sirius ellen, de Elena egy „Abból nem eszel ribanc!” felkiáltással a falnak repítette unoka-sógornőjét… vagy valami hasonlóját.

Az egész helyzetből az lett, hogy Harry megismerte a teljes jóslatot, ami összeköti őt és a Sötét Nagyurat. Annyira reménykedtem benne, hogy legalább nagykorúságáig nem kell megtudnia a jóslat végét. Vagy ő éli túl a harcot, vagy Voldemort. Más végzet nincs. Szerencsére a barátai most is mellette álltak, és úgy láttam, hogy kezdi felfogni, mekkora teher nyomja a vállát.

Egy biztos. A családja, a barátai és a Rend mindenben segíteni fognak neki. Tudom, hogy ha arra kerülne sor, a fiamból jó vezető lenne. Nem hátrál meg a bajoktól, de megfontolt és hallgat a tanácsokra, emellett pedig a legfontosabb… Sose hagyna hátra senkit!