Búcsú

Nehezemre esik az írás. Ez a történet végigkísérte négy évemet. Minden hangulatomat megélte. Voltam felhőtlenül boldog, kétségbeesetten szomorú, dühös és magányos is, miközben írtam a fejezeteket. Annyi mindent szeretnék mondani, írni, de valahogy egyik sem tűnik elég jó búcsúnak. Elsősorban köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik az elejétől kezdve velem voltak és élték meg ezt az utazást. Nem volt egyszerű, tudom. Hónapokra eltűntem, majd megjelentem egy olyan fejezettel, aminek semmi köze a Lily/James szálhoz, és ismét eltűntem. Pont ezért a hullámvasútért nem tudok elég hálás lenni az olvasóimnak, akik kitartottak mellettem. Szeretném kiemelni Alicia Mirza, Cassandra Potter, newyw, Lily99 és Szalem hozzászólásait. Illetve hálával tartozom Ay linne, Bella09, Evelyn, Lehocky Réka, demon, zitt2, Ginewra és tímea Butt odaadásáért.  Sokszor ti tartottátok bennem a lelket és adtatok erőt az újabb fejezet megírásához. Örök hálám érte. Őszintén remélem, hogy találkozunk még egy-egy kritikában. Most viszont, ahogy a mondás tartja: Szép volt, jó volt, de jó hogy vége! Mindenkinek további sikeres, eredményes és boldog évet/életet kívánok! 

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega 

Hasonlóan szomorú és sírós arckifejezéssel intek búcsút mindenkinek!

44. A játszma vége - Epilógus

Hát, eljutottunk idáig is. Az utolsó fejezet.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

Lily szemszöge

Hónapok teltek el. Nehéz lett volna megmondani, hogy a csend, ami körülvett minket áldásos volt, vagy átkos.

Miután láttuk eltűnni Harryt a Weasley esküvőn, mi sem maradtunk ott. Jamesszel hoppanáltunk, először Londonba, majd onnan Walesbe. Kiderült, hogy habár a Potter név az évek alatt összesen Jamesre és a szüleire maradt egyedül, rengeteg ingatlant örököltek az elhunytaktól. Ezek egy része közismert volt, mint a Potter kúria, de voltak olyan rokonok is, akik nem szerették ennyire a feltűnést, így sokkal átlagosabb helyre költöztek. Harmadik rejtekhelyünk Bristoltól nem messze, egy apró vadászlak volt. Összesen egy kis konyha, egyben étkező és nappali, egy hálószoba, és fürdő volt a teljes ház.

A vacsora végeztével elmosogattam, amíg James körbejárta a környéket figyelve, hogy nem sérültek-e meg a védővarázslatok. Már szárazra töröltem az edényeket, amikor megjelent. Az elmúlt időben borostás volt, sokszor már szakállra hasonlított, ami az arcára nőtt. De még így is szexi volt. Sokszor megmosolyogtam. James Potter, aki mindig annyira odafigyelt a megjelenésére, most ápolatlannak, és már-már vadembernek tűnt.

-          Minden tiszta – mondta, ahogy beljebb lépett. Levette a kabátját, és kezeivel a hajába túrt, hogy szétzilálja a párától összeállt haját.

Közelebb mentem hozzá, és megsimogattam az arcát. Nem mondott semmit. Csak néztük egymást egy rövid ideig. Mindketten megváltoztunk ezalatt a néhány hónap alatt. Idegesebbek lettünk, paranoiásak, folyamatosan a hátunk mögé pillantgattunk. Már az idejét sem tudtam, mikor ültünk nyugodtan, ellazulva legalább fél órát egymás mellett. Még az ágyban is éreztem, ahogy egy-egy kavicszörgésre, faágreccsenésre, vagy bármi apró dologra, megrezdült a teste, és azonnal az éjjeliszekrényre rakott pálcáért nyúlt.

• -          Nem tudom, meddig vagyok képes ezt tovább elviselni – suttogtam, ahogy a szemébe néztem. Sóhajtott, és magához húzott.
• -          Még egy kicsit ki kell tartanunk.
• -          De hogyan? Nem tudunk semmit. Hetekkel ezelőtt hallottunk utoljára Siriusékról.
• -          Visszatértek Hollandiába, ahol Elena egyik szimpatizáns volt osztálytársa el tudta bújtatni őket. Rendben lesznek.
• -          Fél éve nem láttam a gyerekeinket – fojtódott el a hangom, és könnyek gyűltek a szemembe. – Nem tudom, mi történik Selenával és Belle-lel. Harryről pedig… a Gringottsbeli balhé óta nem hallottunk. 
• -          Mindannyian jól vannak. Ha nem így lenne, azt éreznénk – suttogta a hajamba. Megtöröltem az arcomat, kibontakoztam az ölelésből, és visszamentem a konyhába. Feltettem egy kis vizet forrni, hogy teát készíthessek. – Szerintem valami erősebbre lenne szükségünk.
• -          Mire gondolsz? – fordultam meg. James arcán csibészes mosoly jelent meg, majd a semmiből előhúzott egy üveg Lángnyelv Whiskeyt.
• -          Ezt mégis honnan szerezted? – ijedtem meg. Ha kinn járt a városban, bárki megláthatta.
• -          Ne aggódj, nem voltam sehol. Itt találtam a pajtában. Pontosabban a farönkök között, amikor megraktam a tüzet a kandallóban.
• -          De azt mondtad, hogy már közel harminc éve nem él itt senki.
• -          Ezt bizonyítja az is, hogy az üveget úgy belepte a kosz és a faforgács, hogy jó sokáig kellett sikálnom, mire azt el tudtam olvasni, hogy mi van a palackra írva.
• -          Nem vagyok benne biztos, hogy meg kellene innunk, ki tudja, mi lehet benne.
• -          Ugyan, Lily! Élj egy kicsit! Hol van az a rettegetten vad lány, akibe beleszerettem? – tárta szét a karjait incselkedve.
• -          Sosem volt semmiféle „rettegetten vad lány” bennem – léptem közelebb mosolyogva.
• -          Dehogy nem. Akárhányszor valami ostobaságot csináltam féltem a közeledben lenni, akkora pofonokat kevertél le nekem.
• -          És mégis mindegyiket úgy álltad, mintha csak megsimítottalak volna – simogattam meg a mellkasát.
• -          Ez volt az egyetlen módja, hogy hozzám érj. Emlékszel, ha csak megfogtam a karodat, hogy ott tartsalak, ahol éppen voltunk, már emelted is a kezedet, hogy lekeverj egyet?
• -          Borzasztóan agresszív voltam – csóváltam meg a fejemet.
• -          Nem tagadom – döntötte oldalra a fejét, miközben vigyorgott. – De pont a szenvedélyes egyéniséged fogott meg annyira.

Visszaléptem a konyhába, elővettem két poharat, kicsit kiöblítettem, majd visszamentem a nappaliba, ahol James már elhelyezkedett a kanapén, és az üveget bontotta. Mikor sikerült leszedni a kupakot, megszagolta.

• -          Hidd el, ebben aztán eredeti whiskey van.
• -          Honnan vagy benne ilyen biztos? – kérdeztem, mikor letelepedtem mellé, és az egyik poharat nyújtottam neki.
• -          Annak az üvegnek volt ilyen illata, amelyiket Siriusszal tizenhárom évesen kivégeztünk – remegett meg a válla a visszafojtott nevetéstől. – Apám mérges is volt, meg hitetlen is. Nem értette, hogy tudtunk meginni ketten egy teljes üveg közel kilencven éves whiskeyt. – Szinte láttam magam előtt, ahogy a két elázott srác egymáson nevetve fetreng a Potter kúria szalonjában, majd belép Charlus, és azt sem tudja, hogy mit csináljon. Ispotályba vigye a fiúkat, vagy szobafogságra ítélje őket először. Nekem is nevethetnékem támadt. James átadta az egyik poharat, majd elvette a másikat, hogy abba is töltsön. Letette az üveget, és felém fordult. – Igyunk ránk!
• -          Nem egy szokványos tószt – emeltem meg az egyik szemhéjamat.
• -          Nem, de most erre van szükségünk – mondta, ahogy szabad kezével megfogta az enyémet. – Túl fogjuk ezt élni, Lily. És megkapjuk a boldog befejezést.
• -          Őszintén remélem, hogy igazad van.
• -          Nekem mikor nem volt igazam? – kérdezte vigyorogva. Felemeltem a poharamat, és a szemébe néztem.
• -          Akkor… ránk!
• -          Ránk.

Egy órával később egy patrónus jelent meg előttünk, majd Bill Weasley hangján szólalt meg.

• -        Lily, James! Értesíteni akartalak titeket, hogy Harry nálunk járt a Kagylólakban. Él és jól van. A Roxfortba tart, úgy hiszi, ott megtalálja a kirakós utolsó darabját. Már elküldtem néhány baglyot a rendtagoknak, Siriuséknak, bárkinek, akit mozgósítani tudunk. Mind a Roxfortba sietünk. Harry szerint, ott kerül sor a végjátékra…

*///*

Roxmortstól nem messze értünk földet. Mielőtt Bill patrónusa eltűnt volna, még elmondta, hogy a Szárnyas Vadkanban van egy átjáró, amely az iskolába vezet. Lassan haladtunk, megfontolva minden lépésünket, hogy még véletlenül se csapjunk zajt. Több halálfalót is láttunk a rövid út során. Úgy tűnt, habár szedett-vedetten, de van egy rendszerük, ami alapján járőröznek. Szerencsére sikerült elérnünk a fogadóig mindenféle baj nélkül. Bekopogtunk, és alig néhány másodperc után ki is nyílt az ajtó. Egy idős férfi fogadott minket. Gyorsan beterelt minket.

• -          Maga a Harry srác apja – mutatott azonnal Jamesre, mire ő csak komoran bólintott. – Le se tagadhatnák egymást.
• -          Eszembe se jutna – mondta James. A férfi odalépett egy festményhez, és elhúzta, felfedve a mögötte lévő alagutat.
• -          Menjenek!
• -          Köszönjük, gyere, Lily! – James karon ragadott, de én nem mozdultam. Csak néztem ezt az öreget, és úgy éreztem, ismerem. – Lily?
• -          Találkoztunk már? – kérdeztem. Az idős férfi megfordult, végignézett rajtam. -  Nem hiszem. Aberforth Dumbledore – mutatkozott be. A levegő is bennem rekedt.
• -          Maga Albus Dumbledore bátyja. Ő pedig a húguk – mutattam a festményre.
• -          Pontosan. Honnan tudta? – nézett rám összehúzott szemekkel Aberforth.
• -          Apám mesélt magukról. Arianáról, a párbajról, mindenről. – Úgy láttam az öreg nem tudott hova tenni. Aztán felszaladt a szemöldöke.
• -          Maga Albus lánya – bólintottam. – Nos, örülök, hogy megismerhettem. De most menjenek!
• -          Maga is jön? – csúszott ki a számon, mielőtt végiggondolhattam volna.
• -          Megyek, amint az utolsó rendtag megérkezik.

Ismét bólintottam, majd engedtem Jamesnek, és hagytam magam belökni az alagútba. Eltartott egy ideig, amíg odaértünk. Az alagút végén egy festmény hátsó fele várt. James megállított, előhúzott pálcával lassan nyitotta ki az átjáró ajtaját. Egyszerre több tucat pálca nézett ránk, amik azonnal el is fordultak rólunk, amint Neville megszólalt.

• -          Lily, James!
• -          Neville! – szakadt fel belőlem egy hatalmas sóhaj, majd odafutottam hozzá, és karomba zártam… illetve ő engem, tekintve, hogy jó másfél fejjel magasabbra nőtt, mint én. – Hála Merlinnek, hogy semmi bajod – húzódtam el tőle, hogy meg tudjam nézni.
• -          Jól vagyok. És nem csak én – mondta, majd ahogy hátralépett megláttam a fiamat is.
• -          Harry! – még ki se mondtam a nevét, de már a karomban is volt. Reszketve vettem a levegőt. Harry remegett. A haját és a hátát simogattam, aztán amikor elengedtem, két kezembe vettem az arcát. – Borzasztóan nézel ki – mondtam, mire nevetni kezdett.
• -          Mondtam, hogy mosakodj meg, mielőtt ideérnek – hallottam egy lány hangját. Odakapva a fejemet, Hermionét láttam.
• -          Oh, drágám – engedtem el Harryt, és öleltem meg Hermionét. Ő is azonnal visszaölelt. Nem voltak jó bőrben. Mindketten lefogytak, és piszkosak voltak. Mikor elengedtem Hermionét könnyek csillogtak a szemében, akárcsak az enyémben. – Egyben vagytok?
• -          Csak néhány karcolás – törölte ki a könnyeket a szeméből. Azonban, ahogy felemelte a kezét, bal karján kötést láttam.
• -          Mi történt? – kérdeztem, ahogy óvatosan kezembe vettem, de megpróbálta elhúzni.
• -          Semmiség. Túlélem.
• -          Hermione, még a legapróbb sebet sem vesszük könnyedén, háborúban meg pláne nem, te is tudod – keményítettem meg a hangomat. Hermione idegesen nézett körbe. Összehúztam a szemöldökömet.
• -          Rendben, de ne itt és ne most, kérlek! – Esdeklő pillantásának nem tudtam nemet mondani. Bólintottam.
• -          Ron! – sóhajtottam fel, ahogy megláttam a fél méterre álldogáló langaléta fiút. Őt is átöleltem. Kicsit robotszerűen ölelt vissza, de a lényeg az, hogy mindhárman jól vannak.

*///*

Voldemort nem tétlenkedett. Valahonnan megtudta, hogy Harry visszatért a Roxfortba. Azonnal ide vezette a halálfalóit, vérfarkasokat és dementorokat. Néhány órája már folyt a harc. Poppynak segítettem a gyengélkedőn. Bármennyire is szerettem volna pálcát rántani a sötét mágusokra, harcosunk volt bőven, hisz a gyerekeket hiába akartuk hazaküldeni, csak a kiskorúak hagyták el az iskolát. Gyógyítónk kevés volt. Poppy, Elena, elvétve Molly is benézett, de alig voltunk. Amikor Voldemort ultimátumot adott, volt egy kevés szabad időnk. Megkerestem Jamest. Fáradt volt, piszkos, néhol vérzett, de semmi komoly. A szeme azonban halottnak tűnt. Hamar megtudtam az okát. A halottak között volt Remus és Tonks. Fél órán át sirattuk őket. Többre sajnos nem volt időnk.

Hermione futott oda hozzánk egy váratlan pillanatban. Harrytől hozott információkat. Megkért minket, hogy menjünk apa irodájába. Összenéztünk Jamesszel, és elindultunk. Ahogy a kőlépcsőhöz értünk, megrohantak az emlékek. Megfogtam James kezét, és felsétáltunk. Harry apa merengőjének támaszkodott.

• -          Harry, mi folyik itt? – kérdezte James. Harry ellökte magát a merengőtől.
• -          Azt hiszem, ezt látnotok kellene.
• -          Miről van szó? – tettem fel én a következő kérdést. Ő csak megrázta a fejét.
• -          Túl sokáig tartana elmondanom. – Jamesszel odasétáltunk, közrefogtuk Harryt, bólintottunk, és elmerültünk a varázslatban.

Perselus emlékeiben voltunk. Apámmal volt. Sosem volt áruló. Mindig is hűséges volt. Apám haldoklott, ő pedig megadta neki azt a véget, ami méltó volt hozzá, a hírnevéhez. Perselus segített Harrynek a kutatásban. Minden rosszat kiállt, mindent elviselt, csak hogy segíthessen nekünk… mert szeretett engem.

Folytak a könnyeim, amikor visszatértünk a jelenbe. James átölelt, de látszott rajta, hogy őt is megrendítette mindaz, amit megtudtunk. Percekbe telt, mire lenyugodtam annyira, hogy egy nagyobb problémával tudjak foglalkozni.

• -          Harry – kezdtem rekedtes hangon. Fiam felkapta a fejét. Szomorú csillogást láttam a szemeiben. – Nem mehetsz oda!
• -          Voldemort ultimátumot adott. Vagy megkapja, amit akar, vagy a kastélyban mindenki meghal.
• -          Kaptunk egy kis haladékot – mondta James. – Neville bombáival. Sok halálfaló veszett oda, és mostantól sokkal jobban odafigyelnek, hogyan közelednek. Könnyű célpontot csinálnak magukból.
• -          Tudom, hogy szerettek… és ennél rosszabbat el sem tudtok képzelni, mint, ami rám vár. De ezen nem tudtok változtatni.
• -          Harry, nem engedlek ki – emeltem meg a hangomat.
• -          Még szerencse, hogy elmúltam tizenhét, és én hozom meg a döntéseimet. – Halkan beszélt. Nem szájalni akart, csak az igazságot mondta.
• -          Harry… – kezdte James, de fiunk nem hagyta, hogy befejezze.
• -          Három horcrux maradt: Nagini, Voldemort és én. Ha odamegyek, Voldemort kiöli belőlem a saját lélekdarabkáját.
• -          De honnan tudod, hogy nem a te lelkedet veszítjük el?
• -          Mert Voldemort lelke parazita módjára fonódott össze az enyémmel. És a halálos átok a kettő közül azzal végez, amely a születésem után került a testembe.
• -          Harry, kérlek, gondold ezt át – könyörögtem neki.
• -          Amint Voldemort azt hiszi, hogy végzett velem, vissza fogja hozni a testemet, mintegy… trófeát, hogy megtörjön mindenki mást. Elég közel leszek, hogy elvágjam Nagini torkát. Utána pedig már elég lesz a Sötét Nagyúrra koncentrálni.

Láttam rajta, hogy fájnak neki ezek a dolgok. De nem azért, mert tudta, hogy meg kell halnia, hanem miattunk. A fájdalmunk miatt, hogy látnunk kell az élettelen testét.

• -          Voldemort legalább volt olyan kegyes, és nem a teljes iskola előtt akar megölni. Nehezen hinnék el, hogy feltámadok.
• -          James, Merlin szerelmére… mondj már valamit. – James komolyan nézett farkas szemet Harryvel. Percekkel később nagyot sóhajtott, amiből tudtam, hogy nincs jobb ötlete. – Nem! Nem, Harry, nem hagyom…
• -          Anya, anya, anya – próbálta elkapni Harry a kezeimet. Mikor sikerült neki, a szemembe nézett. – Tudom, hogy félsz, de nem fogsz elveszteni. Szerinted apa, a nagyapa, vagy Remus nem rugdosná vissza a lelkemet a másvilágról a testembe, ha valami balul sülne el?

Magamhoz húztam Harryt. Harry átkarolt, és arcát a nyakamba fúrta. Hagyta, hadd emésszem a dolgot. Egy idő után James hámozott le róla. Leültettek apa egyik székébe. A könnyfátyolon keresztül láttam, hogy James is megöleli Harryt.

• -          Ígérd meg nekem, hogy visszajössz – hallottam James hangját.
• -          Megígérem! De kérnék valamit – csuklott el Harry hangja. – Amikor néhány nap múlva a történéseket meséljük Belle-nek és Selenának, ezt a részt hagyjuk ki.
• -          Nehogy megijedjenek?
• -          Persze – vágta rá szinte azonnal. – Nem, igazából attól félek, hogy ha ezt a részt meghallanák, kékre-zöldre vernének mérgükben. – Ezen még nekem is mosolyognom kellett. – Senki más nem tud a tervről. Hermione lehet, összeomlik, Ron pedig fejvesztve nekitámad majd Voldemortnak. Figyeljetek oda rájuk, kérlek.
• -          Úgy lesz – lapogatta meg James a fia vállát. Harry bólintott, majd elindult az ajtó felé, és vissza se nézett.

*///*

-          Harry Potter meghalt. Menekülés közben érte a vég, szökni próbált, amíg ti az életeteket kockáztattátok érte. Itt hozzuk a holttestét, hogy láthassátok, milyen sorsra jutott a hősötök.

Voldemort hangjától zengett az iskola és a környék. Előre nyomakodtam a tömegben, hisz mindenki az udvarra csődült. Az első sorba érve megláttam Voldemortot, mellette Bellatrixot, majd Hagridot… akinek karjában ott feküdt Harry.

• -          Nem! Ne, ne, ne… - sikítottam. Az eszem azt mondta, hogy higgyek Harryben. Nem halt meg, csak halottat játszik. De a szívem… a szívem megszakadt. Mielőtt észrevehettem volna, Hermione állt mellettem egyik oldalt, és átkarolt. Másik oldalról Elena tette ugyanezt. Nem láttam a könnyeimen át, de tudtam, hogy Jamest Sirius próbálja fékezni, mert hallottam a hangját, ahogy csitítja, de felfedeztem a fájdalmat és a kétségbeesést is a hangjában.

Hallottam Voldemortot. Harryt becsmérelte. „Menekülni próbált. A saját bőrét mentette. Magatokra hagyott, védelem nélkül…” Gyűlt bennem a harag. A mellkasom szinte égett a dühtől. Ahogy felpillantottam, még az udvar túlsó felén is tudtam, hogy Voldemort látta a szememben a tüzet. De mielőtt bármit is mondhattam volna, Neville megelőzött. Megígérte Voldemortnak, hogy soha nem hódol be neki. Éljenezte a Dumbledore Seregét, és fellelkesítette a diákokat is. A kezében volt a Teszlek Süveg, ám hirtelen kihúzott belőle egy kardot… nem is akármelyiket, hanem Griffendél Goddrick kardját, amivel azonnal lefejezte Naginit.

Kitört az újabb harc. Mindenki pálcát rántott, és a fehér oldal soha nem mutatott erővel támadt a sötét oldalnak. Talpra álltam, és elővettem a pálcámat. Nem érdekeltek a sérültek. Akkor nem. Nem fogok visszatérni a kastélyba, amikor mindenki itt harcol.

Hosszú percek teltet el, amikor hirtelen felhangzott az ijedt, de egyben örömittas kiáltás.

• -          Itt van Harry! Harry él! Harry! Semmi baja!

Voldemort és emberei megmerevedtek. Mintha sóbálvány átkot szórtak volna rájuk. Ahogy Harry közelebb sétált, kezében pálcával, rettenthetetlen nyugalmával, egy bosszúálló angyalra emlékeztetett. Alig néhány másodpercre nézett ránk, hogy megnyugtasson, tényleg visszatért. Habár a harc hevében eltávolodtunk egymástól, James mégis fél másodperc alatt ott termett mögöttem, és megfogta a kezemet. De én nem tudtam levenni a szememet Harryről. Egy hatalmas kör alakult ki a Roxfort védőiből, illetve a halálfalókból. Középen két ember állt csak: Harry és Voldemort.

A kettejük párbaja hamar eldőlt. A Pálcák Ura képtelen volt megölni igazi gazdáját, és a bitorló ellen fordult. Amikor Voldemort holtan esett össze, a fehér oldal egyöntetűen kiáltott fel. Jamesszel Harry felé futottunk, és két oldalról átöleltük.

Sikerült! A fiam legyőzte a valaha élt leggonoszabb varázslót, míg ő életben maradt.

*///*

Epilógus

A háborúnak két hónapja vége. Azóta ugyan nem állt vissza a rend, de jó úton haladt. Kezdve azzal, hogy James és Sirius visszakerültek az aurorok élére, begyűjtve, és Azkabanba zárva az összes halálfalót. Nos, majdnem.

A Malfoy család kimaradt a listáról. Amivel James nem volt kibékülve, de akárhogy is nézzük, Narcissán még csak rajt sincs a Sötét Jegy. Draco nem kínzott, és nem ölt meg senkit. Lucius volt a kérdéses elem. De a „vallatás” alatt kiderült, hogy közel egy éve nem értett egyet Voldemort döntéseivel. A családja védelmében azonban nem akart dacolni a Nagyúrral.

A Minisztériumban is elkezdődtek a helyreállítások. Legelőször is új Mágiaügyi Minisztert választottunk, aki hosszú idő óta végre érdemes a címére. A Roxfortban is megkezdődtek a restaurálási folyamatok. A falak, az ablakok, a tető és az udvar helyretétele. Igazgatónak Minervát jelölték ki a professzorok. Személy szerint, én is őt választottam volna.

• -          Lily, drágám, nagyon elmerengtél – hallottam meg Dorea hangját. – Merre jársz?
• -          Csak ideges vagyok – tűrtem el egy hajtincset a fülem mögé.
• -          Ugyan, nem kell annak lenned – próbált megnyugtatni anya is, aki néhány méterrel állt mögöttem.
• -          Tudom, hogy nevetséges. Egyszer már átestem ezen, most is menni fog.
• -          Lily, úgy beszélsz róla, mintha a gyógyítói vizsga letételére készülnél. Merlin szerelmére férjhez mész! – jelent meg Elena arcán a levakarhatatlan mosolya.

Miután mindennek vége lett, és foglalkozhattunk a családunkkal, Jamesszel arra jutottunk, hogy megérdemlünk egy kis boldogságot. Végleg felmondtam a Szent Maddalenában, és átkérettem magam a Szt. Mungóba. Hamarosan pedig beköltöztünk a Potter kúriába: James, én és a gyerekek.

• -          Pont azért olyan nevetséges ez az egész – tértem vissza a témára. – Jobban izgulok, mint az első alkalommal, pedig akkor meg voltam győződve róla, hogy James meggondolja magát.
• -          Viccelsz velem? – fordult oda hozzám Dorea. – James volt az, aki majd meghalt aggodalmában, hogy te mondasz nemet. Charlusnak egy fél üveg whiskeyt le kellett nyomnia a gyerek torkán, hogy nyugton maradjon. – Mindannyian felnevettünk az emléken. Ekkor lépett be a szobába Belle, Selena és Nicole, Elena lánya.
• -          Minden kész – jelentette ki Belle. Végignéztem a három drágaságon, és szárnyalt a szívem.

Habár nem akartam újabb nagy felhajtást, a végén kiderült, hogy a második esküvőnk meghaladja az elsőt. Vegyük csak a vendéglistát. Meghívtuk Sirius családját, az összes Weasleyt, a roxforti professzorokat, a teljes Alvarez családot, és úgy mindenkit a megmaradt Főnix Rendje tagok közül. Ekkora eseményhez pedig, három koszorúslány dukált.

Megkérdeztem a lányokat, hogy szeretnének-e rózsaszín koszorúslányruhát hordani, vagy keressünk más színt, de mindhárman a rózsaszín mellett döntöttek. Úgyhogy mindhárman olyanok, akár valami mesebeli tündér.

• -          Gyorsan közeledik az idő. Akkor, ne is húzzuk tovább – állt elém anya. – Az esküvői ruha a „valami új”. – Egy apró ujjú, fehér selyemruha, ami térdig ért. Nem volt rajta semmi díszítés, egyszerű kör alakú nyakkivágással.
• -          Valami régi – lépett hozzám Elena, és tette fel azt a gyöngysort, amit én adtam neki az esküvőjére, mint családi ékszert. Elmosolyodtam.
• -          Valami kölcsönvett – adott át Dorea egy fehér díszkalapot. Nincs brit esküvő kalap nélkül, pláne, ha a menyasszony már nem húsz éves. Óvatosan beletettem kontyba fogott hajamba.
• -          És valami kék – nyújtotta át Selena a virágcsokromat. Fehér liliomok, középen egy szál kék nefelejccsel.

• -          Köszönöm, mindnyájatoknak.

Ekkor újabb kopogás zavart meg minket. Odanézve Harry állt az ajtóban.

• -          Hölgyeim, valaki már nagyon várja a menyasszonyt az oltárnál – mosolyodott el.
• -          Hogyne – kapta fel a fejét Elena. – Ne várakoztassuk a násznépet. Gyerünk, lányok, keressétek meg a partnereiteket!

Mire felkaptam volna a fejemet kettesben maradtunk Harryvel. Fiam közelebb jött hozzám.

• -          Ugye tudod, hogyha apa meglát ebben a ruhában, utasítani fogja az esketőt, hogy rövidítsen a beszédén – szaladt fülig a szája. Megbotránkozó arccal akartam nézni rá, de csak elnevettem magam.
• -          Egek, hát tényleg olyan vagy, mint James ilyen idősen.
• -          Azért csak óvatosan a szavakkal, vagy nem adlak át a vőlegénynek – ingatta előttem az ujját Harry. Megöleltem. – Örülök, hogy végre boldog vagy.
• -          Az vagyok, kicsim – húzódtam hátra, és megsimogattam az arcát. – Nincs több veszély, nincs több harc. Csak te, a húgaid, apátok és én. Ez az, ami számít, és semmi más.

Ahogy kiléptünk a kúriából megláttam azt a sok embert. Mindenki mosolygott, volt aki integetett is. Az oltárnak kialakított boltív alatt pedig ott állt James, aki pont olyan fess és pimasz volt, mint húsz évvel ezelőtt. Megszólalt a zene, ezzel együtt pedig a lányok is elindultak. Elsőnek Selena ment, aki Nicholasba, Siriusék fiába karolt. Utána Belle, akit Diego bátyjának fia kísért, végül pedig Nicole egy olasz fiúval. Kiderült, hogy ez az egy év, amit Svájcban töltöttek a gyerekek, nem volt teljesen hiábavaló. Kezdetnek mindannyian megtanultak olaszul. Nicole pedig szert tett egy udvarlóra Marco személyében, aki a szomszédjuk volt ez idő alatt.

Mi következtünk Harryvel. Az oltár előtt, Harry és James nagy komolyan kezet fogtak, majd Harry leült az első sorba Ron és Hermione közé. Hermione ölében ott ült a kicsi Teddy, Remus és Tonks kisfia. Beálltam James mellé. Egyszerű szertartást kértünk, és azt is kaptuk. Az eskühöz nem írtunk újat, hanem a régit olvastuk fel, mintegy nosztalgiaként, de a végére beleszőttük a gyerekeinket.

A vacsora nagyszerűen zajlott, mindenki jól érezte magát. Rengeteg kép készült, még több sztorit hallottunk és meséltünk. Aztán amikor Sirius elrabolta Jamest, volt időm egy kicsit jobban körbenézni. Megláttam Harryt, ahogy az egyik asztalnál ácsorgott, és mintha nem tudta volna, hogy mi legyen. Odamentem hozzá, és igazam volt. Egyik lábáról a másikra lépkedett, és egy irányba nézett. Ahhoz az asztalhoz, ahol Ginny és Hermione ült.

• -          Csak nem megszeppentél? – kérdeztem tőle mosolyogva, mire felém fordult és értetlen képpel nézett rám. – Itt az alkalom, ragadd meg.

Megpusziltam az arcát, és visszamentem a helyemre. Mielőtt leülhettem volna, meghallottam Sirius felerősített hangját.

• -          Hölgyeim és uraim, boszorkák és varázslók! Engedjék meg, hogy én konferálhassam fel önöknek az ifjú párt az első tánchoz. Kérem, köszöntsék tapssal Mr. és Mrs. Pottert!

Elmosolyodtam, ahogy mindenki tapsolni kezdett, majd megláttam Jamest, amint a tánctér szélén várt rám. Odasétáltam, kezemet az övébe raktam, és hagytam, hogy vezessen.

• -          Sirius sosem unja meg ezeket az apró cseleket, ugye?
• -          Nem – sóhajtott vigyorogva James. – Pedig hidd el, ígértem már neki mindent, hogy befejezze.

Lassan andalogtunk a zene ütemére. Kezem a kezéből a nyakára csúszott, az ő karjai pedig átölelték a derekamat. Egy idő után többen is megjelentek mellettünk a parketten. Ahogy a tér megtelt táncolókkal olyan nyugalom járt át, aminek már az idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára.

• -          El sem hiszem, hogy igazad lett – néztem fel Jamesre. Összeráncolta a homlokát.
• -          Mivel kapcsolatban?
• -          Tényleg megvan mindenünk. Egészséges gyerekeink, akik nem csak szépek, de okosak és bátrak.
• -          Nem mellesleg pedig híresek – egészített ki James.
• -          Igen, híresek is. És mi is itt vagyunk egymásnak.
• -          Itt is leszünk még vagy száz évig.
• -          Remélem beleszámoltál néhány újabb válást – emeltem meg egyik szemöldökömet, mire csókkal fogta be a számat.
• -          Hallgass! – suttogta az ajkaimra. – Soha többet nem engedlek el magam mellől.
• -          Ezt vehetem ígéretnek?
• -          Eskünek is.
• -          Szereltek, James!
• -          Én is szeretlek, Lily!

 Vége