43. A végjáték elkezdődött

Harry kimenekítése a Privet Drive-ról, illetve Bill és Fleur esküvője az Odúban. Mindez Lily szemszögéből. Utolsó előtti fejezet.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

• -          Nem tetszik ez nekem – mondta anya már vagy huszadjára. Sóhajtottam. Nekem sem tetszett, de ez volt a legjobb esélyünk.
• -          Nagyi, ne aggódj – próbálta nyugtatni anyát Harry. – Nézz körül! Mindenki azért van itt, hogy engem védjen.

Igaza volt. Sokan gyűltünk össze a Privet Drive-on. Jamesszel rájöttünk, hogy Spanyolországban sem volt biztonságos. A halálfalók mind tudták, hogy kicsoda Harry, teljesen mindegy volt, hogy Alvarez, vagy Potter néven élt. Úgyhogy beköltöztünk Petuniáékhoz. Nem mondanám, hogy a Dursley család nagyon örült volna nekünk, de kénytelenek voltak befogadni.

Nem csak azért, mert rokonok voltunk, hanem mert a védőbűbáj, amit rájuk bocsátottam, amikor kiléptem a Roxfort kapuján, csak Harry tizenhetedik születésnapjáig tartott. Amikor apa eljött hozzám Perselusszal, hogy elmondják, veszélyben vagyok, akárcsak az akkor még meg sem született gyermekem, tudtam, hogy ha velem történik valami, Petuniáéknál lenne a legnagyobb biztonságban. Egy mugli családban Voldemort sosem kereste volna Harryt. Úgyhogy megeskettem apámat, hogy történjen bármi, nem mondja el Jamesnek az igazgat, mert akkor az addigiaknál is nagyobb veszélybe került volna, hanem a nővéremhez viszi a kicsi Harryt. Hát így került a Dursley családra védő bűbáj. Ami a mai estén lejár.

Már elbúcsúztunk Petuniáéktól, akiket a Főnix Rendje elszállított egy biztonságos helyre. Most próbálom rávenni anyámat, hogy fogja a lányokat, és ő is induljon. De… makacs, mint a hippogriff.

• -          Anya, minden rendben lesz. Amint elüti az óra az éjfélt, hét Harry fogja elhagyni a házat. Még mi sem biztos, hogy tudni fogjuk, melyik az igazi – mondtam el neki a tervet már ötödjére.
• -          Amikor legutóbb azt mondtad, hogy ne aggódjak, meghaltál! – nézett a szemembe, és láttam, hogy könnyesedik be a pillantása. Akartam mondani valamit, de torkomra forrt a szó. Még szerencse, hogy James segített.
• -          Viola, megígérem neked, hogy senkinek sem esik baja. Főleg nem Harrynek és Lilynek. De ahhoz, hogy koncentrálni tudjak az ő védelmükre, tudnom kell, hogy a lányaink biztonságban vannak, úgyhogy kérlek… induljatok.

James mindig is jól kijött anyámmal. Persze anyának voltak fenntartásai vele szemben, hisz, ki másnak sírhattam volna el a szerelmi bánatomat még iskolás koromban, ha nem neki. De anya szerette Jamest, és bízott benne. Egészen addig, amíg el nem váltunk. Amióta pedig megtudta, hogy ismét együtt vagyunk, kimérten viselkedett, de láttam rajta, hogy oldódik. Bármit megtenne azért, hogy biztonságban legyünk, nem mellesleg boldogok.

Apa halála őt is megviselte. Habár már rég nem kötötte össze őket semmilyen szerelmi szál, de tisztelték és szerették egymást, mint egy barátot.

Annak érdekében, hogy Belle és Selena biztonságban legyenek, elhagyják az országot anyával. James szülei közel tíz éve Svájcban éltek. Úgy gondoltuk, az a legjobb döntés, ha megkérjük Doreat és Charlust, hogy fogadják be őket. James szülei azonnal beleegyeztek.

Az elmúlt két évben többször is találkoztam velük. Mikor megtudták, hogy Harry igazából az unokájuk, Charlus csak hápogott, Dorea viszont elsírta magát, és azt hajtogatta, hogy „Tudtam”. A szívem szakadt meg. Tudtam akkor is, akár csak ma, hogy azért titkoltam el ezt a tényt előlük, hogy megvédjem őket. De akárhogy is nézzük, közel tizennégy évre elvettem tőlük az unokájukat. Természetesen mérgesek voltak rám, de egy rossz szavuk sem volt hozzám. Amikor pedig bemutattuk nekik Selenát… nehéz lenne azt mondanom, hogy teljes mértékben megbocsátottak, de egy lépcső után csak egy újabb következhet. A lényeg az, hogy a lányokért, anyámért, Petuniáékért és James szüleiért nem kell aggódnom.

Harry már más téma. Tudom, hogy készül valamire. Anyai megérzés, illetve a tudat, hogy magába zárkózott az elmúlt hetekben. Ilyet akkor szokott csinálni, ha olyat tesz, amit nem engedek meg neki. Félek, hogy ebből mi következik. Azt hiszi, hogy mindent meg tud oldani egymaga. Nehezen ismerem be, de a Roxfortban töltött idő alatt bebizonyította, hogy ez bizony így van.

• -          Lily – szólított meg James, miközben megsimogatta a vállamat. – Mire gondolsz?
• -          Harry tervez valamit.
• -          Igen, én is azt hiszem.
• -          Nem tudom, mit tegyek. Mivel vehetném rá, hogy ne csináljon semmit?
• -          Ismered, jobban, mint bárki más… nem fog egy védett szobában üldögélni, míg mindenki más kockára teszi az életét Őérte.
• -          De még csak egy gyerek.
• -          Nem – emelte fel a fejemet az államnál fogva, hogy a szemébe nézhessek. – Attól a pillanattól kezdve, hogy először találkozott Voldemorttal a Roxfortban, már nem gyerek.
• -          A fenéket nem – támadt fel a haragom, hogy nem érti meg. – Csak tizenhét éves.
• -          A varázslók törvényei szerint mától már felnőtt.
• -          Az én fiam…
• -          Akárcsak az enyém – fogta satuba az arcomat. – Nem engedem, hogy megsérüljetek. Ha ehhez az kell, hogy leláncoljam ezt a makacs kölyköt és a pincébe zárjam, akkor az lesz belőle. – Sóhajtottam egyet, és megérintettem az egyik kezét.
• -          A legjavából Potter a gyerek. Pont olyan kibírhatatlanul önfejű, mint te.
• -          Köszönöm szépen, ez most kellett – húzódott széles vigyorra a szája, majd egy apró csókot nyomott a számra.
• -          Ideje elindulnunk – jött oda hozzánk anya.

Bólintottam. Szorosan megöleltem, majd a lányokat is. Mindketten erősek voltak. Belle elejtett egy-két könnycseppet, amit James letörölt neki, és megígértette vele, hogy vigyáz Selenára és anyára. Belle bólogatni kezdett. Selena hosszan hozzám bújt, és éreztem a bőrömön, hogy ő is sír. Elhúzódtam tőle, megsimogattam a haját, és az arcát, majd rákezdtem arra közmondásra, amelyet pólyás kora óta Diego mondogatott neki, amikor szomorú volt.

• -          Si lloras porque se ha puesto el sol…
• -          … los lagrimas no te dejaran ver la estrellas!* - fejezte be ő szipogva.

Mikor Jamesszel cseréltünk, és én öleltem át Belle-t, ő pedig Selenát, láttam rajta is, hogy nagyon nehezen viseli az elszakadást. Harry egészen a hátsó ajtóig kísérte őket, ahol mindketten átkarolták, majd anyával együtt eltűntek néhány rendtag kíséretében.

Nagyot sóhajtottam. James átölelt, és a hajamat kezdte simogatni. Néhány pillanat múlva Alastor Rémszem Mordon, az igazi, jelent meg, hogy itt az ideje elkészülni. Nem maradhattam tovább. Az volt a terv, hogy néhány önkéntes eltereli a halálfalók figyelmét, amíg Harry eljut a Weasley házhoz, vagy ahogy ők hívták Odú. Kísérőnek Hagrid jelentkezett. Az elején James és én is azt mondtuk, hogy mi visszük, de a többiek meggyőztek minket, hogy az túl feltűnő lenne. Arra senki sem gondol, hogy Hagrid segítségével menekítjük Harryt. Magamhoz hívtam Harryt, és úgy öleltem, hogy azt hittem megfojtom. Éreztem, hogy Harry nehezen vesz levegőt, de nem panaszkodott. Megvárta, míg megnyugszom.

• -          Az Odúban foglak várni. Ne merészelj elszökni, megértetted?! Ha nem leszel Mollyéknál a megbeszéltek szerint…
• -          Ott leszek! – Harry nem hagyta, hogy befejezzem. – Csak ne nyúlj a kviddics kártyáimhoz – kérte esdekelve. Tudom, hogy mérgesnek kellett volna lennem, amiért ennyire nem veszi komolyan a dolgokat, de azt is, hogy csak engem akart megnyugtatni ezzel az álcával. Adtam neki két puszit, és hátraléptem, hogy James is megölelhesse.
• -          Nem lesz semmi baj! Hagrid vigyáz rád! – mondta James.
• -          Tudom. Ronéknál találkozunk – válaszolta Harry. James is elengedte, megsimogatta az arcát, majd mellém lépett. Mintha ólomsúlyúak lettek volna a lábaim. Alig tudtam mozogni. James átkarolta a derekamat, hogy vezessen. Még szerencse… de megfordultam.
• -          Szeretlek, kicsim. – Harry elmosolyodott, és bólintott.
• -          Tudom. Én is szeretlek… mindkettőtöket. – Éreztem, hogy James izmai hirtelen feszülnek meg körülöttem. Felnéztem rá. Az arca egyszerre mutatott hitetlenkedést és örömöt. A nagy James Potter kivételesen nem tudott megszólalni. Nyelt egyet, és bólintott. De úgy láttam, Harrynek ez tökéletesen elég volt. Ismét átkarolt, és kiléptünk a házból.

*///*

Amikor megérkeztünk az Odúba, Molly már várt minket. Azonnal teával kínált, süteménnyel, és arra buzdított, hogy üljünk le. De képtelen voltam. Fel-alá járkáltam a konyhában, ahol segíteni szerettem volna Mollynak, de annyira remegett a kezem, hogy több kárt okoztam volna, mint jót. Elena ott volt mellettem, és ő is pont ennyire aggódott. Az ikreket már egy nappal korábban elküldte Doreahoz és Charleshoz.

• -          Molly, nem tudom, mivel tudnám meghálálni a segítségeteket, a tiedet és Arthurét…
• -          Ugyan, Lily, ez a legkevesebb, amit megtehetek.
• -          De akkora veszélyt hoztunk a fejetekre, amikor nektek is itt vannak a gyerekeitek – mondtam, majd hirtelen megálltam, mintha megütöttek volna. – A gyerekek. Merlinre, hogy lehettem ilyen felelőtlen, a gyerekeitek… Az ikrek is ott vannak az ál Harryk között, akárcsak Ron. Mit képzeltem…
• -          Lily! – Molly nagyon hamar ott termett mellettem, és megragadta a karomat. – Ismerem a gyerekeimet, egyiknek sem lesz az égvilágon semmi bajuk. Annyi szorult helyzetből húzták ki magukat, hogy se szeri se száma. Harryre pedig már mindannyian úgy gondolunk, mint családtagra. Akkor lettem volna egy idióta, ha nem teszem meg ezt Harryért és értetek.

Jól estek Molly szavai, de nem nyugtatott meg. Nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy mit fogok tenni, ha valamelyik Weasley gyerekkel történik valami.

• -          Itt jönnek – szólalt meg Elena, ahogy Molly órájára mutatott. Mind a három Weasley fiú közeledett.

Kirohantam a konyhából. Az ajtó abban a pillanatban vágódott ki. Harry és Ron közrefogta az egyik ikret. Vérzett a feje. Azonnal odafutottam. Letették a kanapéra, magam felé fordítottam a fejét.

• -          Mi történt? – kérdezte Sirius.
• -          Perselus – mondta Harry, ahogy nyelt egyet. – Sectumsemprával találta el.
• -          Nem vészes – próbáltam megnyugtatni a többieket. – A fülét sajnos nem tudom megmenteni, de úgy nézem, mindenhol máshol ép. Fel fog épülni. – Molly lépett oda hozzánk, és megsimogatta a fia arcát. – Molly, én annyira sajnálom… - kezdtem bele, miközben a torkomba akkora gombóc nőtt, hogy azt hittem megfulladok a bűntudattól.  Ekkor a sérült iker megszólalt, elsütött egy viccet, és mindenkinek egy hatalmas kő esett le a szívéről. Molly pedig felém fordult.
• -          Nos, mostantól legalább meg tudom különböztetni őket.

*///*

A Weasley család legidősebb fia házasodni készült. Az esküvőt a hétvégére tervezték. Mivel Mollyék nyakán maradtunk Elenával, hogy ne legyünk tehetetlenek, Mollynak segítettünk. Pontosabban szólva, én készítettem a süteményeket és a tortát, Molly az ételeket, Elena pedig minden mást, ami csak az esküvővel kapcsolatos: ültetés, díszítés, programterv.

Az esküvő napja hamar eljött. Mivel rengeteg munkánk volt, addig se töprengtem a közelmúlt eseményein. Fogalmam sem volt, mikor fogom legközelebb látni a lányokat. Nem tudtam, mit várjak a jövő héttől. Rettegtem. De nem voltam egyedül. Ezúttal nem. James állandóan körülöttem volt. Ha nem Siriusszal és Remusszal okoskodtak ki valami tervféleséget, akkor körülöttem sündörgött. Egy nappal az esküvő előtt Mollynak szó szerint ki kellett rugdosnia a konyhából.

A nagy napon a nekünk kirendelt szobában álltam egy álló tükör előtt. Hajamat laza kontyba fogtam, és kevés sminket tettem fel. Egy vörös egészszoknya volt rajtam, ami a térdemig ért, csónak nyaka volt és apró ujja. Nem volt rajta semmilyen díszítés, csupán a bal oldalra varrtak egy masnit. James évfordulós ajándékát viseltem, a fehérarany nyakláncot a rubintokkal. Ahogy megérintettem a köveket elmosolyodtam. Szerettem ezt a férfit. Diegot is szerettem, és a mai napig elfacsarodott a szívem, ha csak eszembe jutott. Boldogok voltunk együtt, de bárhogy is próbálkozott, Diego nem volt James. Én pedig őt szerettem tiszta szívemből.

• -          Gyönyörű vagy – hallottam James hangját. Hátrafordultam, és Jamest találtam az ajtóban. Fekete-fehér dísztalárjában elképesztően elegáns volt, de a vörös nyakkendő, amit felvett, mintha megfiatalította volna. Elmosolyodtam.
• -          Déjá vu érzésem van. – Láttam, hogy az ő szája sarka is megremegett. Közelebb lépett.
• -          Nekem is. Mikor volt? Tizennégy éve, igaz? Elena és Sirius esküvőjén, pontosan így álltunk egymással szemben. Akkor is vörösben voltál.
• -          Neked pedig vörös volt a nyakkendőd.
• -          Nos, Elenából könnyű volt kiszedni, hogy miben leszel – jelent meg egy féloldalas mosoly az arcán. Alig egy karnyújtásnyi hely választott el minket. Felnéztem rá. Szemében szerelmet láttam, akárcsak évekkel ezelőtt. – Sokszor megfordult a fejemben, mi lett volna velünk, ha akkor elmondtad volna, hogy van egy fiunk. - Nyeltem egyet, és visszafordultam a tükör felé. – Nem hibáztatlak, Lily. Már nem.
• -          Fogalmad sincs róla, hányszor akartam megjelenni az ajtódban, hogy mindenről beszámoljak… mindenről. De féltem. Annyira féltem, hogy azzal csak tönkreteszek mindent. Hogy Voldemort végez veled, hogy Harry… - James a hátam mögé lépett, átkarolta a derekamat, és a nyakamba fúrta az arcát. Felsóhajtottam.
• -          Ez már mind a múlt – mormolta a bőrömbe. – Szeretném, ha elhinnéd, hogy túlléptem ezen. A titkokon, a … múlt döntésein.
• -          Tudom, mindent megbeszéltünk már – döntöttem hátra a fejemet a vállára. Becsuktam a szememet, és csak élveztem a pillanatot. Bárcsak örökké tartott volna.
• -          Lenne itt valami neked. – Hangja hozott vissza a valóságba. Kinyitottam a szeme, és a tükörben megláttam. A kezében… az eljegyzési és a jegygyűrűnk volt. Hirtelen nem tudtam megszólalni. A kezéről a szemébe néztem. Nem mosolygott… teljesen komoly volt. – Kezdjük elölről! Mint egy család.

Megfordultam. Még mindig nem tudtam megszólalni, a szám kiszáradt, a torkom pedig kapart. Csak kinyújtottam a kezemet, és hagytam, hogy James felhúzza rá a gyűrűket, majd megismételtem ezt vele is.

• -          Megtartottad – volt az első szó, amit ki tudtam nyögni.
• -          Visszaadtad. Azt mondtad, adjam annak, akit teljes szívemből szeretek. Senki mást nem szerettem úgy, mint téged. Téged illet.
• -          Amikor láttam Adalide gyűrűjét, ami nem ez volt… azt hittem, talán eladtad.
• -          Ugyan – horkantott fel James. – Adalide egy… teljesen más fejezete volt az életemnek.
• -          Köszönöm – mondtam, majd lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. James kezei átkarolták a derekamat, majd az egyik elkezdte simogatni a hátamat. Már épp bemelegedtünk volna, amikor meghallottuk Harry hangját.
• -          Anya, segítenél a… - Jamesszel abbahagytuk a csókot, kicsit eltávolodtunk egymástól. Harry láthatólag zavarba jött, de nem fordult el. Ahogy a kezére néztem, megláttam benne egy nyakkendőt.
• -          Diego nem tanított meg téged nyakkendőt kötni?
• -          De igen, nyolc évesen – kezdett puffogni. – Azóta egyszer sem kellett pingvinnek öltöznöm. – Már éppen indultam volna, hogy megcsináljam neki, amikor Jamesre néztem. Hirtelen eszembe jutott valami.
• -          Gyere ide – kértem Harryt, aki közelebb is jött. Átvettem tőle a ruhadarabot, és Jamesnek nyújtottam. – Apád nagyobb segítség lesz, mint én.

James elvette tőlem, majd Harry felé fordult. Harry… kíváncsi volt. Megpusziltam Harryt, és elsétáltam. Az ajtóból még visszanéztem, és láttam, hogy James átveti a nyakkendőt Harry nyakán, és elkezdi magyarázni neki, mit és hogy kell. Elmosolyodtam, és magukra hagytam őket.

*///*

Még az esküvő előtt, megjelent Scrimgeour, a mágiaügyi miniszter. Apám végrendeletének ügyében járt az Odúban, amit nem értettem, hisz a temetés után azonnal átadott nekünk mindent, amit apám ránk hagyott. Ezek szerint mégsem. Hermione egy könyvet kapott, Ron egy önoltót, Harry pedig egy cikeszt. Úgy láttam a miniszter vár valamit, hogy történjen, és amikor semmi sem történt, csalódott volt, és hamar távozott.  Láttam a gyerekeken, hogy ők is úgy hiszik, apám nem véletlenül hagyta rájuk ezeket a holmikat.

Ismertem ezt a három gyereket. Hat éve elválaszthatatlanok. Már a sajátjaimként gondolok a másik kettőre is. Tudom, mikor hazudnak, mikor titkolóznak, mikor van valami problémájuk. Abban a pillanatban, mikor összenéztek tudtam, hogy Harry nincs egyedül. Akármit is talált ki, hogyan fog megvédeni mindenkit, ők ketten benne voltak. Egyrészt mérges voltam rájuk, hogy mindannyian ilyen makacsak. Másrészt megkönnyebbültem, hogy Harry mellett vannak. Igazi barátok, akikre ezekben az időkben nagyobb szükség van, mint bárki másra.

A ceremónia egyszerű volt, de gyönyörű. A menyasszony francia ízlése persze mindenből visszatükröződött, de mégis örültem ennek a kis boldogságnak. James végig ott volt mellettem, és Sirius szavaival élve: „Ha már itt van az eskető, a vendégsereg, az étel, és mindenki ki van öltözve, mi mért nem házasodunk össze ismét?” Ötletnek nem volt rossz, és alig vártam, hogy ismét felvehessem a Potter nevet, de nem akartuk elterelni a figyelmet a fiatal párról. Úgyhogy csak mosolyogtunk.

Minden tökéletes volt. Molly ételei egyszerűen elképesztőek voltak. Mintha valami szakácskönyvből ugrottak volna elő. A desszerteket is mindenki dicsérte, aminek nagyon örültem, hisz, régen sütöttem már ennyi emberre. Aztán eljött a nagy meglepetés ideje. Mollyval előhoztuk Harry ajándékát. Molly nem akarta, hogy ne legyen megünnepelve Harry szülinapja, hisz csak egyszer lesz valaki nagykorú. Ezért sütöttünk neki egy cikesz alakú tortát. Harry, Ron és az ikrek teljesen odáig voltak az élethű, felnagyított változatért. De sajnos már nem tudtuk megkóstolni. Kingsley patrónusa robbant be közénk, figyelmeztetve minket a halálfaló veszélyre. A násznép felugrott, és menekülni kezdett. James azonnal megragadta a karomat, és Harryt kezdtük keresni a tekintetünkkel. Pillanatokon belül fekete csuklyás alakok tucatjai jelentek meg az Odú körül. Ahogy kapkodtam a fejemet megláttam Harry fekete fürtjeit. Hermionét fogták közre Ronnal, majd amint kiértek a hoppanálást gátló akadály területéről, eltűntek a szemem elől.

*Ha azért sírsz, mert lement a nap, a könnyeid miatt nem fogod látni a csillagokat!

42. Apja-fia csevej

James szemszöge

Füst, romok és a vér szaga terjengett a Roxfort falai között, amikor megérkeztünk. Pálcámat magam előtt tartva rohantam a folyosókon egyenesen a villámsújtotta toronyba. Mögöttem aurorok tucatjai követtek árnyék módra, majd ahogy leválltak tőlünk egy-egy emeleten alig öten maradtunk, amikor elértük célunkat. A kőlépcsőn rohantam fel, akadozva szedtem a levegőt. Nem tudtam másra gondolni, csak Harry patrónusára.

*///*

Lilyvel épp az étteremből értünk haza. Különleges este volt az aznapi. Pontosan tizennyolc éve kértem meg a kezét… itt a Roxfortban. Kinyitottunk egy üveg pezsgőt, hogy ünnepeljünk és átadtam neki az ajándékomat. Egy fehérarany nyaklánc volt, mely kígyóként tekergőzve vonta körbe a rubint ékköveket. Lily teljesen elájult tőle, meg persze a szememre vetette, hogy egy vagyont dobok ki az ablakon, hisz az átlag hétköznapokon nem is tudja hova  hordhani. Kijelentettem, hogy nem is azt szeretném, ha az ispotályban mutogatná, de a mai éjszakán csak ezt akartam volna látni rajta. Elmosolyodott, megcsókolt és az ölembe ült. Csókcsatánk az utolsó szuszig tartott. Negyven évesen úgy éreztem magam, mintha húsz éves lennék. Átkaroltam, és közelebb húztam magamhoz, hogy már egy levegőnyi hely sem volt köztünk. Kitapintva a ruhájának cipzárját, lehúztam és kibújtattam belőle a karjait. Erre egy kicsit eltávolodott tőlem. Haja, amit a vacsorára laza konytba fogott, most előre hullot, függönyt képezve körénk. Szeme ragyogott, majd halk hangon azt suttogta: „Ha csupán a nyakékre vagy kíváncsi, az új fehérnemű szettemet nem is kell látnod.”

Szeretem ezt a nőt. Szerettem gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként, és most, két válás és három gyerek után úgy szeretem, mint soha senkit. Ő pedig viszont szeret.

Mielőtt jobban nekilendülhettünk volna az éjszakának, egy patrónus közénk került. Pontosabban szólva egy szarvas vágtatott át a falon, és Harry hangján szólalt meg. Harry kétségbeesettnek hangzott, zavartnak. Ahogy meghallottuk az üzenetét, mi is átéreztük ezeket. Halálfalók támadták meg a Roxfortot…

*///*

Magamra kaptam a cipőmet és a taláromat, kértem Lilyt, hogy menjen el Elenáért, majd kirobbantam a házból. Amíg a hoppanálási ponthoz értem, patrónust küldtem Siriushoz és az aurorkapitányságra. A Roxfort előtt találkoztam legjobb barátommal és a csapatommal. Néhány csapattag  elmondta, hogy szinte abban a pillanatban, amikor az én patrónusom megjelent a Minisztériumban három másik futott be azoktól az auroroktól, akik a Roxfortban tartózkodtak, megerősítve az én információimat. Azonban arról senki se tudott tájékoztatni, hogy kerültek ezek a szörnyetegek az iskola falain belülre.

Ahogy az utolsó lépcsőfokra ráléptem Harryt láttam meg először. A korlát kitört, ő pedig a mélybe bámult. Odarohantam hozzá. Ahogy meghallotta a lábdobogást, megfordult. Könnycsíkos volt arca. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a nyakamba vetette magát. Megrökönyödtem egy pillanatra. A nyáron elkezdtük megismerni egymást, úgy igazából… apa a fiát. De a kézszorítás, a váll-lapogatás, vagy egy-egy vidámabb pillanatban a hajborzolás volt a legközelebbi érintés, amit váltottunk. Ám most nem teketóriáztam. Átöleltem, és a földön gubbasztottunk, amíg Harry meg nem nyugodott. Hamarosan Sirius is odalépett hozzánk.

*///*

A Minisztérium felbolydult, mint valami hangyaboly. Miután össze tudtuk szedni azokat az aurorokat, akik a támadásban nem estek el, valamint a diákokat, akik láttak, hallottak, tudtak valamit, visszamentünk az Aurorparancsnokságra. Mindenkit egy kérdés foglalkoztatott, miközben a dolgát tette: „Mi lesz a mi válaszunk erre a lépésre?”

Ahogy beléptünk az ajtón, megláttam Lilyt és Elenát. Ők is észrevettek minket és elindultak felénk. Mindketten megölelték Harryt. Hogy eltereljem magunkról a figyelmet, bekísértem Lilyt és Harryt az irodámba, elővettem az íróasztalom mögül a széket, és az egyikre leültettem Harryt, a másikra pedig Lily telepedett. Sirius becsukta az ajtót, nekidőlt, és átkarolta az előtte álló Elena derekát. Én az asztal oldalának dőltem, és vártam. Vártuk, hogy Harry összeszedje magát, aztán beszélni kezdett.

• -          Délelőtt a nagyapa megkeresett, és megkért, hogy menjek el vele valahová. Se a Roxfortban nem tudtam kiszedni belőle, hogy hova megyünk, se azon a szigeten nem tudtam, hogy hol vagyunk. A lényeg, hogy a nagyapa megszerzett egy újabb horcruxot. Amikor visszahoppanáltunk a Roxforthoz, már este volt, de láttuk, hogy a Sötét Jegy jelent meg a kastély fölött. Valamiért a nagyapa azonnal a villámsújtotta toronyba sietett, én meg követtem. Alig álltunk ott fél percet, amikor azt mondta, hogy értesítselek titeket. Majd valami varázslatot bocsátott rám, mert nem tudtam mozogni. Megjelent Draco Malfoy. Kirepítette a nagyapa kezéből a pálcáját, majd elmondta, hogy a volt-nincs szekrény segítségével halálfalókat engedett be az iskolába. Erre a végszóra érkezett meg Greyback és a Carrow testvérek. Elkezdték bíztatni Malfoyt, hogy ölje meg a nagyapát, de ő csak fenntartotta a pálcáját, és nem csinált semmit. Hamarosan ott termett Perselus, aki… bevégezte Malfoy feladatát, és… kilökte a nagyapát a toronyból. Amikor… a nagyapa földet ért, a varázs megszűnt, és utánuk eredtem. De Perselus visszalökött, és bezárta a torony ajtaját. Majd mind eltűntek.

Ahogy Harry befejezte, csend ereszkedett a szobára. Harrynek újra folyni kezdtek a könnyei, de dühösen letörölte őket. Ellenben Lily zokogni kezdett. Elena kibújt Sirius öleléséből, és Lilyhez ment, majd átkarolta.

Összenéztünk Siriusszal. Mi már tudtuk, hogy az igazgató halott. A kastély köré küldött új csapat találta meg a holttestét. Nehéz volt elhinni, hogy az idős varázsló ne legyen közöttünk. Kölyökkorunkban, amikor a prefektusok és professzorok büntető munkára küldtek minket, ő csak nevetett a vicceinken. Ő tartotta a legviccesebb és egyben a legrövidebb beszédeket. Egy lángelme volt. A Főnix Rendje létre se jött volna nélküle. Nélküle… a professzor nélkül, mi már mind halottak lennénk. Annyi embert védett meg, köztük a nebulókat is. Mi lesz most az iskolával igazgató nélkül?

*///*

Albus Dumbledore professzor temetésére egy hűvös reggelen került sor. Ő volt az egyetlen varázsló, akinél nem volt kérdés, hogy hova temessék. Dumbledore nélkül nincs Roxfort. Tisztelettel és szeretettel bánt mindenkivel életében, a diákok és kollégái pedig imádták. Sírhelyet emeltek neki a roxforti tó partján, ahová a testét és a pálcáját temették. A Roxfort hatalmas udvara telve volt boszorkányokkal és varázslókkal, fiatalokkal és idősekkel, fehér és sötét mágusokkal. A szertartás lezárásával a tömeg oszolni kezdett. Alig egy maroknyi ember maradt a sír mellett.

A roxforti professzorok biztosítottak minket, hogy nem zárják be az iskolát. Azt még nem tudták, hogy ki lesz az új igazgató, de egy teljes nyári szünet állt a renelkezésükre, hogy ezt kiokoskodják. Természetesen se Harryt, se a lányokat nem engedjük vissza a Roxfortba. Most, hogy az egyetlen ember, aki képes lett volna megvédeni őket halott, nem fogjuk kockáztatni az életüket.

Hátranéztem a vállam felett, és megláttam Harryt Hermionével és a legfiatalabb Weasley fiúval. Mindannyian össze voltak törve, mégis úgy álltak ott, mint a sziklák. Mindhárman eltökéltek voltak. Láttam rajtuk, hogy készülnek valamire, de fogalmam sem volt, hogy mire.

A temetés után Godrick’s Hollowba hoppanáltunk, felvettük a már előre összekészített csomagokat, és beállva a kandallóba Valenciára gondoltunk. Nem maradhattunk Londonban. Voldemortnak még nincs meg az ereje, hogy a Minisztériumot is bevegye, de minket minden további nélkül meg fog keresni. Nem akartunk közel lenni a halálfalók fészkéhez, úgyhogy a nyárra visszaköltöztettem a családot. Lily nem örült neki, de nem adtam fel a pozíciómat. Abban a káoszban, ami a következő hónapokban uralkodni fog, szükség lesz mindenkire, aki csak képes harcolni Voldemort ellen.

Teltek a napok, Harry szótlan volt, és állandóan úgy nézett ki az ablakon, mintha valamin nagyon törné a fejét. Egyik nap bementem a szobájába, és ugyanígy találtam rá.

• -          Ha továbbra is összehúzod a homlokodat idő előtt ráncos leszel – dőltem neki az ajtónak. Úgy tűnik tényleg megzavarhattam valamiben, mert összerándult, és hirtelen fodrult felém. – Minden rendben?

• -          Hogy lenne rendben? A nagyapa halott, nem tudunk semmit a további horcruxokról, Voldemort hatalma csak egyre nagyobb lesz, én pedig nem tudom, mit csinálhatnék.

• -          Semmit. Eddig se a te dolgod lett volna mindenkit biztonságban tartani, most meg pláne nem az.

• -          De én vagyok az, aki kell neki! – emelte meg a hangját Harry, miközben két karját oldalt széttette. – Mindig is én voltam. Addig nem nyugszik, míg én élek.

• -          Ami nem fog változni, mert nem hagyom, hogy bármi bajod essen.

• -          Nem érted, ha veletek maradok mindenki veszélybe kerül, a lányok és anya…

• -          Harry, nincs ezen mit vitatkozni. Együtt erősebbek vagyunk. Nem fogom hagyni, hogy  kisétálj az életünkből! Szerinted, ha eltűnnél, azzal segítenél valakin is? Nem fog az élet tovább folytatódni, ha lelépsz.
• -          Nem tudhatod. Lehet, hogy Voldemort szimplán békén hagy titeket, és minden erejével rám koncentrál majd.
• -          Harry, az a szörny el fog jönni értünk, akár itt leszel, akár nem. Tudja, hogy nem hagynád cserben anyádat és a húgaidat. Elkapja őket, és végez velük, ha nem merészkedsz elő.
• -          És mit akarsz, mit tegyek? Pontosabban mi a te terved? Fidelius bűbáj alá bújunk, amíg a Rend legyőzi a halálfalókat?
• -          Miért is ne?
• -          Mondjuk mert ezelőtt se sikerült! – kelt ki magából Harry. – Anya meghalt, te pedig nem voltál ott velünk!
• -          Nem történik meg újra, nem hagyom…
• -          Már akkor sem kellet volna – vett vissza Harry a hangjából. – Ha nem váltok el anyával, lehet, hogy az egész nem történik meg. Lehet, hogy akkor egy családként éltünk volna.

Harry hangja a végére elcsuklott. Megrendülten néztem rá. Sosem beszéltünk még erről. Akárhányszor szóba került az a tizenöt évvel ezelőtti éjszaka, Harry témát váltott. Mintha nem lett volna fontos. Én pedig nem erőltettem. Egy kimondatlan egyezség volt köztünk. Felejtsük el a múltat, és koncentráljunk a jelenre. Hiba volt. Ez a tüske még mindig Harryben lakozott.

• -          Miért engedted el? – kérdezte Harry.

Lily és a lányok Diego szüleinél voltak. Harry nem akart most találkozni senkivel, ezért maradt a házban, én pedig nemrég értem vissza Londonból. A ház üres volt, nyíltan beszélhettünk.

• -          Tudtam, hogy ha kényszerítem Lilyt, hogy maradjon velem, csak még jobban meggyűlöl. Azzal, hogy adtam neki egy kis időt, azt hittem átgondolja a dolgokat. Én pedig el tudom kapni azt az utcalányt, és kiszedhetem belőle, kinek dolgozott, és miért. De bárhogy kutattam, kerestem két éven keresztül, nem találtam – odasétáltam az ágyhoz, és leültem rá. – Tudtam, hogy Lily még mindig szeret. Elena és Sirius esküvőjén egy rövid ideig tudtunk beszélgetni. Ugyanúgy megremegett az érintésemre, nem szakadt ki az ölelésemből, amikor átkaroltam. De valamiért nem volt hajlandó adni egy új esélyt. Akkor azt hittem, hogy azért, mert talált valaki mást. Valakit, akit látatlanban is gyűlöltem, mert elvette tőlem őt. Megtettem mindent, hogy megpróbáljam visszahódítani. De nem hagyta. – Rövid csend ereszkedett a szobára.
• -          Miért? Ha szeretett, akkor miért nem hallgatott meg? Miért nem hitt neked?
• -          A múltam miatt.
• -          Ezt nem értem. – Harryre néztem, aki az ablakkeretnek dőlt. A hasonlóság leírhatatlan volt. A haja és az alkata. Kiköpött olyan volt, mint én. Azt leszámítva, hogy a szeme zöld volt, és a szemüvegét gyakran cserélte le kontaklencsére.
• -          Amikor annyi idős voltam, mint te most, a fél Roxfort megfordult az ágyamban. – Harrynek felszaladt a szemöldöke. – Nagy nőcsábászok voltunk Siriusszal – vakartam meg a tarkómat. – Akár hiszed, akár nem, de már másodévben híresek voltunk. Fogó lettem a Griffendél kviddics csapatában, Sirus pedig terelő. A nagy felhajtással sok lány is járt. Jóképűek voltunk, a lányok pedig megdobták az amúgy sem alacsony önbizalmunkat.
• -          Hogy jön ide anya és a bizalom?
• -          Amint betettem a lábam a Roxfortba tudtam, hogy nem kell a lányok után rohangálnom, amikor ők fognak versenyezni értem. Ez így is lett. Voltak egynapos barátnőim, vagy néhány órás barátnőim. De sose bírtam egy hétnél több időt megmaradni senki mellett sem. A legtöbbjük csak arra volt jó, hogy tudassák a többi sráccal, egyikőjük sem érhet fel hozzánk, bár az ágymelegítő rész sem elhanyagolható – nevettem fel kínosan. Harry érdeklődve figyelt. Sejtem, hogy ezt Lily nem mondta el neki.

• -          Szóval, anya is csak egy ilyen néhány napos barátnő volt?
• -          Dehogy! Tudod, anyádról mindent lehet mondani, de azt nem, hogy átlagos lett volna. Lilyt sosem tekintettem igazán nőnek. Ő volt az, aki mindig rám szólt, hogy ne piszkáljak senkit, hogy hagyjam abba a hülyéskedést, hogy üljek le, ne zavarjam az órát! Nem érdekeltem – mosolyodtam el. – Aztán ötödévben megváltozott a helyzet. Egy alkalommal, amikor valami ostobaságot követtünk el néhány mardekáros ellen, Lily ismét megállított minket. Mikor elment, Siriusnak az a remek ötlete támadt, hogy fogadjunk, Lily nemet mondana, ha randirahívnám… a jéghercegnőt. Nekem csak ennyi kellett, és már rohantam is, hogy bizonyítsam, nincs igaza. Annál nagyobbat koppantam, amikor Lily nemet mondott a randira. Annyira lesokkolódtam, hogy amikor Sirius hátbavágott azzal a szöveggel, hogy én megmondtam, elterültem a padlón.

Harry szélesen elmosolyodott. Sejtettem, hogy az egész leforgott a szeme előtt, akárcsak nekem.

• -          Még soha, senki sem mondott nemet semmire, amit akartam. A lányok olvadozva tettek meg nekem bármit, amit kértem. Lily nem. Ez sértette az önbizalmamat és a büszkeségemet. Szóval, innentől kezdve mindent megtettem, hogy anyád figyelmét magamra vonjam. Több csínyt követtem el, többet párbajoztam mardekárosokkal, jobban védtem bárkit, és szerelemhez hasonló apró dolgokat csináltam neki. Rózsát küldtem a reggeli bagolypostával, titkos találkozókra hívtam, meg ilyenek. De sose felejtettem el… egyetlen nap se volt, hogy ne hívtam volna randira személyesen. Általában egy pofonnal gazdagodtam, hisz sosem hagytam annyiban a dolgot a kérdésnél. Rámenős voltam – vontam vállat.
• -          Mikor ért véget a fogadás?
• -          Oh, az már majd fél év után nem érdekelt. Ahogy megpróbáltam randit kicsikarni Lilyből, akaratlanul is megismertem a személyiségét, minden apró kis dolgát. Beleszerettem – néztem Harryre. Láttam rajta, hogy hisz nekem. – De anyádat nem abból a fából faragták, hogy a szavaim elegek legyenek neki. A teljes ötöd és hatodévben őt próbáltam „becserkészni”, mindhiába. Ötödévben még elvittem randira más lányokat is, de hatodévben egyet sem. Rájöttem, hogy őt nem tudom megfogni azzal, hogy milyen kelendő is vagyok, hogy egyszeri lehetőség, hogy velem legyen. Egyszerűen megcsóválta a fejét, ha meglátott egy lánnyal a folyosón, és ment tovább.
• -          Hogy sikerült rávenned egy igazi randira?
• -          Már majdnem feladtam. Hetedév eleje volt, szeptember. Leszoktam a nagy jelenetekről és ajándékokról. Megfogadva Remus tanácsát írtam neki egy rövid, de udvarias levelet, miszerint várom a tónál. Egy óra hosszat ültem, és bámultam a tó vizét, majd mikor már biztos voltam benne, hogy nem jön el, egyszer csak ott állt tőlem tíz méterre. Azt hittem délibábot látok. Mint kiderült Alice, Neville anyja, unszolta, hogy egyetlen randevúra jöjjön el velem. Akkor nem lett volna esélye tíz-húsz évvel később megbánni, hogy egy esélyt se adott nekem.

Csend ereszkedett a szobára. Újraéltem azt a pillanatot. Amikor megláttam Lilyt. Haját és talárját lengette a finom őszi szél, az arca pedig kipirult, mintha futott volna. Biztosra vettem, hogy azt hitte, már nem leszek ott.

• -          Sok év eltelt. Sok mindent megéltünk. Sok dolgot megbántam, Harry, de egyet soha. Hogy próbálkoztam Lilynél. Hogy nem adtam fel. Tudom, hogy ha nem így lett volna, most nem lenne miért harcolnom. Nem lenne, ami megerősítsen abban, hogy ez a háború nem érhet véget Voldemort és a halálfalói győzelmével.

Harry hallgatott. Összefonta a karjait a mellkasa előtt, és hallgatott. Gondolkodott. Külsőre rám hasonlít, de Lily nevelt belőle olyan fiút, amilyenként ebben a pillanatban előttem állt. Erős, bátor, nem törődve a veszéllyel vigyáz a szeretteire.

Sokáig hibáztattam Lilyt azért, amiért elhagyott. Aztán azért, mert hozzáment valaki máshoz. Majd azért, mert eltitkolta előlem az igazságot. De el kellett ismernem, hogy minden tragédia és  minden balszerencse ellenére sosem adta fel, harcolt, és nyert is. Egy olyan fiút, aki tovább viszi a stafétát az igazság útján.

• -          Ez már történelem, Harry. A múlt már a múlt. Azon nem tudok változtatni, és még ha tehetném se tenném. Minden cselekedetem és minden lány, aki valaha is megfordult az életemben az anyádhoz vezetett.

• -          Ezek szerint a szerelmi tanácstalanság családi vonás lehet.

Felálltam az ágyról, és Harryre néztem. Féloldalas mosollyal pillantott rám, majd ki az ablakon. Nekem is mosolyra szaladt a szám. Odaléptem hozzá az ablakhoz, kezemet a vállára raktam, és tettem magamnak egy ígéretet:

Tehet Voldemort, amit csak akar, de nem fog a családomhoz nyúlni. Nem amíg én élek.