7. Sötét árnyék

- Egy citromtortáért jöttem. Jó napot Miss Evans!
- McGalagony professzor! – ismertem fel a professzor asszony hangját, majd felnéztem a blokkról, amit épp írtam, és valóban a régi házvezető tanáromat láttam a pult előtt. Sötétzöld köpeny, hegyes sapka, szemüveg és egy apró, de boldog mosoly az arcán.
- Örülök, hogy újra láthatom, Lily!

***

- Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk újra találkozni professzor, de nagyon örülök – mondtam őszintén és mosollyal az arcomon. A Roxfort elhagyása óta nem láttam régi tanáraim közül egyiket sem. De ahogy elnézem van, ami nem változik.
- Nos, személy szerint én sem. Nem értettem miért mondta Albus, hogy ebbe a cukrászdába jöjjek, amikor a varázsvilágban is millió hasonló hely van.
- Értem, szóval a professzor küldte ide. Akkor gondolom Elenával akar beszélni. Ő most hátul van, de ha gondolja ide hívom.
- Ne fáradjon, Lily. Csak a tortáért jöttem és megyek is vissza a Roxfortba. Délután még óráim vannak.
- Akkor nem is tartom fel. – A professzor kifizette a tortát, én pedig eltettem a pénzt a kasszába. McGalagony felvette a pultról a dobozt és az ajtó felé indult, de az asztalok között megállt.
- Nem lenne kedve csatlakozni hozzám? – fordult vissza. Úgy meglepődtem, hogy nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Jó kapcsolatot ápoltam a tanáraimmal, McGalagonnyal meg különösen, lévén házvezető tanárom volt, de nem tudtam, mit mondanának, ha meglátnának terhesen, pedig biztos vagyok benne, hogy mindannyian jól tudják, mi történt James és köztem. Valószínűleg McGalagony megérezte, hogy hezitálok, mert így folytatta.
- Azt hiszem az ünnepelt örülne neki, ha látná magát.
- Ki az ünnepelt? – Sajnos nem rémlett, hogy bármelyik tanár a Roxfortban velem egy idős lett volna.
- Tudja, Lumpsluck professzor nyugdíjba vonult még tavaly és Dumbledore professzor talált egy hasonlóan tehetséges bájitaltan tanárt az évfolyamukból. Úgy emlékszem az első években nagyon jó barátok voltak, de hetedik évfolyamra már inkább ellenségek lettek. – Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy kitaláljam ki az új tanár.
- Perselus?!
- Pontosan. Szerintem itt az ideje, hogy kibéküljenek. Ilyen veszélyes időkben fontos a minél több barát. És ki tudja, talán még a védelmére és támogatására is számíthatnának.

Nem értettem miért a többes szám, de lehet, hogy csak arra gondolt, hogy ha én kibékülök Perselusszal, esetleg a példámat követve James és Sirius is megegyezik vele. De nem tudom ez hogyan segítene a háborúban. Aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek. Igaza van a professzornak, nem haragudhatunk Persszel egymásra életünk végéig. Szerencse, hogy úgy öltöztem, hogy nem látszottam annyira terhesnek. Öt hónapos terhesként mondjuk még nem nagy teljesítmény, de ne becsüljünk le egy jó fazonú kardigánt. Egy farmernadrág és egy bővebb ing volt rajtam, amelyet a csípőmnél egy vastag övvel rögzítettem. A bő felsőrész el is veszi a figyelmet a kicsit kidomborodó hasamról. Végül azt mondtam a professzornak.

- Kérem, várjon meg. Megkérdezem Elenát bírja-e egyedül? – A prof. bólintott én pedig hátramentem, ahol Elena teáját iszogatta. Megálltam előtte és elmondtam, hogy mit beszéltünk kint McGalagonnyal. Ő bólintva jelezte, hogy nyugodtan menjek el, nincs sok rendelésünk és ma előbb akar zárni. Lelkére kötöttem, hogy vigyáz magára és ha hazaért és nem lesz jobban, küld egy baglyot én pedig megyek és megnézem. Kifelé felkaptam a tavaszi kabátomat és jeleztem a professzornak, hogy indulhatunk. Kiléptünk az ajtón, majd a tanárnő egyből balra fordult és a sikátorba menet közölte velem, hogy Dumbledore professzor irodájába lehet hoppanálni, úgyhogy arra koncentráljak. Amint elértük a kis utcácskát, egy gyors körbenézés után otthagytuk Londont.

Másodpercekkel később, mikor kinyitottam a szemem, egy ismerős és barátságos helyen voltam. Dumbledore professzor az évek alatt semmit sem változtatott az irodáján, esetleg más édességeket tett ki az asztalára. A falak az előző igazgatók és igazgatónők portréival voltak díszítve, a könyvespolcokon könyvek hada és kis mütyürök tucatjai foglaltak helyet. A jó öreg igazgató pedig, mintha egy percet sem öregedett volna az évek során. Szerintem még mindig ugyanúgy néz ki, mint amikor első évben a beosztási ceremónián láttam, talán csak a szakálla lett hosszabb. Az asztala mögött ült a nagy támlás székében és Fawkes fejét simogatta. Mikor megérkeztünk felnézett és szeme és szája egyaránt mosolyogni kezdett.

- Üdvözlöm Ms. Evans! Látom, Minerva megértette a célzásomat.
- Csak, mint mindig Albus, csak, mint mindig.
- Nos, igen. Hogy van Ms. Evans?
- Köszönöm, professzor, majd kicsattanok.
- Kérem ne vegye szemtelenségnek, de őszintén sajnálom, hogy nem sikerült a házasságuk Mr. Potterrel.
- Igen, én is sajnálom. De a múlt már csak múlt – feleltem olyan könnyedén, ahogy csak tudtam, miközben régen nem voltam olyan jól, mint mutattam. James még mindig hatalmas seb a szívemen, de már alig várom, hogy a kicsit a karomban tarthassam és feledjem a történteket. Közben McGalagony professzor letette a tortát és elindult az órájára.
- Perselus nagyon fog örülni, hogy itt látja majd.
- Én nem hiszem. Nagyon összevesztünk és évek óta egy szót sem beszéltünk egymással.
- De most születésnapja van. Ilyenkor az emberek engedékenyebb hangulatban vannak.
- Persnek sose jelentett semmit a születésnap. Mindig csak azért mutatta boldognak magát, mert azzal engem boldoggá tett.
- Szerintem ez nem változott.

A professzor felállt a székéből és közölte, hogy le kell mennie a konyhába a manókhoz, foglaljak helyet és érezzem magam otthon. Amint az ajtó bezárult a tanár úr után, rávetemedtem, hogy kicsit körbenézzek. Az igazgatói irodában mindössze kétszer voltam. Egyszer, amikor James annyira idegesített még hatodévben, hogy szó szerint felkínáltam az óriáspolipnak ebédre, valamint amikor iskolaelsőnek neveztek ki Remusszal. A falakat elborító könyvespolcokon könyvek hada, valamint ezüst és réz mütyürök ezrei voltak. Találtam olyan öreg könyvet, aminek a borítója már mállani kezdett és olyan teleszkópokat is, amelyekkel a Föld bármely pontjára elnézhetek. Amibe belenéztem pont a Sydney-i operaházat láttam. És ami érdekesebb, hogy a színpadon egy süveges, lebegő hölgy énekelt, a karmester pálcájából pedig színes szikrák repültek ki. Folytattam kis túrámat, de szemem megakadt egy fényképen. A tartó egy egyszerű ezüstkeret volt. A személyek a képen mosolyogtak és a kamerába néztek. Három égszínkék szempár nézett rám. A fotón két fiú közrefogott egy törékenynek tűnő fiatal lányt. Egyikük sem lehetett idősebb tizenhat évesnél. Mindhármuknak barna haja volt, a lánynak körülbelül a derekáig érhetett, az egyik fiúnak vállig, míg a legidősebbnek hátul össze volt kötve. Talárt viseltek, de nem is akármilyent. A fiúk griffendéles talárban álltak a kislány mellett, aki nyaka köré szintén a Griffendél ház színeivel díszített sálat tekerte. Miután végeztem a kép elemzésével észrevettem, hogy a keretben bele van karcolva néhány betű.

Ariananak tizenegyedik születésnapjára. Szeretettel bátyáid: Albus és Aberforth

Testvérek! Erre hamarabb is rájöhettem volna, hiszen annyira hasonlítanak. Albus, Aberforth és Ariana Dumbledore. Emlékszem, hogy olvastam valamit a professzor családjáról. Volt ott mugli gyilkosság, rejtegetett gyerek és valami olyan, hogy a fivérek ölre mentek a húguk temetésén. Hogy mi történt valójában, az sose derült ki. Talán ez volt az utolsó ajándék, amit a testvérek közösen adtak a kislánynak. Ajándék… AJÁNDÉK!

Eljöttem megünnepelni Perselus születésnapját úgy, hogy nem hoztam neki ajándékot. Ez nem a legjobb újrakezdés.

Felkaptam a szék hátáról a kardigánomat és a táskámat, majd épp dehoppanálni akartam, amikor rájöttem hol vagyok. Gyors körbenézés után odamentem Armando Dippet igazgató portréjához és megszólítottam az érdeklődve figyelő professzort.

- Elnézést kérek, professzor úr. Megmondaná kérem, Dumbledore igazgató úrnak, hogy el kellett intéznem valamit, de egy órán belül itt vagyok és hogy kérem ne zárják le az irodát a hoppanálás ellen?!
- Természetesen, bár az utolsó részben nem vagyok biztos. Tudja jól Ön is kisasszony, hogy Ő, Akit nem nevezünk nevén, nagyon szívesen betörne az iskolába, és megküzdene Albusszal.
- Igen, ez igaz. Akkor kérem csak annyit mondjon meg, hogy egy óra múlva itt vagyok.
- Örömmel.
- Köszönöm, professzor úr.

Azzal megpördültem a sarkamon és a következő másodpercben már az Abszol út egy félreeső pontján álltam. Gyorsan magamra terítettem a kabátomat és elindultam az orrom után. Ismerős környezetet láttam magam előtt, ismeretlen szituációban. Az Abszol út néhány hónapja még fürdött a színek és illatok tengerében, most pedig egy nyomortanyához hasonlít. A boltok előtt kuruzslók és szélhámosok árulták hamis portékáikat, hogy pénzhez jussanak. Egyes boltok ablakai be voltak törve, máshol minden nyílás be volt deszkázva. Az emberek nem néztek senkire és semmire. Elintézték a dolgukat, majd rögtön az első sarkon hoppanáltak. Ijesztő és szörnyű volt így látni ezt a helyet. Az első varázslattal teli helyet, amit tizenegy évesen megpillantottam. Gyorsan elindultam és a még ép kirakatokat kezdtem el figyelni. Kb. negyed óra múlva már majdnem feladtam. Egyre több sötét csuklyás figura jelent meg, így bemenekültem az első boltba, ami éppen egy ékszerüzlet volt. Az ajtót becsukva magam mögött, meghallottam egy megjátszottan barátságos nő hangját. Kérdéseit kikerülve azt válaszoltam, hogy csak nézelődnék. Ő motyogott valamit arról, hogy hátramegy, de ne próbáljak meg semmit sem ellopni, mert mindenen lopás gátló bűbáj van és egyből lebuknék. Már nem is tudtam rá válaszolni, mert eltűnt a hátsó helyiségben. Láttam nyakláncokat, medálokat, karkötőket, gyűrűket. Gyémántosakat, egyszerűeket, díszeseket és varázzsal telieket. Közben azért azt is figyeltem, hogy a halálfalók eltűnnek-e és látszólag csak áthaladtak az utcán. Mi lesz itt, ha a halálfalók ilyen egyszerűen lófrálhatnak az Abszol út kellős közepén és a minisztérium nem tesz ellene semmit. Visszafordulva a kínálathoz, meg is találtam a megfelelő ajándékot. Egy Ouroboros medál. Az önmaga farkába harapó kígyó már időszámításunk előtt kétezer-ötszázban is jelen volt. Minden kultúrában kicsit másképp ábrázolták. Az egyiptomiak a szemét csukva, a kínaiak fekete-fehérre, az indiaiak vörös kővel és lótuszra rajzolták. De jelentése mindig ugyanaz. A halhatatlanság, az örökkévalóság és a mindenség jelképe. Mindent végiggondolva tökéletes ajándék Perselusnak. Megkértem az időközben újra előkerült eladót, hogy fűzze rá egy vékony ezüstláncra. Miután kifizettem eltettem és észrevétlenül körbenézve kiléptem az üzletből. Elindultam a legközelebbi sarok felé és már majdnem hoppanáltam, amikor közelről egy ismerős hangot hallottam.

- Lily! – Megfordulva láttam, hogy Alice és Frank állnak tőlem néhány méterre. Alice, mint mindig most is csinos volt és velem ellentétben nem próbálta eltakarni a hasát. Frank odabiccentett nekem és én is neki. Nem vettem magamra. Aurornak készül és az utca elég rendesen fekete mágiát sugározz. Láttam rajta, hogy nyugtalan és egyetértettem vele mert nekem is rossz előérzetem volt.
- Lily, úgy örülök, hogy látlak. Remélem nem vetted magadra, amit múltkor a fejedhez vágtam. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan és csak a szám járt. Kicsit megvisel ez a terhesség, de a felén már túl vagyunk úgyhogy nem aggódom, ennél rosszabb már nem igazán lehet. Nagyon jó, hogy le tudtad tenni a vizsgákat, legalább már amiatt nem kell idegeskedned. Kicsit féltékeny is vagyok rád, hogy ilyen könnyen megúsztad. Na nem mintha a nagybátyád halála jó és könnyű lenne, csak gondoltam…
- Alice, kérlek ezt beszéljük meg máshol. Mit szólnál, ha holnap délután eljönnétek hozzám, rendben? – Imádom a barátnőmet, olyan mintha a húgom lenne, de nem túl óvatos. Úgy láttam Frank is egyetért velem, mert így folytatta helyettem.
- Igen drágám, Lilynek igaza van. Nekünk még gyorsan el kell intéznünk ezt-azt, aztán amilyen hamar lehet hazamegyünk.
- Lily, te egyedül vagy itt? Nem emlékszel, amikor azt mondtam neked én is, a gyógyítók, az aurorok és még Elena is, hogy soha nem menjünk egyedül sehova? – kérdezte oda sem figyelve a férjére.
- Nézd Alice, gyors voltam. Idejöttem, megvettem, amit akartam és már megyek is.
- Lily, ez felelőtlenség. Nem is tudod, milyen borzalmak történnek erre. Ma reggel is Nina, tudod az a lengyel boszorkány a gyógyító képzőből, azt mondta, hogy Ollivander úr bezárja a boltját, mert Voldemort nem akarja, hogy mugli születésűeknek, félvéreknek és a hasonló varázslóknak és boszorkányoknak pálcát adjon el. Persze Ollivander ezt megtagadta és csak azért maradt életben, mert macerás lenne másik ilyen kiváló pálcakészítőt találni és ideszállítani.
- Alice, ez igazán érdekes és ki is fogjuk tárgyalni, de most menjünk innen. – Nagyon nem tetszett nekem, hogy hirtelen kiürült az utca. Az egyik pillanatban még javában jöttek-mentek a halálfalók egyedül vagy csoportban, de hirtelen eltűntek.
- Alice, Lily, azonnal hoppanáljatok el! – hallottunk Frank hangját.

Egyetértettem vele, és meg is fogtam Alice karját, de mielőtt el tudtunk volna menni egy átok szétválasztott minket. Barátnőmet férje kapta el, engem pedig a mögöttünk levő ház fala. Azonnal körbevettek bennünket. Legalább tíz halálfaló került elő a semmiből. Frank előkapta a pálcáját és farkasszemet nézve velük Alice-t a háta mögé tolta. Miközben felálltam és a halálfalókra szegeztem a pálcámat abban reménykedtem, hogy se az átok, se az ütés nem ártott meg a kicsinek. Egymásra néztünk Frankkel, majd közelebb mentem és non-verbálisan egy erősebb pajzsbűbájra koncentráltam. Eközben Frank megidézte a patrónusát és a minisztériumba küldte. Természetesen a halálfalók azonnal támadtak, így szükségünk is volt a pajzsomra. Alice is elővette a pálcáját, így már három helyről tudtuk védeni egymást. Amint a pajzs megadta magát elkezdtünk védekezni. Franket eltalálta egy hátráltató átok, így Alice-t is magával sodorva az egyik üzlet kirakatába estek. Elvették tőlük a pálcájukat és Franket sóbálvánnyá változtatták, Alice-t pedig két halálfaló fogta oldalról. Az én pálcám is egy vértől ragacsos kézbe került és ez jobban irritált, mint az engem szorító vasmarok. Rápillantottam Alice-re, aki igazi griffendéles módjára az ellenség szeme közé nézett. Hiába próbáltam szabadulni a halálfalók nem akartak elengedni. A fekete csuklyások egyre közelebb jöttek hozzánk, majd az egyik Rodolphus Lestrange hangján megszólalt.

- Nocsak, két véráruló és egy sárvérű. Egész jó fogásunk van fiúk. – Pribékjei röhögni kezdtek, ő pedig felfedte előttünk az arcát és megbizonyosodhattunk affelől, hogy valóban az idősebb Lestrange ikerrel van dolgunk.

Más nem vette le a csuklyáját, de el tudtam képzelni kik vannak alatta. Két köpcös, egy ezüst tincs, egy égimeszelő és még öt másik. Biztos vagyok benne, hogy mindegyiket meg tudnám nevezni. Nyakamat rá, hogy évfolyamtársaim voltak a Roxfortban. Jártak az agytekervényeim, de nem jutottam semmire. A pálcámat elvették, mozdulni nem tudok, a fizikai erőmet pedig a baba miatt nem szeretném bevetni. Alice-nek is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert ő is nézett jobbra-balra. Aztán mielőtt még bármi is történhetett volna egy sziszegős hang szólalt meg a halálfalók mögött.

- Szép munka volt! – Csak ennyi, szép munka volt.

De a levegő azonnal megfagyott mindannyiunk körül. Fogva tartóink közt azonnal egy kis „ösvény” jött létre, hogy újonnan érkezett vendégünk elénk sétálhasson. Magas, vékony, már-már sovány férfi lépett szolgái élére. Hófehér arcára a bőr úgy tapadt, mintha csak egy vékony fólia lenne. Szembogara nem is különült el a szemfehérjétől. Bőre inkább szürke, mint fehér. Óriáspók formájú kezében pálca villogott és vörös szikrákat lövellt az elégedettségtől és az örömtől. Lábánál két méter hosszú, fekete kígyó csúszkált, majd mikor gazdája megállt előttünk, lábán és karján feltekeredve a vállára telepedett és onnan nyújtogatta villás nyelvét triónk felé. Mindig is gyűlöltem a kígyókat. Olyanok, mint az élő kötelek, amik gondolnak egyet és megfojtanak. Mondjuk egy cseppet sem bánnám, ha most csak úgy rájönne az ölés és itt előttem tekeredne rá Voldemort nyakára és addig nem is eresztené, amíg ki nem leheli a lelkét… már ha van neki olyan.

- Három ismerős arc. Mert ugyebár, mi már találkoztunk!? – Hogy is felejthetném el. Bár akkor még nem volt ennyire… sovány, sokkal emberibb volt. – Frank Longbottom! Mint hallottam apja nyomdokait követve auror képzésen vesz részt. Ez dicséretes, csak kár hogy semmi hasznát nem veszi. Az idejét és a pénzét pocsékolja – mondta a Sötét Nagyúr, mire szeretett szolgáinak megremegett a válla az elfojtott nevetéstől. Frank még mindig a sóbálvány átok fogságában volt, de ahogy ránéztem nem tudtam nem észrevenni a gyűlöletet a szemében. Ha szemmel ölni lehetne, már nagyon régen hullákkal lenne tele az utca. Ezután Alice-re pillantva szólalt meg. – Alicia Graham! Igazán sajnálatos, hogy megtagadta aranyvérű őseit. Maga gyönyörűbb, mint legutóbb.
- Időközben Mrs. Longbottom lettem, úgyhogy ha megbocsájt… - mondta legjobb barátnőm Voldemort szeme közé, mire a közrefogó két halálfaló megrántotta és a földre lökte. „Ő méltósága” szája viszont felfelé görbült, majd intett embereinek, hogy húzzák fel Alice-t a porból és közelebb ment hozzá.
- Tudomásomra jutott, hogy összeházasodtak, de azt nem hittem volna, hogy azért, mert terhes lett. Igazán érdekes ember a maga férje, Alicia. Addig nem is vette el magát, amíg nem volt biztos benne, hogy feltétlenül el akarja. Mondja csak ez volt a maga kis terve? Magába bolondítja a Longbottom vagyon egyetlen örökösét? Vagy Frank akart a Graham széf közelébe jutni és azért csinálta fel magát? – Alice remegett a dühtől és biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna a két pitbull már kikapta volna Voldemort szemeit. Eközben a háttérben a halálfalók ritmusra röhögtek.
- De ne is foglalkozzunk ilyen kis apróságokkal. Ha jól láttam van még egy vendégünk – azzal felém fordult és elém lépkedett. A kígyója minden lépésnél fenyegetően rám nyújtotta a nyelvét – Lily Potter, milyen kellemes meglepetés. Igazán nehéz ám magára találni. A drága férjéről nap, mint nap kapok jelentést, de magácskát hosszú hónapok óta senki se látta. Már attól féltem a híres griffendéles bátorsága felhagyott és rendes kis feleségként, engedelmeskedve Potternek elhagyta az országot.
- Én is mondok valami újat magának, már nem vagyok James felesége.
- Ez esetben Ő nem is lenne féltékeny, ha én most elbeszélgetnék magával, igaz?