A következő részben...

Meghoztam a következő fejezet előzetesét. Remélem tetszeni fog. Olvassátok szeretettel!

"A konyhában álltam és az utolsó simítást végeztem a desszerten, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan szóltam Diegónak, hogy maradjon csak a nappaliban Harryvel, megyek én és kinyitom az ajtót. Konyharuhámban megtöröltem a kezem és az ajtóhoz indultam. Nagy levegőt vettem és lenyomtam a kilincset. Ahogy az ajtó kitárult megláttam egy nagyon régen látott ismerőst, már-már családtagot.

-          Lily! Merlinre, de jó, hogy látlak!

-          Elena! Hogy vagy? – kérdeztem gyorsan és hatalmas mosoly keretében öleltem meg fogadott nővéremet."

Wáoh!

El sem hiszem, hogy ez megtörtént! Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyien ellátogattatok hozzám. Nagyon sokat jelent ez nekem, szóval ismét köszönöm. A spanyolországi fejezetekre tekintettel Valencia zászlaját használtam vászonnak. Remélem tetszik majd! Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

20 Újabb álmok, újabb csalódás

Hát, ismét itt vagyok. Egy heti kimaradás, amit szörnyen röstellek és amiért szeretnék bocsánatot kérni. Szóval őszintén sajnálom! A mostani fejezetben Lily és Diego kicsit jobban megismerkedik egymással, majd jön a csavar, mikor is újra elárulják kedvenc boszorkányunk bizalmát. Remélem tetszeni fog. Olvassátok szeretettel! Esperansa

A napok, akárcsak Angliában, Valencián is gyorsan teltek. Két hónapja élek új lakóhelyemen és eddig úgy tűnt, hogy minden rendben. A Nap sütött, az emberek barátságosak, a kollégáim kedvesek, és Harry is jól érzi magát a bölcsödében. Az egyetlen, ami beárnyékolhatta az amúgy kitűnő kedvemet … Hapci! ... az, hogy megfáztam.

Két nappal ezelőtt hajat mostam és a zuhany alól kellett kilépnem, mert a fiamra egy eddig ismeretlen hiszti roham tört rá. Úgyhogy köntösben, víztől csöpögő hajjal rohantam át a szobájába, ahova húsz perccel azelőtt tettem le és még édesdeden aludt. Mikor beértem a szobába Harry torkaszakadtából üvöltött és bármit csináltam nem akarta abbahagyni. Mire sikerült elaltatnom, a hajam és a bőröm magától is megszáradt. Semmi gond nem lett volna ezzel, csakhogy akármilyen enyhe klímája is van Spanyolországnak télen, akkor is tél van. És azt még egy tíz éves gyermek is tudja, hogy a hajszárításra télen kimondottan oda kell figyelni. Eredményként tüsszögtem, köhögtem és orrot fújtam minden másodpercben az eltelt két napban. Féltem is, hogy Harry nehogy elkapja, mert fogalmam sem volt, hogyan reagálna egy ilyen fiatal szervezet egy ilyenfajta betegségre. Meg is akartam kérni Senora Josefinát, hogy néhány napra, csak amíg ki nem gyógyulok, vegye át tőlem Harryt. De sajnos a szomszédasszonyom valamelyik nap elköltözött az egyik fiához addig, amíg Ő és a felesége üzleti úton vannak és a senora vigyáz az unokáira. Küldtem levelet Don Felipének, a közvetlen felettesemnek, hogy megbetegedtem és szeretnék néhány napot itthon maradni. A válaszlevélben egyetértett velem, hogy jobb ha itthon pihenem ki a bacikat, sőt küldött egy általános bájitalt megfázásra, amit igaz, hogy már tegnap bevettem, de én is tudom, hogy a hatása két-három napon belül mutatkozik meg, de utána már nem lesz semmi bajom. Szóval forró teával, meleg pulcsival és sok-sok zsebkendővel felszerelve álltam neki főzni és takarítani. Amennyire csak tudtam megpróbáltam elkerülni Harryt, hogy nehogy véletlenül ő is megfertőződjön.

Épp fekete melegítőnadrágban és narancssárga hosszú ujjúban porszívóztam az étkezőt, amikor csöngettek. A gépet letettem és elindultam az ajtóhoz. Mikor odaértem és kinyitottam Diegót láttam a küszöb előtt. Ismét olyan volt, mint egy görög félisten. Farmert és fehér inget viselt, a haja szokás szerint göndören, kiengedve, bár jelenleg kicsit vizesen keretezte arcát, mely szerint alig néhány perce még a zuhany alatt állt, a szemei pedig pajkosságról árulkodtak.

Azon az estén, amikor megismertem valóban megmutatta nekünk Valencia gyönyörű lényét. Elvitt minket egy kedves kis étterembe, ahol a díszítés minden eleme arra volt kitalálva, hogy az ember úgy érezze magát, mintha a természet lágy ölén lenne. Hatalmas akvárium, melyben trópusi halak lubickoltak korall függőkkel, mintha egy korallzátony körül úsznánk. Egy homokszín és domború fal tevemintás árnyékokkal, akár a sivatag. Aztán lián festményekkel és trópusi virágokkal keretezett helység pont úgy, akár egy esőerdőben. És így tovább. A világ minden természeti csodáját felsorakoztatta, az étel kifogástalan volt és a kiszolgálás is megkapta a képzeletbeli tíz pontot. Az egyetlen, aminek nem örültem, hogy Diego nem engedte kifizetni, amit fogyasztottam. Azt mondta, ő hívott el, ezért ő fizet. Következő lépcsőfokként sétálgattunk a Ciutat Vella de València kerület központjába, vagyis Valencia szívében. A tereken mariachi zenészek énekeltek és zenéltek, bárokból és szórakozóhelyekről táncdalok hangzottak fel és volt egy hely, ahol az emberek szabadon táncoltak az élő zenére. Akinek éppen kedve támadt, az beállt és ropta. Harryvel a karomon élveztem az emberek jó kedvét, a város nyüzsgését és boldog voltam. Évek óta először feledhetetlenül boldog. Ránéztem Harryre, akinek, akárcsak nekem, mosoly szaladt át a száján és ringatózni kezdtem vele a zene ütemére. Nem akartam közelebb menni az emberekhez, mivel nem voltam benne biztos, hogy Harry nem esik-e ki a karjaim közül. Olyan kis izgága volt. De úgy láttam e Diegonak nem jutott eszébe, mert elkapta a derekamat és bevitt a táncolók sűrűjébe. Átvette tőlem Harryt és a nyakába ültette. Először azt hittem infarktust kapok. Szinte már mozdultam, hogy ha a fiam leesik a nyakából el tudjam kapni. De semmi hasonló nem történt. Harry vigyorogva markolt bele Diego hajába és kapkodta tekintetét a táncolók között. Diego egyik kezével fogta a fiamat, a másikkal a karom után nyúlt és megpörgetett. Régen táncoltam és féltem, hogy el is felejtettem, de ahogy ránéztem Diegora, minden félelmem elszállt. Tudtam, hogy nem lenne képes ártani nekünk, és még csak véletlenül sem tenne olyat, ami minket rosszul érint. Nem tudom megmagyarázni, ez hogy jutott eszembe, de ahogy a szemébe néztem, hirtelen ismerős lett nekem. Tánc közben végig csak a szemét néztem és mégis éreztem, hogy nem rontom el a lépéseket. Aztán rájöttem, mi volt benne olyan, mintha már ezerszer láttam volna. Amikor a cantante, vagyis az énekes a dal végéhez közeledett és a hagyományos mariachi zenéhez hasonlóan az utolsó taktusokat elnyújtotta, megláttam Diego sötét szemeiben James pillantását. Ez a szelídség, kedvesség, mégis az elemésztő, természetes tűz egy életerős férfié, akit csupán két évvel ezelőttig úgy ismertem, mint a tenyeremet, most mégis legalább annyira messze van tőlem, akár tíz évvel ezelőtt. Az utolsó hang elhalkultával a táncosok tapssal köszönték meg ezt a gyönyörű számot a zenészeknek, Diego pedig elengedte a csuklómat és levette a nyakából Harryt. Magasra emelte és úgy tett, mintha Harry repülne. Fiam nagyon élvezte. Még sosem láttam ennyit és ilyen szélesen mosolyogni, pedig eddigi élete minden percét vele töltöttem. Hiányzott neki egy apa. Tudtam én, de ismét visszatértem oda, ahol a part szakad. Ki lenne képes szeretni engem is és Harryt is úgy, mintha a saját fia lenne. Gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy Diego megkérdezte szeretnék-e hazamenni, vagy mutathat-e még valamit. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Ott színtiszta gyengédséget láttam mind felém, mind Harry felé. Sosem volt még dolgom spanyol férfival, hisz addig, amíg itt nyaraltunk én inkább voltam gyerek, esetleg tini és akkor nagyon örültem neki, hogy legalább itt nem kell foglalkoznom a James féle fiúkkal. De Diego eddig pontosan úgy viselkedett, mint egy úriember és nem biztos, hogy most férfi kellene az életembe. Elmosolyodtam és megkértem, hogy még maradjunk. Viszonozta a mosolyomat és a karját nyújtotta. Belekaroltam és meg sem próbáltam visszakérni Harryt, hisz láttam, hogy ez a két „férfi” mennyire megérti és kedveli egymást. Az eget figyeltem, a csillagokat, a kivilágított házakat, a növényeket és mindent, amit a szemem és az elmém képes volt befogadni. Alig egy órányi kellemes séta után, ami beszélgetéssel, nevetéssel és Harryvel való játszadozással telt el, megérkeztünk a tengerparthoz. Nem volt egy rövid séta, de ilyen nyugodt időtöltéshez régóta nem volt már szerencsém. Ahogy a parthoz értünk, Diego kivette a nyakából Harryt és karján a fiammal kezdett a víz fele futni, közben ismét repülőzött vele. Harry kacaja el sem múlt még egy darabig. Ahogy álltam a holdfényben és a víz közelében játszó Diegot néztem ismét felvetült bennem, hogy semmit sem tudok róla, mégis sokkal nyugodtabbnak érzem magam, ha Harry vele van, mintha mondjuk a roxforti professzorokkal, vagy mondjuk Perselusszal. Szó se róla ezeket az embereket tizenegy éves korom óta ismerem és minden rossz tulajdonságukról tudok, de Diegoról azon kívül, hogy a szomszédom egy szót sem tudok. Néhány perc múlva Diego letette a kezeiből Harryt, aki másfél éves létére, mint a villám szaladt a víz felé, de mielőtt elérte volna Diego két hosszú lépéssel ismét elérte és a levegőbe emelte. Harry kacaja mindennél többet jelent nekem és ez most zene volt füleimnek. Diego odakiáltott, hogy menjek közelebb és eleget tettem a kérésnek. Amint mellé értem átadta Harryt, aki már kapálózott felém, amikor közeledtem. Ismét a karomban tartva megpuszilgattam és figyeltem boldogságtól sugárzó szemeit. Egyrészt örültem, hogy ilyen jól kijönnek Diegoval, másrészt fájt a szívem, hogy tudtam, Harrynek ő sosem lehet az apja. Diego fiatal, jóképű és bárkit elcsábíthat, ha úgy akarja. Miért pont egy egyedülálló anyával akarna kikezdeni. Hirtelen Diego közelebb lépett hozzám és a vállam mögött kezdett bolondozni Harrynek, aki ismételten kacagott a jeleneten. Diego hamarosan a vállamra tette az állát és egyik kezével megborzolta Harry göndör, fekete haját. Nagyon régen érzett bizsergés futott át rajtam, amivel szemben ismételten kettős érzéseim voltak. De nem hagytam magam, hogy ez legyűrjön. Most nem. Hamarosan hazaindultunk és az úton Harry elaludt a karjaimban. Diego gentleman módjára megkérdezte, hogy átvegye-e, de nem szerettem volna most átadni a „terhemet”. Az este folyamán nagyon úgy tűnt, hogy Harry és Diego egy külön kis világban lettek volna én pedig hiába voltam ott és Diego bevont a társaságba, de Harrynek ő volt a fontosabb. Egy kicsit ez sértette a büszkeségemet és az anyai érzéseimet, de tudtam, miért olyan más ez a Harry, mint akit ismertem. Mert eddig azok a férfiak, akik körülvették Perselust kivéve, a két nagyapja volt és a velük korban megegyező professzorok. Diego játszik vele, de nem gügyög neki, mint a professzorasszonyaim, nem csecsemőként bánik vele. Az este folyamán  már háromszor is felötlött bennem a gondolat, Harrynek apa kell. Ahogy hazaértünk Diego átvette tőlem Harryt, amíg kinyitottam az ajtót. Megköszöntem neki az estét, elmondtam, hogy mennyire jól éreztem magam és, hogy Harry is nagyon megkedvelte. Diego szerény, de hatalmas mosollyal válaszolt. „Nagyon örült, hogy elfogadtam a meghívását. Nagyon sokat jelentett neki és boldog, hogy megismerhetett minket.” Kifejezte, hogyha bármire szükségem lenne, csak szóljak. Még egyszer megköszöntem neki. Elköszönésként megpusziltam az arcát. Vigyorogva nézett rám és megsimogatta Harry fejét, majd a járdán keresztül a saját házához ment és vége lett az estének.

Azután többször is találkoztunk. Ebédelni, vagy vacsorázni mentünk, állatkertbe, vagy játszótérre vittük Harryt, sőt, egy alkalommal súlyos beteget hoztak be a Szt. Maddalénába és nem tudtam volna elmenni Harryért a bölcsödébe, akkor felhívtam Diegot az otthoni számán és megkértem, hogy hozza el a kicsit. Mikor végül este átmentem Harryért azt mondta kész szerencse, hogy éppen hazament átöltözni, mert különben nem értem volna el. Mint kiderült Diego rendőr és a társával egy nehéz ügyön dolgoztak. Munka közben részt kellett venniük egy üldözésen és Diego ruhája nem csak koszos, hanem véres is lett, így haza kellett mennie. Megkérdeztem tőle, hogy  nem szeretné-e, hogy megvizsgáljam, vagy bemenjek vele a kórházba, de azt mondta semmi baja sincs. Alig egy karcolás. Megköszöntem hát neki a segítséget és megkért, hogy legközelebb is ő mehessen el Harryért.

Megkedveltem Diegot, sőt talán kicsit jobban is, mint kellett volna. De nem róhattam fel magamnak, hogy nem akarok elüldözni magam mellől egy férfit, aki talán legalább annyira kedvel, mint én őt.

-          Szia Lily! – köszönt Diego, mire egy már védjegyévé vált mosoly is megjelent az arcán.

-          Szia Diego, miben segíthetek? – kérdeztem náthától eldugult orral.

-          Nos, arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk este az állatkertbe. Ma van Szt. Adolf napja és ő az állatkert védőszentje, szóval a tiszteletére ma délután négytől éjfélig programokkal és élő zenével várják az embereket. Az állatok mellett gondozó lesz, aki annyit mesél az adott állatról, amennyit a vendégek kérdezik. A gyerekeknek még több állatot tettek az állatsimogatóba és a világítást lampionokkal biztosítják. Este tíz órakor pedig tűzijátékkal akarnak kedveskedni a szentnek.

-          Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál ránk Diego, de a helyzet az, hogy megfá… ha.ha.Hapci… megfáztam – mondtam tüsszentés keretében.

-          Egészségedre – mondta Diego, majd rám nézett és közelebb lépett. A kezét a homlokomra tette, a másikat pedig a sajátjára. Néhány másodperc múlva elvette és már nem csak a láz miatt volt piros az arcom, hanem az érintése hatására is. – Nem is tudom, hogy gondoltad, hogy felkelsz az ágyból, amikor érezhetően magas lázad van. És ha jól hallottam éppen porszívóztál. Mond csak Lily, elment az eszed? – Na mindenre számítottam, csak kioktatásra nem. De erre mit lehet mondani.

-          Nem, jól vagyok. A főnököm már tegnap megengedte, hogy szabadságot vegyek ki. Liter számra iszom a forró teát és tonnaszám állnak a papír zsebkendők a lakás minden pontján. De az élet nem áll meg egy egyszerű kis náthától – próbáltam érvelni, de Diego meg sem hallgatott.

-          Na, akkor mostantól ágyban maradsz és fel sem kelsz, amíg meg nem gyógyulsz. Én majd teszek róla. – Azzal meg sem várva, hogy mit mondok belépett az ajtón és levette a cipőjét az előszobában. Nem tudtam mit mondjak. Egyrészt örültem az aggodalmának, másrészt egy kicsit féltem. Végül is, hogy értette, hogy tesz róla.

-          Diego, köszönöm, hogy aggódsz értem, de nagy lány vagyok már, nem kell pátyolgatni.

-          Igen, ez így van. De szeretnék segíteni – mondta és odébb tette a porszívót, majd felvette Harryt a járókából. Ezután odajött és elkezdett a szobám felé terelni. Szépen megvárta, amíg bebújok az ágyba, elhúzta a függönyöket, majd adott egy puszit a homlokomra, mintha a bátyám, vagy az apám lenne, majd Harryvel a karján kiment a szobából.

Percekig gondolkodtam. Mit fog csinálni? Lehet, hogy nem kellett volna beengednem a lakásba? Jó az, hogy Harry egyedül van egy alig ismert férfivel? És még így tovább. Persze megróttam magam a rossz gondolatokért, de az anyai aggodalomra rásegített a betegség is. Nem sokkal később azonban a láz és a betegség győzött, én pedig elaludtam.

Amikor felébredtem hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Óvatosan felkeltem az ágyból és örömmel tapasztaltam, hogy a nátha és a köhögés is eltűnt. A megfázásomnak hivatalosan is vége. Az ablakhoz lépve elhúztam a függönyt és nem kellett az órára néznem, hogy tudjam, már jóval az estében járunk. A hold fénye megvilágította az arcomat és a testemet megkerülve megcsillant a bútorokon. Álmos szemekkel néztem körbe az udvarban és csak figyeltem. A szervezetem pihenésért ordított és vissza akartam mászni az ágyba, de valami nem hagyott nyugodni. Mi miatt pattantak ki a szemeim? Ha én egyszer elalszom, akkor ágyúval is alig lehet felébreszteni, így nem értettem, hogy lehet, hogy majdnem kiugrottam az ágyból. Kinyitottam az ablakot és mélyet lélegeztem a friss levegőből. A város enyhén sós és párás oxigénjéhez azonban egy újabb illat is csatlakozott. Egy édeskés illat, melyet egy süteményhez tudnék párosítani. De a különös az, hogy nem a szomszédból, vagy az utcából jött, hanem a házból. Megfordultam és az ajtó felé indultam. Megszokásként magamhoz vettem a pálcámat. A kilincset lenyomva kiléptem a folyosóra, ahol már erőteljesebben éreztem azt a valamit. A konyha sarkánál befordulva aztán meghallottam, hogy mi miatt ébredtem fel. Harry sírt. Nem úgy, ahogy néhány napja, hanem ahogy szokott, amikor fájt valamije, vagy hiányzott neki valami. Szorító érzéssel a szívemben lépkedtem a boltív felé, majd nagy levegőt vettem és beléptem. A konyha pontosan olyan volt, mint ahogy hagytam, azt kivéve, hogy a mosogatónál egy szivacs egyedül, önállóan mosogatta a koszos edényeket és a pulton egy frissen készült étel foglalt helyet. Első pillantásra észre sem vettem Harryt és már kezdtem aggódni. Aztán megláttam az asztal mellett Diego társaságában, nekem ugyan háttal voltak, de Harry fejecskéjét éppen láttam.

-          Kérlek Harry, ne nehezítsd meg a dolgom. Fejezd be a sírást – kérlelte Diego a fiamat, majd ringatni kezdte és megfordult. Harry arca vörös volt az erőlködéstől, Diego pedig szenvedő kifejezéssel nézte, majd pálcáját egyre közelítette Harryhez. Pálcáját? Harryhez? Azt a kénköves magyar mennydörgő mindenségit!

-          Capitulatus – mondtam haragosan és elkaptam a felém röpülő pálcát. Diego felém fordult és azt hiszem, csak most vette észre, hogy az ajtóban állok. Nagy szemekkel meredt rám és a száját egy kicsit eltátotta. Erősen fogta Harryt, így nem esett ki a karjából, de féltem, hogy mást fog csinálni. Saját pálcámat előre tartva megindultam felé.

-          Lily, te… ? – Nem érdekelt, mit akart mondani. Jobb kezemben tartva a pálcát egyre közeledtem hozzá, majd átvettem a síró fiamat és elkezdtem megnyugtatni. Azt hiszem csak hiányoztam neki, mivel ahogy megérezte a szívem dobogását elhallgatott és belefészkelte magát az ölembe. Egy pillanatra lenéztem rá és örömmel vettem észre, hogy megnyugodott. Aztán a dühtől elborult arccal néztem vissza Diegóra.

-          Hogy volt merszed pálcát rántani rá? – sziszegtem neki, mivel hangosabban nem mertem beszélni félve, hogy ha esetleg feltekerném a hangerőt, akkor egyből üvölteni kezdenék.

-          Lily, félreérted! Én nem akartam… - kezdett magyarázkodni, de nem voltam rá vevő.

-          Megbíztam benned. Azt hittem, hogy tudom, ki vagy, de ezek szerint nem. Varázsló vagy? Mióta tudod, hogy kik vagyunk? Halálfaló pozícióban, vagy saját zsebre dolgozol?

-          Lily, kérlek, hadd magyarázzam meg. Nem az történt, amire gondolsz – mondta és letette az eddig fent tartott karjai. Én nem engedtem lejjebb a pálcámat. – Kérlek, üljünk le és higgadtan, tiszta fejjel gondolkodjunk. Ahogy én látom, neked is van rejtegetni valód  - azzal hátat fordított és leült az egyik székre és intett, hogy foglaljak helyet mellette. A pálcáját az asztal egyik sarkára tettem, a legmesszebb tőle, a sajátomat viszont magamnál tartottam. Leültem, de egy percre sem vettem le róla a szemem. Mikor elhelyezkedtem Diego belekezdett. - Nem tudtam, hogy boszorkány vagy. Azt hittem, hogy egy mugli kórházi doktornő, mivel így mutatkoztál be. Amit mondtam neked, amit tettem, az nem volt hazugság. Igen, egy kicsit elferdítettem a dolgokat, de nem hazudtam. A nevem Diego Salvatore Alvarez. A családom aranyvérű varázslókból és boszorkányokból áll már háromszáz éve. Aurorként dolgozok a valenciai auror parancsnokságon. A szüleim, Ricardo és Mercedes, szintén mágikus képességekkel rendelkeznek. Anyámnak egy egész jó hírű szalonja van az Abszol téren, apám pedig szintén auror. A bátyám és a sógornőm az angol Gringotts bank spanyolországi ágazatának dolgoznak, a húgom pedig jelenleg Franciaországban tartózkodik és művészi képességeit fejleszti. Mond mit szeretnél tudni és elmondom!

-          Csak arra válaszolj, hogy miért mutatott a pálcád a fiam homlokára? – kérdeztem indulatosan. Végig a szemembe nézett. Megadta a lehetőséget, hogy legilimentáljak. Éltem is vele és igazat mondott. De még mindig mérges voltam és ez egy egyszerű bocsánat kéréstől nem fog elmúlni.

-          Harry már húsz perce sírt. Mindent megtettem, hogy megnyugtassam. Mindent kipróbáltam, amit tőled láttam, de semmi sem használt. Néhány perccel azelőttig, hogy beléptél apró tűzijátékokat varázsoltam neki, hogy az hátha felvidítja, de nem változott semmi sem. Már kezdtem nagyon kifogyni az ötletekből és nem akartam, hogy felverjen a sírása. Szóval legilimentálni akartam a kicsit – vallotta be olyan vékony hangon és behúzott nyakkal, mintha legalább teknősbéka üzemmódra váltott volna. Meg is értettem az óvatoskodását, mert amint meghallottam ismét felment bennem a pumpa.

-          Legilimentálni?! Egy másfél éves gyereket? – nem is kérdeztem, hanem szinte visítottam.

-          Igen, tudom, de nem volt már jobb ötletem – kezdett magyarázkodni. Esküszöm még a kezét is felemelte.

-          És mire kellett a pálca?

-          Gondoltam varázsolok a szájába egy kisüveg tejet, hogy az talán lefoglalja, és megnyugszik addig, amíg kiszedem belőle, hogy miért sír. De azt hiszem már tudom, mi volt a baj – rám nézett, majd a karomban levő Harryre, akit a sírás annyira kifárasztott, hogy elaludt – Hiányoztál neki.

Jobb lenne, ha most elmennél Diego – mondtam neki úgy, hogy még csak át se gondoltam a dolgokat. De most így éreztem. Nem akartam, hogy maradjon. Talán néhány nappal, vagy héttel később ismét meg fogok tudni bízni benne, de most nem. 

Előzetes

Azt hiszem, nem is kell hozzá semmit sem írnom. Talán annyit, hogy ez most egy kicsit rövidebb bevezető, de tartalmas fejezet lesz. Olvassátok szeretettel: Esperansa

"A napok, akárcsak Angliában, Valencián is gyorsan teltek. Két hónapja élek új lakóhelyemen és eddig úgy tűnt, hogy minden rendben. A Nap sütött, az emberek barátságosak, a kollégáim kedvesek, és Harry is jól érzi magát a bölcsödében. Az egyetlen, ami beárnyékolhatta az amúgy kitűnő kedvemet … Hapci! ... az, hogy megfáztam."

19. Egy új világ

Meghoztam a következő fejezetet. Sajnálom a késést, de a félévi dolgozatok és témazárók eléggé összegyűltek. Nem tudom mennyire sikerült jól ez a fejezet, mivel fáradt és nem kicsit álmos voltam, amikor befejeztem. Mindenesetre azért remélem tetszeni fog! Olvassátok szeretettel! Esperansa

Spanyolország egyszerűen csodálatos. A tenger, a napsütés, a kultúra, az emberek. Szinte el sem merem hinni, hogy itt vagyok. Ahhoz a télhez képest, amit megszoktam, itt sokkal melegebb van. Mondjuk itt a hőmérséklet még januárban sem csökken soha 6 °C alá. Ahhoz pedig tökéletes idő van, hogy egy vékony, fehér hosszúnadrágot, egy blúzt és egy vékony, fehér bolerót vegyek fel. És hogy pontosan hol vagyok? Valencia gyönyörű városában, azon belül pedig a La Saidia kerületében a Trinitat negyedben. Edmund, az apám olyan vállalathoz tartozott néhány éve, ami Anglia egyik legnagyobb cége volt, apám pedig jól végezte a munkáját, így kerültünk egy olyan helyre, ami maga a mennyország. Az Elcano la calle-ben, vagyis az Elcano utcában feküdt az a ház, melyet otthonná kívántam átalakítani.

Mikor megérkeztem Harryvel a karomban és a zsebemben a lekicsinyített, súlyuktól megfosztott csomagokkal, úgy éreztem, hazaértem. Néztem a fehérre meszelt házat, a naptól kiégett füvet, a bokrokat és virágokat, melyeket öntözni és ápolni kellett volna az elmúlt években is. Ahogy beléptem az ajtón és nyikorgott rájöttem, hogy hiányzott ez a hang. Apa mindig morgolódott érte, én mégis imádom. Kíváncsian indultam el a házban. A bejárati ajtó mögött egyből egy apró előszobába értünk Harryvel. Itt állt egy szekrény, melybe szokás szerint a kabátokat és cipőket fogjuk betenni, valamint egy tükör és mellette egy kulcstartó kis polc. A következő szoba a nappali volt. A hajópadló formájú parketta és a hatalmas ablakok elképesztő kontrasztot alkotott. Azok a bútorok voltak benn, amelyeket még a szüleimmel tetettünk ide. Vagyis egy capuccino színű kanapé és két fotel, ami közre fogott egy fenyőből készült üveg tetejű dohányzóasztalt. A kanapéval szemben szekrénysor állt, a két széle ember magasságú, az egyik üvegajtós, a másik zárt, a középső elem viszont a derekamig ért és rajta pedig egy tv készülék állt. A polcokon fényképek sorakoztak, melyeket kívülről ismertem, így most közelebb se mentem. Az ellentétes fal egyik szélén egy cserepes majomkenyérfa állt, mellette ablak, aztán egy hatalmas olajfestmény, melyen a valenciai kikötő látható. Valamikor a tizennyolcadik század végét és a tizenkilencedik század elejét mutatja. A képen egy hatalmas fregatt készül elindulni az esti dagállyal. A háttérben matrózok futkoznak a fedélzeten, a kapitány a tatton az első tisztnek magyaráz a látóhatár felé mutogatva és az utasok készülnek felszállni a személyes dolgaikkal. A kép központjában egy fiatal lány áll. A festő hátulról festette meg, így csupán a lány hosszú, fekete haját láthatjuk, mellyel a szél úgy játszik, mint vastag selyemmel. Fehér zsebkendővel integet egy férfinek, aki a hajó fedélzetéről int vissza neki. A férfi katonai egyenruhát visel és a nő tudja, hogy Isten szeretete és figyelme kell ahhoz, hogy viszontláthassa kedvesét. Imádom ezt a képet. Hosszú órákig képes voltam elnézegetni az egyik fotelből és ábrándoztam arról, hogy milyen lehetett a romantika kori élet. A festményt egy nagyobb könyvszekrény követte, ami átkanyarodott a harmadik falra is. Itt egy földig érő ablak foglalt helyet, előtte pedig az a zongora, melyen anya megtanított játszani. Az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyt. A napfény úgy hatolt be a szobába, mint a tisztítótűz. Megcsillant a kristályvázán és a fényképkereteken. A nappali és az étkező össze volt kötve, így átsétáltam a másik helyiségbe. Itt is óriás méretű ablakok voltak, a szoba közepén egy tíz fős asztal. A nappali felőli falon szekrények álltak, melyben Étkészletek és poharak különböző fajtái foglaltak helyet. Ezután jött a konyha, mely az étkezőből nyílt. Itt mindent megtaláltam, ami csak a főzéshez, sütéshez szükséges. Mivel néhány nappal ezelőttig még azt hittük, hogy anya mugli, ezért minden elektromos gépet bevásároltunk, amit csak el tudtunk képzelni. A konyha után egy kisebb folyosó következett, ami két vendégszobához csatlakozott. A szobák mögött helyezkedett el a mosdó és a fürdő. Ezek mellett pedig az a szoba, amelyet ezentúl saját hálószobámnak tekintek és mellette Harry szobája. Amikor beléptem a szobákba és megláttam a katedrális méretű teraszajtókat, melyek az udvarba vezettek, akkora mosoly szaladt a számra, mely eddig talán sose. Itt is széthúztam a függönyöket és leültem az ágyra. Rámosolyogtam Harryre, aki kérdőn nézett szét a szobában és izgatottan ficergett az ölemben.

-          Hazaértünk, prücsök. Isten hozott Valencián!

Első dolgom volt a Tuney-val közös szobámat átalakítani Harry szobájává. A mi ágyainkat, székeinket, íróasztalunkat és minden bútorunkat, amit úgy gondoltam, hogy Harry nem veszi hasznát, lekicsinyítettem, súlyuktól megfosztottam és beletettem egy kisebb dobozba, majd bevittem a szobámba. Ezután elővettem az Angliából hozott dobozokat és bőröndöket, majd visszaadtam az eredeti méretűket. Aztán helyére tettem a kiságyat, amit Godric’s Hollowból hoztam el. A szekrényt megigazítottam és elkezdtem kipakolni a ruhákat, játékokat és mindent, amit csak elhoztam a fiamnak. Este fele elmentem a közeli boltba és megvettem a vacsorának valót. Mivel minden évben itt nyaraltunk megtanultam spanyolul és Angliában is eljártam egy tanárhoz, aki segített a hiányosságaimat rendezni. Kicsit még gyakorolnom kell és úgy tudok majd beszélni, akár régen. Megfőztem a vacsorát, ettünk Harryvel, lefektettem aludni, majd én is lefeküdtem. Az ágyból néztem a csillagokat és tudtam, hogy sose fogom őket megunni.

A hét első három napján a lakást rendezgettem, bementem a Szt. Maddalenába, mely nem akkora, mint a londoni Szt. Mungó, de azért igenis el lehet benne tévedni és, hogy ezt bebizonyítsam segítségre volt szükségem, hogy kitaláljak belőle. Még az elindulásunk előtt kikértem a gyógyító képzőből és a Szt. Mungóból a vizsgapapírjaimat, a teljesítményeimet, meg amire szükségem volt, hogy minden a legnagyobb rendben legyen az itteni ispotállyal. Az igazgatónő szívesen fogadott és az eredményeim láttán biztosított, hogy nem lesz semmi probléma sem a kollégákkal, sem a betegekkel. Megegyeztünk, hogy  néhány hétig egy tapasztalt gyógyító mellett fogok dolgozni, majd amikor már a nyelvvel, a hellyel és az emberekkel is tökéletesen tisztában leszek, akkor kijelöli, hogy pontosan mit és hol kell majd csinálnom. Most, hogy a munka ügyét lerendeztem, meg kell találnom a megoldást arra is, hogy mi legyen Harryvel. Mivel én mostantól teljeskörű munkát fogok végezni és nincsenek itt anyáék, vagy Elena, akik vigyáznának a kicsire, ezért ki kell okoskodnom, hogy mit csináljak. A legjobb talán az lenne, ha keresnék egy mugli bölcsödét. Én is bölcsibe jártam és még sincs semmi bajom. Ott figyelnek rá, gyerekek közt lesz és minél hamarabb megismerkedik a spanyol nyelvvel, annál jobb. Első dolgom is lesz hazaérve megkérdezni Senora Josefinát, hogy nem tud-e a környéken egy jó bölcsödét. Senora Josefina a szembe szomszédom. Az megérkezésünk utáni reggelen beállított egy tálca narancstortával, mely hagyományos valenciai édesség. A senora egy ötvenes évei közepén járó özvegyasszony és mint megtudtam van három fia és egy lánya, valamint eddig hat unokája. A beszélgetésünk végére az egész családfát megismertem az ükanyjától kezdve. Senora Josefina alig százhatvan cm magas, de elég terebélyes asszonyság. Hosszú fekete haját kontyba fogta és egy kényelmes, de kellemesen halványzöld színű pongyolában állított be hozzám, mintha nyaralni lettem volna és most jöttem volna haza. Kedvesen elmosolyodott, bemutatkozott és átadta a tortát. Beinvitáltam, az étkezőben leültettem és felvágtam a tortát. Tipikus spanyol asszony. Látta, hogy beköltöztem és üdvözölni akart. Aranyos volt és jól elbeszélgettünk. Kifejtette, hogy ha bármiben is szükségem lenne segítségre, csak szóljak. Amikor pedig Harry felébredt és felvettem, teljesen bezsongott. A legfiatalabb unokája is elmúlt nyolc éves, és azt mondta, olyan régen babázott. Hát átadtam neki Harryt. Azt hiszem sikerült szereznem a fiamnak egy harmadik nagymamát.

Mint Senora Josefinától megtudtam, péntekenként piacnapot tartanak a közeli mugli téren. Így reggel korán felkeltettem Harryt, felöltöztünk, reggeliztünk és elindultunk. Friss gyümölcsöt és zöldséget akartam venni. Amikor odaértem az Avinguda la espaciohoz kicsit megijedtem, attól a sok embertől, akiket a téren láttam. Az árusok egymás hegyén hátán, de mégis valahogy kényelmesen elfértek. Az emberek egymásra tapostak, de mégse ordítottak a másikkal a tömeg és az esetleges fájdalmak miatt. Szorosabban tartottam a karomban Harryt mert tudtam, hogy ha itt egyszer kiesik a kezem közül az életben nem találom meg. Elindultam a tömeggel és rájöttem, hogy csak kívülről tűnt annyira zsúfoltnak az egész. Nézegettem, majd megálltam egy gyümölcsös mellett. Gyönyörű termései voltak és tudtam, hogy nem is kell továbbmennem. Vettem citromot, narancsot, banánt, fügét, palermói mandarint, grépfrútot, földi cseresznyét, és vérnarancsot. Egyszóval mindenféle finomságot. Nem is akartam már mást, de amikor visszafele elmentem egy növényes stand mellett, nem bírtam megállni, hogy ne vegyek virágot. Vágott rózsát és napraforgót vázába, valamint hibiszkusz, azálea, datolyapálma, füge és angyaltrombita cserjét és palántát. Olyan gyönyörűek voltak, én pedig annyira szeretem ezeket a növényeket, hogy nem tudtam nekik ellenállni. A baj csak a hazavitellel volt. A hölgy, aki a virágokat árulta segített feltenni a karomra a zacskókat és a hónom alá rakni a palántás dobozt. Kicsit kényelmetlen volt, de nem érdekelt. Az utcán sétálva élveztem a napsütést, az emberek boldog mosolyát és jó kedvét. Egy kiskutyát sétáltató főiskolás lány vidáman köszönt nekem, majd felvette a kezébe a néhány hetes spánielt, és Harry elé tartotta, aki teljesen feldobódva nézte a kis állatot, majd simogatni kezdte, aztán a kutyus méreteihez képest nagy fülét kezdte húzogatni. A lány nevetett, ismét letette a földre a kutyust és elköszönve ment tovább. Annyira közvetlenek, barátságosak és olyan boldogok. Mondjuk őket nem kínozta évtizedekig a Sötét Nagyúr. De nem, nem leszek pesszimista. Élvezem az új életemet, a spanyol mentalitás pedig egyfajta gyógyszer az elmúlt évek fájdalmaira. A ház elé érve azonban ismét akadályba ütköztem. Nem tudtam kivenni a kulcsomat a táskámból. Na gondolkodjunk, ha leteszem Harryt futhatok utána, mert amilyen kis izgága rögtön látna valamit kétszáz méterrel arrébb, amit azonnal el akarna kapni. De a virágokat nem tudom egy kézzel úgy letenni, hogy ne csavarodnának rá a csuklómra. Sóhajtottam egy nagyot, és Harryre nézve hangosan is kimondtam a problémát.

-          Na prücsök, mit csináljunk? Letegyelek és rohanjak utánad, vagy álljunk még így egy kicsit.

-          Szívesen segítek önnek, senora, ha megengedi.

A megoldás váratlan módon jött. Hallottam egy hangot a hátam mögül és amikor megfordultam, a tökéletes mediterrán férfi egy mintapéldánya állt velem szemben, aki ráadásul angolul ajánlotta fel a segítségét. Velem egyidős lehetett, talán egy, vagy két évvel idősebb. Három méterről is úgy néztem, hogy egy fejjel legalább magasabb, mint én, izmos volt, de nem izompacsirta. Áll alá érő, fekete, enyhén hullámos haja és meleg, barna, majdnem fekete szeme volt. A hangja pedig kellemes bariton volt. Azt hiszem túlságosan is letaglózott a megjelenése, így egy apró, de annál szexibb félmosolyra húzta a száját, mely inkább tűnt természetesen aranyos mimikának, mint gúnyos, vagy erőltetett tevékenységnek. Odalépett hozzám és kivette a karomból a dobozt, majd óvatosan lehúzta a zacskókat is a kezemről, végül pedig a vágott virág csomagot is átvette tőlem. Gyorsan megkerestem a kulcsomat, majd kinyitottam az ajtót. Előre mentem és a táskámat letettem a nappali asztalára, Harryt pedig a kis járókába tettem, melyet még anyáéktól kapott a születésnapjára. Átvettem a fiatalembertől a vágott virágokat és bementem az étkezőbe, majd letettem őket az asztalra. Ahogy átléptem a két szoba közti vonalat a férfi ismét megszólalt.

-          Hova tehetem ezt a dobozt.

-          Az ablak alá, kérem.

Egy pillanatra megálltam az asztal előtt és néztem a csokrot. Régen viselkedtem már ennyire éretlenül. Megráztam a fejem és visszaindultam. „Szedd össze magad!” – mondtam magamnak. Ahogy beléptem a nappaliba láttam, hogy a palánták valóban az ablak előtt vannak, de a férfit nem láttam. Aztán mégis. Harry előtt guggolt és nézték egymást. Mint két oroszlán, akik sosem látták még addig a másikat, de az ösztöneik azt súgják nekik, hogy nincs mitől tartaniuk. Elméletem bizonyítja, hogy Harry egyszer csak teljes szájjal elmosolyodott és a férfinek szintén fültől fülig ért a szája. Aztán odatartotta Harrynek a tenyerét, a fiam pedig belecsapott. Mintha nem is másfél, hanem tizenegy éves lenne. Közelebb léptem és az idegen is hallhatta, mert felállt és rám nézett.

-          Köszönöm a segítségét! – mondtam és én is elmosolyodtam. Ő viszonozta és felém  nyújtotta a kezét.

-          Nagyon szívesen, bármikor. Diego Alvarez vagyok.

-          Lily Evans, nagyon örülök.

-          Hát még én – mondta és figyelte, ahogy kiveszem Harryt a járókából.

-          És az úrfiban kit tisztelhetek? – hajolt le Harryhez.

-          Ő a fiam, Harry.

-          Nos, Harry. Megtiszteltetés volt – ezzel két ujjával összecsippentette Harry pici kézfejét és megrázta. Harry nevetni kezdett, majd gügyögött egy sort. Nem tudtam mire vélni. Harry mindig vidám volt, már születése óta. De ezzel a férfival most olyan, mintha ezer éve ismerné. Perselusszal sem viselkedett soha ennyire … máshogy.

-          Önök most költöztek ide, igaz? – terelte vissza gondolataimat Diego.

-          Igen, a héten érkeztünk – mondtam, mire a háta mögött összefonta az ujjait és egy picit hintázni kezdett a sarkán, mint a rossz gyerek az anyukája előtt.

-          Sajnálom, hogy még nem üdvözöltem önöket, de sajnos nagyon lefoglalt a munkám.

-          Kérem, ne magyarázkodjon. Egyenlőre nekem is bele kell rázódnom még az itteni életben. Viszont, ha nem vagyok tolakodó, néhány éve már megvettük ezt a házat a családommal és elég jól ismertem a környéket, de önnel még nem találkoztam.

-          Valóban, még csak két éve élek az utcában, de tős gyökerek valenciai vagyok.

-          Értem.

-          Nos, ha most megbocsájt, nekem mennem kell – mondta és még egy mosolyt küldött Harry felé, majd nekem is. Kikísértem az ajtóig és még egyszer megköszöntem a segítségét.

-          Ha bármikor, bármiben szüksége lenne rám, a jobb oldali szomszéd vagyok – mondta, majd elindult a járdán. Néhány lépést tett, amíg figyeltem, utána be akartam menni és gondolkodni a hülye viselkedésemen, aztán hirtelen megint előttem termett, igaz a küszöbön kívül. – Azt mondta, hogy már sokszor járt Valencián, igaz?

-          Igen – mondtam egy kicsit megilletődve.

-          De még biztos sosem látta az igazi Valenciát. – Azt hiszem az a mosoly levakarhatatlanná vált az arcán és igazi védjegye lesz.

-          Nem igazán értem, hogy mire céloz – mondtam teljesen őszintén.

-          Fogadok, csak a felszínét látta. Ha megengedi szívesen megmutatom Valencia pezsgését és nyugalmát is Önnek és a családjának.

-          Akkor csak Harrynek és nekem tenné. Csak ketten vagyunk.

-          Ez esetben négy órára Önökért jövök.

Egy kicsit azért el kellett volna gondolkodnom. Életemben egyszer láttam és hagynám, hogy oda vigyen, ahová ő gondolja. De nem is tudom miért, úgy éreztem nincs mitől félnem. Lehet, hogy a kedves mosolya miatt, vagy a megnyugtató kisugárzásában volt valami, de azt mondtam, hogy Rendben. Várni fogom. Diego még jobban mosolyogva köszönt el tőlünk és indult el az utcán. Most már végleg bementem és Harryt visszatéve a járókába a nappaliból kihoztam két kristályvázát, melyekbe a konyhában vizet raktam és az étkezőbe visszatérve kicsomagoltam a rózsát. A tüskéket levettem és a megfonnyadt leveleket is, majd beleállítottam a vázába. Ezt bevittem a nappaliba és letettem a dohányzó asztalra. A napraforgót is kicsomagoltam és a szárából egy keveset levágva követte a rózsa példáját, de ez az étkező asztalra került. Bementem a konyhába, egy nagy tálba beletettem a gyümölcsöket és elővettem az ebédnek valót, közben pedig Harryt is behoztam a konyhába, hogy szem előtt legyen. Ahogy nekiálltam főzni elgondolkodtam. Miért is viselkedtem úgy, mint egy kamaszlány? Rendben, hogy Diego helyes, de a külső nem minden. Ezt talán én tudom a legjobban. Ott van Remus. Nem kifejezetten egy szupersztár, de olyan jót beszélgetni, mint amiket vele szoktam, Gilderoy Lockharttal például nem tudtam. Pedig ő aztán az a szőke herceg fehér lovon típus volt. Már ha lenne fehér ló, de nincs, mert azt szürkének hívják. „Az okoskodás mindig is jobban ment,  mint a tényleges gondolkodás.” – fedtem meg magam gondolatban. Nem akarok pesszimista lenni. Hiszen megígértem magamnak, hogy mostantól olyan életet élek, amilyet csak akarok. Persze úgy, hogy Harry ne szenvedjen hiányt semmiben. Most is, eljöttünk Spanyolországba, szóval amire iskolába megy, arra a világ két legjelentősebb nyelvét fogja anyanyelvi szinten beszélni. De a nyelv nem tudja pótolni egy apa szeretetét. Már pedig Harrynek mindene meg lesz, ha rajtam múlik, de apát, azt nem tudok neki szerezni. Hisz nem hiszem, hogy valaha is képes leszek valakit úgy szeretni, ahogy Jamest. És ha mégis, megbirkózom vele? Mármint, nem fogok elmenekülni a férfi elől, akibe beleszeretek, hogy ne érjen olyan fájdalom és csalódás, amilyen Jamesszel ért? Tegyük fel, hogy nem. Mi lesz akkor? Hol találok egy olyan férfit, aki képes lesz szeretni engem magamért és Harryt is elfogadja, sőt szereti úgy, akárcsak a saját gyermeke lenne? Ennél kevesebbel ugyanis nem érem be. Mit érne az én boldogságom, ha Harry nem szeretné a mostoha apját, sőt még rosszabb, ha az a férfi, akit megszeretek gyűlölné Harryt?! 

Következik

Az ünnepek elmúltával visszaáll a régi rend és hozom az új fejezeteket. Már nem kell sokat várni és a kis Harry megkezdi a roxforti tanulmányait és elkezdődnek a kalandjai. De maradjunk még a "jelenben" és mutatom mi lesz pénteken. Üdvözlettel: Esperansa

"Spanyolország egyszerűen csodálatos. A tenger, a napsütés, a kultúra, az emberek. Szinte el sem merem hinni, hogy itt vagyok. Ahhoz a télhez képest, amit megszoktam, itt sokkal melegebb van. Mondjuk itt a hőmérséklet még januárban sem csökken soha 6 °C alá. Ahhoz pedig tökéletes idő van, hogy egy vékony, fehér hosszúnadrágot, egy blúzt és egy vékony, fehér bolerót vegyek fel. És hogy pontosan hol vagyok? Valencia gyönyörű városában, azon belül pedig a La Saidia kerületében a Trinitat negyedben. Edmund, az apám olyan vállalathoz tartozott néhány éve, ami Anglia egyik legnagyobb cége volt, apám pedig jól végezte a munkáját, így kerültünk egy olyan helyre, ami maga a mennyország. Az Elcano la calle-ban, vagyis az Elcano utcában feküdt az a ház, melyet otthonná kívántam átalakítani."

18. Ünnepek és ami utána jön

Ezúton szeretnék minden kedves blogolvasómnak örömökben, egészségben és sikerekben gazdag boldog új évet kívánni! Köszönöm, hogy velem voltatok és remélem ezentúl is számíthatok rátok. Most pedig meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

1982. január 1.

Ismét eltelt egy hónap, ami legalább annyira izgalmas volt, mint az elmúlt két év az életemben. Nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Legyek boldog, hogy kiderült az igazság, vagy dühöngjek, hogy ennyi ideig hazudtak nekem. Egy biztos. El akartam menni. Legalább annyira szabadulni akartam a családomtól, mint amennyire Jamestől a válás után.

Miután Dumbledore professzor elmondta a szüleim történetét magamra hagyott, hogy hadd gondolkodjak. Elena nem kérdezett semmit, úgy is tudta, hogy majd elmondom neki, ha feldolgoztam a hallottakat. Több, mint valószínű, hogy Dumbledore professzor elment anyához és elmondta neki a történteket, mivel anya két órával később megjelent és elmondta az ő szemszögéből onnan kezdve, hogy elmentem hozzá és bevallottam, hogy válni akarok és a baba miatt felmondhatok a gyógyító képzőnek. Ekkor csináltatott egy mugli apasági vizsgálatot és akkor derült ki, hogy valójában nem vagyok Edmund lánya. És, mint kiderült, Petunia sem a testvérem. Igazából Edmund egyszer belebonyolódott egy kapcsolatba még tizenhét éves korában és abból született Petunia. Tuney anyukája nem sokkal később egy repülő katasztrófában meghalt, így Edmund a szüleivel együtt nevelte a lányát. Két évvel később, amikor anyával megismerkedtek, anya beleszeretett a lányát egyedül nevelő apukába. Mivel Petunia nem ismerte, de még csak nem is emlékezett az édesanyjára és anya úgy érezte, hogy egy vérszerinti gyermek mellett is képes lenne felnevelni, Edmund és Viola úgy egyeztek meg, hogy nem mondják el Tuney-nak az igazat. Aztán anya elment arra a konferenciára, ahol Dumbledore professzor megkörnyékezte és megesett az az éjszaka. Hazatérése után három hónappal már biztos volt benne, hogy engem hordott a szíve alatt. Azt viszont nem tudta, hogy ki az apám. Biztosabbnak és egyszerűbbnek találta, ha olyan apa mellett növök fel, aki elérhető és, aki feltétel nélkül szeret. Amikor pedig megszülettem és kiderült, hogy a szememen kívül mindenben anyára hasonlítok, megkönnyebbült. Hogy miért zöld a szemem? Mert az anyai nagymamámnak és a nagynénémnek is ugyanilyen zöld szeme volt. Sajnos, nekem ezt csak mesélték, én magam nem tudhatom. Anyám nővérét megölték, a nagymamám pedig a születésem után néhány hónappal szívinfarktusban meghalt. Anya százszor elmondta, hogy sajnálja amiért hazudott. De ez volt a legjobb nekem és mindenkinek. Edmund jobban szeretett, mintha a vérszerinti lánya lennék. Volt előttem apafigura és olyan családban nőhettem fel, akik szerették egymást. „Ha visszamehetnék az időbe, akkor sem tennék mást!” – mondta anya mielőtt felállt és kiment volna a szobámból. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Szerettem a szüleimet. Szerettem Petuniát. De legalább annyira szerettem Dumbledore professzort és Minervát. Edmundnak és anyának köszönhettem a gyerekkoromat, a szeretetet, ami körülvett. Petuniának a kezdetbeli törődését, majd azt, hogy megtanultam keresztülnézni a sértő és bántó embereken. A két professzornak pedig azt, aki vagyok. Az ő tanításuk nélkül messze nem tartanék ott, ahol most. Időre volt szükségem. Jó sok időre és egy kis térre. Még azon a napon eldöntöttem, hogy elköltözöm. Nem csak a házból. Nem csak a városból. Tudtam, hova kell mennem és azt is, hogy az ünnepeket még itthon töltöm, majd egyből január másodikán indulok.

A karácsony a szokásos családi hangulatban telt. A szentestét Harryvel töltöttem a Godric’s Hollow-i házban. Huszonharmadikán délután Elena még itt volt és meglepetésként feldíszítette a karácsonyfát, valamint a nappalit és az előszobát. Amíg Ő „felöltöztette a házat”, addig én nekiálltam sütni-főzni. Természetesen az elején nem akarta engedni, de amikor azt mondtam neki, hogy ez esetben korcsolyázni megyünk, beleegyezett, hogy inkább a konyhában legyek, mint a jégen. Mikor végeztünk az ételek felét és a sütemények felét is elcsomagoltam neki. Tudtam, hogy együtt fognak karácsonyozni Siriusszal és nem kicsit volt bűntudatom, hogy rám pazarolta az idejét és nem Siriusszal volt. Ez volt az első közös karácsonyuk együtt. Elena majd leharapta a fejem, mikor ezt elmondtam neki. „Szereti Siriust, de ez sosem fog a barátságunk útjába állni.” Nagyon meghatódtam és megkértem, hogy fogadja el az ételt és fogyasszák egészséggel. Utolsó mondata a távozás előtt még az volt, hogy ha Sirius az én főztömbe szeret bele, akkor ismét nálam fog dekkolni addig, amíg mindent pontosan úgy nem csinál, ahogy én. Az én válaszom erre az volt, hogy ha Sirius valóban az ételeimbe szeret bele, akkor az már régen rossz. A szenteste meghitt volt. Csak Harry és én. Először megvacsoráztunk, majd a nappaliban kibontottam neki azokat az ajándékokat, amelyeket a nevemben Elena vásárolt meg még valamikor december elején. Közben kapcsoltam egy kis karácsonyi zenét, majd elmondtam a kis Jézuska történetét. Fél órával később Harry elaludt a karomon, így felvittem a szobájába és lefektettem a kiságyba. A nappaliba visszatérve összeszedtem az ajándékokat és a konyhába menve elmosogattam. A csapból folyó víz alatt eszembe jutott, hogy mit mondott Elena az ébredésem után. Azt mondta, hogy érezte a halálomat. És nem csak Ő. Elmondása szerint Sirius, James, Dumbledore professzor, anya, Perselus, Minerva, de még a roxforti professzorok is tudták, hogy baj van. Elena úgy írta le azt az érzést, mintha fejbe csapták volna, ezért elvesztette a kontrolt a teste felett, majd mintha kést szúrtak volna a mellkasába és ennek következtében elzárták volna a levegőt a tüdejébe. Mikor erre anyánál rákérdeztem, nagyon egyszerű választ adott. Annál nagyobb volt a fájdalom, minél jobban szeretik az embert és minél közelebb állnak hozzá. Anya elmondta, hogy Dumbledore professzor bűbájt is bocsájtott rám. Érezte, hogy baj lesz, de nem akart nekem ellent mondani, így amikor nem figyeltem „elvarázsolt”. Egy egyszerű riasztó bűbájt tett rám. Elmondása szerint figyelmeztette a legközelebbi embereket arra, hogy a testem súlyos károkat szenvedett. Mikor megkérdeztem, hogy a valódi szüleimen kívül a többiek miért érezték, anya elmosolyodott. A varázs azokra hat, akik legközelebb állnak a szívemhez. Mint vérszerinti szülők, ők természetesen benne vannak a körben. James, mint a volt férjem és a gyermekem apja nem volt kétséges, hogy érezte. Sirius, Perselus és Elena pedig olyanok, mintha a testvéreim lennének. Semmi egyéb, csupán szeretet.

A mosogatás után egy bögre forralt borral leültem a fotelbe és néztem a karácsonyfát és hallgattam a karácsonyi dalokat. Nem gondolkodtam. Nem agyaltam. Csak hátradőltem és évek óta először pihentem. Nem volt, amitől félnem kellett volna. Nem volt más, csak én és Harry. Miután a bögrém kiürült lekapcsoltam a villanyt és fölmentem az emeletre. Rendbe szedtem magam és lefeküdtem aludni. Egy jobb és szebb holnap reményével aludtam el.

Karácsony napján anyáéknál ebédeltem, este pedig Elena beugrott és átadta az ajándékát. Ki tudja honnan, de megérezte, hogy el akarok utazni. És azt is tudta, hogy hova. A nappaliban ültünk és ő az ölében Harryt tartotta. Nekem egy borítékot adott oda, melyben egy fényképet találtam. Mi ketten voltunk a Fekete rózsa konyhájában.

Emlékeztem arra a képre. Egy esküvőre kellett készítenünk egy hatalmas tortát. A baj csak az volt, hogy az ara folyamatosan változtatott. Hol az emeletek számán, hol a mázon, hol a marcipánfigurán. A végén már nagyon elegem lett. Az esküvő előtt két nappal még semmi sem volt jó, így amikor aznap bejött a menyasszony már nem is Elena, hanem én fogadtam. A nő elmondta az új változatot én pedig válaszoltam. „Rendben, de ez az utolsó esélye. Ha kilép azon az ajtón már nem változtathat, mert ha vissza mer jönni, akkor az egész rendelést lemondhatja.” A nő először csak tátogott, majd még egyszer átgondolta a dolgokat és beleegyezett. Ezek után bementem a konyhába és két napig ki sem jöttem. Anya vigyázott Harryre, Elena meg rám. Az utolsó marcipánvirág helyére kerülése után Elena hozta a fényképezőt és még abban a pillanatban lefényképezett, ahogy végeztem. Ezek után megbűvöltük  a gépet és egymás mellett állva lefényképezkedtünk. Én tiszta liszt és teljesen lestrapált voltam, Elena pedig jót vigyorgott a fáradt arckifejezésemen és azon, hogy milyen szépen helyre tettem a kisasszonyt.

Mosolyogva néztem Elenára, aki intett a fejével, hogy fordítsam meg. Amikor megtettem egy nagyon kedves és megindító mondatot találtam ott. „Bárhova mész és bármeddig maradsz, nálam mindig otthonra lelsz. Elena”. Kérdőn néztem rá, mire elmagyarázta, hogy kiolvasta a szememből a tervemet. Megöleltem és még beszélgettünk a Siriusszal töltött szentestéjéről. Hamarosan ismét egyedül maradtam Harryvel, akit néhány óra múlva ágyba dugtam, én pedig elővettem a bőröndöket és nekiálltam belepakolni, amit csak lehetett. A következő héten bejártam sütni a cukrászdába, a Mungóba gyógyítani, otthon összepakoltam és elbúcsúztam az ismerőseimtől. A professzorok szomorúan néztek rám és kérleltek, hogy maradjak, de hamar megértették, hogy szükségem van erre az utazásra. Perselusnak el kellett magyaráznom a dolgokat, mert bármennyire is tudta, hogy igenis el kell mennem, tudni akarta a részleteket is. Minervának is nehezére esett elengedni, de amikor elmondtam neki, hogy hova megyek és, hogy bármikor meglátogathat, amikor csak akar, valamint, hogy gyakran fogok én is vissza jönni, jó utat kívánt és, hogy vigyázzak magamra és Harryre. Dumbledore professzor és anya sokkal nehezebben fogadták a hírt. Anya szó szerint könyörgött, hogy gondoljam át, de nem tudtam maradni. Elmagyaráztam neki, hogy nem haragszom rá, mert tényleg jó életem volt Edmund mellett, de nekem most időre volt szükségem. Semmi másra csakhogy megemésszem a dolgot. Meg már amúgy is hiányolom a napfényt. De nem tudtam meggyőzni. Elmondtam neki is, amit Minervának, de ő nem nyugodott bele. Már féltem attól, hogy erőnek erejével akar majd itt tartani. Mikor főztem neki egy nyugtató teát és megitta szépen csendben, akkor úgy láttam ismét megrágja magában a szavaimat és, hogy nem örökre megyek el. Végül nagy nehezen beleegyezett, hogy mehetek. Mintha még mindig gyerek lennék. De az anyák már csak ilyenek, én tudom a legjobban. Albus szomorúan nézett rám félhold alakú szemüvege mögül, de tudtam, hogy érti, mit akarok. Láttam a szemében a csalódottságot és a fájdalmat, de azt is, hogy a legjobbat akarja nekem, így ő is elengedett azzal a feltétellel, hogy bármiféle baj történik, nem leszek rest azonnal értesíteni. Ezt megígértem neki és úgy éreztem elképzelhető, hogy egy nap még valóban második apámként fogok rá gondolni.

A szilveszter éjszakát Augusta Longbottom és Neville társaságában töltöttem a Longbottom birtokon. Augusta szívesen fogadott és örült, amikor meglátta a karomban Harryt. Sokan szívtelen és végletekig konzervatív asszonynak ismerték, de én tudtam, hogy a mágikus képességekkel rendelkező arisztokrácia nem engedheti meg magának a szentimentalizmust. Legalábbis még Augusta fiatalkorában nem tehette és ez a viselkedés és az érzelmek ki nem nyilvánítása élete végéig rajta marad. Sokszor találkoztam Augustával a Szt. Mungóban, Alice-nél és Franknél. Augustának legalább annyira nehéz, mint nekem. Ő a fiát és a menyét vesztette él, én a szabadságomat, majd az életemet. De én kaptam egy második esélyt, Merlin tudja hogyan, de vajon Alice és Frank valaha is fel fog ébredni abból a rémálomból, amibe a Lestrange házaspár kergette őket? Igaz, hogy azóta az éjszaka óta Bellatrix és Rodolphus az Azkaban vendégszeretetét élvezte gyilkosságért, a Longbottom házaspár ellen elkövetett tettekért és Voldemort nagyúr mellett végrehajtott bűncselekményekért. Őszintén remélem, hogy a börtönt már csak egy úton fogják elhagyni, holtan. Nem tiszta szívű boszorkányhoz illik ez a gondolkodás, tudom jól, de a szívem és az eszem ez esetben teljesen egyetértenek. Augusta mesélt Neville cseperedéséről és arról, hogy nehéz vele bánni, mert Alice természetét örökölte, némileg, vagyis kicsit akaratos. Persze ezt nem rosszindulatúan mondta, hanem, mint tényt. És egyet kellett értenem vele. Alice mindig kedves és megértő volt, de nála makacsabb embert nem ismertem. Kérdezgette, hogy Harryvel mi van, hogy viselem a gyerek nevelést. Láttam rajta, hogy Jamest is szívesen megemlítené, néhány mondatát úgy kezdte, hogy pontosan tudjam kiről akar beszélni, de aztán elhallgatott. Augusta tapintatos asszony, de a kíváncsisága egy hároméves szintjén ragadt. Viszont én nem akartam arra válaszolni, amire csak félig tette fel a kérdést. Éjfélkor koccintottunk és beszélgettünk tovább. Augustának is elmondtam a tervem, miszerint elhagyom Angliát. Nem tett mást, csak bólintott és megkért, hogy Neville születésnapjára azért jöjjek vissza. Ezt megígértem neki. Szerencsére a kicsik jól aludtak. Neville szobáját hangszigeteltté tettük, így a gyerekeket nem zavarták a tűzijátékok zajai. Mi kiültünk a pezsgőnkkel a teraszra és onnan néztük, ahogy néhány mérfölddel odébb a tinédzserek élik virágkorukat. Reggel nyolc órakor indultunk haza Harryvel. Augusta parancsára reggelire ott  maradtunk, majd elbúcsúztunk és néhány percen belül ismét Godric’s Hollow-ban voltunk. Átöltöztem  és elővettem három pezsgőt. Az egyiket magamhoz vettem és Harryvel együtt elindultunk anyáékhoz. Régi szokás volt, hogy január elsején minden családtagot meglátogatunk, és mindenkivel iszunk egy pohár pezsgőt. Persze ez nem olyan dínomdánom, gyerekkoromban az apai nagyszüleimhez szoktunk menni, és mivel ott voltak George bácsikámék, Isten nyugosztalja, nem kellett sehova máshova indulnunk, hiszen unokatestvéreim nem voltak, a nagyszüleim testvéreivel meg nem tartottuk a kapcsolatot. A régi ház ajtajába érve anya azonnal magához ölelt és átvette tőlem Harryt. Most, hogy tudja holnap elindulunk egyre nehezebben engedi ki a karjai közül. Megértettem. Apa nagy mosollyal fogadott és azonnal a nappaliba invitált. Nem mondtuk meg neki az igazat, hogy nem vagyok a lánya. Nem azért, mert attól féltünk, hogy nem fog családtagnak tartani, hanem mert nem volt szívem. Mindig annyira örült Harrynek és Nekem is. Hogy mondjuk meg egy majdnem ötvenéves embernek, hogy az életének egy része csupa hazugság. Apa, bár kerekesszékben ült még mindig, ragaszkodott hozzá, hogy ő nyissa ki a pezsgős üveget. Beszélgettünk néhány órát, a szüleim Harryt babusgatták, sőt még ebédre is maradtunk. Fél kettőkor már muszáj volt mennem, így elköszöntem anyáéktól és haza hoppanálva felkaptam a második üveg pezsgőt és a kandallóba lépve kimondtam, hogy Roxfort. Az igazgatói irodában már vártak a professzorok és itt is Albus volt az, aki kibontotta a pezsgőt. Perselusszal és Minervával beszélgettem a legtöbbet és Dumbledore professzort figyeltem, ahogy Harryvel játszott. Egy percre sem engedte ki a kezei közül, pedig Bimba professzor igen szívesen a karjaiba kapta volna a fiamat. Annyi szeretettel nézett arra a picire. Tényleg úgy érzi, hogy hozzá tartozunk. „Csak annyit kérek, hogy ne hagyj ki az életetekből. Vigyázni akarok rátok, lányom!” – jutottak eszembe az utolsó mondatok, amelyeket a lakásomon váltottunk. Nem akarok eltűnni az életükből. Csak térre és levegőre van szükségem. Az ünnepekre és születésnapokra hazajövök. Meg szerintem minden héten. Úgysem bírnám ki nélkülük. Elenára is szükségem van, meg szerintem fordítva is. Fél öt környékén fáradtságra hivatkozva elbúcsúztam a professzoroktól és Harryvel a karomon hazamentem. Otthon megvacsoráztunk és Harryt hamar lefektettem. Mosogatás után felmentem a szobákba és a bútorokra bűbájt szórtam a por és a penész ellen. A ruhák, a könyvek, a dísztárgyak és minden egyéb apróság már be volt csomagolva. Éppen csak az maradt még elől, amit holnap reggel felveszünk és a tisztálkodó szerek. A karácsonyi díszeket, a karácsonyfát már néhány nappal ezelőtt leszedtem és elraktam. Mondhatnánk, hogy minden olyan, mintha most költöznénk be. Ahogy összeszámoltam van három ruhás bőröndünk és négy nagyobb kartondoboz, melyben a különböző tárgyak vannak. De egy csomag még hátra van. A konyhába mentem és kinyitottam az utolsó pezsgős üveget. Elővettem két poharat és az egyikbe töltöttem pezsgőt, a másikba nem. Az üveget letettem az üres kristálypohár mellé, majd a teli pohárral odaléptem James kedvenc foteljéhez és benyúltam a kárpiton keresztül. Két éve megbűvöltem a karosszéket, de csak nekem nyitotta meg a „kapuját”. Ide rejtettem azt a dobozt, amelyben a fényképeket, a Tekergők Térképét, vagyis az olyan emlékeket őriztem, amelyek mindenképpen Jamesre emlékeztettek. Megfájdult a szívem, ahogy hozzáértem a ládikóhoz. Egy nagyon egyszerű fa anyagból készült, melynek a tetejét kézzel művelték meg. Egy szarvast faragtak a tetejére. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor hetedikben megláttam a szobájában. Azt hittem valami vadászidényen vette, erre kiderült, hogy Remustól kapta a születésnapjára még valamikor ötödikben. Kis bűntudatot éreztem, amiért elvettem tőle, vagyis pontosabban nem vettem el, csak nem kérte vissza, így nálam maradt. Hirtelen felindulásból leültem a fotelbe és feloldottam a bűbájt róla. A tetejét leemelve az első, ami a kezembe akadt a Tekergők Térképe volt. Mosoly szaladt a számra. Mennyire büszkék voltak rá a fiúk. Majdhogy nem jobban, mint arra, hogy animágusok lettek. Ezek után kézbe vettem az esküvői fényképeket, a Roxfortban készült képeket és a nyaralásokon, kirándulásokon elkapott pillanatokat. Tudtam, hogy most utoljára nézem ezeket a képeket. Ha itt hagyom Angliát, akkor vele együtt mindent eltemetek. Még ezt is.

-          Egészségedre James! – mondtam az esküvői képünket nézve, majd megittam az utolsó kortyot is a pohárból.

Az utolsó képhez elérve eszembe jutott, hogy hova megyek. Ez az egy kép elég volt hozzá, hogy megmutassa annak a helynek a nyugalmát, barátságát, biztonságát. A képen egy ház volt látható. Mediterrán típusú ház, az időjáráshoz mérven ez is hófehérre volt meszelve, de a ház előtt szépen, rendben tartott kerttel. Egyszintes családi ház, melyben emlékezetem szerint három szoba volt, a konyha és a fürdő. Hat éve nyaraltunk először ott, még anyáékkal. Apa cége sokat utazott és utaztatta apát is. Az egyik ilyen út ide vezetett. Három hónapot kellett itt töltenie és rendbe tennie a vállalat ide kirendelt alkarát. Persze, amikor csak tudott hazajött, de volt, hogy három hétig nem láttuk. Amikor mindannyiunknak már nagyon hiányzott, repülőre szálltunk és meglátogattuk. Teljesen beleszerettem a házba, a környezetébe, a lehetőségekbe. És habár apa céget váltott, a házat megvettük nyaralónak, ahol minden évben két hónapot töltöttünk a nyáron. Ez volt az én menedékem. Ha ki akartam heverni Jamest, még akkor amikor egy idegesítő majomnak láttam, alig vártam, hogy elinduljunk ide. Ha Petunia sértegetéseiből is elegem volt, mindig lementem a tengerpartra és úsztam a tengerben, vagy sétálgattam a parton. Néha beálltam egy-egy röpi menetre a korombeli fiatalokhoz. Nagyon élveztem az ott létet. Ez az egy hely volt az, ahol mindig tökéletes nyugalmat és biztonságot éreztem. Holnap pedig az első turnussal indulunk oda, Spanyolországba!