Nagyon boldog karácsonyt!

                         Szeretnék minden kedves blogolvasómnak és idetévedőnek 

Nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket

kívánni és remélem, jóllaktok a finom és "kötelező" családi ebédekkel, vacsorákkal!

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Karácsony

4. gyertyagyújtás = Arany vasárnap

A szeretet nagy ünnepén...

Tovább miért is fűzzem én?

Mikor az angyal szárnya lebben,

Sok-sok minden van a szivekben,

Irigység, méreg, epe mennyi!

Csak szeretet nincs egy szemernyi.

De mindegy! Minden csupa pompa,

Csillog, ragyog a karácsonyfa,

Teli zsúfolva minden ág,

Lóg rajta sok cifraság,

Hány ember sóhajt most nagyot:

"Bár Lily / James lógna ott

A karácsonyi dísz helyén... "

A szeretet nagy ünnepén.

3. adventi gyertyagyújtás

A szeretet nagy ünnepén,

Amikor annyi költemény

Hirdeti ékes mondatokban,

Hogy végre ismét karácsony van,

Mikor övéihez rohan

Mindenki meghatottan, boldogan,

Mikor mindenki egyetért,

Mindenki egyért, egy mindenkiért.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

2. adventi gyertyagyújtás

A szeretet nagy ünnepén,

Mikor kiújul a remény,

Amikor testvér minden ember

És egy a másnak könnyes szemmel

Bocsátja meg sok vétkeit,

A dús a kolduson segít,

Mikor fehéren száll a béke árnya

Minden kunyhóra, minden palotára...

Amint ígértem a legutóbbi alkalommal, képet is és versrészletet is kaptok az adventi vasárnapokon. Tudom, hogy hétfő van, de sajnos tegnap nem volt rá lehetőségem. Szóval... fogadjátok szeretettel! 

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

1. adventi gyertyagyújtás és "Karácsonyi izgalmaktól az első megpróbáltatásig"

Hohohóóó... mit hozott a Télapó?

Csak nem...       de igen...         a következő fejezetet!

Őszintén bevallom, hogy ha most leírnám ide, amit védelemként megírtam magamnak, holnap reggel is itt ülnék a gép előtt, szóval... mondjunk egy nagy köszönetet Joulopukinak / a Mikulásnak, hogy sikeresen megérkezett a huszonnyolcadik fejezet. 

Előtte viszont egy képpel szeretnék kedveskedni nektek, melyhez egy kis versike első versszaka is tartozik... a többit, majd a gyertyagyújtásokkor kapjátok meg :)

Talán senkinek sem újdonság, hogy december másodikán meggyújtottuk az első adventi gyertyát a négy közül, amiből az következik, hogy még három hét és karácsony!!! Remélem ti is annyira izgatottak vagytok miatta, mint én! De most jöjjön a versike.

A szeretet nagy ünnepén,

Amikor minden csupa fény,

Amikor minden csupa pompa

És csillogó a karácsonyfa,

Mikor az angyal szárnya lebben

És békesség van szívekben,

Nagynak, kicsinynek gyönyörül,

Amikor gazdag és szegény örül,

...

28. fejezet

Cím: Karácsonyi izgalmaktól az első megpróbáltatásig

December 24

Spanyolország, Valencia

-          Selena, ha szeretnéd kiszaggatni a mézeskalács figurákat, gyere!

Kiáltottam ki a nappaliba a karácsonyfát díszítő lányomnak. Diegóval már délután behoztuk a fát az udvarról és három óra óta kötözgetik a szaloncukrokat, gömböket és égősorokat. A csúcsdíszt pedig szokás szerint vacsora után fogjuk feltenni. De az is megeshet, hogy csak holnapután, Harry hazaérkezésekor. Hallottam, ahogy Selena leteszi a kezében levő üvegdíszt az asztalra és még megkérdezi az apját, hogy boldogulni fog-e egyedül. Diego valószínűleg rámosolygott és megsimogatta a fejét, majd nézte, ahogy Selena boldogan szalad be a konyhába, hogy a neki kikészített kis gyúródeszkára tett tésztát kezdje szétszaggatni. Kezébe fogta a hóember formájút és a szélétől kezdve csinált belőle egy sort, majd a csillag, fenyőfa, szívformákkal megismételte. Én szépen sorban tettem bele a kivajazott tepsibe és az utolsó után a sütőbe csúsztattam. Megnéztem a vacsorát és örömmel láttam, hogy minden rendben. A valódi lakoma holnap este lesz, de Diego szavaival élve, már ma is egy kisebb hadsereget tudnánk megetetni. Megterítettünk Selenával és meggyújtottuk a gyertyákat, majd az asztalra helyeztük az ételt is. Mielőtt nekiálltunk volna az evésnek, Tekergő tálját tömtük tele finom falatokkal és tettük az előszobába, ahol télen az ételt kapta. Ezután behívtuk Diegót az étkezőbe és mi is enni kezdtünk. A vacsora szokás szerint jó hangulatban telt. Selena végig azt találgatta, hogy milyen ajándékot fog kapni és vajon Harry mit fog mesélni az ünnepi Roxfortról.

Valahol Skóciában, Roxfort

A téli szünetre a diákok nagy része hazalátogatott, de voltak, akik ezt nem tudták megtenni családi ügyek miatt. Az iskolában maradt diákok közt ott volt Harry és új barátja, Ron. Harry úgy tervezte szüleivel, hogy a szentestét és a karácsony első napját a Roxfortban tölti a nagyapjával és a professzorokkal, majd karácsony másnapján Lily elmegy érte és a karácsonyi ebédet már Valencián Mercedes és Ricardo nagyszülők birtokán fogyasztja el az egész család jelenlétében. Vacsorára pedig Londonba utaznak, hogy Viola nagymamával és Petunia néni családjával is ünnepelhessenek. Harry örült, hogy nem kellett azonnal hazautaznia, hanem egy kicsit a Roxfortban élvezhette a szünetet. Ronnal egyedül voltak a hálószobában, minden cuccuk elfért, a griffendél klubszobájában pedig mindig volt helyük a kandalló melletti kényelmes fotelekben. Varázslósakkoztak is, de mindig Ron nyert, ami egy picit bosszantotta Harryt. Bár nem lehetett panaszra oka, hisz Ricardo sokszor mondta neki, hogy játszanak, unokájának mindig inkább a kviddics állt közelebb a szívéhez és csak nagy nehezen ült le az asztalhoz, hogy belekezdjenek egy menetbe.

A diákok szentesete vacsora után még beszélgettek, majd jó éjszakát kívántak és lefeküdtek aludni. Mikor reggel felkeltek már nagy halom ajándékcsomag állt ágyaik lábánál.

-          Boldog karácsonyt, Harry – köszönt vidám mosollyal Ron.

-          Boldog karácsonyt, Ron – vigyorgott vissza Harry.

Azonnal nekiálltak kibontani az ajándékokat. Ron inkább letépte a csomagolást, de ez már csak szépségprobléma. Harry az ajándékai közt talált egy Hagrid által faragott furulyát és Mrs. Weasley kötötte smaragdzöld pulcsit, valamint házilag készített karamellát, amit azonnal meg is köszönt Ronnak, aki vöröslő füllel magyarázta, hogy édesanyja minden évben köt nekik egy-egy pulcsit karácsonyra. Harry egy picit szégyellte magát, amiért nem kérte meg Lilyt, hogy süssön valami finomat Ronnak, de nem kellett sokáig ezzel foglalkoznia, mivel Ron kibontott egy újabb csomagot, amiben egy csudli csúzlis mezt talált, amelyet minden tag aláírt, valamint egy doboz krémest. Ron teljesen el volt ájulva mindkét ajándéktól és alig bírta kezébe venni a csomaghoz tartozó kártyát, melyen Lily boldog karácsonyt kíván az egész Alvarez család nevében és reméli, hogy elnyerte Ron tetszését az ajándék. Szépen bontogatták tovább a maradék ajándékokat és közben megették a Lily által küldött sütit. Harry utolsó ajándékáról nem tudta megmondani, hogy ki küldhette. Se a csomagolást, se a tartalmát nem ismerte fel. Amikor kibontotta egy lágy esésű anyag hullott a padlóra. Ezüstös csillogása Ron figyelmét is felkeltette, aki még az előző ajándéknál is nagyobb ámulattal figyelte az új tárgyat.

-          Hallottam már ilyenről. Könyvben is láttam, de saját szememmel, élőben még sose – mondta és szinte csorgott a nyála utána.

-          Mi ez? – kérdezte Harry, aki úgy nézte az anyagot, mintha azt várná, hogy megmozdul.

-          Egy láthatatlanná tévő köpeny – suttogta Ron.

Harry magához vette a köpenyt és belebújt, Ron pedig áhítattal figyelte, ahogy nyaktól lefele eltűnik. Harry felemelte a csomagolásból a hozzá tartozó kártyát és figyelmesen elolvasta.

„Apád még születésed előtt rám bízta ezt a köpönyeget. Úgy vélem eljött az ideje, hogy továbbadjam neked. Használd belátásod szerint. Nagyon boldog karácsonyt kívánok.”

Harry megbénultan ült és figyelte a kis pergament. Az apja? Diegót Lily csak két évvel a születése után ismerte meg. Akkor… a vérszerinti apjáról lenne szó? Jamesről? De az hogy lehet? Ki küldte a köpenyt és mit akar, Harry mit csináljon vele?

Tovább gondolkodni nem volt ideje, mivel a Weasley ikrek szó szerint berobbantak az ajtón már Weasley-féle pulcsiba öltözve. Nyaggatták Ront, hogy miért nem veszi fel a sajátját. Gyönyörködtek Harryében, majd szokásuk szerint Percyt kezdték nyúzni. 

A karácsonyi lakoma fantasztikus volt. Jó hangulatban és rengeteg ajándékkal ért véget. A délutánt Harry a Weasley testvérekkel töltötte hógolyózás közepette. Este ismét sakkjátszmában szenvedett vereséget, de jókedvét ez sem tudta elrontani. Vacsora után Ron hamar álomba merült, de Harry nem volt képes elaludni. Órákon keresztül a ládája mélyén elrejtett köpenyen gondolkodott. Éjféltájban magához vette és leült a holdfényben fürdő ablakba. Nézte és nem tudta, hogy mit csináljon vele. James köpenyével. Annak az embernek a tulajdonával, akinek az életét köszönheti, de közben elhagyta őket. Pontosabban tudta, hogy James rosszat tett és Lily ezért vált el tőle, de a lényeg, a lényeg… James miatt nem élhetnek úgy, mint egy család. De hát mit érdekli őt James? Van egy nagyszerű élete, boldog, szerető családja. Húga, nagynénje, unokatestvérei, nagyszülei. Nincs neki szüksége Jameshez hasonló alakokra. Aki nem volt ott, hogy megvédje őket Voldemorttól. Aki cserbenhagyta az anyját, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Igen, ezért nem akart soha tudni Jamesről. Mert fájdalmat okozott az édesanyjának. A legdrágább embernek, aki valaha is törődött vele. Diego tökéletes apa és nem kell neki senki más, akit ezen a néven illethetne. Be is vágta a köpenyt a ládájába és durcásan lefeküdt az ágyába. De a gondolatok csak nem hagyták nyugodni. Ezzel a köpennyel bármit elérhetne. Bármire képes lehetne. Se Frics, se senki nem tudná megakadályozni, hogy oda mehessen és azt fedezhesse fel, amit csak akar. Újra felkelt és magához vette a köpenyt. Beleburkolózott és elindult az ajtó fele. Ron horkant egyet álmában és Harrynek megfordult a fejében, hogy felébreszti, de aztán elvetette az ötletet. Hisz ez mégiscsak Jamesszé volt. Ronnal még sosem beszélt Jamesről és nem most akarta elkezdeni. Ellenben az első alkalommal, csak egyszer egy kicsit mégis közel akarta érezni magához a valódi apját. Kilépett hát az ajtón és elindult a folyosókon. Először a könyvtárba ment, hogy a tiltott részlegen addig kutathassa Nicolas Flamel személyét, amíg meg nem találja. Ez azonban hamar abba maradt, mivel egy ostoba könyv sikítozni kezdett, amikor kinyitotta. Így azonnal visszacsúsztatta a helyére, kibújt a hirtelen megjelenő Frics karmai közül, majd egy folyosón ismét összefutott a púpos hátú gondnokkal, ám ez esetben Perselus is megjelent. Az egyetlen menekülési út egy ajtó boltíve volt, ahova gondolkodás nélkül beállt. Amikor a cipőkopogások is elhaltak belépett az ajtón. Egy elhagyatott osztályteremre bukkant. Az asztalok és székek letakarva álltak a falak mentén. Egyetlen különbség a többi használatban levő teremmel ellentétben, hogy az ajtóval szemben egy különös tárgy állt. Keskeny, díszes arany keretbe foglalt pompás tükör volt. Egy felirat is állt rajta, melyet Harry a latinhoz tudott volna hasonlítani, de még ahhoz sem. Közelebb ment és belenézett. Látott már tükröt bőven, de kíváncsi volt, vajon a köpeny alatt is meglátja-e magát. A válasz igen volt. De mégse volt egyedül. Tucatnyi szempár nézett vissza a tükörből. Hátrafordult, de senkit sem látott a teremben. Ismét a tükröt nézte. Látta saját arcát, közvetlenül maga mögött pedig az édesanyját, mellette egy férfit és mögöttük sorakozott fel az a rengeteg vörös és fekete hajú, barna és zöldszemű ember, akiket az előbb megszámolt. Közelebb lépett. Az édesanyja mosolyogva integetett, a férfi átkarolta és Harry ekkor vette észre, hogy Lily könnyezik. Kis csíkokban patakzott a könnye, de mosolygott. Harry ekkor a férfire nézett. Fekete hajú, magas, vékony alkatú, aki szemüveget viselt és hasonlóan borzas haja volt, mint neki.

-          James – ejtette ki a száján az édesapja nevét. Valóban nagyon hasonlított rá. James mosolyogva nézett rá. Harry ismerte ezt a mosolyt. Diego is mindig így nézett rá, vagy Selenára, ha valamiért büszke volt rájuk.

Ismét közelebb lépett, szinte már belesétált az üvegbe. A szülei háta mögött felismerte anyja képeiről, a nagymamáját, a nagynénjét, a nagyapját, a bácsikáját, még néhány unokatestvért is. James oldaláról viszont csak találgatni tudott. Egy idősebb házaspár, akik a nagyszülei, vagy a dédszülei lehetnek. Ahogy tovább nézte a tükörlakó rokonokat, egy élő is megjelent mögötte.

-          Szóval megtaláltad Edevis tükrét… - szólalt meg egy mosolygós hang a háta mögött. Harry először ijedten fordult meg, majd a nagyapja vidám arca láttán felengedett a félelme. - … a szüleid fia vagy, eddig sem volt kétséges – folytatta Albus. Harry nem tudta, mit mondjon.

-          Edevis tükre… a családunkat mutatja? – kérdezte a nagyapját.

-          Nem. Miért? Te mit láttál benne? – érdeklődött Albus és leült egy letakart székre.

-          Anyát, apát, Jamest… és nagyon sok vörös és fekete hajú, vörös, vagy barna szemű embert.

-          Szerinted mit mutathat?

-          Hát, ezek szerint nem a rokonainkat – hajtotta le fejét Harry. Albus jóságosan megpaskolta a vállát és azt mondta.

-          Látod az a szöveget a tükör tetején? – Harry bólintott. – Ha rájössz, miként kell értelmezni, megkapod a választ.

Harry a tükör felé fordult és még közelebb is sétált, hogy jobban el tudja olvasni. De ismét csak azt az idegen nyelvű szöveget látta. Mérgelődésében azt vette észre, hogy elindult az ablak felé és a Tiltott rengeteg fáit vizsgálja.

„Hermione biztos meg tudná oldani. Vajon, mit kapott a szüleitől karácsonyra?” – gondolkodott és felnézett az égre. Visszafordulása közben pedig megakadt a szeme az üveg egy pontján. Két szó rajzolódott ki a koszos üvegen. „Nem arcod”

Hatalmas fordulattal pördült meg a sarkán és sietett vissza a tükörhöz, majd betűzve próbálta visszafele olvasni.

-          Nem arcod tükre ez, hanem szívedé.

A tükörből látta, hogy Albus elmosolyodott és szemében megcsillant a büszkeség. Ám Harry csak annál jobban összezavarodott. „Szívemé? Miért akarnám én megismerni Jamest? Miért akarnám, hogy a közelemben legyen?” – de bárhogy is korholta magát, szíve mélyén tudta, hogy igenis meg akarja ismerni az apját. Tudni akarja, miért nem volt ő, Harry, elég fontos neki ahhoz, hogy megkeresse?!”

-          Szóval, Harry? Mire jöttél rá?

-          Te mit látsz a tükörben, nagyapa? – váltott témát a fiú. Albus felállt és Harry mögé lépett, majd hosszan belenézett a tükörbe. Szemei vizenyősek lettek, mint aki hamarosan elsírja magát. Elérzékenyült hangon szólalt meg.

-          Egy pár gyapjú zoknit – ránézett Harry értetlen arcára. – Ismét eltelt egy karácsony és senkitől sem kaptam gyapjú zoknit.

Harry úgy gondolta, talán a pletykáknak lehet valami alapja, miszerint Albus egy kicsit már szenilis. De ezt azonnal elvetette. Visszanézett a tükörbe, ahol még mindig mosolyogva, integetve álltak a rokonok.

-          Harry, a tükör el fog kerülni innen. Kérlek, ne keresd.

-          Rendben – mondta Harry, majd magára terítve a láthatatlanná tevő köpenyt, jó éjszakát kívánt a nagyapjának és kilépett a folyosóra.

­**

A téli szünet utáni hónapokban gyorsan telt az idő az iskolában. A nebulók házi feladatokkal, beadandókkal és természetesen a kviddics meccsekre való felkészüléssel foglalatoskodtak. Habár az első versenyek kétségtelenül érdekesek voltak, sokan kételkedtek benne, hogy Harry a következő játszmát is bírni fogja. Az edzések valóban kegyetlenek voltak és Oliver nem kímélte még az őrzőt sem, hát akkor a fogót.

A meccs napján derült ki, hogy Perselus lesz a játékvezető. A griffendélesek, hugrabugosok és hollóhátasok egyöntetűen ellenezték az ötletet, míg a mardekáros diákok a zsebükben érezték a játszmát. Nem sokat tévedtek, de aztán Harry egy csalafinta mozdulattal megszerezte az Arany cikeszt, ezzel megnyerve a csapatának a győzelmet. A Griffendél ház örömünnepként élte meg a napot. Harry még a meccs után gyorsan vissza akarta vinni a seprűjét a tárolóba, hogy aztán csatlakozhasson a díszmenethez fel a toronyba. Csak aztán meglátta, hogy Perselus hatalmas léptekkel és csuklyában siet a kastélytól a Tiltott rengeteg felé. Harry gondolt egyet és aggódva keresztapjáért elindult utána. Az egyik fa mögött megbújva hallgatta, ahogy Perselus Mógus professzort akarta meggyőzni, igazából zsarolni, hogy együtt szerezzék meg a Bolyhoska által őrzött kincset. Harry lesokkolódva tért vissza a Griffendél klubhelyiségébe. Nem hitte el, hogy Perselus volt az, aki beengedte a trollt az iskolába, hogy addig megszerezhesse azt a valamit. Csak a számításaiban Bolyhoska nem szerepelt.

„Nem, kell erre lenni valami magyarázatnak.” – tiltakozott a szíve és az esze is. Ahogy felért a klubba leült Ron és Hermione mellé és elmondta, hogy mit látott és hallott. Ron azonnal szidni kezdte Pitont, ahogy csak a száján kifért, de Hermione csak csendben és kifejezéstelen arccal ült a fiúk mellett. Harry azon gondolkodott, hogy mi lehet, amit ő nem tud, vagy nem vett észre, de Hermione igen. De nem sok ideje maradt ezen törni a fejét. Neville ugrált be a klubhelyiségbe egy gumiláb rontással a nyomában. Mint kiderült Malfoy átkozta meg. Hermione azonnal segített neki, Harry pedig odaadta neki az utolsó csokibékáját. Végül ki gondolta volna, de Neville segítségével jött rá Harry, hogy Nicolas Flamel az a férfi, aki a bölcsek kövét alkotta meg. A trió repesett az izgalomtól, hogy ezt sikerült megfejteniük.

Sajnos több ötletük és gondolatuk nem volt, így csak teltek a hetek, de semmi újat nem tudtak meg. Egyik nap a fiúk elkísérték Hermionét, aki már rendesen vizsgalázban égett, a könyvtárba, ahol összefutottak Hagriddal. Furcsa volt a félóriást a könyvtárban látni. Beszélgetni kezdtek vele, majd elmondták, hogy mit tudtak meg, mire Hagrid idegesen lepisszegte őket és körbenézett, látta-e, hallotta-e valaki őket. Harry észrevette, hogy valamit dugdos a háta mögött, de egyszerűen képtelen volt rávenni Hagridot, hogy mondja meg, mi az. Hagrid megkérte a gyerekeket, hogy menjenek le hozzá a vadőrkunyhóba később és mesél nekik. Ők le is mentek, de amit megtudtak, az elszomorító és félelemkeltő is volt. Először is a professzorok nevei, akik segítettek Dumbledore-nak megvédeni a bölcsek kövét. Mikor Ron meghallotta, hogy Piton is köztük van, azonnal előállt a Piton ellenes tervével, de kivétel nélkül le lett pisszegve. Valamint azt is észrevették, hogy Hagridnak sikerült megvalósítani a nagy álmát és a házába hozott egy sárkánytojást. Csakhogy ez veszélyes volt mindenkire nézve, de ezt Hagrid szokás szerint nem látta be.

A hét vége felé a három jóbarát már kezdett megbarátkozni a sárkány gondolatával. A probléma csak az volt, hogy a sárkány hamarosan ki is kelt. Harry és barátai ott voltak abban a pillanatban, amikor a kis sárkány kibújt a tojásból, de nem csak ők. Hermione meglátta az ablakban Malfoy szőke haját, aki nem várta meg őket, hanem a kastély felé sietett. A következő héten mindig figyeltek, hogy Malfoy közelében még csak rá se nézzenek egymásra, nem hogy a Norbertről, a sárkányról beszéljenek. Kitalálták, hogy eljuttatják Charlie-hoz, Ron bátyjához, aki sárkányokkal foglalkozik Romániában. Ehhez segítségükre voltak Charlie barátai is. Ron sajnos nem tudott velük menni a találkozóra, mivel Norbert megharapta és ennek hatására a gyengélkedőre került. Azonban így is hárman tették meg az éjszakai kirándulást. McGalagony professzor a fülénél fogva húzta az éjszakai császkáláson kapott Malfoyt az irodájába, aki folyton Harryt és a sárkányt emlegette, majd a sárkányleszállítás után Frics Harryt és Hermionét kapta el, akik a láthatatlanná tévő köpenyt a csillagvizsgáló toronyban hagyták.

McGalagony tajtékzott. Lehordta Harryt és Hermionét, és az utánuk siető Neville-t, aki figyelmeztetni akarta őket, hogy Malfoy követi őket. A Griffendél 150 pontos mínuszba került aznap éjjel. Másnaptól fogva Harryt nagyon nem szerették a griffendélesek, folyton szekálták és mondogattak neki. Hermione szégyenében legtöbbször csendben figyelt órákon és lehajtott fejjel lejegyzetelt minden szót, ami elhagyta a tanár száját. Neville, csak Neville volt.

Péntek délután a gyerekek levelet kaptak McGalagonytól, miszerint este 11-kor legyenek az előcsarnokban és megkapják a büntetőmunkájukat. Frics pedig ott várta őket pontban 11-kor, a mellette álló sápadt Malfoyjal. Ahogy elindultak csak morgott és morgott és ijesztegette őket, hogy mit és hol kell csinálniuk. Ahogy azonban meglátták Hagridot elhallgatott és átadta a gyerekeket a vadőrnek. Mivel Frics már elmondta, hogy a Tiltott rengetegbe mennek, Malfoy elővette arisztokrata mivoltját és vitatkozni kezdett Hagriddal, aki nem adta be a derekát és a végé mindannyian elindultak az erdőbe. Hamarosan két csapatra váltak, így Harry, Hermione és Hagrid a sebesült unikornis nyomába szegődött. Egyszer csak valami rossz suhant el mellettük és Harrynek megfájdult a feje. Majd két kentaur is színre lépett, aki barátságosak voltak, de kitérő választ adtak a vadőrnek. A két nebuló és Hagrid folytatta a keresést, de megálltak, amikor a másik csapat piros szikrákat lőtt az ég felé. Hagrid elsietett magára hagyva Harryt és Hermionét, aki aggódtak Neville-ért. Mikor Hagrid visszaért a fiúkkal kiderült, hogy Malfoy megijesztette Neville-t, aki ijedtében jelzett a vadőrnek.

Hagrid új csapatot hozott létre, aminek végeredményeként Harry Malfoyjal és Agyarral indult tovább. Útközben nem szóltak egy szót se, majd Harry észrevette az egyszarvú kicsavarodott holttestét. Közelebb akart menni, de hirtelen megjelent az, ami megölte. Görnyedt, csuklyás alak volt, aki szinte négykézláb járt. Lehajolt a tetemhez és inni kezdte a vérét. Malfoy halálra ijedt és ordítva menekült visszafele, nyomában Agyarral. Harry lebénultan állt a bestiával szemben, aki gyorsan közeledett felé. A sebhelye ismét megfájdult, ám ezúttal sokkal intenzívebben. Mire ismét felnézett a szörny eltűnt és egy fiatal kentaur állt előtte, aki a hátára vette és visszasietett vele Hagridhoz. Vágtatás közben Harry megkérdezte, mi volt az a valami, ami megtámadta őt. A fiatal kentaur, Firenze egy elejtett megjegyzéséből arra következtetett, hogy a nagyapjának igaza volt, mikor nem hitte el, hogy Voldemort valóban meghalt, azon a tíz évvel korábbi éjszakán. Visszaérve a vadőrhöz elbúcsúzott Firenzétől, aki sok szerencsét kívánt neki.

Visszatérve a büntetésről, Ront a klubhelyiségben találták. Harry elmondta barátainak, hogy Firenze szerint Voldemort tért vissza. Ron ismét előhozakodott a Piton ötlettel, amiből megint az lett, hogy Harry mérgében, Hermione pedig meg nem győződésében pisszegte le. A gyors beszélgetés után felmentek aludni és Harry az ágyában a láthatatlanná tévő köpenyt találta, rajta egy cetlivel… „Jól jöhet még”

Harry nem is tudta, hogy volt képes letenni az évvégi vizsgákat. A félelem és a rettegés ott volt minden porcikájában azóta, hogy Firenze közölte vele, Voldemort nem halt meg. A sebhelye fájt és égetett. Sokszor gondolkozott rajta, hogy ír egy levelet Lilynek, vagy beszél Albusszal, esetleg Minervával vagy Perselusszal. Aztán mindig elvetette az ötletet. Lily belehalna az aggodalomba. Perselusnak meg kellene magyarázni, hogy mióta próbálják kikövetkeztetni a dolgokat és, hogy őt is számításba vették, mint tolvajt. Minerva és Albus pedig azonnal leszednék az ügyről és átíratnák abba a varázslóképzőbe, ahova Diego is járt, mivel annak semmi köze Angliához és Voldemorthoz.

A vizsgák utáni napon Mógus professzor nem ment be órára. Bimba professzor úgy közölte a diákokkal, hogy nem érezte jól magát, ezért elhalasztotta az órát. Ám a három barátnak hamar összeállt a kép. Most már Harry mindenképpen beszélni akart a nagyapjával, akár észérvekkel alátámasztva, akár csak Hagridra hagyatkozva. Tudta, hogy a vadőr nem hagyná, hogy hazugnak bélyegezzék. Hermionéval és Ronnal a nyomában az igazgatói iroda felé vette az irányt. Nem törődött azzal, hogy barátainak fogalma sem volt róla, hol van Dumbledore professzor irodája, sőt a legtöbb diák nem tudja megmondani, hol dolgozik napközben az igazgató, akkor egy elsőéves honnan tudná. Csak rohant, hogy minél előbb tisztázhassa Perselust Ron és Hermione, de főleg Ron előtt.

„ Ő nem lehet gonosz. Nem és nem. Valami történt, hogy kell neki a kő”- győzködte magát, míg rohantak. Perselus hasonlóan fontos volt számára, mint Diego. Nem érezte azt a közvetlen szeretetet, amivel az apja közelsége élteti, de Perselusnak nem is lételeme a kinyilvánított érzelmek. De tudta, hogy fontos neki. Sokszor beszélgettek és avatta be a bájitalfőzés és a sötét varázslatok kivédésének technikáiba, amikor Harry az iskolában tartózkodott, még kicsiként. Mindig volt egy jó kapcsolatuk, mégis sokban különböztek. Perselus egyszer elejtett egy olyan megjegyzést, hogy „Pont olyan vagy, mint apád.” És Harry tudta, hogy Jamesre célzott és nem Diegóra. Lily többször is mondta, hogy Perselus és James rossz viszonyban voltak az iskolában. Többször átkozták meg egymást a folyosókon, vagy az udvaron, mint ahányszor pálcát használtak az órákon. De Harry bízott Perselusban és nem akarta elhinni, hogy Perselus a nagyapja ellen fordulna. Amikor felértek a negyedik emeletre Harry már szólt volna a kőszörnynek, de megjelent McGalagony professzor.

-          Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte érdeklődve. Harry kicsit még meg is örült, hogy láthatta Minervát.

-          Dumbledore professzort keressük, sürgősen beszélnünk kell vele – válaszolta magabiztosan Harry.

-          Dumbledore professzornak el kellett utaznia Londonba.

-          Hogy hova? – kérdezte Harry már kicsit sem nyugodtan. Minerva minden valószínűség szerint elmagyarázta volna Harrynek, hogy hova és miért ment, ha egyedül lett volna, de két diákkal a háta mögött nem személyeskedhetett a fiúval.

-          Talán valami problémájuk van?

-          Professzorasszony… a Bölcsek kövéről van szó – cincogta Harry. Harry szinte előre sejtette, hogy Minervában az ütő is megáll, ha rájön, hogy mindent tudnak a kőről, de az asszony arcából szó szerint a vér is kiszaladt.

-          Honnan tudnak maguk a kőről?

-          Az nem számít, de arra gyanakszunk, hogy valaki el akarja lopni még ma este.

Harry mindenre számított. A kioktatásra, hogy azonnal ír Lilynek, hogy bezárja a toronyba és csak azután engedi ki, hogy a nagyapja visszaérkezett, de arra nem, hogy semmibe veszik. Márpedig Minerva pont ezt csinálta.

-          Biztosíthatom önöket, hogy a kő teljes biztonságban van. Most pedig menjenek és egy szót ne haljak erről többet. – Azzal sarkon fordult és elment, mielőtt még Harryék annyit mondhattak volna neki, hogy bú, vagy bá.

Mivel Minerva nem vette komolyan Harryt, eldöntötte, hogy maga veszi kezelésbe a dolgokat. A vacsora után felment a láthatatlanná tevő köpenyért és mikor már mindenki visszavonult, lesétált a klubhelyiségbe. Azonban várakozásaival ellentétben, nem volt egyedül. Hermione és Ron hétköznapi ruhában álltak a társalgó közepén és beszélgettek. Harry meglepődésében megállt, majd a két barát hangjára eszmélt fel.

-          Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte és közelebb ment. Ron sopánkodni kezdett, hogy nem engedik el Harryt egyedül Bolyhoskához és ki tudja, lehet, hogy Tudjukki is megjelenik. Harrynek szüksége lesz minden segítségre. Hermione csak karba fonta a kezét és állta Harryvel a szemcsatát. Harry szívesen visszaküldte volna mindkettejüket, de belátta, hogyha valami problémája akad Hermione esze és Ron „hűsége” jól jöhet. Épp magukra akarták teríteni a láthatatlanná tevő köpenyt, mikor hangokat hallottak a kandalló elől.

-          Hát ti meg miben sántikáltok.

Ahogy odafordultak meglátták Neville-t. Több, mint valószínű, hogy elaludt a fotelben, mivel ruhája gyűrött volt és egy salátává aszalódott beadandó házi feladatot próbált kisimítgatni. Mikor meglátta, hogy nincsenek pizsamában szinte rögöt összerakta a képet.

-          Megint ki akartok surranni.

-          Mi? Dehogy! Még csak az kellene – próbálkozott Hermione, de Neville ez esetben hajthatatlan volt. A végén már szembe is szállt a barátaival, aminek következtében Hermione kénytelen volt sóbálvánnyá változtatni.

Ahogy kislisszoltak a klubhelyiségből azonnal belefutottak Mrs. Norrisba, akit Ron csak nagy nehezen nem rúgott fel. Sietős léptekkel hamar elérték a harmadik emeletet. Azonban Hóborc nélkül egy nap sem lenne öröm. A szellem habár nem látta a gyerekeket, tudta, hogy ott vannak és már készült beárulni őket Fricsnek, mikor Harrynek az az ötlete támadt, hogy a Véres Bárónak adja ki magát, így az örökké idétlenkedő Hóborc fülét farkát behúzva menekült a harmadik emeletről. Az örökké zárt ajtó mögül halk zeneszó hallatszott, ami megerősítette a gyerekeket, hogy az a valaki, Ron csökönyösen ragaszkodott a Piton elmélethez, már átvágta Bolyhoskát. Ahogy beléptek a terembe a hárfa elhallgatott, így Harry kénytelen volt gyorsan előkapni a furulyát, amit Hagrid kunyhójából csórt el valamelyik nap, hogy átjuthasson a kutyán, ha esetleg szüksége lenne rá. Bolyhoska viszonylag könnyen álomba merült újra. A csapóajtó alatt mélységes fekete lyukat láttak, melynek a fenekét sehogy sem találták. A gyerekek egyesével csúsztak le, aminek hatására egy furcsa növénybe gabalyodtak bele, ami, mint Hermione segítségével kiderült, ördöghurok volt. Ebből viszonylag hamar kiszabadultak.

Most már óvatosabban mentek tovább. Úgy vélték, ez volt Bimba professzor akadálya. A következőben egy hatalmas ajtó állt egy terem egyik végében és csak egy bizonyos kulcs nyitotta. Csakhogy a kulcsoknak szárnyuk volt és több tucatnyi volt belőlük a teremben. Egyetlen reményük az volt, ha kitalálják, hogy melyik kulcs illik a zárba, és a lent levő seprű segítségével el is kapják. Harry, mint kiváló fogó, Ron megállapítása nyomán el is kapta a megfelelőt. Ezt Flitwicknek tulajdonították.

Harmadik akadályként egy hatalmas sakk tábla tárult eléjük, melyben a három gyereknek három figurát kellett alakítani. A játszma könyörtelen volt és csak Ron tapasztalatának hála menekültek meg, habár Ron a játszma közben megsérült és elájult.

Miután McGalagony professzor akadályán is túljutottak, Harry és Hermione kényelmesen elhelyezték Ront és mentek tovább tudva, hogy meg kell állítaniuk valakit. Ahogy haladtak előre egy újabb szobába érkeztek, azonban itt már nem volt semmi dolguk, hisz az, aki megelőzte őket elbánt a trollal.

Végül Perselus varázslata, vagyis próbatétele választotta el őket a kőtől. Ebben a helyiségben egyetlen asztal állt és rajta hét kis palack. Egy levél volt még az asztalon, mely fejtörő volt. Hermione felsóhajtott és mosolyogva elolvasta a rejtvényt még egyszer, amíg Harry csodálattal bámulta a lány optimizmusát. Hamar kiderült, hogy melyik üvegcse kell az átkeléshez. De mivel csak egy embernek volt elég, Harry visszaküldte a lányt az ájult Ronért, hogy vigye fel Madam Pomfrey-hoz. Hermione aggódva hagyta ott barátját, de megtette, amit kért. Harry megvárta, míg a lány eltűnik, majd kiitta a saját üvegcséjét is és megérkezett a Bölcsek köve termébe, ahol nem Voldemortot, de főleg nem Pitont találta.

Mógus professzor állt a terem közepén. Amint megérezte Harry jelenlétét megfordult és szemtől szemben beszélgetni kezdett vele. Harry meglepődése több volt, mint amit bárki el tudott volna képzelni. Mógus minden rosszat beismert, ami az elmúlt évben Harryvel történt. A kviddics baleset, a halloweeni trollt, hogy Perselus meg akarta menteni Harry életét minden alkalommal és hogy gyanakodott Mógusra, azért találkoztak az erdőben, hogy megfélemlítse Mógust, aki kénytelen lett volna elmondani, amit tud. Harryt időközben megkötözte egy egyszerű varázslattal, amiből nem tudott kiszabadulni.

Harry látta, hogy a professzor Edevis tükre előtt áll és közben folyton arról beszélt Harrynek, hogy Voldemort segített rátalálni a helyes útra, a hatalomra. Azonban ő a tükörből nem értett semmit, így segítséget kért a nagyúrtól. Harry azt hitte megőrült, amikor Mógus testéből egy másik hang szólalt meg, hogy használja őt magát, Harryt a rejtvény megfejtéséhez. Ahogy odaállították a tükör elé és belenézett, saját magát látta. Sápadtan és félelem csillogott a szemében. Eszébe jutott, hogy egyszer már túlélte a Voldemorttal való találkozást. Most mi baja lehetne… Aztán ahogy jobban megnézte a tükörképét látta, hogy az mosolyog rá és a zsebébe nyúl, ahonnan egy vérvörös követ vesz ki, majd kacsint és visszateszi a zsebébe. Ahogy a tükörbeli Harry beleejtette a követ a zsebébe, az megjelent a fiú valódi zsebében. Mógus kérdezte, hogy mit lát, mire Harry hazudott és Mógus fel sem fedezte volna, hogy nem igaz, amit Harry válaszolt, ha a hang nem szól. Harry most már tényleg megijedt és próbált hátrálni. Mógus elkezdte letekerni fejéről a turbánt, majd hátat fordított a fiúnak, így Harry megláthatta az a groteszk arcot, amitől egész Anglia retteget alig tíz éve. Az arc krétafehér volt, apró szemeiben vörös tűz égett és orr helyet csak orrlyukai voltak, mint egy kígyónak. Érdes, sziszegő hangon szólalt meg.

-          Harry Potter… látod, mivé lettem miattad?

Harry először azon rendült meg, hogy az a valami megszólalt Mógus tarkóján és még a szája is mozgott, majd feltűnt neki, hogy nem Evansként, vagy Alvarezként, hanem Potterként szólította. Honnan tudja, hogy James az apám? Vagy jobb kérdés, honnan tudja, hogy én vagy az a Potter, mikor már a nevem sem az?

-          Ne légy bolond és add oda a zsebedből a bölcsek kövét. – Harry lábaiba azonnal visszatért az élet és ugrálni kezdett a kötelek szorításában is hátrafelé. Voldemort kacagni kezdett, majd azt mondta. – Becsülöm a bátorságot. Anyád is bátor volt, a halála pillanatáig. – Harryben megfagyott a vér. „Anya meghalt? Mikor? Hogyan?” – Akár hiszed, akár nem, nem volt szükségszerű a halála. Sok száz embernek vettem el az életét egyetlen suhintással, de őt nehezemre esett megölni. Gondolom ezért kerültél egy olyan családba, ahol senki sem a rokonod.

Harry nem tudott megszólalni. Tudta, hogy Lily az anyja. Hisz ott volt rá megannyi kép bizonyítékként a Elena, a nagymama és nagyapa, Perselus emlékei kicsi korától kezdve. De akkor ez miről beszél. Nem is érdekelte már a kő, vigye ha annyira kell neki, de magyarázza meg miről van szó.

-          Nem tudom, miről beszél. Anya él és jól van. – Voldemortnak először kikerekedtek a szemei, majd éles fájdalom hatolt Harry fejébe. Pörögtek az emlékképei amióta csak emlékezni tudott. Perseken belül, mintha baltával verték volna a koponyáját, majd a fájdalom hirtelen megszűnt. Voldemort értetlennek tűnt, majd megszólalt.

-          Szóval nem halt meg. Hm… ez érdekesebbé teszi a meccset.

-          Miért mondja, hogy meghalt? Él és semmi baja. Sosem volt még csak beteg sem…

-          Nem mondták el neked? Gondolom kímélni akartak azt a gyermeki szívedet. Akkor tőlem tudod meg az igazságot! Anyád meghalt azon az éjszakán. Én öltem meg.

-          Hazudik! – ordította a fiú, mire Voldemort elmosolyodott, de folytatta.

-          Kicsaltam az erdőbe és bekerítettem. Könyörgött az életedért és már majdnem meg is szántam. Aztán úgy gondoltam mégis megölöm. Ráemeltem a pálcámat, a szívére céloztam és kimondtam a halálos átkot. Ott esett össze előttem úgy, hogy a karjaiban voltál.

-          NEM!

-          Most pedig add ide a követ.

Mógus elindult Harry felé, akiről lekerültek a kötelek. Futásnak indult, de Voldemort hangjára „Kapd el”, Mógus utána eredt és valóban elkapta a csuklóját. Ám ahogy Harry szabadulni próbált megfogta a professzor kezét, aki elengedte. A férfi a kezét figyelte, ami hólyagosodni kezdett, majd a bőr lemállott róla. Ordított, mint a sakál, de mestere parancsára azonnal elkapta a már újra menekülő fiút. A földre lökte és rátérdelt. Harry nem tudta, hogy csinálta, de ösztönből Mógus arcához tartotta a kezeit, ami pont úgy járt, mint a bőr a kezén. A fájdalomnak azonban ára van. A saját feje is majd szétment, hasogatott, látni már alig látott. Perceken belül elvesztette az eszméletét úgy, hogy  Mógus ordítása csengett a fülében.

*********

Hangokra ébredt fel. Valaki sírt, valaki mérgesen beszélt, valaki dünnyögött és valaki a kezét fogta. Ólomsúlyú volt a szemhéja, de fel akarta őket nyitni. Ahogy sikerült neki, bár homályosan látott, kivette nagyapjának, nagyanyjának, Perselusnak és Lilynek a sziluettjét. Perselus fennhangon magyarázta, hogy miként történhetett ez meg? Hogy engedhették, hogy ilyen veszélybe sodorja magát? Albus csitítani próbálta a síró nagymamát, Lily pedig csendben, a karját simogatva nézte őket. Ahogy Harry próbálta felemelni a kezét, hogy megsimogassa anyja karját, Lily rápillantott és megmerevedett. Valaki sikeresen rátette a szemüvegét és Harry látta, hogy Diegót eddig észre sem vette a szobában, aki a másik oldalán állt.

-          Harry – suttogta elhalóan az anyja.

Harry mosolyt próbált kierőszakolni magából, aminek valószínűleg egy fintor lett a vége, hisz a mellkasa és a feje eszméletlenül fájt. Az apró sóhajra azonban mindenki feleszmélt a teremben. Viola odasietett az ágyhoz és megölelt Harryt, majd millió puszit nyomott az arcára. Albus elmosolyodott és megpaskolta a vállát. Perselus szemében is megenyhülés mutatkozott. Diego megkérdezte, hogy érzi magát, mire a válasz egy „jól vagyok” volt. Egyedül Lily maradt csöndben. Fogta Harry kezét és nézte. Diego valahonnan megsejtette, hogy ez most egy anya-fia beszélgetés lesz, így lassan kiterelte az embereket a teremből, még utoljára rámosolyogva a fiára és megcsókolva a felesége homlokát.

Mikor mindenki kiment Harry megpróbált felülni, ami csak Lily segítségével ment. Miután kényelmesen elhelyezkedett ivott egy korty vizet az éjjeli szekrényen álló hideg vizes pohárból. Látta az anyján, hogy nagyon nincs jól. A szemei alatt sötét karikák húzódtak és az arca beesett. „Mennyi ideig lehettem eszméletlen, ha így megváltozott?” – tette fel magának a kérdést Harry.

-          Mondd meg nekem, Harry, miért csinálod ezt? – suttogta Lily. Hangja fásult volt és Harrynek majd megszakadt a szíve érte. Nem akarta, hogy féltse, hogy aggódjon, hogy belebetegedjen a rettegésbe. De ezt, hogy mondja el neki?

-          Ha úgy gondolod, hogy a titkolódzás megment a félelemtől, akkor nagyon tévedsz. – Harry felkapta a fejét. Az anyja mindig is belelátott, na de ennyire? – Nem azzal védesz meg, hogy nem mondasz el semmit. Ezzel csak azt éred el, hogy beleőrülök minden napba. A trollos kalandod után azt hittem az a legjobb, ha foglak és hazaviszlek, majd beváglak a szobádba, majd magántanárokat fogadok. De tudtam, hogy ez nem megoldás. Hát vártam, hogy komolyabban vedd az iskolát, hogy lefoglaljanak a kviddics edzések, hogy a barátaiddal töltsd a hétvégéket… na de nem így – Harry szemébe nézve azt kérdezte – Miért akarsz meghalni? Miért akarod, hogy összetörjön a szívem?

Harry tudta, hogy Lilynek igaza van. Eddigi életében mindig mindent elmondott az anyjának és sosem bánta meg. Lily tanácsot adott, bíztatta, intette a rossztól és jutalmazta, ha jót cselekedett. Sajgott a szíve az anyjáért. Egyetlen mondat viszont megakadályozta, hogy bocsánatot kérjen és megölelje. „Nem mondták el neked?” Hát megkeményítette a szívét és könnyeit visszanyelve vette át a szót.

-          Azt mondod, hogy ha valaki titkolózik, akkor máris sok mindenkit megbánt a környezetében?

-          Igen – mondta Lily, de felfigyelt Harry érdekes hangnemére.

-          Légy szíves magyarázd el nekem, te miért titkoltad el előttem, hogy meghaltál azon az estén? – nézett egyenesen Lily szemébe Harry. Lily könnyei még mindig folytak és csak törölgette a könnyeket, míg egy zsebkendővel sikerült felszárítania az összest. Nagyot sóhajtott, majd mesélni kezdett.

-          Azt hittem, bőven lesz elég időm mindenről mesélni neked. Majd ha felnősz és lesz egy világnézeted. Ha szerelmes leszel és úgy érzed bárkinél jobban szereted az illetőt. Ha megházasodtál és már van saját gyermeked… Akkor megérted, hogy van olyan, amikor fontos egy titok.

-          Hazudtál nekem – mondta ki könyörtelenül Harry. – Azt mondtad, azon az estén téged megátkozott Voldemort, hogy ne tudj nekem segíteni és azért vagyok életben, mert különleges vagyok. De ez nem igaz. Azért élek, mert az életedet adtad értem. Hogy vagyunk még életben? – kérdezte a végét már erőteljesebben. Nem akart ordítani, de tudni akarta az igazat.

-          Mikor Voldemort felszólított, hogy lépjek el mellőled, egy világ dőlt volna össze bennem. Nem mentem. Nem tudtam és nem akartam. Hát megölt. Téged ez mentett meg. Engem pedig ez – húzta elő a zsebéből a Bölcsek kövét. Harry most, hogy jobban megnézte, már nem is akarta még csak megfogni sem. – Nagyapád valahogy megérezte, hogy jobb, ha elhozza a házhoz. Életet lehelt belém.

Lily fogta a követ és letette az asztalra, majd Harry ágyának szélére ült és megsimogatta a fia fejét.

-          Soha többet ne hazudj nekem és ne is titkolj el előlem semmit. Ha van bármi, ami aggaszt, ami kétségbe ejt, vagy amin csak felhúzod magad, azonnal írj, vagy beszélj a nagyapával, hogy hazajöhess. De ne tegyél még egyszer ilyet! Megértetted?

-          Igen!

Köszönet nyílvánítás

Pontosan tudom, hogy ismét eltelt egy hónap és nem jelentkeztem semmivel. Az iskola már az első héten rendesen bekavart a terveimnek és lesz ez még így sem. A megértéseteket és a türelmeteket vagyok kénytelen ismét kérni.

Tartoztam nektek még egy 6000 és újabban egy 7000 látogatót számláló képpel is, de sajnos nem találtam azokat a képeket, amiket kerestem, így ezekkel vagyok kénytelen köszönetet mondani. Remélem azért megfelelnek és megmutatják, hogy mi volt és mi lesz a következő részekben. Mindenkinek nagyon szép álmokat kívánok! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a támogatást és a látogatást is! Eljutottunk egy 6000 és egy 7000 olvasót számláló kép elkészítéséhez. Köszönök szépen mindent! Üdv: Esperansa DeLavega

Boldog születésnapot!

Hát elérkeztünk ide is! Első szülinapját ünnepli a blog. 

1 történtet, 28 fejezet, 70 vélemény, 6732 látogató, 3 díj  és 7 rendszeres olvasó  !!!

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott és olvasta a történetemet. Külön kiemelném Alicia Mirza és neywyw ( Vivi ) segítségét, akik a kezdetektől támogattak és legtöbbször pozitív kritikákkal tartották bennem a reményt, ha pedig valami nem tetszett nekik bátrak voltak megjegyezni és tanultam belőlük. 

Remélem az érdeklődésetek nem lappant ez után a három hónapos kihagyás után sem, amit mellesleg nagyon bánok, de sajnos a nyári munka és egy új családtag mellett nem volt időm folytatni az írást. Hamarosan talán minden visszaáll a régi kerékvágásba és úgy tudom folytatni a storyt, ahogy eddig. Nem tervezek sok kitérőt, így legfeljebb 10-15 fejezetre számíthattok, de a tíz a valószínűbb. 

Most pedig nem is szaporítanám tovább a szót, meghoztam az új fejezetet. 
Címe: Anyai aggodalom
Remélem tetszeni fog. Maradok őszinte hívetek: Esperansa

„Az élet nem mese, nem romantikus költemény. Van akinek könnyű, másnak örök szenvedés.”

A napok a szokottabbnál hol gyorsabban, hol lassabban teltek. Egy boldog pillanat, egy mosoly sokszor rövidebb ideig tartott, mint addig bármikor. Harry távozásával Selena kedvessége és bája ugyan nem illant el, de sokszor csak ült egymagában bátyja szobájában és nézte a képeket a falon és a polcokon. Diego és én is nehezen viseltük fiunk távollétét, és aggódtunk a lányunkért. Szerencsére a szomszéd lány, Bianca sokat játszott Selenával. Hol nálunk, hol náluk, hol a parton, hol a játszótéren. Vasárnaponként Ricardóéknál vacsoráztunk és a nagyszülők azért mindig felvidítottak minket. Volt, hogy Alfonso és családja, valamint Melissa is velünk étkezett és töltötte a hét utolsó napját. Örömmel láttam, hogy Selena egyre jobban hasonlít a nagynénjére. Bár ahogy észrevettem Diego ezért nem lelkesedett annyira. Amikor rákérdeztem, hogy miért, csak annyit válaszolt: „Melissát is zárdába kellett volna adni, talán Selenánál még nem vagyunk megkésve.” Erre oldalba böktem és tovább ittam a teámat.

Harry naponta küldözgetett levelet az első hetekben. Aztán ahogy beilleszkedett és nőtt a tananyag mennyisége ezek az alkalmak inkább csak heti kettőre csökkentek. Természetesen nem bántam, hisz foglalkozzon csak az iskolával, azért ment oda, valamint ne feledkezzen el jól érezni magát. Sok minden történt vele ez alatt a néhány hónap alatt. Elsőévesként bekerült a griffendél ház kviddics csapatába egy olyan incidens miatt, amit Narcissával a baglyot követő alkalommal meg is beszéltünk. Elmondta, hogy Perselus… (hogy is fogalmazott?) nem igazán kedveli a griffendéles nebulókat, valamint, hogy a többiek nagyra nőtt denevérnek nevezik és mi tagadás, igazuk is van. Jó barátok lettek a legkisebb Weasley fiúval és persze Neville-lel. Egy következő levélben azt is megírta, hogy csatlakozott hozzájuk egy lány is, akit megmentettek Halloweenkor egy trolltól. Mikor ezt elolvastam azonnal beálltam a kandallóba és a Roxfortba igyekeztem, hogy kifaggassam apámat a történtekről. Elvileg a troll helye az iskola falain kívül kellett volna hogy legyen, de gyakorlatilag nem jött össze a dolog. A kérdésemre, hogy mire kell az iskolának egy troll, apám szűk szavú választ adott: „Elég, ha azt ő tudja”. Harry következő levelében beszámolt arról is, hogy Frics és Mrs. Norris nem igazán kedvelik, amire csak elmosolyodtam és felidéztem James miket művelt szegény gondnokkal. Ezután karácsonyig már hetente csak egy levél érkezett. Minél jobban haladt az idő, annál rövidebb, tömörebb és lényegretörőbb lett. Aztán rájöttem, hogy ezek csak a nekünk, szülőknek szóló verzió.

November végén Selena és az osztálya tanulmányi kirándulásra mentek a madridi Pradóba, vagyis a világ legnagyobb művészeti kincstárával rendelkező múzeumba és gondoltam kitakarítom a szobáját. Amúgy is esedékes volt egy portörlés és hasonlók. Véletlenül lelöktem az egyik rajzmappáját és kiborult a tartalma. Rajzok, festmények, levelek. Megnéztem a feladót, majd az írást és bizony Harrytől jöttek Selenának címezve. Leültem az ágyra és kibontottam az elsőtől kezdve, ami Halloween után két nappal érkezett. Lehet azt mondani rám, hogy paranoiás, hogy megsértem a magányszférát, még ha a lányomé is, de aggódtam. Így elkezdtem őket elolvasni. Mondhatom, hogy a félelmem nem volt alaptalan. Harry részletre pontosan beszámolt a húgának a Hermione mentés akciójáról (ő az a lány, akit a troll bezárt az egyik mosdóba), a Frics és Perselus elleni „merényletekről”, az ifjú Malfoy és Harry barátai közt megesett vitákról és nem egyszeri pálcahasználatról. Végül, ami kiborított, Fricsnek köszönhetően Harry, Ron és Hermione a harmadik emeleti lezárt résznél kutakodtak. Ennek következtében beléptek Bolyhoska birodalmába. Harry leírása szerint Bolyhoska egy háromfejű kutya volt, akinek az egyik mancsa mindig egy csapóajtón állt, pont ezért tudtak kimenekülni a teremből. Ha ez nem sikerül, ma már lehet, hogy nincs fiam.

Eljutottam arra a pontra, hogy megkérdőjelezzem a Roxfort biztonságát és apám épelméjűségét. Nem mintha a troll nem lett volna épp elég bizonyíték, hogy valami nem stimmel, de Bolyhoskával igenis kihúzták a gyufát. Félve vettem kezembe a következő levelet. Szerencsére ebben nem volt aggasztó hír, csupán olyan, amire nem számítottam és nem is értem Harry miért nem közölte velünk is. A tartalma az volt, hogy mikor Minerva beválogattatta a griffendél csapatába, a következő nap reggelére egy bagoly egy teljesen új Nimbusz 2000-es seprűt hozott, melyet az igazgatóhelyettestől kapott. Beszámolt még arról, hogy milyen gyorsan lehet vele repülni, a manővereket, melyeket végre hajtott, az edzéseket és a csapattársakat is bemutatta, valamint a Mardekár-Griffendél és a Hugrabug-Griffendél kviddics meccsről is beszélt.

Miután minden levéllel végeztem visszatettem őket és a rajzokat a mappába, majd azt is visszaállítottam a polcra. Muszáj volt leülnöm. Tudtam én, hogy valami nincs rendben, de erre nem számítottam. Mit titkolnak? Apám, Harry, a barátai? Miért nem mondják el nekem, ha baj van? Miért?

Nem sokkal később, hogy magamhoz tértem és lementem a földszintre, megjött Diego. Hosszú napja volt, így vártam egy kicsit, míg felkészül a dolgokra. Addig megfőztem a vacsorát és legyúrtam a tésztát egy tortához. Nem sok kedvem volt most sütögetni, de ha Selenának egyszer már megígértem, hogy megsütöm neki ezt a sütit, akkor legyen. Diego hamar rájött, hogy valami baj van. Érezte rajtam a feszültséget és a rosszkedvet. Sajnos az ilyen eltitkolásában sosem voltam jó. Odalépett mögém és átölelt. A nyakamba puszilt és várta, hogy belekezdek-e. Hozzádőltem és vártam néhány percet. Aztán kirobbant belőlem. Nagy vonalakban elmondtam, hogy miket olvastam és hogy mennyire felzaklatott. Láttam rajta, hogy neki sem egyszerű feldolgozni ezeket a tényeket. Leültünk a konyha asztalhoz és öntöttem magunknak teát. Mire Selena hazaért a kirándulásról, már nem fojtogatta a torkomat semmilyen gombóc. Vidáman és mosolyogva lépett be az ajtón. Kabátját felakasztottam a fogasra, csizmáját az előtérbe állította és táskájával megindult a szobája felé. Mielőtt azonban elérte volna a lépcsőt… Diego megállította.

-   Selena! Anyáddal szeretnénk megbeszélni veled néhány dolgot! – Selena megfordult és értetlen tekintettel nézett ránk, de azért bement a nappaliba és leült a kanapéra. Tapmancs a földön ült és Selenával együtt várta a fejleményeket. Diego a lányunk mellett foglalt helyet, én viszont a dohányzó asztal és a kandalló között járkáltam.
-   Mi ez az egész? – Kérdezte Selena. Megfordultam és beszélni kezdtem.
-   Ma nem mentem dolgozni. Itthon maradtam, hogy egy kicsit rendbe szedjem a házat. A te szobádban is takarítottam és megtaláltam Harry leveleit – vártam, hogy majd kiakad. Sosem volt egy hisztis kislány, de én az ő helyében biztos, hogy sikítottam volna. De ő nem. Csak nézett rám és még mindig nem tudta, hogy miért vagyok ilyen zavarodott. – Mikor akartátok elmondani, hogy Harry mennyi veszélybe került? Hogy a nyugodt diákélet helyett egy mugli kalandfilmhez hasonló labirintusban él, amiben a csínyek, a háromfejű kutyák és a titkos kincsek csak… kellékek.
-    Nem akarta, hogy aggódjatok – felelte nyugodtan a szemembe nézve.
-    Ez nem válasz – folytattam.
-    De igen, az. Amikor megírta, hogy mi történt a trollal, te rögtön szaladtál nagyapához és kérdőre voltad, mint most engem. Harry nem akarta, hogy megharagudj nagyapára, Minerva nénire, vagy Perselus bácsira. Azt sem akarta, hogy infarktust kap minden levele után.
-    Minden levele? – kérdeztem elhűlve. – Hogy érted azt, hogy minden levele? Miről nem tudok még?
-    Pont erről beszéltem – előzött meg Selena, de hangja nyugodt maradt. – Anya, Harry nem átlagos elsőéves és ezt te tudod a legjobban. Természetes, hogy nem a bájitaltan házi, vagy a fogas-frizbi köti le minden idejét. Ő arra született, hogy tegyen valamit. Valami nagyot.
-    Már megtette. Végzett azzal, akivel senki sem tudott. Legyen ennyi elég a világnak.
-    De ezt senki sem tudja, csak mi. Összesen húsz ember a négy milliárdból. A varázsvilágnak hálásnak kellene lennie Harrynek és neked, mert megszabadítottatok minket Voldemorttól. Mégis mindenki azt hiszi, hogy a világ leggonoszabb sötétmágusa egyszerű végelgyengülésben halt meg. Ebben hol az igazság? – kérdezte a végén már ő is hangosabban.
-    Selena, figyelj rám, kislányom – guggoltam le elé. – Azért nem tudta meg senki, hogy mi történt, mert így az életben nem lett volna egy perc nyugtunk sem. Az újságírók és politikusok mind egytől egyig a bátyádat akarták volna. Beszélni nem tudott még, de ez őket nem érdekelte volna. Sőt, pont így lett volna kényelmes nekik.

-          Ezt nem értem – mondta Selena apja karjai közé bújt. Felültem melléjük és simogatni kezdtem a vállát.

-          Úgy értettem, hogy én egy mugliszületésű boszorkány voltam. Egy egyszerű ember, akinek még végzettsége sem volt, nem hogy karrierje, vagy egy több száz éves múltú családja. Ha kiderül, hogy mi történt, akkor nagyon sok ember fáradozott volna azért, hogy elvegyék tőlem Harryt. Akár pénzért, akár hatalomért, akár mindezek nélkül, elrabolva. Ezt nem kockáztathattam meg.

Néztem Selenát és lassan kezdte felfogni, hogy miért tettem amit tettem. Diego egy szót sem szólt eddig, most viszont lánya feje tetejére tette az állát és úgy folytatta, amit én elkezdtem.

-          Nem azt kérjük tőled, hogy érts meg mindent, amit teszünk, vagy mondunk. Csak azt, hogy engedd meg nekünk, hogy vigyázzunk Harryre és rád. Nem bírnánk ki, ha valami bajotok történne. Rendben?

-          Rendben – mormolta Selena apja mellkasába, majd felém fordult és megölelt.

-          Mostantól nincsenek eltitkolt levelek, jó? Ha Harry küld valamit, kérlek, mutasd meg nekünk. Nem kell, hogy ő tudjon róla. Higgye csak azt, hogy megvéd minket a fájdalomtól.

-          Oké.

-          Most pedig, légy szíves, mondd el nekünk, hogy mi is lett volna az a nagy tett, amiről beszéltél – kérte Diego. Selena a dohányzóasztalt nézte, de válaszolt.

-          Harry szerint Bolyhoska őriz valamit. Valamit, ami nagyon értékes és a nagyapa nem véletlenül állította oda azt a kutyát. Viszont valaki meg akarja szerezni azt a tárgyat. Bentről, az iskolából. Nem diák, nem tanár. De fogalma sincs, hogy ki és ki akarja deríteni. Az egyik barátja szerint Perselus bácsi akarja megkaparintani azt az izét.

-          Ezt miből gondolja? – kérdeztem, hisz tudtam, hogy Perselus hűségesebb apámhoz, mint saját magához.

-          Halloweenkor a fiúk látták, ahogy Pers bácsi Bolyhoska felé tart és amikor vége lett a kavarodásnak azt is látták, hogy megsérült. Húzta a lábát és amikor nem figyelt oda, Harryék látták, hogy hatalmas karomnyomok vannak a lábszárán. Mintha Bolyhoska az egyik mancsával odacsapott volna.

-          Harry mit szólt ehhez? – kérdeztem.

-          Nem hiszi el, hogy igaz lehet. Azért kutat tovább, mert a barátja mindenképpen szólni akar a professzoroknak, hogy tegyék ki Pers bácsit az iskolából. Meg akarja mutatni, hogy Ron téved és Pers bácsi nem rossz ember.

-          Értem. Akkor mostantól nincs titok? – néztem a lányomra. Felemelte kisujját és az enyémmel összefűzte.

Ezután elküldtem kezet mosni. Diego átölelt még a kanapén és megcsókolt. Amikor Selena visszaért kiindultunk a konyhába és megterítettünk, majd megvacsoráztunk. A desszert után megkértem Diegót, hogy Selenával vigye el sétálni Tekergőt. Tudta, hogy nem maradok otthon és megértett, így kabátot és csizmát adva Selenára, pórázt kötve a kutyára elindultak egy hosszú esti sétára. Én gyorsan elpakoltam a maradékokat és egy varázslattal elmosogattam. Felvettem a vastag taláromat és beálltam a kandallóba, majd Roxfortot kiáltottam. Szerencsére apa előre látta, hogy ha Harry az iskolába fog járni, sokat, nagyon sokat fogok utána mászkálni. Így rákötötte a saját kandallóját a mienkre. Mire újra kinyitottam a szemem, már a megszokott millió kacattal teli szobában voltam. A helyiség üres volt, az addigi igazgatók és igazgató asszonyok portréit és Fawkes-t kivéve. Köszöntem a festményeknek és megsimogattam a főnixet. Ezután leültem az íróasztallal szemközti fotelbe és kényelmesen elhelyezkedtem. Tudtam, hogy vacsoráznak, hisz évszázadok óta mindig ugyanabban az időpontban jelenik meg az a sok finomság az asztalokon. Nagy volt a kísértés, hogy lemenjek és magamhoz öleljem Harryt, de tudtam, hogy ezt akkor sem tehetem, ha az igazgató lánya vagyok. Negyed óra múlva lépéseket hallottam az ajtó felöl és néhány pillanat múlva apám már át is lépte a küszöböt. Amint meglátott elmosolyodott és mindig vidáman csillogó kék szemeivel nézett rám.

-          Lily, örülök, hogy látlak. Hogy vagy? – kérdezte és jött közelebb, majd megpuszilt és leült az igazgatói székbe.

-          Jól vagyok – válaszoltam, majd én is helyet foglaltam.

-          Olyan… fáradtnak látszol, nyúzottnak. Ki kéne venned egy kis szabadságot. Tudom, hogy a Szent Maddalena legjobb gyógyítójának nehéz elszakadni az épülettől és a betegektől, de itt lenne az ideje, hogy pihenj egy kicsit. Nem is tudom mikor voltatok utoljára nyaralni Diegóval. Talán mielőtt Selena megszületett.

-          Köszönöm, hogy aggódsz, de nem vagyok kimerült, csak aggódom.

-          Miért? – kérdezte apa és úgy nézett rám, mintha valami nagy titkot készülnék elmondani. Könyökét az asztallapra tette és ujjait sátorként fűzte össze a szája előtt.

-          Mindig őszinte embernek ismertelek. Már akkor is, amikor csak egy diák voltam, és nem a lányod. Szeretném, ha nem kertelnél.

-          Lily,… - próbált közbeszólni, de nem hagytam.

-          Egyszer már megkérdeztem, hogy mit keres egy troll nem csak az iskola területén, hanem bent az épületben. Nem kaptam választ. Akkor hisztis voltam és féltettem a fiamat. Most nyugodt vagyok és csak válaszokat akarok – ránéztem és vártam valami reakciót, de csak egy nyugodt pillantást vetett rám – Apa, Harry és a barátai veszélyben voltak és vannak. Mit rejtegetsz a kastélyban? Mit őriz egy mugli felhőkarcoló magasságát megszégyenítő háromfejű kutya a harmadik emeleten? Mi köze ehhez az egésznek Perselusnak?

Nem szólt egy szót sem. Csak nézett. Úgy nézett, mintha először látna. Mintha először  hallott volna beszélni. Mintha… keresne bennem valami ismerőset. Akár az utcán. Rám köszön valaki, akit tudom, hogy ismerek, de nem emlékszem a nevére, vagy arra, hogy honnan ismerem. De azért elbeszélgetek vele, valahonnan előkerülnek a családtagok, barátok nevei, régi szép emlékek, de még mindig fogalmam sincs, hogy annak a személynek, aki velem szemben áll, mi köze hozzám? Percekig néztük egymást. Amikor öt perccel később is hallgatott, felálltam a fotelből és odasétáltam Fawkeshoz. Megsimogattam a fejét és a szárnyait. Majd visszamentem az íróasztalhoz és csípőmet a szélének nyomtam. Ismét apára néztem, aki még mindig a fotelt bámulta. Sóhajtottam egyet és megfogtam a taláromat, melyet levetettem és magamra tekertem, majd elindultam a kandalló felé.

-          Majd ha érdekel, hogy milyen veszélybe kerül az unokád, ha érdekel, hogy ismét a megkísértette a halál, akkor gyere el hozzánk. Addig nem akarlak látni. Se nálunk, se anyánál. De még a családom közelében sem.

Azzal kezembe vettem egy marék  hopp port és beállva a kandallóba könnyeimmel küszködve mondtam ki a címünket. Mikor hazaértem talárban, csizmában dőltem le a kanapéra és kezdtem sírni.

Nem vagyok kislány, akit meg kell védeni attól, ami a világban folyik. A fiam azért nem mond nekem semmit a kalandjairól, mert meg akar védeni. Apám is elhallgat előlem dolgokat, amiket jogom lenne tudni, ha már veszélynek teszi ki a fiamat. Te jó ég, a saját unokáját. Miért nem lehet nekem elmondani semmit?

Fél órán keresztül sírtam. Ezután felálltam, a helyére tettem a vastag holmikat és felmentem az emeletre. A fürdőbe sétálva ledobáltam magamról a ruhákat és forró fürdőt engedtem, melybe levendula olajat csöppentettem, hogy megnyugtassa az idegeimet. Hajamat csattal felkötöttem és bemásztam a kádba. Sokáig áztattam magam a habos vízben és lehet, hogy el is aludtam. Arra legalábbis nem emlékeztem, hogy Diegót és Selenát hallottam volna megjönni, csak arra lettem figyelmes, hogy drága férjem letelepszik a kád szélére.

-          Nem sikerült megtudnod semmit, igaz? – kérdezte. Annyira jól ismer. Minden mozdulatomból, hanghordozásomból, pillantásomból tudja, mikor mit érzek. Annyira szeretem és sosem mondtam még neki mennyire.

-          Nem vagyok egyszerű eset, ugye? – néztem a szemébe. – Sokkal jobban jártál volna egy hétköznapi boszorkánnyal. Akinek nem kell külön aggódnia, hogy a fia esetleg meghal az iskolában a nagyapja őrültségei miatt. Vagy aki nem retteg a jövőtől és a még mindig szabadlábon levő halálfalóktól. Vagy Voldemort esetleges visszatérése miatt. Vagy… - Diego szó szerint belém fojtotta a szót. Megcsókolt, de úgy, hogy éreztem, ezt többet ne mondjam.

-          Számomra nincs más boszorkány a földön. Ha veled nem találkozom, harmincnégy évesen is egyedülálló lennék.

-          Nehogy azt hidd – mondtam neki. – Mercedes és Melissa akkor valószínűleg naponta árasztanának el szingli nők fényképeivel és történeteivel. Szerintem ha nem költözünk ide Harryvel, legkésőbb három év múlva megnősültél volna.

-          Legyen neked igazad – mosolygott a számba és újra megcsókolt.

-          Selena? Hol van? – kérdeztem egy gyors ellenőrzésként.

-          A szobájában. Most pakolja össze holnapra az iskolás dolgait. Mindjárt megyek és megengedem neki is a vizet.

-          Akkor siess vissza – mosolyogtam rá.

-          Repülök – mosolygott vissza, majd kiment az ajtón és Selena fürdője felé tartva még visszanézett és kacsintott egyet. Hátradöntöttem a fejem a kád szélének és lecsuktam a szemem.

Szünet

Elnézést szeretnék kérni az eltűnés miatt. Talán emlékeztek rá, hogy előrehozott érettségit tettem informatikából, ami a mai nappal fejeződött be. Elég sokat kellett tanulnom a szóbelire és a múlt héten még csak gép közelébe sem kerültem. Szóval sajnálom és amint lehet hozom a következő fejezetet. Már ha van még, akit érdekel a történet?! Üdv: Esperansa

27. Régi ismeretség és az első levél

Itt a tavasz, szép az idő és én mégis töri tz-re tanulok húsz oldalt. Na, mielőtt azt hinnétek naplóba kezdek, csak ismertettem a helyzetet, hogy miért késtem annyit. Remélem nem haragszotok. Olvassátok szeretettel. Maradok őszinte hívetek: Esperansa

A kijárat felé indulva azonban megszólított valaki. Valaki, akit nagyon régen láttam és meglepett, hogy azok után, ahogy utoljára találkoztunk,  még szóba állt velem.

-          Lily Evans! Rég találkoztunk. – Megfordultam és apró mosollyal az arcomon visszaköszöntem Narcissa Blacknek.

-          Örülök, hogy újra látlak. Hogy vagy?

-          Nagyszerűen. – Közelebb mentünk egymáshoz, majd boldog mosollyal megöleltük a másikat. Perceken belül is csak nagy nehezen voltunk képesek elválni. Végül Narcissa szólalt meg. – Eltűntél. – Szemrehányóan nézett és tudtam, hogy kicsit mérges is, de az évek alatt már inkább csak a kérdések fogalmazódtak meg benne és nem a düh vezette.

-          Szükség volt rá, te is tudod – mondtam. Jó volt újra látni. Egészséges volt és gyönyörű. Drága talárban volt, haját elegánsan feltűzte és enyhe sminkje is tökéletesen illett hozzá. Pontosan olyan volt, mint amilyennek hatodéves korában leírta magát, hogy ilyen akar lenni és ilyen is lett. Láttam, hogy elnéz a vállam felett, úgyhogy megfordultam és a magamhoz húztam Selenának. – Narcissa, bemutatom a családomat. A lányom, Selena és a férjem Diego. – Narcissa Selenára mosolygott és kezet nyújtott Diegónak.

-          Narcissa Black Malfoy.

-          Diego Alvarez, nagyon örülök.

-          Úgyszintén. – Visszafordult hozzám és nekem szegezte a kérdést? – Gondolom a kis Neville Longbottomtól jöttetek elbúcsúzni. Ha jól emlékszem, te lettél Alice fiának keresztanyja.

-          Valóban. Részben Neville miatt is jöttünk, de a saját fiunkat is kihoztuk. – Narcissa arcán sok minden tükröződött. Kíváncsiság, megbántottság, álmodozás és csalódottság. Mondhatnám, hogy tudtam, mi jár a fejében, de hazudnék. Sejtettem, igen, de nem tudtam pontosan. – Ha jól sejtem, te sem egymagad jöttél ki, igaz?

-          Nem, tényleg nem. Luciusszal a fiunktól búcsúztunk el. Draco elérte az iskolás kort. Remélem fel is nőtt hozzá, és boldogulni tud majd a család hírnevével és az emberekkel.

-          Szívesen megismerném – mondtam teljesen őszintén. – De hol van Lucius?

-          Vissza kellett mennie a Minisztériumba. Sok a munkája – mentette Narcissa a férjét, pedig tudta, hogy pontosan azt gondolom, amit ő. A gyermekünk első iskolai napján kutya kötelessége az embernek, akár mugli, akár varázsló megjelenni és addig fogni a kezét, amíg el nem kell engednie.

-          Most viszont, ha nem haragszotok, én is megyek. Várni fogom a leveledet – nézett a szemembe és várta a válaszomat.

-          Küldeni fogom. A Malfoy kúriába címezzem?

-          Pont úgy, ahogy régen – és megjelent egy pajkos szikra Narcissa világító kék szemében. A rég elfeledett, de máig őrzött fajtából.

-          Megbeszélünk majd egy találkozót. Sok mesélnivalónk lehet egymásnak.

-          Biztos vagyok benne. – Diego és Selena felé fordult. – Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket. Remélem még találkozunk.

-          Biztos lehetsz benne – válaszolta Diego és átkarolta a derekamat. Selena angyalian mosolygott és köszönt el, majd tekintete áttévedt egy közelünkben álló családra. Narcissa megölelt és a kijárat felé indult. Ahogy hallótávolságon kívül ért, Diego megkérdezte:

-          Egy régi barát?

-          Inkább a legnagyobb ellenség! – válaszoltam, mire értetlen tekintetet kaptam, de csak legyintve megfogtam Selena kezét és elindultam Narcissa nyomában a kapu irányába. Diego is csatlakozott hozzánk és reménnyel a szívemben, valamint egy boldog viszontlátás emlékével indultunk Spanyolország felé.

Hazafele beugrottunk anyához, aki nagyon örült nekünk. Nem maradtunk sokáig, de jó volt újra látni és biztos vagyok benne, hogy ő legalább annyi élvezte, hogy nem kell egyedül lennie, mint mi, hogy vele vagyunk. Beszélgettünk, hozott sütit és játszott Selenával. Csak a szokásos, speciel vasárnapi forgatókönyv. Négy óra környékén értünk haza. Uzsonnát adtam Selenának és megkértem, hogy menjen át az egyik osztálytársnőjéhez, aki a szomszédban lakik és kérdezze meg, hogy mit csináltak az első napon az iskolában, mit kell holnapra vinniük?! Amikor Selena után becsukódott az ajtó még hallottuk, ahogy Tekergő utána rohan és Selena csilingelő nevetését, amikor a kutya utolérte. Lefőztem a kávét, közben pedig Diego karjaiban pihentem. Olyan jó volt ez a meghitt pillanat. Sosem voltunk még kettesben. Egy-két alkalomtól eltekintve, amikor a gyerekek az egyik, vagy éppen másik nagyszülőnél töltötték az időt. Csak ültünk a kanapén, csendben és hallgattuk egymás szívverését. Percekkel később aztán a kávéfőző hangja szakította meg az idillt, mire felkeltem és nem sokkal később két kávéscsészével tértem vissza. Diego megköszönte és ismét leültem mellé. Szépen lassan kortyolgattuk az italunkat. Minden előzmény nélkül szaladtak ki a számon a szavak.

-          Iskolatársak voltunk, még a Roxfortban. Egy világban két teljesen különböző hátterű és személyiségű ember. Nem volt ez ritka, pláne nem a Roxfortban, de mi különböztünk a többiektől. Én griffendéles, ő mardekáros. Én iskolaelső és prefektus, ő minden társadalmi eseményen megjelent és az ajtózárásig ott is volt, de sosem volt rossz híre. Aranyvérű, gyönyörű, okos, csak titkolta – mosolyodtam el és láttam, hogy Diego is - , a legnagyobb különbség köztünk, hogy neki sosem voltak balhéi. Egyszer sem szerepelt a neve egy párbaj, esetleg tömegcsíny szervezői, de még áldozatai közt sem. Cissy más volt, mint azok a tisztavérűek, akiket ismertem. Akár fehér, akár fekete oldalon állt az illető. Hogy úgy mondjam, tiszta volt. Emlékszem az első találkozásunkra…

1972. szeptember 4.

Épp a folyosón sétáltam. Másodéves voltam és gyógynövénytanra siettem. Elaludtam és Alice sem tudott felébreszteni, így én voltam az egyetlen, aki még a folyosókon volt. Egy páncél mögül kilépett két idősebb mardekáros fiú. Megtermettek voltak és elállták az utamat. Hiába néztem hátra, már ott is állt egy, habár ő cingár volt, de nagyon magas és jól tudtam, hogy ő prefektus, úgyhogy nem úszom meg pontlevonás nélkül. Tekintve, hogy első évben végig piszkáltak a származásom miatt, már tudtam, hogy mi jön. De tévedtem. A prefektus ugyanis maga mögött tartott egy kislányt. Tejföl szőke haja egyenes, hatalmas kék szemei vakítóak voltak. Zöld szegélyű talárt viselt, csak a fiúk háztársa lehetett. A két megtermett közül az egyik elkapta a csuklómat és kivette belőle a pálcámat, majd a földre dobta. A másik kikapta a kezemből a könyveket és a pálca mellé hajította, majd engem is a kőlapra küldött. A prefektus maga elé húzta a lányt és pálcás kezét rám irányította. A fiú azt mondta, hogy nem vagyok érdemes arra, hogy ide járhassak. Azt mondta a lánynak, hogy átkozzon meg. Mutassa meg, hogy hova tartozom. Perceken keresztül néztük egymást, miközben háttérzajként a másik három buzdította a lányt. A végén már az egyik felém lépett, ekkor viszont a lány rá kapta a tekintetét, de a kezembe varázsolta a pálcámat, majd a sajátját eltette és hátrált. A fiúk nem vették észre, hogy ismét nálam volt a pálcám. Egyiket a másik után terítettem le. Akár egyszerű, akár nehezebb átkokkal. Az utolsó, aki állva maradt, a prefektus volt. Már készültem megátkozni, amikor a lány ismét elővette a pálcáját és a fiúra szegezte. Én meglepődtem, a srác szíve szó szerint megállt. A lány egyetlen mondatot mondott. „A varázsvilág szégyene vagy.” Rám nézett és várta mit lépek. Egyetlen évvel volt fiatalabb, mint én. Csak tizenegy éves. És mégis, bölcsebb és nyugodtabb volt, mint akárki a nebulók közt. Visszanéztem a prefektusra, majd egy egyszerű kábító átok mellett döntöttem. Amint a földre borult, letettem a pálcámat, akárcsak ő.

-          Lily Evans – mutatkoztam be és nyújtottam kezet.

-          Narcissa Black – fogadta el.

-          Köszönöm.

-          Ha valami problémám lesz veled, azt én rendezem le. Nem kell hozzá senki, se nézőnek, se tanúnak.

És megértettem, hogy miért mondta. Nem szóltunk mást, csak elindultunk. Én egyik irányba, ő a másikba.

-          Azután ha találkoztunk a folyosón biccentettünk a másiknak. Tudtuk jól, hogy mindketten bajba kerülnénk, ha kiderülne, hogy nem utáljuk a másikat. Szóval megjátszottuk, hogy egy szemernyi tisztelet sincs köztünk egymás iránt. Ám titokban levelezni kezdtünk. Nem a saját nevünkön. Kitaláltunk két jól hangzó nevet. Én voltam Elizabeth Windsor, ő pedig Johanna Bach. Az iskolaéveket végigleveleztünk és a nyári szünetben néha megkíséreltünk egy-egy találkozást is. – Diegóra néztem, aki  érdeklődve hallgatott. Úgy láttam kérdések sora merült fel benne és tudtam, hogy megérdemli a válaszokat. – Hetedévben, amikor James megkérte a kezemet, nem Alice-hez, hanem Narcissahoz rohantam és mondtam el, mi történt. Egyedül volt a tónál és örültünk a hírnek. Csak nem számítottam arra, hogy neki is házassági ajánlatot tettek. A vőlegény Lucius Malfoy volt. Egy olyan évfolyamtársam, aki a Mardekár ház örökösének képzelte magát. Gazdag volt, aranyvérű, és kihasználta, hogy jóképű. James legnagyobb ellenségeként tekintett rá, persze Perselus mellett. Mindent összevetve egy seggfej volt. De tiszta szívből szerette Cissyt, már ha ez lehetséges valakinél, akinek nincs szíve. A baj az volt, hogy ahogy most neked, Cissynek is elmondtam, hogy minek gondolom Luciust. Kicsit bepipult, habár már addig is ismerte róla a véleményemet, de időközben Cissy is megszerette az ifjú Malfoyt és ez nem tett jót a barátságunknak. Ahogy elhagytam az iskolát, már nem is leveleztünk, hamarosan pedig már a Voldemort veszély fenyegetett minket.

Miután befejeztem megittam kávém maradék részét, majd a csészét Diegóé mellé tettem az asztalra és  ismét férjem karjai közé bújtam. Nagyon régen gondoltam Narcissára. Sok minden lesz, amit meg kell majd beszélnünk és elmesélnünk egymásnak. Remélem, Luciusszal sem lesz probléma. Bár több mint tíz éve nem találkoztam vele, az olyanok, mint ő nem igazán változnak. És az, hogy a gyerekeink még fel sem szálltak a vonatra, de ő már el is hagyta a King’s Crosst, nem teszi szimpatikusabbá. Úgy látszott, hogy Diego is erre gondolhatott, mert ezt kérdezte:

-          Hogy szeretnéd kikerülni Luciust, hogyha találkozol Narcissával?

-          Azt hiszem, sehogy. Mármint, mit tudna tenni? Megátkoz és sérteget? Kaptam belőle eleget az iskolában, tudom, hogy kell kezelni.

-          Csak legyél óvatos. Tudod mit… szeretném, ha az első találkozásra elvinnél. Ha esetleg ott lenne, akkor meg tudjalak védeni – mondta, mire elmosolyodtam és belefúrtam magam az ölébe.

-          Édes vagy, de hidd el, nem tud már nekem ártani.

-          Azt tudom, de sokkal nyugodtabb lennék, ha tudná, hogy van valakid, aki bármikor és bárhol a védelmedre kelne. És szerintem, már megbocsáss, én vagyok a súlycsoportja, hogy a muglikat idézzem és nem a te negyven kilód vasággyal együtt.

-          De régen voltam negyven kiló – sopánkodtam és kinyújtottam a lábamat, hogy megvizsgáljam. Erre elkapott és majdhogynem fél karral felemelt.

-          Szerintem még mindig annyi vagy. – Elmosolyodtunk és megcsókoltuk egymást, majd visszafeküdtünk a kanapéra. Szívem szerint igenis belementem volna, de az eszem tudta, hogy nem lehet.

-          Várj, Selena mindjárt itt lesz.

-          Biancáékhoz ment. Jó, ha vacsorára hazaér – mondta és ismét birtokba vette a nyakamat.

-          Egész nap nem voltunk itthon, valami vacsorát is kellene főznöm.

-          Kivételesen elmegyünk étterembe, ha már úgyis állandóan a konyhában vagy és nem adsz lehetőséget arra, hogy kényeztesselek. – Értettem a kétértelmű célzást. Még egy csókba kezdtünk bele, de ismét a rátettem a tenyeremet a mellkasára, mire rám nézett és sóhajtott egyet. – Ha ismét kifogást keresel inkább meg se szólalj, kérlek.

-          Mit szólnál, ha felmennénk a hálóba? – kérdeztem, hogy egy kicsit kiengeszteljem. Elmosolyodott és felkapott, majd a lépcsőhöz vitt és fel az emeletre.

Két órával később…

Miután Diegóval kiszórakoztuk magunkat felöltöztem és lementem a konyhába, hogy elkészítsem a vacsorát. Nem hagytam magam és igenis itthon fogunk vacsorázni. Diego mögöttem állt és figyelt. Azt, ahogy előkészítem az alapanyagokat és ahogy főzni kezdek. Aztán elegem lett abból, hogy árgus szemekkel figyelt és befogtam magam mellé főzni. Ő csinálta a sörpalacsintát, én pedig a sajtos-sonkás csirkét sütöttem. Ez volt az első spanyol étel, amit ideköltözésem után megtanultam. Valencia egyik közkedvelt, könnyed étele és az egész család kedvence. Mikor kész lettünk megkérdeztem Diegót, hogy mosogatni akar-e, vagy teríteni. Erre a kezembe nyomta a mosogatókendőt és puszit adott a homlokomra. Abban a percben, amikor elzártam a csapot és Diego is letette az utolsó poharat az asztalra kinyílt az ajtó és Selena viharzott be a nappaliba Tekergővel a nyomában.

-          Én nyertem! – kiáltott fel, a következő pillanatban pedig már a hátán feküdt és Tekergő nyalogatta az arcát. A boltív alól figyeltük Diegóval és azt hiszem elmondhatom, hogy boldogok voltunk. Odasétáltunk melléjük és drága férjem levette a kutyát Selenáról, én pedig a lányomat emeltem fel a földről.

-          Nos, mit kell holnapra vinnetek az iskolába? – Selena a város jó környékén épült  lányiskolájába járt. Egyenruha, szigorú, de segítőkész tanárok és rengeteg tanulnivaló. Ezek ellenére szerette, mert sok barátja volt és azzal az iskolával volt szomszédos, ahova Harry járt. Mercedes szerint a legjobb az a gyerekeknek, ha nem koedukált iskolába járnak. Akkor nem vonja el semmi a figyelmüket a tanulástól. Diego és Alfonso is abba a fiúiskolába jártak, amibe Diego szerette volna, ha Harryt is beíratjuk és  mivel ő már beleegyezett, hogy a fiunk a Roxfortba járjon varázslóiskolába, én miért ellenkeztem volna vele ebben a kérdésben? Harry után Selenánál meg természetes volt, hogy a szomszédos lányiskolába kerüljön.

-          Bianca megadta az órarendet és a tanárnő üzeni, hogy az idei, szeptemberi kirándulás októberre csúszik, mivel történt valami azon a farmon, ahova menni szoktunk. Valami farkas falka megölt egy csomó bárányt és kiszakították a kerítést is. Azt mondták még nem biztonságos odamennünk.

-          Rendben kicsim, moss kezet és vacsorázhatunk.

-          Oké.

Adott egy puszit és elsietett a mosdóba. Mikor visszaért enni kezdtünk. Meg lettünk dicsérve, hogy milyen finom lett az étel és ez olyan magas labda volt, hogy nem hagyhattam ki. Kijelentettem, hogy mostantól csak Diego asszisztálása mellett vagyok hajlandó főzni. A vacsora végeztével elővettem a tegnapról megmaradt gyümölcssalátát és azzal indultunk ki a kertbe. A sötétség mit sem változtatott azon, hogy meeleg idő volt, párás és sós levegővel. Sokat jártunk a tengerpartra és jó volt a tudat, hogy néhány egy-két mérfölddel arrébb a világ egyik csodája várja a látogatókat. Tekergő is ott kóricált a lábunk körül és Selena adott is neki egy kis kivit. Majdnem Tíz éves létére Tekergő olyan játékos, mint egy kölyök. Most is úgy nyavalyog és csattogtatja a fogát a gyümölcs miatt, hogy azon nem lehet nem nevetni. Aztán valami felbukkant a látóhatáron. Ahogy odafordultunk egy fehér pöttyöt láttunk néhány házzal odébb, majd egyre közeledett, bár nem nőtt. Aztán Diego felismerte azt a valamit.

-          Nézzétek, az ott nem Hedvig? – És igaza volt. Valóban Harry hóbaglya volt. Leszállt a kerítéslécre, de azonnal fel is pattant onnan, ahogy Tekergő nekiiramodott. Legközelebb az ereszre ült fel. Csőrében levelet tartott, így biztos volt, hogy a gazdija küldte haza. Elvettük tőle a borítékot, neki pedig enni és inni adtunk. Majd kibontottuk és olvasni kezdtük a levelet.

„Kedves anya, apa, Selena és persze Tekergő!

Igen anya, épségben megérkeztünk. Nem apa, nincs semmi baj, vagy gond. És igen Selena, nagyon hiányzol! Ezek után az életbevágóan fontos kérdések után…

A vonatút csodálatos volt. Már értem anya, miért szeretted annyira. Megismertem egy fiút. A neve Ron Weasley. A mi, Neville és én kupénkba ült be, mert nem volt máshol hely. Képzeljétek Ronnak hat testvére van. Öt bátyja, köztük egy ikerpár, és egy húga, valamint az egész családjában mindenkinek vörös a haja. Azt mondta, hogy a Griffendélbe akar kerülni, ahogy mindegyik bátyja és a családtagjai évtizedekre visszamenve, ugyanis a Weasley-k aranyvérűek, de ezt csak csöndbe jegyezte meg ő is meg én is, mert ugye nem ez alapján ítéljük meg az embereket. Ron vicces és ugyanúgy szereti a kviddicset, mint én, bár ő egy angol csapatnak szurkol és azt mondta, a valenciai hiúzok közel sincsenek hozzájuk. Na ebből aztán vita alakult, amit három fiú szakított félbe. Két nagydarab, meg egy vékony, nagyon szőke. Malfoyként mutatkozott be… - ránéztem Diegóra és neki is legalább akkora gombóc nőtt a torkába, mint nekem - … aztán sértegetni kezdte Ront, és amikor kiálltam új barátom mellett, megkérdezte a nevem, majd azt mondta én is ugyanolyan véráruló vagyok, mint a Weasley-k. Most légy rám büszke anya, nem mondtam, vagy csináltam semmit, csak bevágtam előtte a kupéajtót. Ezután már nyugodtan telt a vonatút, csak egy lány jött be szólni, hogy vegyük át a talárunkat. Hamarosan meg is érkeztünk és a peronon Hagrid várt minket és gyűjtötte össze az elsőéveseket. Mikor mind összegyűltünk, beleértve Malfoyt és két testőrét, csónakokba szálltunk és így jutottunk fel az iskoláig. Gyönyörű volt ahogy ki volt világítva. Aztán mikor megérkeztünk az előcsarnokba Minerva néni átvett minket és egy kis terembe terelt, majd azt mondta, néhány perc múlva visszatér. Addig találgattak a diákok, hogy milyen feladatot kell elvégeznünk, hogy bejussunk az iskolába. Három perc múlva Minerva néni tényleg visszatért és bevezetett minket a Nagyterembe. Rengeteg diák nézett minket, meg persze a professzorok. Amíg odaértünk a tanári asztal elé ugyanaz a lány, aki bejött a kupénkba megjegyezte, hogy olvasta, hogy a mennyezetet elvarázsolták, hogy a kinti időjárást mutassa. Aztán szembetalálkoztam a nagyapával, aki rám kacsintott. Perselus is rám nézett és picit bólintott, majd érdeklődve figyelt. A süveg elénekelte a dalát, amit a nebulók hatalmas tapsviharral köszöntek meg. Majd megkezdődött a beosztás. Én második voltam és olyan furcsa volt. A süveg felajánlotta, hogy a Mardekárba oszt be… - itt állt meg a szívverésem. Harry nem kerülhetett oda, nem és nem. - … de nem akartam ott tölteni a következő hét évemet, úgyhogy azt mondogattam magamba, hogy a Griffendélt akarom, ahova te és James is jártatok. Aztán végül meggyőzött, hogy mehetek oda, úgyhogy griffendéles lettem. Neville és Ron is, valamint Hermione is, az okoskodó lány is. A vacsora nagyon finom volt, majd a nagyapa mondott három mondatot és felparancsolt minket aludni. A griffendél klubhelyisége nagyon tetszik és a szobánk is. Ron, Neville és még két fiú van velem egy szobába. Szerintem jól ki fogunk jönni. Most viszont befejezem, mert holnap korán kell kelni és ha jól gondolom én leszek az, aki ébreszteni fogja a többieket. Jó éjszakát és szeretlek titeket!

Ölel: Harry”

Megkönnyebbültem. Ez az egy szó van arra, amit éreztem. Megkértem Selenát, hogy menjen fürödni. Diego átölelt és azt mondogatta, hogy „Nincs semmi baj. Nem lett mardekáros és senki sem fogja bántani. Már vége annak, és elmúlt.” Tudtam, hogy igaza van. De olyan rossz érzésem volt. Miért akarta a süveg Harryt abba a házba osztani. Harrynél jószívűbb gyereket alig ismertem. Végül feladtam és Diegóval bementem a házba, majd lezuhanyoztam, olvastam  Selenának és lefeküdtem aludni. Az álom végül Diego karjai közt ért, ami általában mindig megnyugtatott, de most nem. Fél éjszaka hánykolódtam és aggódtam. Aztán nem tudom hogy, egyszer csak elaludtam.