Könnyeimmel küszködve kilépek az ajtón. Fel sem nézve indulok el arra, amerről tegnap jöttem haza a gyógyító után. Miután letörlöm a kicsordult könnyeimet, megpróbálom összeszedni magamat. Körbenézek, majd hoppanálok. Az Abszol út egy kicsit csendesebb szakaszára érkezem meg. Nem akarok sokat a szombati nyüzsgésből, ezért céltudatosan a Portman-Nelmolir ügyvédi irodához megyek. Belépés előtt még egyszer megtörlöm az arcomat. Takaros hely tárul a szemeim elé. Az ajtótól balra egy öt személynek elegendő fogas és esernyőtartó. Szemben az ajtóval egy titkárnői pult, mellette egy ajtó, amire a „Portman” felirat volt ragasztva, majd az ajtón túl egy másik pult egy másik ajtóval. Az irodákkal szemben volt elhelyezve egy kisebb váróterem. Két kanapé, két fotel, egy dohányzó asztal, rajta pedig újságok. A berendezéshez tartozott még három cserepes virág. A falak bézs színűre voltak festve, míg az ülőalkalmatosságok sötétbarnák, majdnem hogy feketék. Furcsa lehetett első látásra, de minél több időt töltünk itt, annál hangulatosabbnak érezzük. Elindulok az első pulthoz.
- Jó reggelt Simone.
- Jó reggelt Mrs. Potter – köszönt az asztalon túli lány. Néhány évvel idősebb nálam, félhosszú barna hajú, barna szemű, vékony lány.
Amikor összeházasodtunk Jamesszel akadt egy kis gubanc a papírokkal. Bár James családja elítéli azt, amit a Sötét Nagyúr tesz, nem voltak éppen kitörően boldogak attól, hogy egy mugli születésű feleség kerül a házhoz. Úgy értem, eddig a Potter családban nem fordult még elő egyszer sem, hogy nem aranyvérű házasodott a családba. És bár James azon rokonsága, akik részt vettek az esküvőn, nem ítéltek el és a családommal is tisztelettel, és kedvesen bántak, természetesen voltak olyan családtagok is, akik nagyon nem értettek egyet James döntésével. Nem kimondottan velem volt bajuk, hanem a véremmel. Sokuktól megkaptam, hogy egy szavuk sem lenne, ha aranyvérű lennék. Azzal indokolták az érveiket, hogy féltik Jamest Voldemorttól. Nem mondtam ugyan Jamesnek, de én is féltettem. Szóval, mint említettem a rokonok egy része „ellenem” volt. Sajnos James legidősebb családtagja, a dédapja, aki több mint kilencven éves, is a „rosszakarók” pártját fogta. Őneki, mint a legidősebb férfinak a családban, volt némi tekintélye és befolyása a családtagokra. És mivel lebeszélni nem tudta Jamest a házasságról, ultimátumok elé állította Őt. Örökösödési problémák, ahogy ő fogalmazott. Szóval ezeket a „problémákat” itt az ügyvédi irodában beszélték meg. Én, mint jó és aggódó feleség, itt ültem kint és vártam, hogy befejezzék. Sajnos nem félórás beszélgetések voltak ezek. Időközben kiolvastam az összes magazint és egyéb könyveket, amiket itt találtam, sőt volt, hogy tankönyveket hoztam. Amikor pedig nem, Simone teát és apró süteményt hozott nekem, és ha nem volt ügyfél, beszélgettünk is. Kiderült, hogy a Roxfortba járt, és hogy az iskola után a jogi főiskolára ment, de ott kellett hagyni. Úgyhogy, ha már nem lett belőle ügyvéd, legalább egy ügyvéd közelében van. Azt mondta, neki már ez is siker. Egész jó összebarátkoztunk.
- Hányszor mondtam már neked te lány, hogy tegezzél? – kérdezem kis mosollyal. Erre ő egy apró kis szemtelenséggel a hangjában vágott vissza.
- Nem tudom. Talán milliószor.
- Akkor miért nem tudod megjegyezni?
- Mert Mr. Nelmolire leveszi a fejem, ha tegezem az ügyfeleket.
- Először is. Daniel a FŐNÖKÖD, úgyhogy ez rossz duma. Másodszor, Daniel ügyfele vagyok nem Mr. Nelmolire-é.
- Rendben. Látom nem vagy vitatkozós kedvedben, ha már ész érvekkel traktálsz. Mesélj mi járatban?
- Daniellel szeretnék beszélni. Bent van már?
- Lássuk csak – azzal a naptárt lapozgatva megszólalt – Igen. A főnök bent van és nincs is vendége. A következő pedig majd egy óra múlva érkezik.
- Értem. Szólnál neki?
- Persze. Egy pillanatot várjál – ezzel a kanapékhoz invitált. Miután leültem, elindult Daniel irodája felé. Bement rajta, majd néhány perccel később kijött és intett, hogy mehetek. Felálltam, és elindultam. Bent minden a régi volt. Az ajtóval szemben egy íróasztal, rajta egy rakás papír kötet. Balra az ajtótól az asztalig könyvek hada, jobbra pedig egy mini bár és két-három ülőhely. A falak itt sötétbarnák voltak és a bútorok is feketék. Az íróasztallal szemben két bőrfotel, a mögött pedig egy. Az iratkupac mögül Daniel áll fel amikor meghallja, hogy belépek.
- Lily, rég találkoztunk. Hogy vagy? – Ezzel megkezdődik a szokásos kérdések hada. Daniel egy 26 éves, sötétbarna hajú, barna szemű, igazán megkapó férfi. Szép arc, kidolgozott, sportos testalkat. Lehengerlő viselkedés, és megkapó személyiség. Van egy gyönyörű felesége és két három éves kislánya.
- Szerbusz, Daniel! Köszönöm jól. És, te?
- Én is. Kérlek, foglalj helyet.
- Köszönöm!
- Igazán meglepődtem amikor Simone, megkérdezte fogadnálak-e. Csak nem megint valami örökösödési probléma? – kérdezi cinkos mosollyal. Kicsit én is fel tudok ennek hatására engedni.
- Nem. Annyi bőven elég is volt. Meddig tartott az egész hacacáré? Három hónapig?
- Három és fél. De ki számolja. De most már igazán mondd el, mi miatt jöttél! – egy percig hallgatok, majd belekezdek.
- Szeretném kérni a válási papírokat – a szavaim hatása ne marad el. Daniel úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy öngyilkos leszek. Mikor felfogja mit mondtam, egyből kérdezősködni kezd.
- Hogy? De miért? Lily, mit csinált James? Nem lehetne, megmenteti a kapcsolatotokat? Semmivel?
- Daniel, nem szeretném, ha félreértenél. De ez még nekem is sok. Kérlek, ne kérdezd miért. Csak szeretnék elválni.
- Rendben, de tudod, hogy kettő kell a tánchoz. Ha a férjed nem írja alá a papírt nyomós ok nélkül még csak bíróság elé se lehet vinni az ügyet.
- Tudom. De Jamesszel ezt már megbeszéltem és nem lesz boldog, de ha te viszed el neki, alá fogja írni őket.
- Rendben. De tudd, hogy nagyon sajnálom. Titeket egymásnak teremtett a sors.
- Eddig én is azt hittem – ez ugyan egy kis hazugság, de mégsem mondhatom meg neki, hogy számítottam rá, hogy ez fog történni.
- Hát jó. Nem fogod meggondolni magadat?
- Nem! – határozottan válaszolok, de a gyomrom remegése mást bizonyít.
- Ez esetben…
Feláll, és a könyvespolchoz megy. Az egyik fiókból kivesz néhány lapot, és lerakja az asztalra.
- Ez a válási kérelem, ez a vagyonmegosztási papír, és ez a gyermekgyámsági – tolja elém őket. Az első kettőt kiveszem, majd néhány másodpercig nézegetem a harmadikat is, de végül a másik kettő felé fordítom a figyelmem. Elkezdem olvasni a válásit, majd kitöltöm. A vagyonmegosztásira felírom a házat, és odaadom őket Danielnek.
- Rendben. E szerint: Válást kérelmeztél 1979. december tizenötödikén. Hát Lily, ha James aláírja, akkor már kedden újra visszaveheted az Evans nevet.
- Köszönöm Daniel.
- Mint ügyvéded, mondhatnám, hogy szívesen, de mint barátod, inkább az ellenkezőjéről tanúskodnék.
- Tudom – mondom, és felállok. Daniel utánozza ezt a mozdulatot, majd az ajtóhoz kísér.
- Ha szükséged lenne valamire, csak szólj – mondja és megölel.
- Köszönök mindent. Remélem nyugodtabb és boldogabb körben is találkozunk.
- Biztos vagyok benne – kinyitja az ajtót és előre enged.
- Akkor, szerbusz – mondom és egy kis mosolyt erőltetek magamra.
- Szia Lily. És vigyázz magadra – ő is mosolyog, majd visszamegy az irodába.
Elköszönök Simone-tól, és felveszem a kabátomat. Kilépek az ajtón és újra az Abszol út nyüzsgésében találom magam. Először kicsit gondolkodom, hogy hova menjek, aztán úgy döntök inkább a mugli világba menekülök. Nem figyelem az utat, hisz annyiszor tettem már meg, hogy nem is igazán kell az orrom elé néznem. Csak megyek és megyek. Közben meg is érkezem London déli részéhez. Nem igazán akarok senkivel sem találkozni, ezért inkább elindulok a park felé. Nem kell csalódnom. Csak néhány fiatal és egy-két koldus tengődik a zöld terepen. Leülök az egyik padra. A szél belekap a kabátomba, a hajamba, de nem törődöm vele. Gondolkodnom kell!
Először is az anyagiak. Miből fogom fizetni a lakásszámlát, ha James nem akarja visszavenni. Igaz, hogy én ösztöndíjas vagyok, de az csak az iskolára vonatkozik. Azonkívül, hogy megkapom a könyveket, és havonta kapok egy összeget, semmi pénzem nincs. Anyáékhoz nem igazán akarok visszaköltözni, Alice-t már nem akarom zavarni, a többiek meg túl közel állnak Jameshez. Na, mindegy, majd csak lesz valahogy. Ha James visszaveszi a házat, akkor először elmegyek anyáékhoz, aztán keresek egy kis albérletet és munkát. Mondjuk pincérnőként. Bárhogy is vesszük, minden órámnak kettő előtt vége van. Utána meg már a cukrászdák, vagy éttermek is tízkor bezárnak. Ha meg sikerül egy olyan főnököt kifognom, aki még meg is érti a helyzetemet, talán elég, ha nyolcig dolgozom, utána meg kezdhetem a tanulást. Viszont, ha Jamesnek nem kell a ház, akkor meg azért kell munkába állnom, mert akármilyen kis fogyasztásom lesz, az ösztöndíjból nem fogom tudni fizetni. Aztán hogyan legyen a vizsga. Nincs kedvem hét hónapos terhesként levizsgázni. Azonkívül mit gondolnának rólam a professzorok és a diákok, ha bejelenteném, hogy elváltam, de terhes vagyok. Nem! Azért nem ment el teljesen az eszem. Kitalálok egy családi traumát vagy betegséget, amivel biztos, hogy engedni fogják, hogy előbb vizsgázzak. Az egyetlen baj ezzel, hogy ők sem hülyék, és biztos kérik majd a betegség papírját vagy rosszabb esetben ők maguk akarnak majd megvizsgálni. Az meg hülyén venné ki magát, ha azt mondanám, nem engedem.
Ekkor egy nagy mennydörgés rázta meg a parkot és a szél erőteljes fújása hozott vissza a valóságba. Ahogy így elnéztem a parkot, inkább hasonlított egy horror filmbe illő helyszínhez, mintsem egy általában vidám helyhez.
Gyorsan el kéne mennem. Ha most megfázom, az ki tudja milyen hatással lenne a kicsire.
Felállok, és elindulok a parkból kifele. A kapun átérve már fontolgatom, melyik utcából tudnék a legkisebb feltűnéssel hoppanálni, és el is indulok az út másik oldalára, amikor felkelti az érdeklődésemet egy ajtó. Most, hogy így jobban megnézem, az ajtó kerete sötétpirosra van festve. A belső része üveg, a közepére pedig egy gyönyörű fekete rózsa van ragasztva. Az ajtót két oldalról 1-1 ablak fogja közre. Az ajtó fölötti táblán pedig a „Fekete Rózsa Kávézó” felirat áll. Dörgött még egy hatalmasat, én pedig ijedten indulok el az előbb említett helység felé. Csupán néhány másodpercre vagyok az ajtótól, amikor elkezd esni az eső. Szó szerint bemenekülök a kávézóba. Mikor kinyitom az ajtót, egy percre megcsap a bentről kiszűrődő meleg. Az első, amit meglátok, az ajtóval szembeni kassza és a mellette levő süteményhad, majd a fal mentén elhelyezett kettes, és négyes asztalok. Kiválasztok egy kettes asztal, levetem a kabátomat és a szék hátára terítetem. Éppen hogy leülök, amikor megérkezik a pincérlány.
- Jó napot! Mit hozhatok? – Velem egyidős nőnek nézem. Fekete, majdhogy nem a derékig érő haja szög egyenesen terül el a hátán. Mélykék szemei vidáman és élettel telien csillognak.
Pont olyan, mint Sirius csak hosszú hajjal és nőben – gondolom, de gyorsan kitörlöm a fejemből.
Fekete, térdig érő szoknyát, és egy fehér inget visel. Fekete körömcipője kopog a színben hozzá hasonló márványpadlón, ahogy hozzám sétált.
- Jó napot! Kérnék egy ajánlatot. Mit érdemes ilyen időben fogyasztanom? – kérdezem, miután befejezem a pincérlány kinézetének elemzését. Ő kinéz a noteszéből, majd mosolyogva rám pillant.
- Hát, mint alkalmazott egy méregdrága kávét, és egy habos-babos tortaszeletet kéne ajánlanom. De ha magamból indulok ki egy forró csokoládéra és egy francia krémesre szavaznék – Megdöbbentő őszintesége, természetessége és vidáman kisugárzása mosolyra késztet. Ezekben az időkben nem sok boldogságra, vagy bármi egyébre volt okom, de most azt hiszem sikerül kicsikarnom magamból egy igazi mosolyt.
- Kicsit keverjük meg a dolgokat. Kérek egy forró csokit kevés tejszínhabbal, és egy szelet dobostortát.
- Máris hozom – írja fel a rendelésemet, majd kecset léptekkel elmegy. Én pedig folytatom a kávézó mustrálását. A falak vörösek, rajtuk pedig hat kép volt elhelyezve egymással szemben: két elismerő oklevél, két süteményes kép és két gyönyörű fekete rózsa képe. Az ablakoknál állt két hatos asztal. Minden bútordarab fekete – ha jól gondolom – mahagóni fából készült. A teríték egy egyszerű vörös asztalterítő, ital és fagylaltkehely menülap, valamint az asztal közepén egy talán tizenöt centiméter magas vázában egy szál vörös rózsa. - Ez a hely igazán ízléses. Nem is értem miért ilyen kihalt – gondoltam. Ekkor jött vissza a pincérlány.
- Itt van a forró csokoládé és a dobostorta szelet – tette le elém a kért ételt-italt – Kér esetleg még valamit?
- Nem köszönöm.
- Szóljon, ha mégis – majd egy mosoly kíséretében visszamegy a pult mögé. Felemelem a csészémet, majd élvezem, ahogy a meleg ital lecsorog a torkomon. Még a szemem is becsukom, de amint úgy érzem minden rendben lesz, beugrik egy kép. Méghozzá elég friss kép. Amikor az ajtóban állok és James néz vissza rám nagy, bánatos szemekkel. Kinyitom a szem, majd a forró csokin keresztül nézem a tükörképem. Nem értem mi romlott el. Tegnap még olyan boldog voltam. Minden sikerült, amit el akartam érni. Volt egy gyönyörű házam, kiváló RAVASZ-om az összes tantárgyból, az évfolyam legjobb diákja voltam a gyógyító képzőben és volt egy csodálatos férjem. Mára ebből aligha fontos az, amelyik megmaradt. Sóhajtok egyet, majd ismét belekóstolok a finom nedűbe. Leteszem a csészét és magam elé húzom a tányéromat. A süti tetejét leszedem, majd oldalra rakom. Nekiállok az evésnek. Isteni ez a torta. Egyszerűen leírhatatlan. Nagyon régen ettem dobostortát - tekintve, hogy nem igazán járok a mugli világban – de simán kijelenthetem, hogy ennél finomabbat még nem ettem. Lassan eszek, de még így is csupán hat perc kell, hogy minden részét elfogyasszam. Azaz majdnem mindet, mivel a tetejét a végére hagyom. Mindig így teszek és talán nem a legillendőbb, de megfogom a két oldalán a karamella csíkot, és nekilátok. Pont így szeretem. Amikor még ropogós. Szóval nem állt már napok óta a tárolóban, ahol a piskóta esetlegesen beszívhatta a nedvességet. Észre se veszem, de már el is fogy. Újra az italomért nyúlok.
Hogy neveljek egy gyereket? Nekem nincs hozzá tudásom, és időm nem lesz rá. Mindig is Petunia volt a háziasszony típus. Én inkább az a segítőkész, de a magam útját járó testvér voltam. Nem értek én a gyerekekhez. De nem veszíthetem el. Nem! Ha már Jamest nem érdeklem, legalább olyan maradjon meg tőle, ami megváltoztatja az életemet. Pont, mint ahogy James tette. De mégis. A francba! Fogalmam sincs, hogy kell fegyelmezni, vagy nevelni. Én is mindig egy bajkeverő kislány voltam, aki ki nem állhatta a szoknyákat a mamája és a nővére hiába adtak rá szép színeseket. James pedig alapvetően elég vásott kölyök volt. Nem hiszem, hogy van akkora szerencsém, hogy a nagyanyjára üssön. Anya mindig kiegyensúlyozott, kedves, segítőkész, és olyan tanácsokat ad, amiket soha senki. Hogy én mekkora ökör vagyok. Hiába nem akarok anyáék terhére lenni, abban igaza volt a dokinak, hogy elég vészterhes időket élünk. És a mugli világban egy terhes nő nem annyira figyelemfelkeltő jelenség, mint itt. Na, akkor hétfőn írok egy levelet a nővérképzőbe, és kérem hadd folytassam levelezőn, valamint hogy vizsgázhatnék-e márciusban. Aztán akkor a terhesség idejében ott maradnék anyáéknál. Alapban is mindig a szobámba zárkóztam, így nem hiszem, hogy anyáéknak akkor túl sok gondot okoznék. Persze egyikük sem lesz oda azért, hogy egyedül akarok nevelni egy gyereket, ilyen korban, de meg fognak békélni. És szeretni fogják az unokájukat. Igen! Ebben biztos vagyok
Ebben a pillanatban iszom ki az utolsó korty italomat is. Leteszem a csészét, majd elkezdek játszani a rózsa szirmaival.
Most már csak egy munkahelyet kell keresnem. Mindkettőnk érdekében.
- Magának adhatom, ha gondolja – értetlenül nézek fel és a pincérlány vidáman csillogó szemeivel találkozom. Ő elmosolyodik, majd a virág felé int – Van még néhány ilyen rózsa hátul. Nyugodtan elviheti.
- Köszönöm, de nem szükséges – motyogom össze, miközben erőt vesz rajtam a zavar.
- Ugyan. Biztos vagyok benne, hogy a férje is meglepi nap, mint nap egy kis ajándékkal. Mi lenne, ha most maga vinne neki virágot. Nem szokványos, de nem kell mindig a férfinak irányítani – mosolya egyre csak növekszik, a hangja nagyon bársonyos, és egyből el is felejteném az összes gondomat, ha csak meghallanám, de bolhát ültetett a fülembe.
- Honnan tudja, hogy házas vagyok?
- A gyűrűje – mutat a gyűrűs ujjamon lévő arany ékszerre. Na, igen… Potter családi örökség - mondta nekem James. De én biztos vagyok benne, hogy Ő csináltatta. Egy vékony, de annál szebben megmunkált fehéraranygyűrű. Soha nem értettem miért én kellettem Jamesnek. Azt meg főleg nem tudtam elviselni, ha valaki többet költ rám, mint amit megérdemlek. És én ezt a gyönyörű és drága gyűrűt bizony sehogy se érdemlem meg. Dühös is voltam rá néhány másodpercig, amíg fel nem fogtam mi a kérdés. Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle… Néhány hónap és semmi több. Pedig milyen szépen felkészült az eljegyzésre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése