Lássuk a folytatást!

Azt hiszem ráállok arra, hogy péntekenként teszem fel a következő fejezeteket. Ismét hoztam egy kis ízelítőt a folytatáshoz. Remélem tetszeni fog! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

" -   Nem! Kérem, kérem, ne. Harryt, ne! Itt vagyok én, de őt ne! – nem bírtam tovább és a könnyem is kicsordult. Megtörtem és ezt ő is tudta. Elérte, amit akart. Voldemort felemelte a pálcát tartó kezét és a szívemre illesztette. Arcomat Harryéhez tettem és megpusziltam a fejét. Felnéztem a Sötét Nagyúrra és mielőtt kimondta volna a halálos átkot egyetlen szót suttogtam neki.
-    Gyilkos! – a következő pillanatban mozogni kezdett a szája és az utolsó emlékképen az a kígyó forma arc átlátszó fehér szemmel, amelyben semmilyen érzelem nem tükröződött, csak a saját arcom. Utolsó erőmmel még hátat fordítottam Voldemortnak és ezután elmerültem a fekete mélységben."

14. Rettegő jelen

Néhány nappal ezelőtt megígértem, hogy hozom a következő fejezetet és meg is tettem. Kiderül a jóslat és a döntés, hogy mit fog Lily csinálni. Remélem tetszeni fog! Olvassátok szeretettel. Maradok őszinte hívetek: Esperansa

-          Feltételezem, nem ez minden – mondtam és reménykedve vártam a választ.

-          Nem, valóban nem. Ha csak ennyiről lenne szó meg sem említettük volna – válaszolta Dumbledore professzor vicces hangnemben, de amikor ránéztem az arca arról árulkodott, hogy nem viccelt. Rettegve vártam mi az, ami ennél is rosszabb lehet.

-          Úgy egy évvel ezelőtt Smethly professzor a nyugdíjazását kérte és nem volt okom visszautasítani – kezdte Dumbledore professzor teljes nyugalommal – Feladtam egy hirdetést, miszerint jóslástan tanárt keresek, de természetesen csak azért, hogy ne bolygassuk meg az iskola ezer évre visszatekintő múltját. Mivel senki sem jelentkezett nem akartam erőltetni a dolgot, így elmondtam a kollégáknak, hogy törlöm a jóslástant az iskola órarendjéből. Viszont még azon a napon kaptam egy levelet egy pályázótól, aki szívesen vette volna, ha próbára teszem. Elmentem hát a megbeszélt időpontban a megadott helyre és találkoztam is az illetővel. A hölgy pedig megpróbálta bebizonyítani, hogy micsoda jóslás tehetség. Azonban mindenhol csak halált látott és ez nem tetszett. Nem szerettem volna magamra haragítani a természetet egy ilyen vészmadárral, már elnézést a kifejezésért. Udvariasan visszautasítottam az ajánlatot és elindultam, amikor a hangja megváltozott. Sokkal mélyebb lett, a szeme pedig ködösen meredt az ajtó felé. Majd tanúja voltam egy valódi jövendölésnek.

„Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött … azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt … A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik … Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli …”

Dumbledore professzor szavai vízhangként keringtek a koponyámban. És nem csak azok… Millió meg egy kérdés vetült fel bennem. Miért nekem mondta el mindezt? Mi az, hogy Egyetlen? Megjelöli? Mikor? Kit? Nem élhet az egyik, míg él a másik… Kinek kit kell megölnie? A másik keze által hal meg… Akkor nem csak az Egyetlen ölheti meg Tudjukkit, hanem fordítva is? Mi értelme van ennek?  - percek elteltével sem tudtam megszólalni úgy, hogy ne egy kérdés fusson ki a számon. Albus bűntudatosan állt az ablak előtt és kifele nézett. Nem hiszem, hogy bármi érdekes is felkeltette az érdeklődését, inkább csak nem akart rám nézni. Perselus pedig a lehető legjobban el volt kenődve. Nem értettem semmit. Csak néztem ki a fejemből és próbáltam összerakni a dolgokat.

A szülők háromszor harcoltak a Sötét Nagyúrral. Eddig értem, de millió ilyen pár lehet a világon. A hetedik hónap végén születik. Az július, de itt is ezer szer ezer variáció jöhet szóba.  És körül-belül ennyi, amire támaszkodni tudok. A többi mind csak feltételezés. Na nem mintha ez az egész jóslat dolog nem lehetne hamis. Végül is miért ne? Mikor az a nő látta, hogy semmi esélye bevetette a professzoron ezt, és ő meg bedőlt neki.

-          Miért hozzám jöttek? – Albus megfordult és mindig vidáman csillogó kék szemei aggodalmat és fájdalmat tükröztek. Nem tudtam nem észrevenni a kétségbeesést a félhold alakú szemüveg mögött.

-          Miközben hallgattam a jóslatot, az ajtó előtt egy férfi rángatott ki egy másikat az épületből. Ám ez a férfi a Sötét Nagyúr kémje volt, aki csak a prognózis első felét hallotta – folytatta a professzor nyugtalanul. Ekkor Perselus felemelkedett a kanapéról és felém fordult. Tisztulni kezdett előttem az kép, de nem akartam elhinni.

-          Én voltam. Én voltam az, aki hallgatózott a professzor után és most miattam vagytok halálos veszélyben.

-          Nem értelek – válaszoltam teljes őszinteséggel. Perselus a szemembe nézett, és olyan lett, mint egy esdeklő kiskutya. Csak egy csontot… Ő most azt kérte tőlem, hogy értsem meg. Hogy ne neki kelljen elmagyaráznia. Hogy ne kelljen kimondania.

-          Perselust megbízták, hogy folytassa a kémkedést utánam. Tudta, hogy ha nem teljesíti a feladatát, akkor meghal. Így mivel tudta, hogy hova és mikor kell mennem utánam jött. Követett és hallgatózni kezdett. Azonban a valódi jóslat alatt megzavarták és kipenderítették, így nem hallotta a végét. Két vagy három hétig halogatta a dolgot, végül augusztusban elmondta a Sötét Nagyúrnak, amit hallott – fejezte be Dumbledore professzor és Perselusra nézett, aki kelletlen, de folytatta a mesélést.

-          A Nagyúr nem hitt benne. Azt hitte egy részeges nő így akarta megfogni a professzort, hogy felvegye az iskolába. Aztán néhány nap múlva a Nagyúr eltűnt. Mármint, bevonult a szobájába és hetekig ki sem jött onnan. Kiadogatta az utasításokat, de senki sem tudta, hogy mit csinál odabent. November közepén újra feltűnt a megbeszéléseken. Hetekkel később magához hivatott, hogy megtudtam–e valamit az Egyetlennel kapcsolatban. Nem tudtam neki mit mondani, mert a professzor sosem beszélt erről a dologról, így csak azt közöltem, hogy a jósnő a Roxfortban van tanárként. Később elküldte hozzám Regulus Blacket, aki mindent tudni akart a jóslatról, és az esetleges lehetőségekről. Elmondta, hogy a Nagyúr a szobájában töltött idő alatt a harcokat és az embereket elemezte. Ki az, akivel háromszor harcolt és még él, vagy nem él? Esetleg volt-e gyermeke, aki júliusban született? Aztán leszűkítette a kört, de még mindig nem eléggé. Regulus feladata volt kb. harminc párból megtalálni azt az egyet, akinek a gyereke veszélyeztetheti a Sötét Nagyúr hatalmát. Hosszú keresgélés és lefizetések során Regulus két házaspárral állt a Nagyúr elé – fejezte be Perselus és rám nézett. Valamiért gombóc nőtt a torkomba és nagyon rossz előérzetem támadt.

-          Kik ők? – kérdeztem.

-          Alice és Frank Longbottom, valamint Te és Potter – mondta ki Perselus a számomra halálos ítéletet. A tüdőm összement és csak kapkodtam a levegőt.

A szám kiszáradt, ellenben a szemem könnyezni kezdett. Tudtam ez mit jelent. Azt, hogy nem vagyunk biztonságban. Hogy bármikor ránk támadhatnak és megölhetik Harryt. Berontanak az ajtón és elkapnak, Harryt pedig… . Abba belepusztulnék. Nem engedem. Nem!...

Égető fájdalmat éreztem. Nem csak a szívemben, hanem az arcomon is. Kinyitottam addig szorosan összezárt szememet és könnyfátyolon keresztül Perselust láttam magam előtt. Felém tornyosult, az arcán megrökönyödést fedeztem fel, a keze pedig még mindig a levegőben állt. A fejem fájt, de inkább az arcom jobb oldala. Hozzáértem a kezemmel és már tudtam mi történt. Nagy nehezen felálltam a fotelből és kimentem a konyhába. Elővettem egy csészét, töltöttem bele vizet és egy pálcamozdulattal felforraltam, majd vettem elő egy gyógyteás tasakot és beleáztattam a vízbe. Fél perccel később a forró, nyugtató teát kortyolgatva ültem le a konyhai székre és próbáltam megemészteni a hallottakat. De bármennyire is próbálkoztam nem ment. A kezem remegett, a szívem zakatolt, a fejem kongott és nem csak a kijózanító pofon miatt, amit kaptam.

„ Hogy volt képes erre Perselus? Hogy tudott, ahhoz a… szörnyeteghez csatlakozni? Miért? Miért nem ment egy másik városba, vagy országba és ott akart volna kísérletezni? A tehetségével bárki szívesen támogatta volna és nem lett volna belőle halálfaló. Egy gyilkos…” – gondolatmenetemet lépések zaja zavarta meg. A fejemet felkapva Perselust láttam a boltív alatt. Testtartása meggörnyedt, fejét lógatta és ismét nem nézett a szemembe. Közelebb jött és leült egy székre. Néhány percig csendben voltunk, majd megszólaltam.

-          Ki tud még erről?

-          Senki. Csak mi négyen.

-          Négyen? – kérdeztem vissza értetlenül.

-          A professzor, a Sötét Nagyúr, te és én – válaszolta.

-          Mi van a nővel és Regulusszal?

-          Trelawney nem emlékszik a jóslatra, mert transzba esett és ilyenkor nem tudja, hogy mit mondott, Dumbledore professzor pedig nem akarta felvilágosítani. Regulus pedig két hónapja meghalt.

-          Hogy mondod? – szaladt fel a szemöldököm a homlokomra.

-          Ellenszegült a Nagyúrnak. Az volt a feladata, hogy megöljön egy mugli születésű férfit, de nem tette meg és a halálos átok előtt a gyűlésen nyíltan felvállalta, hogy egyetért a bátyja döntésével és bárcsak már tizenegy évesen utánament volna a Griffendélbe.

Ismét csend telepedett a konyhára. „Regulus. Emlékszem rá elsős korától kezdve. Nem igazán lehetett elfelejteni egy olyan fiút, mint ő. Összesen két évvel volt fiatalabb, mint Sirius, de vele ellentétben neki nem volt saját akarata. Olyan embernek láttam, aki csak azt akarja, hogy a szülei és mindenki más is büszke legyen rá. Ezért eladta a lelkét az ördögnek. Pedig ha a Black szülők nem ragaszkodnak annyira a Sötét Nagyúrhoz, és támogatják a fiaikat, akkor nem csak egy, hanem két oszlopos taggal bővült volna a Főnix Rendje. Regulus kinézetre majdnem pontos hasonmása volt Siriusnak. Annyi különbséggel, hogy a bátyjának kifejezőbb volt az arca és megdolgozott a testéért. Regulusnak helyes arca volt, kedves szemei és okos volt. Tudtommal érdekelte a sport, de a tanulmányai is. Nagyszerű ember lett volna belőle, ha Walburga és Orion nem rontják el.” – Megköszörültem a torkom és újra kezdtem a beszélgetést.

-          Alice-t és Franket is értesíteni kell erről a dologról. Ha van bármi esély rá, hogy igaz, akkor nem akarom elveszíteni őket sem.

-          Dumbledore professzor úgy gondolta előbb idejövünk, aztán megy hozzájuk.

-          Megy? – kérdeztem rá az egyes szám harmadik személyre.

-          Igen. Te ismersz és tudod, hogy nem állt szándékomban senkit sem bántani. Csak a kísérleteimhez akartam anyagi támogatást. Viszont Longbottomék már az iskolában sem kedveltek. Szerintem amint betenném a lábam a házba meg sem kellene szólalnom és Frank nekem ugrana. Ha meg megtudják az igazat… Jobb, ha én visszamegyek a Roxfortba.

-          Lehet benne valami – válaszoltam, majd kortyoltam egyet a teámból. Az agyam egyre csak járt és eszembe is jutott valami. – Meg fog találni. Biztos vagyok benne. Bárhová is megyek megtalál és meg akarja majd ölni Harryt.

-          Pontosan ezért vagyunk itt, Lily. Hogy felajánljuk a védelmünket és a segítségünket – válaszolta egy hang az ajtóból és mikor odafordultam Dumbledore professzort láttam a fiammal a karján. Odajött hozzám és átnyújtotta a kicsit, majd leült Perselus mellé.

-          Nem költözhetek oda a Roxfortba – mondtam felé fordulva – Dolgoznom is kell és érdekes lenne, ha egy kisbabával mászkálnék a diákok között.

-          Valóban, erre én is gondoltam. Nekem más ajánlatom lenne.

-          Micsoda?

-          A Fidelius bűbáj.

-          Túl sokan ismerik ezt a házat ahhoz, hogy egyik napról a másikra eltűnjön – válaszoltam szinte azonnal. Nem szerettem volna, ha bezárnak. Azt meg végképp nem, hogy függenem kelljen valakitől.

-          A szomszédok emlékezetét módosítani lehet, Elena pedig több mint biztos, hogy egyetért majd az ötlettel. Alice és a családja szintén el fog tűnni, így nekik sem kell magyarázkodnia. A szüleidnek Minerva ugyanebben az időpontban tálalja az igazságot. Ők is azt fogják mondani, hogy mehetsz bárhova és csinálhatsz, amit akarsz, csak legyél biztonságban.

-          Ezt jól megfontolta, igaz? – kérdeztem halkan Harryt figyelve. Amióta tudtam, hogy terhes vagyok minden döntésemet úgy hoztam meg, hogy azt tartottam szem előtt, mi a jó a fiamnak. Ha most az kell, hogy rab legyek a saját házamban, de a fiam életben maradjon, akkor legyen.

-          Mi lesz a védő bűbájjal? – tettem fel utolsó kérdésemet.

-          Az lehullik, amint aktiváljuk a Fideliust.

-          Valahogy sejtettem.

-          Van itt még valami – kezdte a professzor nyugtalanul – Ne érts félre, nem szeretném felülbírálni a döntésedet, de most, hogy ez kiderül szerintem bölcs lenne beavatni Mr. Pottert is.

-          Nem – mondtam határozottan.

-          Lily, tudod jól, hogy ki nem állhatom, de ez most vészhelyzet. Szükséged van rá.

-          Valóban vészhelyzet – értettem egyet Perselusszal - , de főleg most nem fogom felhívni rá a figyelmét, hogy van egy fia. A Sötét Nagyúr eddig is figyeltette, nem kell se nekem, se neki az, hogy hirtelen megtudja szültem neki egy gyereket és tudják őt, vagy engem zsarolni a másikkal.

-          Lily, nem teljesen értelek…  - zavarodott meg egy picit Perselus

-          James tökéletes biztonságban van most a szüleivel együtt. Vagy nem?

-          Tökéletesben nincs, de valóban nagyobban, mint ha megismernék Harryt – bólintott a professzor

-          Akkor ezt megbeszéltük – zártam le a vitát.

-          Ez esetben elfogadod a Fidelius bűbáj használatát? – kérdezte a professzor

-          Igen – álltam fel és a többiek követték a példámat, majd Albus mellém sétált és megsimogatta Harry fejét.

-          Akkor akár fel is húzhatnánk a falakat – mondta a professzor és elindult a kijárat felé én pedig értetlenül mentem utána.

-          Hogyhogy? Mármint most?

-          Igen! Minél előbb annál jobb – válaszolta és megfordult.

-          De, ki lesz a titokgazda? – kérdeztem.

-          Oh, igen. Ha már itt tartunk, én önként vállalkozok erre a szerepre – felelte a professzor én pedig teljesen ledöbbentem.

-          Professzor én nem…

-          Lily, engedd meg, hogy a professzor vigyázzon rád – vágott a szavamba Perselus, de Albus leintette.

-          Professzor, nagyon köszönöm, hogy felajánlotta. Nagyon sokat jelent számomra, hogy bízhatok magában. De már így is annyi problémája van. Nem akarok én is még egy lenni – folytattam. Úgy láttam a professzor egy kicsit csalódott lett, egy másik részbe pedig büszke.

-          Megértelek, viszont akkor szeretném, ha elgondolkodnál rajta, hogy kiben bízol meg annyira, hogy rábízod az életeteket – mondta Dumbledore.

Az agyam kattogni kezdett. Ilyen esetben a legelső gondolatom Elena lenne, de mivel nem akarom, hogy veszélyben legyen az élete és elég sokat találkozik Siriusszal és Jamesszel nem szívesen bíznám rá a titkunkat. Persze biztos vagyok benne, hogy egy szóval sem említené a két jómadárnak, de teljesen véletlenül kicsúszhat a száján és akkor hatalmas bajban lennék. Nagyobban, mint ha a Sötét Nagyúr talál meg.

A következő Alice, de az ő élete is veszélyben van és neki most a családjával kell törődnie.

Aztán a szüleim, de mivel muglik nem tudják elsajátítani az okklumenciát, így bármelyik halálfaló simán kiszedheti belőlük és jobb esetben azonnal megöli őket, nem pedig kínozni kezdi el. Petuniát meg sem merem kérdezni.

Volt még néhány lány a Roxfortban, akire azt mondhatnám, hogy egész jól elbeszélgettünk, de a testvérük nevére nem emlékszem, így ez nem lenne az igazi.

James és Sirius azonnal kiesnek. Nem azért, mert nem bízom bennük, hanem mert túl sokat jelentenek nekem. Az életemet adnám értük és a biztonságukért. Nem keverhetem bele őket.

Aki még szóba jöhet az Remus. Nagyon kedvelem és tudom róla, hogy becsületes, tisztességes és szereti, valamint tiszteli Jamest és engem annyira, hogy sohase áruljon el minket. De amióta megkezdődött a minisztérium általi vérfarkas üldözés lehetetlenség utolérni. Pedig megpróbáltam. Küldtem neki néhány levelet, hogy szeretném tudni, hogy van, mi van vele és milyen az élete, de egyikre sem válaszolt, sőt még azt is elképzeltem, hogy meg se kapta a leveleket.

Az utolsó lehetőségem pedig a negyedik tekergő.

-          Eldöntöttem – mondtam az engem figyelő férfiaknak. Dumbledore professzor mosolygott, de Perselus nem tűnt túlságosan bizakodónak.

-          Rendben, akkor kérlek, beszélj a választottaddal, majd küldj egy baglyot, hogy mikor jöjjek ide és végezzem el a bűbájt.

-          Köszönöm, professzor – mondtam őszintén. A professzor megsimogatta Harry fejét, nekem adott a homlokomra egy puszit, majd a kandalló felé indult és hamarosan el is tűnt benne. Gyakori volt, hogy így köszöntünk el egymástól, így már meg se lepődtem a puszin. Szerintem Albus Harryt egy unokapótlékfélének látja, rám pedig vigyázni akar. Olyan aranyos tőle.

-          Jól választottál? – kérdezte a mellettem álló Perselus.

-          Úgy hiszem, igen – válaszoltam felé fordulva. Láttam rajta a Holdat is lehozná az égről, ha azzal meg tudna menteni minket. Iszonyatos bűntudat marta a lelkét.

-          Ha így gondolod, akkor jó. De nagyon szépen kérlek, légy óvatos. Nem tudhatod ki állt át melyik oldalra.

-          Ha már erről beszélünk… Te most a jó oldalt erősíted? – kérdeztem nyíltan a szemébe nézve. Pár pillanatig habozott, majd válaszolt.

-          A professzor megígérte, hogy vigyáz rád, ha kettős kém leszek.

-          Értem. Nos, szeretném elmondani, hogy nem teljesen értek egyet a döntéseddel, de nagyon hálás vagyok, amiért felvállaltad a hibádat és szóltál nekünk.

-          Eddigi legostobább hibám volt…

-          Nem, eddigi legbátrabb döntésed volt – vágtam közbe.

-          Ha bármi bajotok esik, sose bocsájtom meg magamnak.

-          Nem magadat kell ostoroznod. Az egyetlen felelős a történetekért a Sötét Nagyúr. Ha valaki volt olyan ostoba, hogy a gyilkolás vágyáért, vagy a hatalomért csatlakozott hozzá, az megérdemli az Azkabant. De te ne hibáztasd magad. Nem tudhattad.

-          Sose értettem, hogy lehet valakiben annyi jóság, mint benned. És sokszor gondolom úgy, hogy meg sem érdemlem a barátságodat – éreztem, hogy Perselus most nagyon mélyen a lelkébe nyúlt. Mármint eddig sose fedte fel előttem ennyire az érzéseit. De most nagyon jól esett. Közelebb léptem és megöleltem. Néhány percig állhattunk így, majd Perselus közölte, hogy ideje mennie. Megígérte, hogy itt lesz, amikor felhúzzuk a Fideliust. Kicsit könnyebb szívvel engedtem el és figyeltem, ahogy a kandallóba lépve eltűnik. Visszamentem Harry szobájába és leültem a fotelbe. Harry mocorgott és letettem a szőnyegre, hogy lássam, mit akar. Odament ahhoz a kis dobozhoz, amit a professzortól kapott és kiengedte a cikeszt. Egy pálcamozdulattal bezártam az ajtót, hogy ne tudjon kiszökni és figyeltem a fiamat, amint boldogan mászkál a repülő golyó után. Elmosolyodott, amikor sikerült elkapnia és lekunkorodott a szája, amikor kislisszolt a kezei közül. Nem tudtam elhinni, hogy ezt a pillanatot és az egész életemet elvehetik tőlem. Mert ha Harry meghal, akkor az életemnek is vége. Nincs tovább.

Egy kis ízelítő!

Nos, úgy gondoltam nem fogom húzni az időt, ha már egyszer nagyjából kész van a fejezet. Itt egy kis ínyencség és pénteken már hozom is a következő részt. Olvassátok szeretettel. Esperansa

"-          Nekem más ajánlatom lenne.

-          Micsoda?

-          A Fidelius bűbáj.

-          Túl sokan ismerik ezt a házat ahhoz, hogy egyik napról a másikra eltűnjön – válaszoltam szinte azonnal. Nem szerettem volna, ha bezárnak. Azt meg végképp nem, hogy függenem kelljen valakitől.

-          A szomszédok emlékezetét módosítani lehet, Elena pedig több mint biztos, hogy egyetért majd az ötlettel. Alice és a családja szintén el fog tűnni, így nekik sem kell magyarázkodnia. A szüleidnek Minerva ugyanebben az időpontban tálalja az igazságot. Ők is azt fogják mondani, hogy mehetsz bárhova, csak legyél biztonságban.

-        Ezt jól megfontolta, igaz? – kérdeztem halkan Harryt figyelve. Amióta tudtam, hogy terhes vagyok minden döntésemet úgy hoztam meg, hogy azt tartottam szem előtt, mi a jó a fiamnak. Ha most az kell, hogy rab legyek a saját házamban, de a fiam életben maradjon, akkor legyen."

Köszönöm!

Nem hittem volna, hogy eljutok idáig. Amikor elkezdtem írni a történetet úgy gondoltam lesz maximum tíz ember aki havonta egyszer ellátogat az oldalra és félévente kapok egy kritikát. Ezek szerint nagyon pesszimista voltam! xD Nem tudom, hogyan köszönjem meg a támogatásotokat és a kitartásotokat. Remélem sikerül fenttartanom az érdeklődéseteket és velem maradtok a végéig! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

13. Rettegő múlt

Ismételten megvárattalak titeket. Őszintén sajnálom. Már nem is fogok magyarázkodni. A fejezetben ugrunk egy nagyot és máris elérkezünk Harry szülinapjához. Érkezik két látogató és olyan történetet mesélnek Lilynek, amilyet nem biztos, hogy fel tud dolgozni. Jó olvasást/szórakozást kívánok! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

1981. július 31.

Szinte nem is merem elhinni, hogy ez igaz. A kisfiam már egy éves. Mintha tegnap született volna. De nem. A kis babám immár hivatalosan is Harry James Potter, aki ma egy éves – felemelkedtem a fotelból, ahová fél órája ültem le, kávéscsészémmel együtt a konyhába igyekeztem. Beletettem a mosogatóba a csészét és elővettem a reggelinek valót. Miközben magamnak a tükörtojást sütöttem, Harrynek pedig a baby papit tettem az asztalra elgondolkodtam az elmúlt éven.

Harry születése után nagyon sok időt töltöttem anyáéknál. Mondhatni akaratom ellenére odaköltöztettek. Amíg én dolgoztam a Szt. Mungóban és Elenánál sütögettem, addig anya és apa vigyáztak Harryre. Persze ők még nem nyugdíjasok, de anya, mint pszichológus úgy osztja be az idejét, ahogy csak szeretné és ő a legtöbb időt az unokájával akarta tölteni. Amiért rendkívül hálás voltam neki. Mint kiderült Harry nem olyan angyali, mint ahogy azt első ránézésre megállapítottam. Enni eszik rendesen, és aludni is annyit alszik amennyit egy átlagos babának kell. Még hisztisnek sem nevezném. Pont olyan, mint én a terhesség alatt. Nyugodtan visel mindent, de ha valamiből nagyon elege van igazi kis ördög lesz. Persze nem mondom,  hogy nem számítottam rá. Mégiscsak James az apja, a tekergők tekergője. Azon már meg sem lepődtem, hogy egy éves korára úgy rohangál a lakásban, mint egy öt éves. Alig bírom elkapni néha. Baba haja pontosan olyan, mint amilyen Jamesé. Rakoncátlan, göndör és szélfútta. Szemei pedig olyan hatalmasak és úgy elkerekednek, mintha mindig rácsodálkoznának a dolgokra, pedig szerintem már jó néhány dologról tudja, mi micsoda. Mindent összevéve nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok a kisfiamra. Nem is kell nekem más, csak ő. Csak a fiamra van szükségem.

Elena is nagyon sokat segített nekem. Nővérem helyett nővérem volt. Kisegített ha elfelejtettem valamit, ott volt a bevásárlásoknál és Harryre is vigyázott, ha éppen arra volt szükségem. Az ő és Sirius kapcsolata is beindult. Elena olyan, mint aki kivirult. Optimista természete egyre csak megcsillan. Többet mosolyog, mint egy komikus. Táncolni, vacsorázni, kirándulni járnak Siriusszal, aki kedvesebb, gyengédebb és nyugodtabb lett, mint amilyen volt. Legalábbis Alice szerint. Elena és Sirius olyan szerelmesek, hogy azt senki előtt sem tudják tagadni. Néha már kicsit aggódom is miattuk. Hiszen még a közelében sem járunk, hogy elkapjuk a Sötét Nagyurat. Igaz, hogy a másfél évvel ezelőtti összetűzés óta meghúzta magát, de az eltűnések nem maradtak abba. Egymás után halnak meg a jobbnál jobb varázslók és boszorkányok. Nagyon félek, hogy valami balul fog elsülni. Szinte fojtogat egy érzés. Mintha előre tudnám, hogy valami baj fog történni. Nem szeretek erre gondolni. Így vissza a barátaimhoz.

Alice és Frank nagyon boldogok. Neville szépen fejlődik és nagyon aranyos. Semmi probléma nincs vele. Frank az első nap eltervezte a fia első húsz évét, akárcsak Harryét Dumbledore professzor.

A volt tanáraim pedig szó szerint a családom részei lettek. Ha nem is hetente de havonta kétszer biztos el kell vinnem Harryt a Roxfortba teljesen mindegy, hogy milyen évszak van és, hogy hétvége-e vagy hétköznap. Amikor a professzorok meglátják a fiamat kisimul a arcuk, mosolyognak, gügyögnek neki és olyanok mint az átlagos nagyszülők. Mintha vérrokonok lennének. Nagyon aranyosak és iszonyatosan megszerettem őket. Egy-egy ilyen banzáj alatt általában Minervával szoktam beszélgetni, aki kitűnő ötleteket szokott adni néhány recept felfrissítése során, vagy akár a gyereknevelésben. Olyan, mint a második anyám. És azt hiszem ezt ő is így érzi. Legalábbis anya beszámolói szerint a professzor asszony sokszor meglátogatta őt otthon és mindig nagyon jókat szoktak beszélgetni. Mondjuk ennek igazán örülök. McGalagony professzor mindig is jó volt hozzám és nagyon megszerettem. Az pedig, hogy idősebb korára egyedül maradt… A tanítást választotta a szerelem helyett. Ez pedig tiszteletet ébresztő döntés.  Minerva olyan személy, akitől csak tanul az ember. Ha ő férjhez ment volna és gyerekeket szült volna, akkor több, mint valószínű, hogy feleennyire sem tudnám az átváltoztatás tant. Dumbledore professzor is rengeteget törődött Harryvel. Szinte jobban odavolt a piciért, mint az összes tanár együttesen. Mindig olyan gyengéd mosollyal nézett a fiacskámra, mintha legalább a saját unokája lenne. Minerva azt mondta, hogy Dumbledore professzornak egyedül az öccse él a családból, aki akárcsak maga a professzor sosem nősült meg és sosem születtek gyermekeik, nemhogy unokáik és ő most éli ki az apai és nagyapai korszakát. Bár, Minerva szerint, aki csak titokban súgta ezt meg, már lassan a dédnagyapa időszak jönne.

És Perselus. Úgy vettem észre ő is nagyon szereti Harryt. Hosszú órákat képes nézni, ahogy alszik, játszik vagy hisztizik. És akárcsak engem a terhesség alatt, Harryt is ugyanolyan nyugodtan kezeli. Néha nehéz elképzelnem, hogy ő miért nem nősült meg soha. Nagyon sok szeretetet lenne képes adni, ha találna egy olyan nőt, aki értékeli és aki viszont szereti. Perselusszal is diskuráltam, nem egy vagy két órát, hanem általában egy fél napot. Ilyenkor szóba kerül a kutatása, a különböző bájitalok, az ország helyzete és nem egyszer James is.

Az ominózus csata óta nem láttam Jamest. Elena és Alice beszámolói szerint jól van. Sirius szerint sose volt még ilyen rossz passzban. Most akkor mi az igazság? Az, hogy még mindig ugyanannyira szeretem őt, sőt ha lehet akkor Harry születése óta még jobban, mint a házasságunk első napjaiban. Neki köszönhetem életem értelmét. Mert igen, a fiam a mindenem. Sokszor gondolok rá, hogy mi lesz, ha egyszer csak összefutunk az utcán. Akkor azonnal felismeri Harryt és jogosan lesz rám dühös. Olyan alternatíva is felmerült, hogy meglátom egy másik nővel, aki épp állapotos.  Ilyenkor rendkívüli fájdalom járja át a szívemet, de nem tudok ellene tenni. A lehetőség, hogy ismét szerelmes lesz és elvesz valaki mást feleségül rettenetes. De nem tehetek ellene semmit. Végül is ő volt az, aki megcsalt. És nem fordítva. Hogyan is bízhatnék olyan valakiben, aki egyszer már egy másik nővel volt a mi ágyunkban. De sajnos a szívnek nem mondhatod meg, hogy kit szeressen. Ha ennyi volna már nagyon régen megoldottam volna a problémát. De mostantól sem lesz semmi gond.

Ugyanis az egyetlen szerelmem az Harry, és halálom napjáig ő is marad.  

Merengésemet befejezve kiraktam a tükörtojást a tányéromra és nekiálltam reggelizni. Szombat lévén nem kellett mennem a Mungóba, így az egész hétvégét a fiammal tölthettem. Nyugodt ütemben ettem meg a reggelit és ugyanígy el is mosogattam. Ezután felmentem az emeletre és beléptem fiam szobájába. A falak halványzöld színűek, a padlószőnyeg pedig smaragdzöld. Az egyik fal mellett állt egy szekrény és egy komód, a másik oldalon két ablak, az alattuk levő területen pedig két fotel és az úgymond játszósarok. A kiságy a harmadik falnál állt mellette egy pelenkázó asztal és egy másik éjjeli szekrény, amin ott volt a fényképünk. James és az én esküvői fotón, valamint az első képünk Harryvel, amit még Dumbledore professzor készített a Roxfortban. Ott találunk még egy olvasólámpát és egy mesekönyvet. A díszítés néhány meseképből állt a falon és egy szélcsengőből, ami a lámpáról lógott le. Visszafogott szoba volt, de nem is kell, hogy nagyon díszes, habos-babos legyen. Egyrészt mert nem lány birtokolja, másrészt bőven elég lesz neki majd tinédzser korában kidekorálni. Csak megérjem lebeszélni a milliomodik kviddics poszterről és pucér lányok képeiről. Na azt mondjuk már nem. Ott fog elszakadni a cérna. Közelebb merészkedtem a fiamhoz és néztem ahogy hasán fekve békésen szuszogott. Kócos haja az arcába hullott, kis kezecskéi a feje mellett pihentek. A szoba csendjét csak egyenletes lélegzete törte meg. „Olyan gonosznak érzem magam mindig, amikor felébresztem. Biztos olyan szépet álmodik.”

Óvatosan a mellkasa alá nyúltam és kicsit megemeltem, majd a másik kezemet is a mellkasa alá tettem és a mellemhez emelve megfordítottam. Nagyot ásítva próbált még tovább aludni, de nem hagyhattam. Odasétáltam az egyik fotelhez és leültem, majd babusgatni kezdtem Harryt.

-         Jó reggelt, álomszuszék! Hasadra süt a nap, pindur! Ideje felkelni és reggelizni. Hogy lesz belőled nagy és erős felnőtt, ha inkább alszol, mint eszel? Kérlek Harry, ne aludj vissza. Nézz rám, kicsim. Nézz anyura – mondtam neki, mire kinyitotta enyémhez hasonló zöld szemét és rám nézett.

 Nem tudom, hogy csinálja, de abban biztos vagyok, hogy megértette amit az előbb mondtam. Mikor úgy láttam, hogy tényleg felébredt megpusziltam az arcát és felkelve a fotelből elindultam a konyhába. Ahogy beértem az étkezőbe le is ültettem a kicsit a babaszékbe és kinyitottam a baba papit. Kis kanállal adogattam neki az almapürét és minden pillanatát élveztem. Már az, hogy Harry a közelemben van olyan nyugalommal és boldogsággal tölt el, amire ha akarnám se tudnék választ keresni. Miután Harry is megette a reggelijét bevittem a szobába, ahol letettem a szőnyegre a játékai mellé, amiket tegnap este itt hagyott. Visszamentem a konyhába és gyorsan elpakoltam. Épp a nappaliba tartottam, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan ránéztem Harryre, aki nyugodtan játszott majd a bejárati ajtóhoz mentem. A küszöb előtt két ismerős ember állt. Dumbledore professzor és Perselus. Mikor megláttam őket elmosolyodtam és szélesre tártam az ajtót, hogy beljebb tudjanak jönni. Köszöntünk és levették a cipőjüket, majd megkérdeztem mi járatban vannak.

-         Jöttünk felköszönteni Harryt! Már ha nem probléma – mondta Albus és elővett egy szépen becsomagolt kis dobozt – Merre találom az ünnepeltet?

-         A nappaliban játszik. Nagyon fog örülni magának – mondtam és mosollyal figyeltem, ahogy a professzor bemegy az említett helyiségbe és nevetés keretében felveszi Harryt a földről, majd beszélni kezd hozzá. Az ajtóban megállva megkérdezem, hogy inna-e valamit, mire a válasz:

-         Hát, ha lenne abból a csodás vanília teából, azt nem utasítanám vissza.

-         Azonnal hozom – mondtam és Perselus fele fordulva ismét megismételtem a kérdést, de csak egy Köszönöm, nem-et kapok. Perselus nagyon furcsán viselkedik. A fejét lógatja, mintha valami hatalmas súly ülne a tarkóján és nem hagyná, hogy felemelje a fejét. Még a köszönésnél sem nézett a szemembe, pedig még akkor is álltuk egymás pillantását, amikor mérgesek voltunk egymásra.

-         Mi a baj? – kérdezem Perst, de ismét nem kapok választ. Mielőtt megismételhetném a kérdés Harry hirtelen jött nevetésére és a professzor elképedt hangjára figyeltem fel. A nappaliba benézve pedig azt láttam, hogy Harry ujjacskái között valami ficánkol. De szó szerint. Kis szárnyak álltak ki az ujjai között húzódó résekből és amikor közelebb mentem már rá is jöttem miért olyan ismerősek. Harry kezében egy cikesz volt. Egy aranyszínű kis labda két kis ezüst színű szárnnyal. Döbbenten nézek a nevetéstől kipirosult arcocskájába és látom, hogy Dumbledore is legalább annyira meg van lepődve, csak azt nem tudom miért.

-         Éppen csak kinyitottam a dobozt, amikor a cikesz kiszabadult és elkezdett körbe futkorászni a szobában. Már készítettem a pálcámat, hogy gyorsan levadászom, mielőtt még beérnél, de Harry se perc alatt elkapta. Még el se jutott a tudatomig, hogy a fülem mellett csapkod, amikor Harry villámgyorsan kinyúlt és már a tenyerében is volt – még mindig kicsit kábán ugyan, de hatalmas mosollyal nyomtam egy puszit kisfiam arcára.

Miután megbizonyosodtam, hogy minden rendben van kimentem a konyhába és nekiálltam a professzor teájának. Miközben a kezem dolgozott az agyam is járt.

Harry le sem tagadhatná, hogy James fia. Nem csak a kinézetük, de még a tehetségük is majdnem ugyanaz. Dorothea állítása szerint James négy évesen már egy hajtót is megszégyenítve körözött a családi birtok körül. Ha James ezt a pillanatot látta  volna biztos, hogy hatalmas mosollyal a karjába kapta volna Harryt és azonnal seprűre ülteti. Én pedig megértem volna utánuk futni fényképezővel a kezemben és idegesen várni melyik pillanatban esik ki James karjai közül a gyerek. Csodaszép pillanat lett volna. De ez csak álom. Ami most aggaszt, az Perselus viselkedése. Nekem sose tudott hazudni. Mindig kivettem az arcvonásaiból, a testtartásából, vagy a szeméből, ha valami bántotta, vagy ha valamit eltitkolt. És most valami hatalmas dolog súlya nyomja a lelkét. Mikor elkészültem a teával kiöntöttem egy csészébe és bevittem a nappaliba, ahol a professzor még mindig Harryvel és a cikesszel volt elfoglalva. Perselus az egyik fotelben ült és őket nézte. Odamentem Albushoz és átadtam neki a teát, ő pedig nekem Harryt. Ezután leültem mellé és Persre néztem. Nagyon nem tetszett, amit láttam. Nyár létére fekete talárt viselt, alatta fekete nadrággal és inggel, de az arca hófehér volt. Szinte átlátszó bőre úgy tapadt a kezére és arcára, mintha hetek óta nem enne semmit. A szeme piros és alatta sötét karikák éktelenkedtek. Nem bírtam tovább.

-         Perselus, mi történt? Úgy nézel ki, mint akit élve eltemettek majd kiástak és megismételték párszor – nem válaszolt, csak elnézett a vállam felett. Kezdtem kijönni a sodromból. Már majdnem megkérdeztem újra, amikor Dumbledore professzor letette a csészét és felém fordult.

-         Engedd, hogy én magyarázzam el, Lily! Perselus elkövetett egy hibát. De emberek vagyunk és az emberek hibáznak. Hisz te is tudod, hogy senki sem tökéletes és senkinek sincsenek csak jó döntései. De akárcsak a legtöbb dolognak, ennek is van megoldása – olyan ködösen beszélt, mintha valami hatalmas titkot őrizne. Egy-egy rúnán olvasható ilyen szöveg, de azoknak a megfejtése mindig valami világmegváltó ötlet. Mi történhetett? – Talán legegyszerűbb, ha megmutatjuk.

Dumbledore professzor magához intette Perselust, aki kelletlen odament hozzá és megállt pontosan előtte majd kinyújtotta a bal karját. Albus felemelte a kezeit és Perselus ingujjához nyúlva kigombolta a gombokat és elkezdte feltűrni a fekete anyagot. Minél többet láttam Perselus alkarjából, annál jobban elborzadtam. Először csak két fekete vonalat vettem ki, majd egy félkörív alakú valamit, és újabb vonalakat. A végeredmény egy koponyából kinyúló kígyó, megy körbetekergi Perselus alkarját. A hirtelen felismeréstől felkeltem a kanapéról és Harryt még jobban magamhoz szorítottam. Perselus még mindig nem nézett rám, de Dumbledore professzor olyan megértő, de egyben szomorú pillantást vetett ránk, mintha legalább az ő bűne lenne, hogy Perselus beállt a Sötét Nagyúrhoz. Mikor lecsillapodott a szívem és eszembe jutott, hogy a pálcám a zsebemben és Albus is a szobában van megkérdeztem.

-         Mióta?

-         Közel három éve – válaszolt Perselus. Három éve… Hiszen éppen csak kiléptünk a Roxfort kapuján. Tudtam, hogy nem lesz jó neki a Mardekár. Az a sok aranyvér mániás sznob és fekete mágia, ami körülvette teljesen elvette az eszét.

-         Miért?

-         Évekig Potter és Black céltáblája volt. Ők pedig csak a legrosszabbak voltak. Olyanok tettek nekem megjegyzéseket, akik a legegyszerűbb bájitalokat nem voltak képesek elkészíteni vagy egy könnyebb varázslatot végrehajtani. Aztán csak azt hallottam a háztársaimtól, hogy milyen jó lesz majd, amikor beállnak a Nagyúr seregébe. Pénzt, hatalmat, tekintélyt kapnak és megölnek mindenkit, akit csak akarnak. Már az iskolai évek alatt fejlesztgettem néhány bűbájt és bájitalt, de nem volt hozzá anyagi támogatásom. Egy beszélgetés alatt Lucius megemlítette, hogy ha beállnék a sötét csapatba a Nagyúr biztos felfigyelne az ötleteimre és támogatna anyagilag. Nem volt vesztenivalóm. A szüleim sose foglalkoztak velem ők pedig meghaltak. Rokonaimról semmit sem tudtam, de nem is érdekelt. Nem volt, akit elvegyenek tőlem, ha esetleg megbuknék. Minden rendesen haladt. Kísérleteztem, néha akadt egy–egy megbízatás számomra, de semmi nagy dolog. Aztán amikor a Nagyúr fülébe jutott, hogy Lumpsluck professzor nyugdíjba vonul kitalálta, hogy vegyem át a bájitaltant, hogy kémkedjek Dumbledore professzor után és neveljem a következő halálfaló generációt. Itt is minden a tervnek megfelelően haladt. Sok mindent nem tudtam kideríteni a Főnix Rendjéről, de hát a Nagyúr számított rá, hogy nem azonnal fogok a professzor bizalmába kerülni. Aztán megjelentél te és kibékültünk. Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. Végül is miért lenne? Gyógyítóként dolgozol, még csak nem is aurorként. Elváltál Pottertől, szóval még az sem lehet probléma. Csakhogy a Nagyúr akart tőled valamit, amit nem tudott megszerezni, ráadásul eléggé lejárattad az emberei előtt és majdnem elkapták az aurorok. Egyfolytában a nyomodban volt. Kereste a házadat, a szüleidet, a nővéredet, bármelyik rokonodat. De a varázsló magánnyomozók nincsenek otthon a mugli papírok terén és Potter úgy rendezte a ház iratait, hogy mugli módon kerüljenek a birtokodba. Ez mondjuk okos megoldás volt tőle. De a lényeg, hogy máig nem tudja, hogy hol vagy. Én pedig elhitettem vele, hogy a támadás után Potter több, mint valószínű, hogy olyan messzire küldött, amennyire csak tudott. Valamint, hogy előfordulhat, hogy ő maga is veled tarthatott, vagy valamelyik auror csapat. Londont és a környékét már egy ideje békén hagyja. És mivel nem talált a rád és Harryről sem tudott belenyugodott, hogy terveket szövöget, amíg ismét fel nem bukkansz. Csakhogy én nem tűnhettem el. Tovább kellett kémkednem a professzor után.

Próbáltam feldolgozni a hallottakat, de csak nehezen ment. Egyik részem megértette Perselust, a másik üvöltött a belső lényemmel, hogy dobjam ki. Pers még mindig úgy állt ott a prof előtt, mint amikor én felpattantam. Még most sem nézett a szemembe és ez mindennél jobban frusztrált. Tudtam, hogy a fekete leves csak ezután jön, így elnézést kérve felmentem Harry szobájába és befektettem a kicsit az ágyába. Ő ugyan nem volt álmos, de nyugodtan tűrte, hogy kikerült az ölemből. Felállt az ágyban és a rácsokban megkapaszkodva nézett rám. Hirtelen rám jött a sírás. Megsimogattam Harry fejecskéjét, majd kimentem a szobából. Leküzdve a könnyeimet ismét beléptem a szobába. Most Dumbledore professzor állt a szoba közepén és Perselus ült a kanapén. Teljesen össze volt törve. Az alkarját ismét letakarta az inggel és kezébe temette az arcát. Mikor visszaértem felnézett és először találkozott a tekintetünk. Semmi kétségem nem volt. Bármit megtenne azért, hogy eltörölje ezt a ballépését.  Leültem a fotelbe és keresztbe raktam a lábamat.

-         Feltételezem, nem ez minden – mondtam és reménykedve vártam a választ

-         Nem, valóban nem. Ha csak ennyiről lenne szó meg sem említettük volna – mondta Dumbledore professzor vicces hangnemben, de amikor ránéztem az arca arról árulkodott, hogy nem viccelt. Rettegve vártam mi az, ami ennél is rosszabb lehet.