Búcsú

Nehezemre esik az írás. Ez a történet végigkísérte négy évemet. Minden hangulatomat megélte. Voltam felhőtlenül boldog, kétségbeesetten szomorú, dühös és magányos is, miközben írtam a fejezeteket. Annyi mindent szeretnék mondani, írni, de valahogy egyik sem tűnik elég jó búcsúnak. Elsősorban köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik az elejétől kezdve velem voltak és élték meg ezt az utazást. Nem volt egyszerű, tudom. Hónapokra eltűntem, majd megjelentem egy olyan fejezettel, aminek semmi köze a Lily/James szálhoz, és ismét eltűntem. Pont ezért a hullámvasútért nem tudok elég hálás lenni az olvasóimnak, akik kitartottak mellettem. Szeretném kiemelni Alicia Mirza, Cassandra Potter, newyw, Lily99 és Szalem hozzászólásait. Illetve hálával tartozom Ay linne, Bella09, Evelyn, Lehocky Réka, demon, zitt2, Ginewra és tímea Butt odaadásáért.  Sokszor ti tartottátok bennem a lelket és adtatok erőt az újabb fejezet megírásához. Örök hálám érte. Őszintén remélem, hogy találkozunk még egy-egy kritikában. Most viszont, ahogy a mondás tartja: Szép volt, jó volt, de jó hogy vége! Mindenkinek további sikeres, eredményes és boldog évet/életet kívánok! 

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega 

Hasonlóan szomorú és sírós arckifejezéssel intek búcsút mindenkinek!

44. A játszma vége - Epilógus

Hát, eljutottunk idáig is. Az utolsó fejezet.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

Lily szemszöge

Hónapok teltek el. Nehéz lett volna megmondani, hogy a csend, ami körülvett minket áldásos volt, vagy átkos.

Miután láttuk eltűnni Harryt a Weasley esküvőn, mi sem maradtunk ott. Jamesszel hoppanáltunk, először Londonba, majd onnan Walesbe. Kiderült, hogy habár a Potter név az évek alatt összesen Jamesre és a szüleire maradt egyedül, rengeteg ingatlant örököltek az elhunytaktól. Ezek egy része közismert volt, mint a Potter kúria, de voltak olyan rokonok is, akik nem szerették ennyire a feltűnést, így sokkal átlagosabb helyre költöztek. Harmadik rejtekhelyünk Bristoltól nem messze, egy apró vadászlak volt. Összesen egy kis konyha, egyben étkező és nappali, egy hálószoba, és fürdő volt a teljes ház.

A vacsora végeztével elmosogattam, amíg James körbejárta a környéket figyelve, hogy nem sérültek-e meg a védővarázslatok. Már szárazra töröltem az edényeket, amikor megjelent. Az elmúlt időben borostás volt, sokszor már szakállra hasonlított, ami az arcára nőtt. De még így is szexi volt. Sokszor megmosolyogtam. James Potter, aki mindig annyira odafigyelt a megjelenésére, most ápolatlannak, és már-már vadembernek tűnt.

-          Minden tiszta – mondta, ahogy beljebb lépett. Levette a kabátját, és kezeivel a hajába túrt, hogy szétzilálja a párától összeállt haját.

Közelebb mentem hozzá, és megsimogattam az arcát. Nem mondott semmit. Csak néztük egymást egy rövid ideig. Mindketten megváltoztunk ezalatt a néhány hónap alatt. Idegesebbek lettünk, paranoiásak, folyamatosan a hátunk mögé pillantgattunk. Már az idejét sem tudtam, mikor ültünk nyugodtan, ellazulva legalább fél órát egymás mellett. Még az ágyban is éreztem, ahogy egy-egy kavicszörgésre, faágreccsenésre, vagy bármi apró dologra, megrezdült a teste, és azonnal az éjjeliszekrényre rakott pálcáért nyúlt.

• -          Nem tudom, meddig vagyok képes ezt tovább elviselni – suttogtam, ahogy a szemébe néztem. Sóhajtott, és magához húzott.
• -          Még egy kicsit ki kell tartanunk.
• -          De hogyan? Nem tudunk semmit. Hetekkel ezelőtt hallottunk utoljára Siriusékról.
• -          Visszatértek Hollandiába, ahol Elena egyik szimpatizáns volt osztálytársa el tudta bújtatni őket. Rendben lesznek.
• -          Fél éve nem láttam a gyerekeinket – fojtódott el a hangom, és könnyek gyűltek a szemembe. – Nem tudom, mi történik Selenával és Belle-lel. Harryről pedig… a Gringottsbeli balhé óta nem hallottunk. 
• -          Mindannyian jól vannak. Ha nem így lenne, azt éreznénk – suttogta a hajamba. Megtöröltem az arcomat, kibontakoztam az ölelésből, és visszamentem a konyhába. Feltettem egy kis vizet forrni, hogy teát készíthessek. – Szerintem valami erősebbre lenne szükségünk.
• -          Mire gondolsz? – fordultam meg. James arcán csibészes mosoly jelent meg, majd a semmiből előhúzott egy üveg Lángnyelv Whiskeyt.
• -          Ezt mégis honnan szerezted? – ijedtem meg. Ha kinn járt a városban, bárki megláthatta.
• -          Ne aggódj, nem voltam sehol. Itt találtam a pajtában. Pontosabban a farönkök között, amikor megraktam a tüzet a kandallóban.
• -          De azt mondtad, hogy már közel harminc éve nem él itt senki.
• -          Ezt bizonyítja az is, hogy az üveget úgy belepte a kosz és a faforgács, hogy jó sokáig kellett sikálnom, mire azt el tudtam olvasni, hogy mi van a palackra írva.
• -          Nem vagyok benne biztos, hogy meg kellene innunk, ki tudja, mi lehet benne.
• -          Ugyan, Lily! Élj egy kicsit! Hol van az a rettegetten vad lány, akibe beleszerettem? – tárta szét a karjait incselkedve.
• -          Sosem volt semmiféle „rettegetten vad lány” bennem – léptem közelebb mosolyogva.
• -          Dehogy nem. Akárhányszor valami ostobaságot csináltam féltem a közeledben lenni, akkora pofonokat kevertél le nekem.
• -          És mégis mindegyiket úgy álltad, mintha csak megsimítottalak volna – simogattam meg a mellkasát.
• -          Ez volt az egyetlen módja, hogy hozzám érj. Emlékszel, ha csak megfogtam a karodat, hogy ott tartsalak, ahol éppen voltunk, már emelted is a kezedet, hogy lekeverj egyet?
• -          Borzasztóan agresszív voltam – csóváltam meg a fejemet.
• -          Nem tagadom – döntötte oldalra a fejét, miközben vigyorgott. – De pont a szenvedélyes egyéniséged fogott meg annyira.

Visszaléptem a konyhába, elővettem két poharat, kicsit kiöblítettem, majd visszamentem a nappaliba, ahol James már elhelyezkedett a kanapén, és az üveget bontotta. Mikor sikerült leszedni a kupakot, megszagolta.

• -          Hidd el, ebben aztán eredeti whiskey van.
• -          Honnan vagy benne ilyen biztos? – kérdeztem, mikor letelepedtem mellé, és az egyik poharat nyújtottam neki.
• -          Annak az üvegnek volt ilyen illata, amelyiket Siriusszal tizenhárom évesen kivégeztünk – remegett meg a válla a visszafojtott nevetéstől. – Apám mérges is volt, meg hitetlen is. Nem értette, hogy tudtunk meginni ketten egy teljes üveg közel kilencven éves whiskeyt. – Szinte láttam magam előtt, ahogy a két elázott srác egymáson nevetve fetreng a Potter kúria szalonjában, majd belép Charlus, és azt sem tudja, hogy mit csináljon. Ispotályba vigye a fiúkat, vagy szobafogságra ítélje őket először. Nekem is nevethetnékem támadt. James átadta az egyik poharat, majd elvette a másikat, hogy abba is töltsön. Letette az üveget, és felém fordult. – Igyunk ránk!
• -          Nem egy szokványos tószt – emeltem meg az egyik szemhéjamat.
• -          Nem, de most erre van szükségünk – mondta, ahogy szabad kezével megfogta az enyémet. – Túl fogjuk ezt élni, Lily. És megkapjuk a boldog befejezést.
• -          Őszintén remélem, hogy igazad van.
• -          Nekem mikor nem volt igazam? – kérdezte vigyorogva. Felemeltem a poharamat, és a szemébe néztem.
• -          Akkor… ránk!
• -          Ránk.

Egy órával később egy patrónus jelent meg előttünk, majd Bill Weasley hangján szólalt meg.

• -        Lily, James! Értesíteni akartalak titeket, hogy Harry nálunk járt a Kagylólakban. Él és jól van. A Roxfortba tart, úgy hiszi, ott megtalálja a kirakós utolsó darabját. Már elküldtem néhány baglyot a rendtagoknak, Siriuséknak, bárkinek, akit mozgósítani tudunk. Mind a Roxfortba sietünk. Harry szerint, ott kerül sor a végjátékra…

*///*

Roxmortstól nem messze értünk földet. Mielőtt Bill patrónusa eltűnt volna, még elmondta, hogy a Szárnyas Vadkanban van egy átjáró, amely az iskolába vezet. Lassan haladtunk, megfontolva minden lépésünket, hogy még véletlenül se csapjunk zajt. Több halálfalót is láttunk a rövid út során. Úgy tűnt, habár szedett-vedetten, de van egy rendszerük, ami alapján járőröznek. Szerencsére sikerült elérnünk a fogadóig mindenféle baj nélkül. Bekopogtunk, és alig néhány másodperc után ki is nyílt az ajtó. Egy idős férfi fogadott minket. Gyorsan beterelt minket.

• -          Maga a Harry srác apja – mutatott azonnal Jamesre, mire ő csak komoran bólintott. – Le se tagadhatnák egymást.
• -          Eszembe se jutna – mondta James. A férfi odalépett egy festményhez, és elhúzta, felfedve a mögötte lévő alagutat.
• -          Menjenek!
• -          Köszönjük, gyere, Lily! – James karon ragadott, de én nem mozdultam. Csak néztem ezt az öreget, és úgy éreztem, ismerem. – Lily?
• -          Találkoztunk már? – kérdeztem. Az idős férfi megfordult, végignézett rajtam. -  Nem hiszem. Aberforth Dumbledore – mutatkozott be. A levegő is bennem rekedt.
• -          Maga Albus Dumbledore bátyja. Ő pedig a húguk – mutattam a festményre.
• -          Pontosan. Honnan tudta? – nézett rám összehúzott szemekkel Aberforth.
• -          Apám mesélt magukról. Arianáról, a párbajról, mindenről. – Úgy láttam az öreg nem tudott hova tenni. Aztán felszaladt a szemöldöke.
• -          Maga Albus lánya – bólintottam. – Nos, örülök, hogy megismerhettem. De most menjenek!
• -          Maga is jön? – csúszott ki a számon, mielőtt végiggondolhattam volna.
• -          Megyek, amint az utolsó rendtag megérkezik.

Ismét bólintottam, majd engedtem Jamesnek, és hagytam magam belökni az alagútba. Eltartott egy ideig, amíg odaértünk. Az alagút végén egy festmény hátsó fele várt. James megállított, előhúzott pálcával lassan nyitotta ki az átjáró ajtaját. Egyszerre több tucat pálca nézett ránk, amik azonnal el is fordultak rólunk, amint Neville megszólalt.

• -          Lily, James!
• -          Neville! – szakadt fel belőlem egy hatalmas sóhaj, majd odafutottam hozzá, és karomba zártam… illetve ő engem, tekintve, hogy jó másfél fejjel magasabbra nőtt, mint én. – Hála Merlinnek, hogy semmi bajod – húzódtam el tőle, hogy meg tudjam nézni.
• -          Jól vagyok. És nem csak én – mondta, majd ahogy hátralépett megláttam a fiamat is.
• -          Harry! – még ki se mondtam a nevét, de már a karomban is volt. Reszketve vettem a levegőt. Harry remegett. A haját és a hátát simogattam, aztán amikor elengedtem, két kezembe vettem az arcát. – Borzasztóan nézel ki – mondtam, mire nevetni kezdett.
• -          Mondtam, hogy mosakodj meg, mielőtt ideérnek – hallottam egy lány hangját. Odakapva a fejemet, Hermionét láttam.
• -          Oh, drágám – engedtem el Harryt, és öleltem meg Hermionét. Ő is azonnal visszaölelt. Nem voltak jó bőrben. Mindketten lefogytak, és piszkosak voltak. Mikor elengedtem Hermionét könnyek csillogtak a szemében, akárcsak az enyémben. – Egyben vagytok?
• -          Csak néhány karcolás – törölte ki a könnyeket a szeméből. Azonban, ahogy felemelte a kezét, bal karján kötést láttam.
• -          Mi történt? – kérdeztem, ahogy óvatosan kezembe vettem, de megpróbálta elhúzni.
• -          Semmiség. Túlélem.
• -          Hermione, még a legapróbb sebet sem vesszük könnyedén, háborúban meg pláne nem, te is tudod – keményítettem meg a hangomat. Hermione idegesen nézett körbe. Összehúztam a szemöldökömet.
• -          Rendben, de ne itt és ne most, kérlek! – Esdeklő pillantásának nem tudtam nemet mondani. Bólintottam.
• -          Ron! – sóhajtottam fel, ahogy megláttam a fél méterre álldogáló langaléta fiút. Őt is átöleltem. Kicsit robotszerűen ölelt vissza, de a lényeg az, hogy mindhárman jól vannak.

*///*

Voldemort nem tétlenkedett. Valahonnan megtudta, hogy Harry visszatért a Roxfortba. Azonnal ide vezette a halálfalóit, vérfarkasokat és dementorokat. Néhány órája már folyt a harc. Poppynak segítettem a gyengélkedőn. Bármennyire is szerettem volna pálcát rántani a sötét mágusokra, harcosunk volt bőven, hisz a gyerekeket hiába akartuk hazaküldeni, csak a kiskorúak hagyták el az iskolát. Gyógyítónk kevés volt. Poppy, Elena, elvétve Molly is benézett, de alig voltunk. Amikor Voldemort ultimátumot adott, volt egy kevés szabad időnk. Megkerestem Jamest. Fáradt volt, piszkos, néhol vérzett, de semmi komoly. A szeme azonban halottnak tűnt. Hamar megtudtam az okát. A halottak között volt Remus és Tonks. Fél órán át sirattuk őket. Többre sajnos nem volt időnk.

Hermione futott oda hozzánk egy váratlan pillanatban. Harrytől hozott információkat. Megkért minket, hogy menjünk apa irodájába. Összenéztünk Jamesszel, és elindultunk. Ahogy a kőlépcsőhöz értünk, megrohantak az emlékek. Megfogtam James kezét, és felsétáltunk. Harry apa merengőjének támaszkodott.

• -          Harry, mi folyik itt? – kérdezte James. Harry ellökte magát a merengőtől.
• -          Azt hiszem, ezt látnotok kellene.
• -          Miről van szó? – tettem fel én a következő kérdést. Ő csak megrázta a fejét.
• -          Túl sokáig tartana elmondanom. – Jamesszel odasétáltunk, közrefogtuk Harryt, bólintottunk, és elmerültünk a varázslatban.

Perselus emlékeiben voltunk. Apámmal volt. Sosem volt áruló. Mindig is hűséges volt. Apám haldoklott, ő pedig megadta neki azt a véget, ami méltó volt hozzá, a hírnevéhez. Perselus segített Harrynek a kutatásban. Minden rosszat kiállt, mindent elviselt, csak hogy segíthessen nekünk… mert szeretett engem.

Folytak a könnyeim, amikor visszatértünk a jelenbe. James átölelt, de látszott rajta, hogy őt is megrendítette mindaz, amit megtudtunk. Percekbe telt, mire lenyugodtam annyira, hogy egy nagyobb problémával tudjak foglalkozni.

• -          Harry – kezdtem rekedtes hangon. Fiam felkapta a fejét. Szomorú csillogást láttam a szemeiben. – Nem mehetsz oda!
• -          Voldemort ultimátumot adott. Vagy megkapja, amit akar, vagy a kastélyban mindenki meghal.
• -          Kaptunk egy kis haladékot – mondta James. – Neville bombáival. Sok halálfaló veszett oda, és mostantól sokkal jobban odafigyelnek, hogyan közelednek. Könnyű célpontot csinálnak magukból.
• -          Tudom, hogy szerettek… és ennél rosszabbat el sem tudtok képzelni, mint, ami rám vár. De ezen nem tudtok változtatni.
• -          Harry, nem engedlek ki – emeltem meg a hangomat.
• -          Még szerencse, hogy elmúltam tizenhét, és én hozom meg a döntéseimet. – Halkan beszélt. Nem szájalni akart, csak az igazságot mondta.
• -          Harry… – kezdte James, de fiunk nem hagyta, hogy befejezze.
• -          Három horcrux maradt: Nagini, Voldemort és én. Ha odamegyek, Voldemort kiöli belőlem a saját lélekdarabkáját.
• -          De honnan tudod, hogy nem a te lelkedet veszítjük el?
• -          Mert Voldemort lelke parazita módjára fonódott össze az enyémmel. És a halálos átok a kettő közül azzal végez, amely a születésem után került a testembe.
• -          Harry, kérlek, gondold ezt át – könyörögtem neki.
• -          Amint Voldemort azt hiszi, hogy végzett velem, vissza fogja hozni a testemet, mintegy… trófeát, hogy megtörjön mindenki mást. Elég közel leszek, hogy elvágjam Nagini torkát. Utána pedig már elég lesz a Sötét Nagyúrra koncentrálni.

Láttam rajta, hogy fájnak neki ezek a dolgok. De nem azért, mert tudta, hogy meg kell halnia, hanem miattunk. A fájdalmunk miatt, hogy látnunk kell az élettelen testét.

• -          Voldemort legalább volt olyan kegyes, és nem a teljes iskola előtt akar megölni. Nehezen hinnék el, hogy feltámadok.
• -          James, Merlin szerelmére… mondj már valamit. – James komolyan nézett farkas szemet Harryvel. Percekkel később nagyot sóhajtott, amiből tudtam, hogy nincs jobb ötlete. – Nem! Nem, Harry, nem hagyom…
• -          Anya, anya, anya – próbálta elkapni Harry a kezeimet. Mikor sikerült neki, a szemembe nézett. – Tudom, hogy félsz, de nem fogsz elveszteni. Szerinted apa, a nagyapa, vagy Remus nem rugdosná vissza a lelkemet a másvilágról a testembe, ha valami balul sülne el?

Magamhoz húztam Harryt. Harry átkarolt, és arcát a nyakamba fúrta. Hagyta, hadd emésszem a dolgot. Egy idő után James hámozott le róla. Leültettek apa egyik székébe. A könnyfátyolon keresztül láttam, hogy James is megöleli Harryt.

• -          Ígérd meg nekem, hogy visszajössz – hallottam James hangját.
• -          Megígérem! De kérnék valamit – csuklott el Harry hangja. – Amikor néhány nap múlva a történéseket meséljük Belle-nek és Selenának, ezt a részt hagyjuk ki.
• -          Nehogy megijedjenek?
• -          Persze – vágta rá szinte azonnal. – Nem, igazából attól félek, hogy ha ezt a részt meghallanák, kékre-zöldre vernének mérgükben. – Ezen még nekem is mosolyognom kellett. – Senki más nem tud a tervről. Hermione lehet, összeomlik, Ron pedig fejvesztve nekitámad majd Voldemortnak. Figyeljetek oda rájuk, kérlek.
• -          Úgy lesz – lapogatta meg James a fia vállát. Harry bólintott, majd elindult az ajtó felé, és vissza se nézett.

*///*

-          Harry Potter meghalt. Menekülés közben érte a vég, szökni próbált, amíg ti az életeteket kockáztattátok érte. Itt hozzuk a holttestét, hogy láthassátok, milyen sorsra jutott a hősötök.

Voldemort hangjától zengett az iskola és a környék. Előre nyomakodtam a tömegben, hisz mindenki az udvarra csődült. Az első sorba érve megláttam Voldemortot, mellette Bellatrixot, majd Hagridot… akinek karjában ott feküdt Harry.

• -          Nem! Ne, ne, ne… - sikítottam. Az eszem azt mondta, hogy higgyek Harryben. Nem halt meg, csak halottat játszik. De a szívem… a szívem megszakadt. Mielőtt észrevehettem volna, Hermione állt mellettem egyik oldalt, és átkarolt. Másik oldalról Elena tette ugyanezt. Nem láttam a könnyeimen át, de tudtam, hogy Jamest Sirius próbálja fékezni, mert hallottam a hangját, ahogy csitítja, de felfedeztem a fájdalmat és a kétségbeesést is a hangjában.

Hallottam Voldemortot. Harryt becsmérelte. „Menekülni próbált. A saját bőrét mentette. Magatokra hagyott, védelem nélkül…” Gyűlt bennem a harag. A mellkasom szinte égett a dühtől. Ahogy felpillantottam, még az udvar túlsó felén is tudtam, hogy Voldemort látta a szememben a tüzet. De mielőtt bármit is mondhattam volna, Neville megelőzött. Megígérte Voldemortnak, hogy soha nem hódol be neki. Éljenezte a Dumbledore Seregét, és fellelkesítette a diákokat is. A kezében volt a Teszlek Süveg, ám hirtelen kihúzott belőle egy kardot… nem is akármelyiket, hanem Griffendél Goddrick kardját, amivel azonnal lefejezte Naginit.

Kitört az újabb harc. Mindenki pálcát rántott, és a fehér oldal soha nem mutatott erővel támadt a sötét oldalnak. Talpra álltam, és elővettem a pálcámat. Nem érdekeltek a sérültek. Akkor nem. Nem fogok visszatérni a kastélyba, amikor mindenki itt harcol.

Hosszú percek teltet el, amikor hirtelen felhangzott az ijedt, de egyben örömittas kiáltás.

• -          Itt van Harry! Harry él! Harry! Semmi baja!

Voldemort és emberei megmerevedtek. Mintha sóbálvány átkot szórtak volna rájuk. Ahogy Harry közelebb sétált, kezében pálcával, rettenthetetlen nyugalmával, egy bosszúálló angyalra emlékeztetett. Alig néhány másodpercre nézett ránk, hogy megnyugtasson, tényleg visszatért. Habár a harc hevében eltávolodtunk egymástól, James mégis fél másodperc alatt ott termett mögöttem, és megfogta a kezemet. De én nem tudtam levenni a szememet Harryről. Egy hatalmas kör alakult ki a Roxfort védőiből, illetve a halálfalókból. Középen két ember állt csak: Harry és Voldemort.

A kettejük párbaja hamar eldőlt. A Pálcák Ura képtelen volt megölni igazi gazdáját, és a bitorló ellen fordult. Amikor Voldemort holtan esett össze, a fehér oldal egyöntetűen kiáltott fel. Jamesszel Harry felé futottunk, és két oldalról átöleltük.

Sikerült! A fiam legyőzte a valaha élt leggonoszabb varázslót, míg ő életben maradt.

*///*

Epilógus

A háborúnak két hónapja vége. Azóta ugyan nem állt vissza a rend, de jó úton haladt. Kezdve azzal, hogy James és Sirius visszakerültek az aurorok élére, begyűjtve, és Azkabanba zárva az összes halálfalót. Nos, majdnem.

A Malfoy család kimaradt a listáról. Amivel James nem volt kibékülve, de akárhogy is nézzük, Narcissán még csak rajt sincs a Sötét Jegy. Draco nem kínzott, és nem ölt meg senkit. Lucius volt a kérdéses elem. De a „vallatás” alatt kiderült, hogy közel egy éve nem értett egyet Voldemort döntéseivel. A családja védelmében azonban nem akart dacolni a Nagyúrral.

A Minisztériumban is elkezdődtek a helyreállítások. Legelőször is új Mágiaügyi Minisztert választottunk, aki hosszú idő óta végre érdemes a címére. A Roxfortban is megkezdődtek a restaurálási folyamatok. A falak, az ablakok, a tető és az udvar helyretétele. Igazgatónak Minervát jelölték ki a professzorok. Személy szerint, én is őt választottam volna.

• -          Lily, drágám, nagyon elmerengtél – hallottam meg Dorea hangját. – Merre jársz?
• -          Csak ideges vagyok – tűrtem el egy hajtincset a fülem mögé.
• -          Ugyan, nem kell annak lenned – próbált megnyugtatni anya is, aki néhány méterrel állt mögöttem.
• -          Tudom, hogy nevetséges. Egyszer már átestem ezen, most is menni fog.
• -          Lily, úgy beszélsz róla, mintha a gyógyítói vizsga letételére készülnél. Merlin szerelmére férjhez mész! – jelent meg Elena arcán a levakarhatatlan mosolya.

Miután mindennek vége lett, és foglalkozhattunk a családunkkal, Jamesszel arra jutottunk, hogy megérdemlünk egy kis boldogságot. Végleg felmondtam a Szent Maddalenában, és átkérettem magam a Szt. Mungóba. Hamarosan pedig beköltöztünk a Potter kúriába: James, én és a gyerekek.

• -          Pont azért olyan nevetséges ez az egész – tértem vissza a témára. – Jobban izgulok, mint az első alkalommal, pedig akkor meg voltam győződve róla, hogy James meggondolja magát.
• -          Viccelsz velem? – fordult oda hozzám Dorea. – James volt az, aki majd meghalt aggodalmában, hogy te mondasz nemet. Charlusnak egy fél üveg whiskeyt le kellett nyomnia a gyerek torkán, hogy nyugton maradjon. – Mindannyian felnevettünk az emléken. Ekkor lépett be a szobába Belle, Selena és Nicole, Elena lánya.
• -          Minden kész – jelentette ki Belle. Végignéztem a három drágaságon, és szárnyalt a szívem.

Habár nem akartam újabb nagy felhajtást, a végén kiderült, hogy a második esküvőnk meghaladja az elsőt. Vegyük csak a vendéglistát. Meghívtuk Sirius családját, az összes Weasleyt, a roxforti professzorokat, a teljes Alvarez családot, és úgy mindenkit a megmaradt Főnix Rendje tagok közül. Ekkora eseményhez pedig, három koszorúslány dukált.

Megkérdeztem a lányokat, hogy szeretnének-e rózsaszín koszorúslányruhát hordani, vagy keressünk más színt, de mindhárman a rózsaszín mellett döntöttek. Úgyhogy mindhárman olyanok, akár valami mesebeli tündér.

• -          Gyorsan közeledik az idő. Akkor, ne is húzzuk tovább – állt elém anya. – Az esküvői ruha a „valami új”. – Egy apró ujjú, fehér selyemruha, ami térdig ért. Nem volt rajta semmi díszítés, egyszerű kör alakú nyakkivágással.
• -          Valami régi – lépett hozzám Elena, és tette fel azt a gyöngysort, amit én adtam neki az esküvőjére, mint családi ékszert. Elmosolyodtam.
• -          Valami kölcsönvett – adott át Dorea egy fehér díszkalapot. Nincs brit esküvő kalap nélkül, pláne, ha a menyasszony már nem húsz éves. Óvatosan beletettem kontyba fogott hajamba.
• -          És valami kék – nyújtotta át Selena a virágcsokromat. Fehér liliomok, középen egy szál kék nefelejccsel.

• -          Köszönöm, mindnyájatoknak.

Ekkor újabb kopogás zavart meg minket. Odanézve Harry állt az ajtóban.

• -          Hölgyeim, valaki már nagyon várja a menyasszonyt az oltárnál – mosolyodott el.
• -          Hogyne – kapta fel a fejét Elena. – Ne várakoztassuk a násznépet. Gyerünk, lányok, keressétek meg a partnereiteket!

Mire felkaptam volna a fejemet kettesben maradtunk Harryvel. Fiam közelebb jött hozzám.

• -          Ugye tudod, hogyha apa meglát ebben a ruhában, utasítani fogja az esketőt, hogy rövidítsen a beszédén – szaladt fülig a szája. Megbotránkozó arccal akartam nézni rá, de csak elnevettem magam.
• -          Egek, hát tényleg olyan vagy, mint James ilyen idősen.
• -          Azért csak óvatosan a szavakkal, vagy nem adlak át a vőlegénynek – ingatta előttem az ujját Harry. Megöleltem. – Örülök, hogy végre boldog vagy.
• -          Az vagyok, kicsim – húzódtam hátra, és megsimogattam az arcát. – Nincs több veszély, nincs több harc. Csak te, a húgaid, apátok és én. Ez az, ami számít, és semmi más.

Ahogy kiléptünk a kúriából megláttam azt a sok embert. Mindenki mosolygott, volt aki integetett is. Az oltárnak kialakított boltív alatt pedig ott állt James, aki pont olyan fess és pimasz volt, mint húsz évvel ezelőtt. Megszólalt a zene, ezzel együtt pedig a lányok is elindultak. Elsőnek Selena ment, aki Nicholasba, Siriusék fiába karolt. Utána Belle, akit Diego bátyjának fia kísért, végül pedig Nicole egy olasz fiúval. Kiderült, hogy ez az egy év, amit Svájcban töltöttek a gyerekek, nem volt teljesen hiábavaló. Kezdetnek mindannyian megtanultak olaszul. Nicole pedig szert tett egy udvarlóra Marco személyében, aki a szomszédjuk volt ez idő alatt.

Mi következtünk Harryvel. Az oltár előtt, Harry és James nagy komolyan kezet fogtak, majd Harry leült az első sorba Ron és Hermione közé. Hermione ölében ott ült a kicsi Teddy, Remus és Tonks kisfia. Beálltam James mellé. Egyszerű szertartást kértünk, és azt is kaptuk. Az eskühöz nem írtunk újat, hanem a régit olvastuk fel, mintegy nosztalgiaként, de a végére beleszőttük a gyerekeinket.

A vacsora nagyszerűen zajlott, mindenki jól érezte magát. Rengeteg kép készült, még több sztorit hallottunk és meséltünk. Aztán amikor Sirius elrabolta Jamest, volt időm egy kicsit jobban körbenézni. Megláttam Harryt, ahogy az egyik asztalnál ácsorgott, és mintha nem tudta volna, hogy mi legyen. Odamentem hozzá, és igazam volt. Egyik lábáról a másikra lépkedett, és egy irányba nézett. Ahhoz az asztalhoz, ahol Ginny és Hermione ült.

• -          Csak nem megszeppentél? – kérdeztem tőle mosolyogva, mire felém fordult és értetlen képpel nézett rám. – Itt az alkalom, ragadd meg.

Megpusziltam az arcát, és visszamentem a helyemre. Mielőtt leülhettem volna, meghallottam Sirius felerősített hangját.

• -          Hölgyeim és uraim, boszorkák és varázslók! Engedjék meg, hogy én konferálhassam fel önöknek az ifjú párt az első tánchoz. Kérem, köszöntsék tapssal Mr. és Mrs. Pottert!

Elmosolyodtam, ahogy mindenki tapsolni kezdett, majd megláttam Jamest, amint a tánctér szélén várt rám. Odasétáltam, kezemet az övébe raktam, és hagytam, hogy vezessen.

• -          Sirius sosem unja meg ezeket az apró cseleket, ugye?
• -          Nem – sóhajtott vigyorogva James. – Pedig hidd el, ígértem már neki mindent, hogy befejezze.

Lassan andalogtunk a zene ütemére. Kezem a kezéből a nyakára csúszott, az ő karjai pedig átölelték a derekamat. Egy idő után többen is megjelentek mellettünk a parketten. Ahogy a tér megtelt táncolókkal olyan nyugalom járt át, aminek már az idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára.

• -          El sem hiszem, hogy igazad lett – néztem fel Jamesre. Összeráncolta a homlokát.
• -          Mivel kapcsolatban?
• -          Tényleg megvan mindenünk. Egészséges gyerekeink, akik nem csak szépek, de okosak és bátrak.
• -          Nem mellesleg pedig híresek – egészített ki James.
• -          Igen, híresek is. És mi is itt vagyunk egymásnak.
• -          Itt is leszünk még vagy száz évig.
• -          Remélem beleszámoltál néhány újabb válást – emeltem meg egyik szemöldökömet, mire csókkal fogta be a számat.
• -          Hallgass! – suttogta az ajkaimra. – Soha többet nem engedlek el magam mellől.
• -          Ezt vehetem ígéretnek?
• -          Eskünek is.
• -          Szereltek, James!
• -          Én is szeretlek, Lily!

 Vége

43. A végjáték elkezdődött

Harry kimenekítése a Privet Drive-ról, illetve Bill és Fleur esküvője az Odúban. Mindez Lily szemszögéből. Utolsó előtti fejezet.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

• -          Nem tetszik ez nekem – mondta anya már vagy huszadjára. Sóhajtottam. Nekem sem tetszett, de ez volt a legjobb esélyünk.
• -          Nagyi, ne aggódj – próbálta nyugtatni anyát Harry. – Nézz körül! Mindenki azért van itt, hogy engem védjen.

Igaza volt. Sokan gyűltünk össze a Privet Drive-on. Jamesszel rájöttünk, hogy Spanyolországban sem volt biztonságos. A halálfalók mind tudták, hogy kicsoda Harry, teljesen mindegy volt, hogy Alvarez, vagy Potter néven élt. Úgyhogy beköltöztünk Petuniáékhoz. Nem mondanám, hogy a Dursley család nagyon örült volna nekünk, de kénytelenek voltak befogadni.

Nem csak azért, mert rokonok voltunk, hanem mert a védőbűbáj, amit rájuk bocsátottam, amikor kiléptem a Roxfort kapuján, csak Harry tizenhetedik születésnapjáig tartott. Amikor apa eljött hozzám Perselusszal, hogy elmondják, veszélyben vagyok, akárcsak az akkor még meg sem született gyermekem, tudtam, hogy ha velem történik valami, Petuniáéknál lenne a legnagyobb biztonságban. Egy mugli családban Voldemort sosem kereste volna Harryt. Úgyhogy megeskettem apámat, hogy történjen bármi, nem mondja el Jamesnek az igazgat, mert akkor az addigiaknál is nagyobb veszélybe került volna, hanem a nővéremhez viszi a kicsi Harryt. Hát így került a Dursley családra védő bűbáj. Ami a mai estén lejár.

Már elbúcsúztunk Petuniáéktól, akiket a Főnix Rendje elszállított egy biztonságos helyre. Most próbálom rávenni anyámat, hogy fogja a lányokat, és ő is induljon. De… makacs, mint a hippogriff.

• -          Anya, minden rendben lesz. Amint elüti az óra az éjfélt, hét Harry fogja elhagyni a házat. Még mi sem biztos, hogy tudni fogjuk, melyik az igazi – mondtam el neki a tervet már ötödjére.
• -          Amikor legutóbb azt mondtad, hogy ne aggódjak, meghaltál! – nézett a szemembe, és láttam, hogy könnyesedik be a pillantása. Akartam mondani valamit, de torkomra forrt a szó. Még szerencse, hogy James segített.
• -          Viola, megígérem neked, hogy senkinek sem esik baja. Főleg nem Harrynek és Lilynek. De ahhoz, hogy koncentrálni tudjak az ő védelmükre, tudnom kell, hogy a lányaink biztonságban vannak, úgyhogy kérlek… induljatok.

James mindig is jól kijött anyámmal. Persze anyának voltak fenntartásai vele szemben, hisz, ki másnak sírhattam volna el a szerelmi bánatomat még iskolás koromban, ha nem neki. De anya szerette Jamest, és bízott benne. Egészen addig, amíg el nem váltunk. Amióta pedig megtudta, hogy ismét együtt vagyunk, kimérten viselkedett, de láttam rajta, hogy oldódik. Bármit megtenne azért, hogy biztonságban legyünk, nem mellesleg boldogok.

Apa halála őt is megviselte. Habár már rég nem kötötte össze őket semmilyen szerelmi szál, de tisztelték és szerették egymást, mint egy barátot.

Annak érdekében, hogy Belle és Selena biztonságban legyenek, elhagyják az országot anyával. James szülei közel tíz éve Svájcban éltek. Úgy gondoltuk, az a legjobb döntés, ha megkérjük Doreat és Charlust, hogy fogadják be őket. James szülei azonnal beleegyeztek.

Az elmúlt két évben többször is találkoztam velük. Mikor megtudták, hogy Harry igazából az unokájuk, Charlus csak hápogott, Dorea viszont elsírta magát, és azt hajtogatta, hogy „Tudtam”. A szívem szakadt meg. Tudtam akkor is, akár csak ma, hogy azért titkoltam el ezt a tényt előlük, hogy megvédjem őket. De akárhogy is nézzük, közel tizennégy évre elvettem tőlük az unokájukat. Természetesen mérgesek voltak rám, de egy rossz szavuk sem volt hozzám. Amikor pedig bemutattuk nekik Selenát… nehéz lenne azt mondanom, hogy teljes mértékben megbocsátottak, de egy lépcső után csak egy újabb következhet. A lényeg az, hogy a lányokért, anyámért, Petuniáékért és James szüleiért nem kell aggódnom.

Harry már más téma. Tudom, hogy készül valamire. Anyai megérzés, illetve a tudat, hogy magába zárkózott az elmúlt hetekben. Ilyet akkor szokott csinálni, ha olyat tesz, amit nem engedek meg neki. Félek, hogy ebből mi következik. Azt hiszi, hogy mindent meg tud oldani egymaga. Nehezen ismerem be, de a Roxfortban töltött idő alatt bebizonyította, hogy ez bizony így van.

• -          Lily – szólított meg James, miközben megsimogatta a vállamat. – Mire gondolsz?
• -          Harry tervez valamit.
• -          Igen, én is azt hiszem.
• -          Nem tudom, mit tegyek. Mivel vehetném rá, hogy ne csináljon semmit?
• -          Ismered, jobban, mint bárki más… nem fog egy védett szobában üldögélni, míg mindenki más kockára teszi az életét Őérte.
• -          De még csak egy gyerek.
• -          Nem – emelte fel a fejemet az államnál fogva, hogy a szemébe nézhessek. – Attól a pillanattól kezdve, hogy először találkozott Voldemorttal a Roxfortban, már nem gyerek.
• -          A fenéket nem – támadt fel a haragom, hogy nem érti meg. – Csak tizenhét éves.
• -          A varázslók törvényei szerint mától már felnőtt.
• -          Az én fiam…
• -          Akárcsak az enyém – fogta satuba az arcomat. – Nem engedem, hogy megsérüljetek. Ha ehhez az kell, hogy leláncoljam ezt a makacs kölyköt és a pincébe zárjam, akkor az lesz belőle. – Sóhajtottam egyet, és megérintettem az egyik kezét.
• -          A legjavából Potter a gyerek. Pont olyan kibírhatatlanul önfejű, mint te.
• -          Köszönöm szépen, ez most kellett – húzódott széles vigyorra a szája, majd egy apró csókot nyomott a számra.
• -          Ideje elindulnunk – jött oda hozzánk anya.

Bólintottam. Szorosan megöleltem, majd a lányokat is. Mindketten erősek voltak. Belle elejtett egy-két könnycseppet, amit James letörölt neki, és megígértette vele, hogy vigyáz Selenára és anyára. Belle bólogatni kezdett. Selena hosszan hozzám bújt, és éreztem a bőrömön, hogy ő is sír. Elhúzódtam tőle, megsimogattam a haját, és az arcát, majd rákezdtem arra közmondásra, amelyet pólyás kora óta Diego mondogatott neki, amikor szomorú volt.

• -          Si lloras porque se ha puesto el sol…
• -          … los lagrimas no te dejaran ver la estrellas!* - fejezte be ő szipogva.

Mikor Jamesszel cseréltünk, és én öleltem át Belle-t, ő pedig Selenát, láttam rajta is, hogy nagyon nehezen viseli az elszakadást. Harry egészen a hátsó ajtóig kísérte őket, ahol mindketten átkarolták, majd anyával együtt eltűntek néhány rendtag kíséretében.

Nagyot sóhajtottam. James átölelt, és a hajamat kezdte simogatni. Néhány pillanat múlva Alastor Rémszem Mordon, az igazi, jelent meg, hogy itt az ideje elkészülni. Nem maradhattam tovább. Az volt a terv, hogy néhány önkéntes eltereli a halálfalók figyelmét, amíg Harry eljut a Weasley házhoz, vagy ahogy ők hívták Odú. Kísérőnek Hagrid jelentkezett. Az elején James és én is azt mondtuk, hogy mi visszük, de a többiek meggyőztek minket, hogy az túl feltűnő lenne. Arra senki sem gondol, hogy Hagrid segítségével menekítjük Harryt. Magamhoz hívtam Harryt, és úgy öleltem, hogy azt hittem megfojtom. Éreztem, hogy Harry nehezen vesz levegőt, de nem panaszkodott. Megvárta, míg megnyugszom.

• -          Az Odúban foglak várni. Ne merészelj elszökni, megértetted?! Ha nem leszel Mollyéknál a megbeszéltek szerint…
• -          Ott leszek! – Harry nem hagyta, hogy befejezzem. – Csak ne nyúlj a kviddics kártyáimhoz – kérte esdekelve. Tudom, hogy mérgesnek kellett volna lennem, amiért ennyire nem veszi komolyan a dolgokat, de azt is, hogy csak engem akart megnyugtatni ezzel az álcával. Adtam neki két puszit, és hátraléptem, hogy James is megölelhesse.
• -          Nem lesz semmi baj! Hagrid vigyáz rád! – mondta James.
• -          Tudom. Ronéknál találkozunk – válaszolta Harry. James is elengedte, megsimogatta az arcát, majd mellém lépett. Mintha ólomsúlyúak lettek volna a lábaim. Alig tudtam mozogni. James átkarolta a derekamat, hogy vezessen. Még szerencse… de megfordultam.
• -          Szeretlek, kicsim. – Harry elmosolyodott, és bólintott.
• -          Tudom. Én is szeretlek… mindkettőtöket. – Éreztem, hogy James izmai hirtelen feszülnek meg körülöttem. Felnéztem rá. Az arca egyszerre mutatott hitetlenkedést és örömöt. A nagy James Potter kivételesen nem tudott megszólalni. Nyelt egyet, és bólintott. De úgy láttam, Harrynek ez tökéletesen elég volt. Ismét átkarolt, és kiléptünk a házból.

*///*

Amikor megérkeztünk az Odúba, Molly már várt minket. Azonnal teával kínált, süteménnyel, és arra buzdított, hogy üljünk le. De képtelen voltam. Fel-alá járkáltam a konyhában, ahol segíteni szerettem volna Mollynak, de annyira remegett a kezem, hogy több kárt okoztam volna, mint jót. Elena ott volt mellettem, és ő is pont ennyire aggódott. Az ikreket már egy nappal korábban elküldte Doreahoz és Charleshoz.

• -          Molly, nem tudom, mivel tudnám meghálálni a segítségeteket, a tiedet és Arthurét…
• -          Ugyan, Lily, ez a legkevesebb, amit megtehetek.
• -          De akkora veszélyt hoztunk a fejetekre, amikor nektek is itt vannak a gyerekeitek – mondtam, majd hirtelen megálltam, mintha megütöttek volna. – A gyerekek. Merlinre, hogy lehettem ilyen felelőtlen, a gyerekeitek… Az ikrek is ott vannak az ál Harryk között, akárcsak Ron. Mit képzeltem…
• -          Lily! – Molly nagyon hamar ott termett mellettem, és megragadta a karomat. – Ismerem a gyerekeimet, egyiknek sem lesz az égvilágon semmi bajuk. Annyi szorult helyzetből húzták ki magukat, hogy se szeri se száma. Harryre pedig már mindannyian úgy gondolunk, mint családtagra. Akkor lettem volna egy idióta, ha nem teszem meg ezt Harryért és értetek.

Jól estek Molly szavai, de nem nyugtatott meg. Nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy mit fogok tenni, ha valamelyik Weasley gyerekkel történik valami.

• -          Itt jönnek – szólalt meg Elena, ahogy Molly órájára mutatott. Mind a három Weasley fiú közeledett.

Kirohantam a konyhából. Az ajtó abban a pillanatban vágódott ki. Harry és Ron közrefogta az egyik ikret. Vérzett a feje. Azonnal odafutottam. Letették a kanapéra, magam felé fordítottam a fejét.

• -          Mi történt? – kérdezte Sirius.
• -          Perselus – mondta Harry, ahogy nyelt egyet. – Sectumsemprával találta el.
• -          Nem vészes – próbáltam megnyugtatni a többieket. – A fülét sajnos nem tudom megmenteni, de úgy nézem, mindenhol máshol ép. Fel fog épülni. – Molly lépett oda hozzánk, és megsimogatta a fia arcát. – Molly, én annyira sajnálom… - kezdtem bele, miközben a torkomba akkora gombóc nőtt, hogy azt hittem megfulladok a bűntudattól.  Ekkor a sérült iker megszólalt, elsütött egy viccet, és mindenkinek egy hatalmas kő esett le a szívéről. Molly pedig felém fordult.
• -          Nos, mostantól legalább meg tudom különböztetni őket.

*///*

A Weasley család legidősebb fia házasodni készült. Az esküvőt a hétvégére tervezték. Mivel Mollyék nyakán maradtunk Elenával, hogy ne legyünk tehetetlenek, Mollynak segítettünk. Pontosabban szólva, én készítettem a süteményeket és a tortát, Molly az ételeket, Elena pedig minden mást, ami csak az esküvővel kapcsolatos: ültetés, díszítés, programterv.

Az esküvő napja hamar eljött. Mivel rengeteg munkánk volt, addig se töprengtem a közelmúlt eseményein. Fogalmam sem volt, mikor fogom legközelebb látni a lányokat. Nem tudtam, mit várjak a jövő héttől. Rettegtem. De nem voltam egyedül. Ezúttal nem. James állandóan körülöttem volt. Ha nem Siriusszal és Remusszal okoskodtak ki valami tervféleséget, akkor körülöttem sündörgött. Egy nappal az esküvő előtt Mollynak szó szerint ki kellett rugdosnia a konyhából.

A nagy napon a nekünk kirendelt szobában álltam egy álló tükör előtt. Hajamat laza kontyba fogtam, és kevés sminket tettem fel. Egy vörös egészszoknya volt rajtam, ami a térdemig ért, csónak nyaka volt és apró ujja. Nem volt rajta semmilyen díszítés, csupán a bal oldalra varrtak egy masnit. James évfordulós ajándékát viseltem, a fehérarany nyakláncot a rubintokkal. Ahogy megérintettem a köveket elmosolyodtam. Szerettem ezt a férfit. Diegot is szerettem, és a mai napig elfacsarodott a szívem, ha csak eszembe jutott. Boldogok voltunk együtt, de bárhogy is próbálkozott, Diego nem volt James. Én pedig őt szerettem tiszta szívemből.

• -          Gyönyörű vagy – hallottam James hangját. Hátrafordultam, és Jamest találtam az ajtóban. Fekete-fehér dísztalárjában elképesztően elegáns volt, de a vörös nyakkendő, amit felvett, mintha megfiatalította volna. Elmosolyodtam.
• -          Déjá vu érzésem van. – Láttam, hogy az ő szája sarka is megremegett. Közelebb lépett.
• -          Nekem is. Mikor volt? Tizennégy éve, igaz? Elena és Sirius esküvőjén, pontosan így álltunk egymással szemben. Akkor is vörösben voltál.
• -          Neked pedig vörös volt a nyakkendőd.
• -          Nos, Elenából könnyű volt kiszedni, hogy miben leszel – jelent meg egy féloldalas mosoly az arcán. Alig egy karnyújtásnyi hely választott el minket. Felnéztem rá. Szemében szerelmet láttam, akárcsak évekkel ezelőtt. – Sokszor megfordult a fejemben, mi lett volna velünk, ha akkor elmondtad volna, hogy van egy fiunk. - Nyeltem egyet, és visszafordultam a tükör felé. – Nem hibáztatlak, Lily. Már nem.
• -          Fogalmad sincs róla, hányszor akartam megjelenni az ajtódban, hogy mindenről beszámoljak… mindenről. De féltem. Annyira féltem, hogy azzal csak tönkreteszek mindent. Hogy Voldemort végez veled, hogy Harry… - James a hátam mögé lépett, átkarolta a derekamat, és a nyakamba fúrta az arcát. Felsóhajtottam.
• -          Ez már mind a múlt – mormolta a bőrömbe. – Szeretném, ha elhinnéd, hogy túlléptem ezen. A titkokon, a … múlt döntésein.
• -          Tudom, mindent megbeszéltünk már – döntöttem hátra a fejemet a vállára. Becsuktam a szememet, és csak élveztem a pillanatot. Bárcsak örökké tartott volna.
• -          Lenne itt valami neked. – Hangja hozott vissza a valóságba. Kinyitottam a szeme, és a tükörben megláttam. A kezében… az eljegyzési és a jegygyűrűnk volt. Hirtelen nem tudtam megszólalni. A kezéről a szemébe néztem. Nem mosolygott… teljesen komoly volt. – Kezdjük elölről! Mint egy család.

Megfordultam. Még mindig nem tudtam megszólalni, a szám kiszáradt, a torkom pedig kapart. Csak kinyújtottam a kezemet, és hagytam, hogy James felhúzza rá a gyűrűket, majd megismételtem ezt vele is.

• -          Megtartottad – volt az első szó, amit ki tudtam nyögni.
• -          Visszaadtad. Azt mondtad, adjam annak, akit teljes szívemből szeretek. Senki mást nem szerettem úgy, mint téged. Téged illet.
• -          Amikor láttam Adalide gyűrűjét, ami nem ez volt… azt hittem, talán eladtad.
• -          Ugyan – horkantott fel James. – Adalide egy… teljesen más fejezete volt az életemnek.
• -          Köszönöm – mondtam, majd lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. James kezei átkarolták a derekamat, majd az egyik elkezdte simogatni a hátamat. Már épp bemelegedtünk volna, amikor meghallottuk Harry hangját.
• -          Anya, segítenél a… - Jamesszel abbahagytuk a csókot, kicsit eltávolodtunk egymástól. Harry láthatólag zavarba jött, de nem fordult el. Ahogy a kezére néztem, megláttam benne egy nyakkendőt.
• -          Diego nem tanított meg téged nyakkendőt kötni?
• -          De igen, nyolc évesen – kezdett puffogni. – Azóta egyszer sem kellett pingvinnek öltöznöm. – Már éppen indultam volna, hogy megcsináljam neki, amikor Jamesre néztem. Hirtelen eszembe jutott valami.
• -          Gyere ide – kértem Harryt, aki közelebb is jött. Átvettem tőle a ruhadarabot, és Jamesnek nyújtottam. – Apád nagyobb segítség lesz, mint én.

James elvette tőlem, majd Harry felé fordult. Harry… kíváncsi volt. Megpusziltam Harryt, és elsétáltam. Az ajtóból még visszanéztem, és láttam, hogy James átveti a nyakkendőt Harry nyakán, és elkezdi magyarázni neki, mit és hogy kell. Elmosolyodtam, és magukra hagytam őket.

*///*

Még az esküvő előtt, megjelent Scrimgeour, a mágiaügyi miniszter. Apám végrendeletének ügyében járt az Odúban, amit nem értettem, hisz a temetés után azonnal átadott nekünk mindent, amit apám ránk hagyott. Ezek szerint mégsem. Hermione egy könyvet kapott, Ron egy önoltót, Harry pedig egy cikeszt. Úgy láttam a miniszter vár valamit, hogy történjen, és amikor semmi sem történt, csalódott volt, és hamar távozott.  Láttam a gyerekeken, hogy ők is úgy hiszik, apám nem véletlenül hagyta rájuk ezeket a holmikat.

Ismertem ezt a három gyereket. Hat éve elválaszthatatlanok. Már a sajátjaimként gondolok a másik kettőre is. Tudom, mikor hazudnak, mikor titkolóznak, mikor van valami problémájuk. Abban a pillanatban, mikor összenéztek tudtam, hogy Harry nincs egyedül. Akármit is talált ki, hogyan fog megvédeni mindenkit, ők ketten benne voltak. Egyrészt mérges voltam rájuk, hogy mindannyian ilyen makacsak. Másrészt megkönnyebbültem, hogy Harry mellett vannak. Igazi barátok, akikre ezekben az időkben nagyobb szükség van, mint bárki másra.

A ceremónia egyszerű volt, de gyönyörű. A menyasszony francia ízlése persze mindenből visszatükröződött, de mégis örültem ennek a kis boldogságnak. James végig ott volt mellettem, és Sirius szavaival élve: „Ha már itt van az eskető, a vendégsereg, az étel, és mindenki ki van öltözve, mi mért nem házasodunk össze ismét?” Ötletnek nem volt rossz, és alig vártam, hogy ismét felvehessem a Potter nevet, de nem akartuk elterelni a figyelmet a fiatal párról. Úgyhogy csak mosolyogtunk.

Minden tökéletes volt. Molly ételei egyszerűen elképesztőek voltak. Mintha valami szakácskönyvből ugrottak volna elő. A desszerteket is mindenki dicsérte, aminek nagyon örültem, hisz, régen sütöttem már ennyi emberre. Aztán eljött a nagy meglepetés ideje. Mollyval előhoztuk Harry ajándékát. Molly nem akarta, hogy ne legyen megünnepelve Harry szülinapja, hisz csak egyszer lesz valaki nagykorú. Ezért sütöttünk neki egy cikesz alakú tortát. Harry, Ron és az ikrek teljesen odáig voltak az élethű, felnagyított változatért. De sajnos már nem tudtuk megkóstolni. Kingsley patrónusa robbant be közénk, figyelmeztetve minket a halálfaló veszélyre. A násznép felugrott, és menekülni kezdett. James azonnal megragadta a karomat, és Harryt kezdtük keresni a tekintetünkkel. Pillanatokon belül fekete csuklyás alakok tucatjai jelentek meg az Odú körül. Ahogy kapkodtam a fejemet megláttam Harry fekete fürtjeit. Hermionét fogták közre Ronnal, majd amint kiértek a hoppanálást gátló akadály területéről, eltűntek a szemem elől.

*Ha azért sírsz, mert lement a nap, a könnyeid miatt nem fogod látni a csillagokat!