Soha nem értettem, miért én kellettem Jamesnek. Azt meg főleg nem tudtam elviselni, ha valaki többet költ rám, mint amit megérdemlek. És én ezt a gyönyörű és drága gyűrűt bizony sehogy se érdemlem meg. Dühös is voltam rá néhány másodpercig, amíg fel nem fogtam mi a kérdés. Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle… Néhány hónap és semmi több. Pedig milyen szépen felkészült az eljegyzésre…
*************************
Májusi reggel volt. Valami furcsa zajra ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szemem semmi különöset nem vettem észre. Éppen azon voltam, hogy visszafekszem, amikor az éjjeli szekrényen lévő órára néztem. Fél nyolcat mutatott. Tekintve, hogy szombat volt nem igazán érdekelt a felkelés. Fejemet visszaejtettem a párnára, amikor megint meghallottam azt a motozást. Az ágyat körbeölelő „függönyön” át nem láttam semmit, hát muszáj volt felkelnem. Magamra kaptam az ágyam végében levő piros köntösömet, és lábamat a szintén griffendél színű papucsomba bújtattam. Elhúztam a „függönyt” és meg is találtam a kis bajkeverő. Egyetlen drága cicám, Holdfény, kaparta a szobánk ajtaját. Holdfény egy két éves fiatal cica volt. Sajnos Hugi, az első cicám, ötöd év közepén kiszökött a kastélyból be a Tiltott Rengetegbe és soha többet nem is láttam. Holdfény egy teljesen fehér cica volt, akinek egyedül a bal fülén volt egy barna félhold alakú folt és a szeme hihetetlen kék volt. Nem szívesen engedtem ki a szobából, de tudtam, hogy nem maradhat örökre a négy fal közt. Lenyúltam érte és felemeltem, ő pedig belesimult az „ölelésembe”. Az ablakhoz léptem vele, és leültem a párkányra. Végighúztam ujjaim a selymes fehér bundán, újra és újra, a feje búbjától a háta közepéig. Finoman dorombolva válaszolt az érintéseimre. Megnyugtató volt ezt érezni. Kinéztem az ablakon. Láttam a Nap fényes ragyogását, amint körbeveszi a birtokot. A tó csillogva verte vissza a sugarakat, és a szél kisebb mozgására is fodrozódni kezdett a felszíne, így még varázslatosabbá vált az egész jelenség. A Tiltott Rengeteg fáinak lombkoronája most nem tűnt félelmetesnek, sokkal inkább egy mugli erdőre emlékeztetett, mint az ahol alig nyolc éves koromban jártam anyáékkal. Sok minden eszembe jutott. A barátnőim, az évek alatti traccs partik, a tanárok, a jövőbeli élet, és James is. Igen, talán meglepő, de Alice unszolására, végül év elején beadtam a derekamat és azóta se bánom. Még mindig ugyanolyan figyelmes, kedves, egy lánnyal se láttam beszélgetni, aki nem Alice volt, esetleg a kvidicscsapat tagja. Minden héten meglep valamivel. Több időt fordít a tanulásra, kevesebbet a csetepatékra. Persze nem maradt abba teljesen, de nem is vártam tőle. Ma leszünk kilenc hónaposak… Istenem, el se hiszem. Szeptemberben még azt hittem kilenc nap amit max. kibír egy lány mellett. És íme itt vagyok én, az élő példa, hogy többet is tud adni testiségeknél. Csak ahogy ő mondta, az igazit kereste. Nem tudom higgyek-e neki. Tényleg én vagyok az igazi? Mármint engem fog feleségül venni? Nem hiszem. Még alig múlt tizenhét. Miért akarna már most házasodni. Ő is, én is elég fiatalok vagyunk. És ha vége a Roxfortnak, Ő biztos a londoni auror képzőbe fog járni, én viszont a madridi nővérképző alá nem adom. Nem vagyok biztos benne, hogy bírnánk a távolsági kapcsolatot. Én mindenesetre meghalnék a féltékenységtől.
Holdfény megunta a simogatást és leugrott az ölemből, majd újra elindult az ajtó felé. Végig követtem a tekintetemmel. Az ajtó előtt leült, mint egy jól nevelt kiskutya, majd hatalmas égszín szemeit rám emelte. Felálltam és elé lépve kinyitottam az ajtót. Miután kiment becsuktam azt és vetettem egy vágyakozó pillantást az ágyam felé, de amint kinéztem az ablakon a ragyogóan sütő napra, inkább a fürdő fele indultam. Beálltam a zuhany alá. Elővettem orchidea illatú tusfürdőmet, liliom kivonatú samponomat és csak élveztem az illat kavalkádot. Kiléptem a zuhany alól és magamra csavartam a piros törülközőmet. Fogat mostam, majd megszárítottam a hajam egy hatékony varázslattal, így lágy loknik hullottak a hátamra. A szobába mentem és a szekrényem előtt megálltam. Elővettem az iskolai egyenruha nyári változatát. Gyorsan felkapkodtam magamra és a talárt is rávettem. Még egy utolsó pillantás a tükörképemre, majd kiléptem az ajtón és már a klubhelyiségben is voltam. Egy-két harmad és negyed évesen kívül, akik szerintem a májusi roxmortsi hétvégére készültek, nem volt senki lent. Kimentem a portrélyukon majd le a Nagyterembe. Amikor beléptem nem sok embert láttam. Sőt azt mondom voltunk talán nyolcan. Leültem, kivettem egy pirítóst és egy kis töklevet. Nem sokára megjött a posta. Elkezdtem lapozgatni a Reggeli Prófétát és kicsit megkönnyebbültem, amikor nem találtam ismerős nevet az áldozatok közt. Hát igen. Voldemort hatalma egyre nagyobb és sötétebb. Valakinek meg kell állítania. De kinek? Dumbledore se képes rá, vagy csak nincs hozzá elég ereje, mármint ölni. Ha Voldemortot le is győzné, a halálfalók biztos megrohamoznák az iskolát. A pirítósom elfogyott. Magam elé vettem egy almát, és elkezdtem negyedelni. Továbblapoztam az „újságban”. Nem találtam semmi érdekeset. Össze is hajtogattam és az almámra koncentráltam. Ekkor jelent meg az ajtóban McGalagony professzor. Elindult a griffendéles asztal felé, majd megállt előttem. A szemében láttam valamiféle fényt, de nem tudtam hova tenni
- Jó reggelt professzor!
- Jó reggelt Miss. Evans! Csodálkozom, hogy ilyen korán fent van.
- Nem tudtam tovább aludni. A cicám nem hagyott, hogy pontos legyek.
- Értem – mondta kis mosollyal. Ilyet is ritkán látni, azaz mosolyog az öreglány. – Gondolom, lemegy a faluba.
- Nem, professzor. Így a vizsgák előtt nincs szükségem a zsibajra.
- Miss. Evans, a vizsgák több mint 1 hónap múlva lesznek. Valamint teljesen biztos vagyok benne, hogy maga már tudja a vizsga anyagot.
- Köszönöm, de tényleg nem szeretnék lemenni. Olyan szép idő van. Sokkal szívesebben ülnék ki a tópartra a lányokkal.
- Értem, csak meg ne bánja. Ez az utolsó előtti lehetősége diákként élvezni a Roxmorts nyújtotta lehetőségeket.
- Igen, tudom. És nem fogom megbánni.
- Ez esetben nagyon remélem, hogy kellemesen fog eltelni a napja.
- Köszönöm. – Elindult a tanári asztal felé, de alig lépte át a székem vonalát, már vissza is fordult. Újabb meglepetés, amit nem tudtam sehova sorolni.
- Ms. Evans, nem szeretek a diákjaim magánélete felől érdeklődni… – ajaj ez nem hangzik jól – de nem küldte hozzám Pottert és Blacket már hónapok óta. Bevallom, kicsit érdekelne, hogy nem találja-e büntetendőnek őket, vagy csak nem áll szándékában megbontani a kialakult kapcsolatát Potterrel.
- Na de, professzorasszony. Maga olyan embernek ismer, aki bedől két aranyos szempárnak? – Kis mosolyra húzódott a szája, ahogy az enyém is.
- Igaza van. Nos, mielőtt még elfelejtem. Hadd kérjem meg, hogy nyolc órára jöjjön az irodámba. El kellene vinnie Hagridnak egy-két papírt. Sajnos a kentaurok az előző este kisebb harcot folytattak a hipogriffekkel és Hagrid most a sérülteket ápolja. Szívesen elvinném neki személyesen, de át kell vennem az igazgató úr helyét, mivel Ő most a minisztériumban van.
- Értem. És ott leszek tanárnő.
- Köszönöm. További jó étvágyat.
- Önnek is. – Ezután már tényleg elment. Én meg csak néztem magam elé. Dumbledore elment az iskolából. Ez nem jelent jót.
Fél óra múlva végeztem is. Nem ettem sokat ez igaz, de gondolkodnom kellett. Fél nyolc volt, így még nem indulhattam a tanárnő irodája felé. Inkább sétálgattam a folyosókon kiélvezve, hogy milyen csendes az iskola. Minden tárgy mellett elmenve eszembe jutott egy-egy emlék. Egy vicces, egy szomorú, egy boldog, egy nyugodt… Sok érzelem kavargott bennem. Nem is igazán tudtam megállapítani, hogy hova megyek. Csak mentem és mentem. Aztán nem tudom hogy, kikötöttem az igazgatói iroda előtt. Csak néztem a szobrot. Hét év alatt egyszer se néztem meg ilyen tüzetesen. De amikor rám nézett kicsit megijedtem.
- Mi a baj kedves? – kérdezte a szobor. Nagy (kifaragott) szemeit rám emelte.
- Csak nem vagyok biztos néhány dologban – hihetetlen, egy kőszörnnyel beszélgetek. Ennyi év után már meg se kéne lepődnöm.
- Igen. Nemsokára kiléptek a nagyvilágba. És ott már nem lesznek professzorok, akik elsimítják, ha rosszul döntöttetek. Megértem az idegességed okát.
- Nem igazán erre gondoltam.
- Tudom, de inkább ezen kéne gondolkodnod. Nem de?
- Igen. Azt hiszem, igazad van.
- Ha nem akarsz elkésni McGalagony professzortól, akkor sietned kéne.
- Honnan…?
- Ezer éve itt állok, de a fülem attól még kiváló – kacsint egyet, majd visszafordul az eredeti helyére.
- Köszönöm – mondom neki, majd elsietek.
Pontban nyolcra értem a tanárnő irodájához. Kicsit vártam, hogy szabályosan tudjak lélegezni, majd bekopogtam.
- Szabad! – hallatszott a professzor hangja. Beléptem és azonnal megláttam McGalagonyt. Az íróasztal mögött állt, néhány papírral a kezében. Amint az ajtón átértem rám nézett.
- Jöjjön csak Miss Evans. Nos, kérem ezeket vigye el Hagridnak. Aztán ezeket – mutatott két másik lapra - hozza vissza nekem. Hagrid dolga annyi lesz, hogy átolvassa őket, és aláírja.
- Rendben. Mire kell visszahoznom? – kérdeztem, miközben elvettem a lapokat.
- Nincs időhöz kötve. Viszont szeretném, ha a leggyorsabban elintézné őket. Ha Hagrid még nem tért vissza a Tiltott Rengetegből, eszébe ne jusson utána menni.
- Igenis tanárnő – McGalagony szigorúan nézett a szemembe, majd gyors mozdulattal megfordult és az egyik polchoz lépett. Kiválasztott egy elég vastag könyvet, majd visszatért mellém.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szükséges, de Hagrid igen elfoglalt lehet. Viszont azonnal alá kéne írnia ezeket a papírokat. Úgyhogy kérem, várja meg a házában. És hogy ne unatkozzon… - a kezembe adta a könyvet -… nem szeretném, ha elhagyná.
- Tanárnő eddig minden könyvre odafigyeltem – felnéztem a szemébe és láttam, hogy az előbb csak viccelt. Kis mosolyra húzódott a szája, akárcsak az enyém – Köszönöm a könyvet. Amint végeztem visszahozom.
- Rendben. De most induljon.
- Viszlát – mondtam majd kimentem az ajtón.
Elindultam a főbejárat felé és szinte nem is találkoztam senkivel. Néhány első és másodéves elment mellettem, de mindegyik hugrabugos vagy hollóhátas volt. Igazán örültem, hogy nem futottam össze egy mardekárossal sem. Leértem a lépcsőn, az ajtót pedig már sarkig nyitva találtam. A friss levegő csak úgy áradt befele. Kiléptem a szabadba és már is éreztem is a nyár közeledtét. Ahogy haladtam az úton meg-megpillantottam néhány alsóbb évest. Tanultak, olvastak, pihentek egy fa alatt, beszélgettek, játszottak. Amikor elmentem mellettük megláttam, hogy mindegyikük arcán mosoly volt. A szél itt-ott belekapott a hajamba, a Nap perzselte a bőröm. Már láttam is Hagrid kunyhóját. Agyar a ház előtt feküdt a fűben és arra várt, hogy a gazdája visszajöjjön. Igazán kicsi még, alig pár hónapos. Amikor közelebb értem felszegte a fejét és rám nézett. Nem ugatott, nem morgott csak csóválta a farkát. Vakkantott egyet, de azt csak üdvözlésképpen.
- Szerbusz, Agyar – mondtam neki, mire ő felpattant, és a lábamhoz sietett. Leült elém és nézett rám nagy szemekkel. A farka járt ide-oda, a szeme csillogott. Egyik kezemmel megtartottam a papírokat, a másikkal megsimogattam a fejét. Engedelmesen belesimult az érintésbe. Felegyenesedtem és megindultam befelé. Letettem a papírokat az asztalra, majd pedig leültem az egyik sámlira. Megnéztem a könyvet.
- Az átváltoztatástan történelme – olvastam fennhangon. - Hát legyen. Ha Hagrid tényleg csak később jön akkor kezdjünk bele.
Nem tudom mióta olvashattam, azt viszont igen hogy érdekes volt a történet, de mégse annyira, hogy el legyek vele egész nap. Becsaptam a könyvet, majd a falon lévő órára pillantottam.
Már majdnem két órája itt vagyok, de Hagrid sehol. Kezd elfogyni a türelmem. Remélem nemsokára ideér, mert ha nem, itt hagyom a papírokat és majd visszajövök délután.
Ekkor Agyar elkezdte kaparni az ajtót, én pedig meghallottam drága óriás barátom hangját.
- Jól van Agyar, jól van. Jaj, kiskutyám ne szedd szét az ajtót!
- Hagrid, már azt hittem… Te jóságos Isten! – kiáltottam fel, amint megláttam Hagrid teljes valóját. A ruhája és a szakálla merő vér és kosz volt. A haja a szokásosabbnál is kuszábban állt. Ha eddig nem tudta kifésülni, most már biztos, hogy lehetetlen vállalkozás lett volna – Hagrid semmi bajod ugye? Nem te sérültél meg ennyire?
- Lily? Lily, nyugalom. Nem, nekem az égvilágon semmi bajom. Na de… most inkább ülj le, addig én teszek fel neked egy kis nyugtató teát, meg én is letisztítom ezt a ruhát – én engedelmesen leültem, és inkább a könyv felé fordultam. Hagrid beváltotta a mondanivalóját. Feltette a teavizet, levette kabátját és megpucolta, valamint a szakállát is megmosta. Amint a tea elkészült leült mellém.
- Köszönöm – fogadtam el a felém nyújtott italt – Hagrid mi történt? McGalagony professzor mondta, hogy a kentaurok megint túl „tüzesek” voltak, de nem gondoltam, hogy ennyire.
- Hát igen. Ezek a jószágok nagyon érzik a kinti veszélyt és területeket akarnak szerezni, hogyha ide is betérnének, akkor legyen hol elbújniuk. Jaj, Merlinre! Lily ne haragudj rám, nem akartalak megijeszteni. Én nem azt…
- Ne aggódj, Hagrid. Én is tudom milyen „idők járnak kint”. Sajnos mindenki tudja.
- … de mond csak miért jöttél? Miért nem vagy Jamesszel? Vagy lenn a faluban?
- Oh, tényleg – levettem a lapokat az asztalról és odaadtam Hagridnak – McGalagony professzor kérte, hogy hozzam el ezeket neked. És ezeket – választottam ki a tanárnő mutatta két lapot – írd alá és vissza kéne vinnem.
- Hát jó. Akkor egyél egy kicsit, én meg átfutom ezeket.
Fél órával később ismét a kastély folyosóit róva érkeztem meg a professzorasszony irodája elé. Bekopogtam, de semmi. Még egyszer és ismét semmi.
Jól van Lily, gondolkodj. A tanárnő azt mondta hogy Dumbledore-t helyettesíti. Persze. Akkor az igazgatóiban lesz. Na, induljunk.
Újabb negyed óra múlva ma már másodszor állok a kőszobor előtt.
- Lily Evans? – kérdezte ő.
- Igen – válaszoltam kicsit remegő hanggal. Nem azért mert féltem tőle, csak nem szoktak szobrok a nevemen szólítani.
- McGalagony professzor vár – majd megnyitotta előttem az utat.
- Köszönöm – mondtam és felléptem a lépcsőre, majd vártam, amíg visszaugrik a szobor, és bekopogtam az ajtón.
- Jöjjön be, Miss Evans – hallottam házvezető tanárom hangját. Beléptem. Nem sokszor voltam az igazgatóiban, így azt hiszem megengedhettem egy kis ámulás. Elég sok, nekem távolról kacatnak tűnő, dolog volt a polcokon, de biztos vagyok benne, hogy egyik se szemét. Csak én nem tudtam megmondani, mire használhatók.
- Jöjjön közelebb kisasszony – intett a tanárnő és csak most vettem észre, hogy az íróasztal mögött ült. Egyenes háttal, kezében pennával. Pont, mint szokott csak nem ebben a környezetben. Engedelmesen az asztal elé álltam, és átnyújtottam neki a két papírt Hagrid aláírásával.
- Nagyszerű. Kérem, várjon egy kicsit – egy pergament vett elő és írt rá valamit. Az ablakhoz lépett és a párkányon ülő bagoly csőrébe adta, majd magyarázni kezdett neki. A bagoly kirepült az ablakon, a professzor pedig visszaült a székébe, illetve az igazgatói székbe. Végül rám emelte a tekintetét.
- Nos. Nagyon köszönöm, hogy feláldozta a délelőttjét azért, hogy segítsen nekem. Most viszont szeretném, ha elmenne ebédelni és a délutánt a barátnőivel, vagy Mr. Potter társaságában töltené.
- Igen, professzor. Viszlát.
- Viszlát, Miss Evans.
Ahogy leértem a Nagyterembe megláttam Alice-t és Franket. Teljesen belemerültek egymásba. Szó szerint. Szerintem ezzel az őrületbe kergetve a velük szemben helyet foglaló Siriust. Ezt csak abból gondolom, hogy amikor odaértem – igaz csak a mondat vége volt, de még így is értettem a helyzetet – Sirius szinte könyörgött nekik.
- … az ég szerelmére legalább kaja közben ne nyaljátok egymást.
- Mi az Sirius? Savanyú a szőlő? – kérdeztem tőle vigyorogva, hisz tudtam, hogy nem olyan rég Őt – igen a híres-neves Sirius Blacket – dobták. Bizony ám. A kiscsaj besokallt attól, hogy a mi drága, öreg Tapmancs barátunk minden lány után megfordult.
- Nevess, amíg nevethetsz Evans – morogta az orra alatt. Fel sem vettem már ezt a megjegyzést és meg sem kérdeztem miért mondta, hisz úgyis csak valami idióta tréfa áldozata lennék. Inkább leültem mellé, és vettek a tányéromra egy kis krumplit, rántott húst, meg salátát. Már éppen belekezdtem volna, amikor feltűnt, hogy ma még nem is láttam Jamest.
- James? – kérdeztem Sirius felé fordulva.
- Még mindig Siriusnak hívnak – vetette oda foghegyről.
- Tudom, hogy hívnak Tapmancs. Szóval hol van az én istenverte barátom?
- Nem t’om. Reggeli előtt kelt fel, így én nem is találkoztam vele. Mindenestre jó lenne tudni, merre tekereg. Ha valami balhét készít elő és engem kihagy, hamar özvegy lehetsz, erre legyél felkészülve.
- Ugyan, Sirius. Te sosem bántanád Jamest. Ráadásul házasok sem vagyunk. Nincs mitől félnem.
- Majd meglátjuk – motyogta az orra alatt. Akkor még nem értettem mire gondol. Csak néhány órával később tudtam meg.
Épp a tó mellett ültem és egy mugli regényt olvastam. A szereplő egy falusi lány volt, akit elkergetett otthonról a mostohája, amikor az apja nem volt otthon. Így elindult és felkutatta egész Londont az apja után. Aztán amikor megtalálta, kiderült, hogy nem is a vérszerinti apja, és ő kérte meg a mostohát, hogy üldözze el a háztól. Ezután a lány munkát vállalt, majd megismerkedett egy férfival. A színház egyik fellépőjének dolgozott, és amikor ő elment egy temetésre, a lánynak is követnie kellett. Itt találkozott az igazi családjával és a szerelmével.
Minden jó ha a vége jó. Ennek a lánynak sikerült megtalálni a boldogságát, pedig csak vigaszért ment az apjához. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne.
Becsuktam a könyvet, és letettem magam mellé, majd én is lefeküdtem. Két perce se volt, hogy a hátam a talajhoz ért, amikor valami vagy valaki elállta a napot. Kinyitottam a szemem, és egy hollófekete hajkoronával találkoztam. Ezután azokat a gyönyörű, „szarvas” barna szemeket láttam meg, amikben most is, mint mindig, huncutság csillogott.
- Szia, szépségem – James fölém hajolt,majd adott egy apró csókot a számra.
- James, ne itt – mosolyodtam el. Ő rám nézett, majd mellém feküdt. Bal oldalára fordult, én pedig a jobbra, így szemtől szembe voltunk egymással. Egyik kezével végigsimított az arcomon, majd a vállamon, le a derekamig. Minden érintésébe beleborzongtam egy kicsit. Közelebb hajolt, és meg akart csókolni, de (egy kis móka nem árt alapon) elfordítottam a fejemet, így csak az arcomat érte a puszi. Kicsit csalódottan nézett rám, némileg kíváncsian és egy kis pajkosság még mindig csillogott a szemében.
- Miért? Mindenki tudja, hogy már majdnem egy éve együtt járunk. Szerintem senkit nem érdekelne, ha meglátna minket csókolózni – most én emeltem fel a karomat. Hozzáértem a felkarjához, áthúztam a kezem a mellkasán egészen a nyakáig. Innen már az arcát kézfejjel simogattam. Aztán (egy hirtelen mozdulattal) elkapta a csuklóm. Felnéztem rá, ő pedig összekulcsolta az ujjainkat.
- Hogy őszinte legyek erről akartam veled beszélni – mondta ő
- A csókokról? – kérdeztem kis mosollyal
- Nem. Hanem arról hogy már milyen régóta vagyunk együtt. És hogy ezt meg kéne ünnepelnünk. Nem?
- De. És ezt hogy gondoltad?
- Van néhány ötletem – mondta és megcsókolt. Most nem rántottam el a fejem. Finoman kóstolgatott (mindig így kezdte, ha akart valamit), majd egyre szenvedélyesebb lett. Végül az oxigén hiány választott el minket. Egymás szemébe néztünk. Elmosolyodott, és vele együtt én is. Hirtelen felült, majd a kezét nyújtotta.
- Na, gyere – elfogadtam.
Felhúzott, majd magához ölelt. Kicsit megpörgetett, én pedig vidáman, nevetve simultam hozzá. Szinte még mindig nem hittem el, hogy ez velem történt meg. Megállt, és letett. Elindultunk – kéz a kézben – a kastély felé. Egész úton hiába kértem, hogy adjon valami apró információt, semmi. Egy szót se szólt hozzám, csak amikor a hetedik emeletre értünk. Odafordult hozzám és azt kérte, csukjam be a szemem. Hát rendben. Hallottam amint járkált ide-oda, majd megfogta a kezem, és kinyitotta az ajtót. Mikor átléptem a küszöböt, megéreztem egy tucat illatot. Orchidea, rózsa, tulipán, frézia, jácint és még jó néhány virág, amit nem tudtam beazonosítani. James még egy kicsit igazgatott, majd azt mondta, hogy kinyithatom a szemem. Én meg engedelmeskedtem neki.
- Istenem, James ez gyönyörű
Hát igen, az én drága Jamesem kitett magáért. A szoba fala vörös(mily meglepő) és az ajtóval szemben egy kandalló helyezkedett el, amiben ,hiába volt május, vidáman lobogott a tűz. Az ajtótól balra egy ugyancsak vörös-arany párnával és takaróval lefedett baldachinos ágy volt. A kályhával szemben volt egy szőnyeg, két fotel és egy kanapé. Ezek előtt volt egy két személyre terített gyönyörű asztal, a közepén néhány szál rózsával. Az ajtótól jobbra pedig egy kisebb méretű táncparkett helyezkedett el. Az egész szobát különböző virágcsokrok,- szirmok telítették be. Nem volt zsúfolt, hisz az egész szoba akkora volt mint a klubhelyiség. De az illatok és a színek hatására kissé szédülni kezdtem, ezért belekapaszkodtam a mellettem álló James-be, majd átöleltem
– Hogy csináltad?
- Hát kellett egy kis idő, ezért megkértem McGalit hogy foglaljon el valami időpazarló feladattal.
- Szóval ezért volt az a furcsa mosoly a professzor arcán – motyogtam inkább magamnak.
- Na, de. Azt hiszem itt az ideje egy korai vacsorának – mondta, majd a szemembe nézett, és előre hajolt.
- Miért korai? – kérdeztem mielőtt megcsókolt volna
- Mert a vacsoraidőre én már a desszerttel akarok foglalkozni – suttogta a számba, majd végre megcsókolt. Gyengéden, de mégis szenvedélyesen. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám idáig egyik csókja se esett ennyire jól. Mikor elváltunk hallottam, ahogy zihál, akárcsak én.
- És mi is a desszert? – kérdeztem incselkedve
- Én úgy gondoltam a barátnőmet eszem meg – mondta kis mosollyal a szája sarkában.
- És Ő is beleegyezett?
- Nem tudom. Talán ha egy kicsit inspirálom, bele fog – válaszolt majd újabb csókot kezdeményez. Ismét az éltető oxigénhiány miatt váltunk el – Nos, beleegyezik?
- Még fontolgatja. Addig inkább együk meg a korai vacsinkat.
- Rendben – megfogta a kezem és az asztalhoz húzott. Kihúzta nekem a széket, én pedig
örömmel ültem le. Miután helyet foglalt velem szemben, elkezdtük az evést. Nem sok szó esett evés közben köztünk. Annál inkább több a tánc alatt. Megszólaltatott egy lágy ritmusú zenét, majd felállt, és hozzám lépett. – Szabad egy táncra?
- Ha tudod, mire vállalkozol – szelíd mosoly jelent meg az arcán, mire én belékaroltam. Rég nem volt már az az öntelt hólyag, akitől a falra másztam. Már nem vigyorgott úgy, mintha az övé volna a világ. Nem átkozott meg egy mardekárost sem. Kivéve, ha azok az én származásomat rágcsálták. Hiába kértem, hogy ezzel se foglalkozzon, csak legyintett. Rám már csak ilyen visszahúzódóan, aranyosan mosolyog. És ezt kicsit sem bántam. Álmodozásom közben fel is értünk a táncparkettre. Átfogta a derekamat, míg én a karjaimat átfontam a nyakán. Homlokát a homlokomhoz érintette, ami belőlem egy kis kuncogás váltott ki. Erre még jobban elmosolyodott.
- Mi az? Min mosolyogsz? – milyen kíváncsi volt a drága.
- Csak kicsit elgondolkodtam – válaszoltam, amire megjelent egy kis grimasz az arcán.
- Gondolom ez nem jelent jót. Legalábbis nekem – nézett rám kiskutya szemekkel. Ezen már tényleg nevetnem kell.
- Ne izgulj. Eszem ágában sincs se üvöltözni, se itt hagyni. Egyszerűen csak az jutott eszembe, hogy ha ezt az egészet egy éve mondta volna nekem valaki. Nem csak azt mondtam volna rá hogy nincs ki mind a négy kereke, hanem el is küldtem volna az északi sarkra.
- Nos, igen. Én is kezdtem azt hinni, sose érlek el. Aztán jött Alice, mint mentőangyal – vigyorgott a szentem.
- Igen – itt átváltott a zene. Most is lassú szám ment, de ez csak zongora volt – Nem is tudtam, hogy szereted a klasszikust.
- Hogy őszinte legyek nem is. Csak az alkalomhoz ez volt a legkézenfekvőbb.
- Oh, szóval alkalom. Gondolom úgy gondoltad levesz a lábamról egy kis Mozart, igaz? – felnézett rám. Láttam a szemében egy pillanatra valami megrökönyödést, de amikor fülig elvigyorodtam Ő is nevetett – Csak vicceltem. Már nagyon régen levettél a lábamról – Mondtam és még jobban hozzásimultam. Néhány másodpercig éreztem, hogy szorította a derekamat, majd eleresztett. Nem tudtam mit mondani, mert nem tett semmit. Azaz dehogynem, fél térdre ereszkedik.
Mi a fenét csinálsz?- akartam kérdezni, de nem jön ki hang a torkomon, így csak tátogtam, mint egy hal.
- Ez esetben. Ha már úgyis levettelek a lábadról, talán nem bánom meg, hogy megkérdezem – elővett a zsebéből egy kis fekete dobozt. Ezüst csíkkal volt körbefonva. Csak néztem. Hol Jamesre, hol a dobozra. James kinyitotta a bársony felületű téglalapot, én pedig megláttam a jegygyűrűmet. Csak lestem. Most mit csinál? Nekem mit kéne csinálnom? Mit vár tőlem? Persze ezek hülye kérdések voltak, de abban a pillanatban nem tudtam józanul gondolkodni.
- Szeretlek az első perctől, hogy megláttalak a Roxfort Expresszen. A világ összes kincse nem tudna tőled elszakítani. Lily… Hozzám jössz feleségül?
Nem tudom mennyi idő telt el. Talán néhány másodperc, percek, vagy megeshet, hogy egy óra. Én csak a gyűrűt néztem. Abban a pillanatban mikor kimondta, hogy „feleség” sok minden megfordult bennem. Láttam magam fehér esküvői ruhában. Elképzeltem egy szép házat kerttel, gyerekekkel, grillezéssel és a barátainkkal. De a harag némileg átvette a vezetést az érzéseim felett. Mi az ördögnek kellett egy ilyen drága gyűrű? Van kismillió fajta, ami kevesebbe is kerül és simán elfogadtam volna. Aztán feleszméltem, hogy James a válaszomat várja. Ránéztem és megjelent előttem dísztalárban, ahogy az oltár felé vonulok. Becsuktam a számat, hogy ne remegjen, majd könnyeimmel küszködve a nyakába borultam, ennek következtében mind a ketten hátraestünk.
- Igen! – mondtam ki amint megtalálta, a hangom. Majd feltápászkodtam négy kéz lábra, és a szemébe néztem – Igen – ismétlem meg. James még fél percig csodálkozva nézett rám, majd hatalmas mosoly terült el az arcán, és lehúzott magához, hogy csókkal pecsételjük meg a szavainkat.
- Már kezdtem megijedni, hogy nem is válaszolsz – mondta, majd a bal kezemre ráhúzta a gyűrűt.
- Csak elemeztem a helyzetet. Végül is nem kérik meg minden nap az ember lányának kezét.
- Ajánlom is – mondta nevetve, majd ismét magához ölelt.
Aznap este voltam talán életemben a legboldogabb. Nem csodálom, hogy James ágyat is kívánt. Jó hasznát vettük. Másnap megtudtam, hogy McGalagony mellett Sirius is be volt avatva a lánykérésbe. Sirius kijelentette, hogy Ő lesz James tanúja, valamint hogy ha elkezdtük a tovább tanulást, ne nagyon fogjuk vissza magunkat, mert minél előbb keresztapa akar lenni. Ezen akkor mindannyian jót nevettünk. És nem vettük komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése