32. fejezet Másodév kipipálva

Hosszas kihagyás után megérkezett a következő fejezet. Kaptam néhány üzenetet, amiben megkérdeztétek, hogy szeretném-e még valaha folytatni? Higgyétek el, én lennék a legboldogabb, ha minden napomat ennek az írásával tölthetném. A baj csak az, hogy végzős vagyok a középiskolában, vagyis ez nekem már tétre megy, és sajnos nem tudok többfelé szakadni... (pedig milyen jó lenne :D ). A válaszom az, hogy mindenképpen befejezem. Ha nem ebben az évben, akkor jövőre. Ha akkor sem, akkor lehet, hogy csak tíz év múlva, de mindenképpen kikerül majd a : Befejezett történet státusz a sztori végére.
Amondó vagyok, hogy ne szaladjunk ennyire előre. Olvassátok egészséggel!

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

Kedves Naplóm!

Előre leszögezném, hogy nem az én ötletem volt ez a beszélgetés. Anya ragaszkodott hozzá, ami azért furcsa, mert egy hozzád hasonló füzettel gyűlt meg a bajom és szabadította rám Mardekár szörnyét. De hát anya szerint sokkal könnyebb, ha kiírom magamból a történteket. Miért? Mert olvasott valami könyvet arról, hogy mit kezdjünk a hiperaktív gyerekünkkel… Na jó, nem… Tudom, hogy aggódik értem, de nem vagyok már csecsemő, meg tudom magam védeni. Ezt igazolja az elmúlt év is.

De kezdjük az elején. Harry vagyok, varázsló. A spanyolországi Valencián élek a családommal. Anyukám angol, apám pedig spanyol, így a húgommal mindketten csettintésre tudjuk változtatni az anyanyelvünket, ami elég király. Az angol Roxfort Varázslóképzőbe járok, ami egy bentlakásos iskola, így csupán karácsonykor és nyáron vagyok itthon. Imádom az iskolát. Mielőtt még életre kelnél és addig vagdosnál a lapjaiddal, míg elvérzek, hallgass meg! A Roxfort körülbelül ezer éves történelme során folyton érdekességek és izgalmak színhelye volt. Egy ilyen alkalom volt az idei év is.

Persze amúgy is vannak remek dolgok az iskolában. Például a titkos folyosók, vagy a konyha. De a legjobb az a nagyapa irodája. Ő Albus Dumbledore, az igazgató. Aha, az igazgató unokája vagyok. Ez hétpecsétes titok. Az iskolában összesen öt ember tudja ezt rajtam kívül. Ők a barátaim… majdnem mind. Mondjuk Malfoyt nem nevezném még közeli ismerősnek sem, de ez már nem rajtam múlik. Visszatérve ott vannak nekem a barátaim. A négy griffendéles háztársam: Hermione, Ron, Ginny – aki mellesleg Ron húga, valamint Neville. Ők tudják, hogy ki vagyok, és miért nem tárom fel az alig tizenkét éves múltamat mindenkinek. De erről majd később.

Szóval, nem kerülgetem a forró kását. A helyzet az, hogy a másodévemet jártam a Roxfortban, amikor furcsa dolgok történtek. Először, új Sötét Varázslatok Kivédése tanárt kaptunk, akinek az elődjéhez mérten hiányzott egy kereke. Kezdve ott, hogy párbajra küldött Malfoyjal. Nem lett volna ellenemre, hogy fenékre ültessem az a beképzelt majmot, de az apám még nem igazán tanított meg sem a támadásra, sem a védekezésre. Amit meg a Roxfortban tanítottak nekem az nagy nulla volt ahhoz képest, amit Malfoytól elvárt a gonosz apja. Mégis sikerült összeszednem magam és nagyjából legyőznöm, amikor megidézett egy kígyót és se Perselusnak, a keresztapámnak, se Lockhartnak, a tanárunknak nem jutott eszébe eltűntetni. Már fordult, hogy megeszi az egyik osztálytársamat, amikor rákiabáltam, hogy hagyja békén. Furcsa volt, hogy megállt. Mintha értette volna, mit mondtam. Mint később kiderült, értette is. Hermione azt mondta, hogy nem angolul, de nem is spanyolul szóltam a kígyóhoz, hanem mintha sziszegtem volna neki. Nem akartam elhinni, hisz mégis csak észrevettem volna, ha hirtelen összegabalyodna a nyelvem a fogsorommal, nem? Aztán, amikor vége lett az órának és mindenki úgy menekült előlem, mintha üldözném, Ronnal és Hermionével a könyvtárba mentünk. Ott, amíg Hermione keresett néhány könyvet a párszaszájú dologról, vagyis a kígyók-nyelvén-értek-és-beszélek-klubról, magával rángatta Ront, hogy ő meg tartsa a könyveket, én elgondolkodtam, hogy milyen furcsa volt ez az egész.

Aztán eszembe jutott, hogy úgy hat éves lehettem, amikor elmentünk a londoni állatkertbe anyáékkal és az unoka testvéremmel, Dudleyval, akkor is történt valami hasonló. Az a fafejű Dudley, meg egy barátja elkezdték kopogtatni egy kígyó terráriumát, majd amikor az nem figyelt oda rájuk, elfordultak tőle. Én meg valamit motyogtam a kígyónak, ami válaszolt is. Azt hittem csak képzelődtem. Aztán, amikor Dudley megpróbálta ismét zavarni a kígyót, eltűnt az üveg és beesett az állathoz. Emlékszem sokkot kapott és három nagy pokróccal sem lehetett felmelegíteni július elején. Ezután Pertunia néni biztos volt benne, hogy én, vagy a húgom csináltunk valamit az ő kisfiával, mivel mi rendelkezünk mágiával, ők pedig nem. Anya persze megvédett minket, hogy nem mi voltunk, pedig szerintem fogalma sem volt az igazságról. Anya és Petunia néni összevesztek és utána megint évekig nem is beszéltek.

Furcsa volt az egész. Nem értettem, hogy miért és mi történt. Hermione persze hozott egy csomó szakirodalmat a témáról, elolvasta azt a néhányszáz oldalt, majd röviden és tömören összefoglalta nekünk Ronnal. A lényeg, hogy marha ritka képesség és sosem jelent jót. Főleg, ha azt vesszük, hogy mik folytak az iskolában.

Példának okáért, valaki kinyitotta a Titkok Kamráját, amiről elég sokan addig azt hitték, hogy csak mese. Ahogy Minerva néni elmesélte nekünk, a Mardekár ház alapítója, Mardekár Malazár, nem rajongott a nem tiszta vérű boszorkányok és varázslók taníttatásáért. Ezért, mielőtt még végleg elhagyta volna a Roxfortot megidézett egy mágikus teremtményt, ami halomra öli ezeket a nebulókat, amint kiengedték a szörnyet a cellájából.

Nem sokkal ez után megdermedve találtak rá a gondnok, Frics, macskájára, Mrs. Norrisra. Aztán nem sokkal később Félig Fej Nélküli Nickre, a griffendélesek háziszellemére. Aztán már egy diák is áldozatul esett, név szerint a griffendéles Colin. Sajnáltam mindegyikőjüket, még a macskát is, tényleg… de azért mégis az volt a legfurább, hogy az egész iskola úgy gondolta, hogy én vagyok a felelős. Merthogy én vagyok Mardekár utódja. Röhejnek találtam, tekintve a családfámat és a házamat, de csak kevesen osztották a véleményemet.

Néhány nappal később Hermionének lett egy ötlete, amire egy terv épült. Hermione úgy gondolta, hogy Malfoy többet is tud, talán még azt is, hogy ki az Utód. Ezért azzal állt elő, hogy készítsünk százfűlé-főzetet, ami segítségével fel tudjuk venni bárki alakját. Érdekes megoldásként fényes nappal főztük azt a löttyöt egy elhagyatott lánymosdóban. Ron persze rákérdezett a miértjére, amire azonnal meg is kapta a választ. Egy korunkbeli lány szelleme repült ki a wc csészéből. Sikított, flegmán beszélt, amikor meg Ron elhajtotta vulkánként tört ki egy wc. Sajnos a főzetet egy hónapig kell főzni, az idő alatt meg nem sokat tudtunk tenni. Legalábbis mi ketten Ronnal. Hermione állandóan a könyvtárban volt, ha nem kellett órán lennie. Hiába kérdeztem, hogy mit keres, vagy miben segítsek, mindig azt mondta: „Még én sem tudom, de kell itt lennie valami magyarázatnak.” De ő Hermione. Mindig minden érdekli és addig úgysem nyugszik meg, amíg rá nem jön a válaszra. Úgyhogy hagytuk és próbáltunk másra koncentrálni.

Mondjuk arra, hogy Malfoy bekerült a Mardekár kviddics csapatába. Jó, persze… másodévtől már bárki jelentkezhet a csapatokba, de hogy pont Malfoy legyen az, aki bekerült, ráadásul fogóként, ami én is vagyok… az nem véletlen. De már az első meccsünkön sem volt különösebb problémánk. Griffendél győzelemmel ért véget, ahogy annak lenni kell. Az egyetlen probléma az volt, hogy egy gurkó úgy nekirepült a kezemnek, hogy eltörtek benne a csontok. Lockhart meg persze próbálta játszani a megmentőt, és eltűntette az összes csontot a kezemből, úgyhogy egy kínkeserves éjszakát töltöttem a gyengélkedőn, miközben Poppy néni újranövesztette a csontjaimat egy főzettel. Az éjszaka közepén felébredtem valamire. Nem tudtam, hogy mi az és már azt hittem, hogy a megszokott képzelődés, ami az elmúlt hetekben folyton kísért. Aztán megláttam Dobbyt. Azt a házimanót, aki még augusztusban megjelent otthon. Elmondta, hogy őmiatta nem értük el az Expresszt, mert lezárta előttünk a falat. Meg azt is, hogy ő szabadította rám a gurkókat. Mérgemben azt mondtam neki, hogy kitekerem a nyakát, mire csak összehúzta a füleit, majd megmutatta a kevés fáslival bekötött kézfejeit, amit saját elmondása szerint kivasalt, mert fájdalmat és gondot okozott nekem. Nem értettem, hogy miért csinálta, de azt mondta: „Nem mondhatja meg, de el kell mennem a Roxfortból, mert rossz dolgok fognak történni.” Amint eltűnt megjelent a gyengélkedőn a nagyapa és Minerva néni Friccsel, akik Colin testét cipelték és arról beszélgettek, hogy lehet, hogy be kell zárni az iskolát. Beszélni akartam a nagyapával, vagy bármelyik professzorral, de sosem tudtam. Nagyapa sokat volt távol az iskolából mindenféle ügyek intézése miatt, a professzorok meg folyamatosan értekezleteket tartottak és hol a kastélyt, hol a kastélyon kívüli területeken járkáltak és emeltek újabb, meg újabb védőfalakat.

A hónap lejártával Ronnal kiválasztottuk Malfoy két ütődött követőjét, Crackot és Monstrot, elkábítottuk őket, szereztünk néhány tincset a hajukból és Hermionéhoz siettünk a mosdóba. Nagyon nehezen szuszakoltam le a főzetet a torkomon. Nagyon büdös is volt, meg kellemetlen íze volt. De, amikor vége lett az átváltozásnak, a végeredmény kiváló lett. Ronnal meg sem ismertük volna se egymást, se magunkat. Ellenben Hermione… Véletlenül macskaszőrt szedett le a mardekáros lány talárjáról… így mondhatni macskává változott. De, mivel a szer csak egy órán át hatott, Ronnal sietnünk kellett. Azonban egyikünk sem tudta, hogy hol van a Mardekár klubhelyisége, vagy hogy mi a jelszó. Szerencsére belefutottunk Malfoyba, aki pontosan tudta, hogy két akkor marha a talpnyalója, hogy kívánni sem lehetne nagyobbat. Úgyhogy szépen elvezetett minket a klubig, majd bevitt minket és elterpeszkedett a kanapén. Nem akartam nagyon körülnézni, így leültem vele szemben, Ron pedig, tekintve, hogy nem ismerte a tervemet, csak utánozta a mozdulatot. Malfoynak hamar feltűnt, hogy nem vagyunk azok, akik. Dühös volt, de láttam rajta, hogy kíváncsi. Azonban Ron nem volt nagy segítségemre. Ezek ketten folyton marták egymást, így megkértem Ront, hogy menjen ki, és ha egy mardekáros be akarna jönni, jelezzen valahogy. Nehezen, de beleegyezett.

-       -  Mit akarsz Alvarez? – kérdezte Malfoy, amint Ron kilépett a lyukon.

-       -  Csak némi információt.

-       -  Miért segítenék?

-       -  Tudni akarom, mi folyik itt.

-       -   És miből gondolod, hogy én tudok valamit?

-       -    Malfoy – masszíroztam meg az orromat -, nem azt kérem, hogy áruld el a gyerekkori láthatatlan barátod nevét, csak, hogy segíts egy kicsit. Ha másért nem is, akkor az anyáink kedvéért.  – Tudtam, hogy az ő anyja és az enyém jó barátnők, sokat összeülnek teázni és beszélgetni. Anya egyszer elhintette, hogy mennyire örülne neki, ha nem akarnánk ízekre szedni egymást Malfoyjal. Nem fűlött hozzá a fogam, de ha anyát ez boldoggá teszi, megpróbálhatom. – Csak azt áruld el, amit tudsz, és már itt sem vagyok.

-       -   Semmit sem tudok. Nem tudom, hol van a Titkok kamrája, nem tudom, miféle szörny van benne, vagy, hogy lehetne megállítani. Semmi olyat nem tudok, ami neked fontos lehet – sóhajtott és ujjaival beletúrt szőke hajába, amit mindig úgy lesimított, mintha meztelen csigák nyálkáját fésülte volna bele. – Azt tudom, hogy ötven évvel ezelőtt a kamra ugyanígy kinyílt. De az eddigiekkel ellentétben volt egy halálos áldozat, egy sárvérű.

-       -    Nagyon szépen kérlek, ezt a szót ne használd a jelenlétemben – mondtam, de szinte fel se vette.

-       -    Jobb lesz, ha odafigyelsz Grangerre. Van egy olyan érzésem, hogy ő lesz a következő – nézett a kandallójuk felé, amiben hevesen lobogtak a lángok. Erre egy kicsit mérges lettem és mintha a látásom is elhomályosult volna.

-      -     Nem ajánlom, hogy így legyen.

-      -     Ugyan, mit tudnál… - nézett vissza rám, majd meglepődve, egyik szemöldökét felhúzva nézett rám. – Akármit is csináltál magaddal, annak lassan vége.

Lenéztem a kezemre és tényleg úgy volt. Az ujjaim és a karom kezdett összemenni. Mint amikor a lufiból kiengedjük a levegőt. Gyorsan elmorogtam egy köszit és rohantam ki a helyiségből. A folyosón láttam, hogy Ron is kezd visszaváltozni. Gyorsan elszaladtunk, vissza az elhagyatott mosdóba. Hermionét már nem találtuk ott, így gondoltuk, hogy felment a gyengélkedőre. Ron azonnal utána ment, hogy átvettük a saját talárjainkat. Én vállaltam, hogy megszabadulok Crack és Monstro ruháitól, ami igazából nem állt másból, minthogy elrejtettem az egyik wc tartájban. Azonban közvetlenül a wc mellett találtam egy könyvet. Kicsi, fekete volt. Felvettem és belelapoztam, de üres volt. Végül is magammal vittem.

Este a klubhelyiségben voltunk Ronnal. Már előtte meglátogattam Hermionét, és éppen Ron alázott porig varázslósakkban. Mikor azt befejeztük, ő elment zuhanyozni, én meg egyedül maradtam a kanapén. Eszembe jutott az a furcsa könyv, amit találtam. Megint átlapoztam az elejétől a végéig, de üres volt, még egy monogram sem volt benne. Fogtam tintát és pennát, majd beleírtam a nevem. Az meg hirtelen válaszolt. Mármint, hogy ő meg egy bizonyos Tom Denem naplója. Kíváncsi lettem. Egész sokat írogattam, ami nem látszott a papíron, mert amint a napló értelmezte a kusza írásomat, a tinta eltűnt és a válasz, szerintem legalábbis, az én tintámmal jelent meg újra, aztán ismét eltűnt. Ötlet híján kérdeztem a Titkok Kamrájáról. Legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, hogy ha többet akarok tudni a titokról, nem lenne-e kedvem megismerni az ötven évvel ezelőtt történteket. Gondoltam felfedi a napló tulajdonosának gondolatait, erre berántott a könyvbe, és mintha én is ott lettem volna láthattam egy fiatal, magas, sötét hajú, sápadt fiút, a nagyapát és az iskola előző igazgatóját, Dippet professzort. Volt ott szó az iskola bezárásáról, diákok hazaküldéséről, sőt még egy holttestet is cipelt két férfi. Ő volt az a lány, akit megölt a szörny.

Ezután a napló kilökött magából én pedig nem tudtam, hogy mit írjak, vagy, hogy mit kérdezzek. Aztán eszembe jutott a legfontosabb. Tudja-e, hogy ki volt az, aki ezt a lényt elengedte, és egyáltalán milyen szörnyről beszél mindenki. A könyv ismét magába rántott, ám akkor már csak két ember volt a folyosókon. Denem és Hagrid. Hagrid nem változott sokat az eltelt 50 évben. Csak szőrösebb lett. Az a Denem fiú magyarázott valamit Hagridnak arról, hogy gyilkos, amit tart és nem engedheti, hogy ott legyen. Hagrid mentegetőzött, hogy az a valami sosem lenne képes ártani senkinek. Volt ott még egy láda is, amit végül Hagrid nyitott ki és egy akkora pók mászott ki rajta, mint egy nagyobb levesestányér. A szívbaj kerülgetett, pedig nem vagyok egy ijedős fajta, különösen a rovaroktól sem félek.

Amikor a napló ismét visszaküldött a jelenbe kavargott a fejem. Most már tudtam, miért rúgták ki Hagridot, miért törték el a pálcáját. De abban biztos voltam, hogy nem a vadőr szabadította rá arra a lányra a pókot. Ha az megmarta, saját akaratából tette. Hagridnak nem volt más bűne, csak hogy mindig olyan veszélyes lényt akar táskakutyaként tartani, ami képtelen szelíd cicusként viselkedni. Nehéz volt mindenem és fáradt is voltam, így letettem a könyvet az asztalra, felcammogtam a szobába és beestem az ágyba.

Másnap reggelre a napló eltűnt. Nem is igazán tudom, hogy mi bosszantott jobban. Hogy nem lett meg és nem tudtam még információt szerezni, vagy hogy a legtöbb griffendéles a manókat hibáztatta a rumliért, ami a klubhelyiségben fogadott minket. Mert tény és való, olyan volt a hely, mintha bomba robbant volna. Sokat azonban nem vacakolhattunk. Ronnal elmentünk reggelizni és a napok folytatódtak, ahogy addig.

Hermione néhány nappal később kikerült a gyengélkedőről. Naponta meglátogattuk, mondjuk a végére már csak én, mert Ron inkább a vacsorát választotta, habár tudta, hogy csak egy mozdulatunkba kerülne lemenni a konyhára és kérni a manóktól, de nem. Na mindegy. Szóval, amint Hermione kikerült onnan ismét belevetette magát a kutatásba. Aggódtam érte, de tudtam, hogy hasztalan lenne ezt megemlítenem neki. Hetek teltek el, mikor egy este vacsorára Hermione nem érkezett meg. Ron csak mondta mellettem a magáét, hogy egy lánnyal, hogy lehet ennyi baj, mire a húga, Ginny csak leosztott neki egy taslit. Ebből vita keveredett, amit Minerva néni szakított félbe a megjelenésével. Azt mondta, hogy kövessük Ronnal. Elvitt minket a gyengélkedőbe, ahol azonnal megláttuk Hermionét, kővé dermedve. Ahogy odasiettünk nem is tudtunk megszólalni. Egy ideig csak néztem a lányt, aztán láttam, hogy egy papír cetli lóg ki az összeszorított ujjai közül. Ahogy kifeszegettem a dermedt tagokból láttam, hogy a „csövek” szó van rajta. Nem tudtam mire vélni. Aztán Minerva egy kézitükröt adott nekünk, hogy ez volt a lánynál. Ezt meg pláne nem értettük, tekintve, hogy Hermione nem volt oda a szépségcuccos dolgokért, ekkora tükröt meg aztán végképp nem cipelgetett volna sehova se.

Visszatérve a hálószobánkba elmondtam Ronnak, hogy micsoda naplót találtam és az miket mutatott nekem. Elhatároztuk, hogy elmegyünk Hagridhoz, még aznap este. Aláálltunk a láthatatlanná tévő köpenyemnek és elindultunk a folyosón. Alig akartuk elhinni, hogy valaha eljutunk a kijáratig, hisz minden szinten és minden folyosón tanárok járőröztek.

Hagrid nagyon meglepődött, hogy elmentünk hozzá, de amikor elkezdtünk neki arról a pókról beszélni, mérges is lett, meg szomorú is. Nem sokat tudtunk kiszedni belőle. Azt mondta, hogy ne foglalkozzunk ezzel, hisz csak gyerekek vagyunk, menjünk vissza a szobánkba. Aztán egyszer csak kopogtak. Magunkra terítettük a köpenyt és vártuk, hogy Hagrid kinyissa az ajtót. Ott megjelent a nagyapa és Malfoy apja. Lucius elvitte Hagridot Minisztériumi parancsra az iskolából, de előtte Hagrid még mondott egy olyat, hogy kövessük a pókokat, ha tudni akarunk a múltról. Visszamentünk a kastélyba és gondolkodni kezdtünk. Kövessük a pókokat… ennél közelebbi információt is adhatott volna, nem? Mi is így gondoltuk.

Néhány estével később Ronnal a vacsoráról mentünk vissza a szobánkba, amikor megláttam néhány pókot. Egy vonalban csalingáztak az ablakhoz. Közelebb lépve láttam, hogy szinte a fal minden pontjáról az ablak felé tartanak és ahogy azt túllépték egy vonalba rendeződtek. Ekkor beugrott Hagrid mondata és az értetlenkedő Ronnal a nyomomban elhagytuk a kastélyt. Követtük a pókokat, akik bevittek minket a Tiltott Rengetegbe. Egyre beljebb kerültünk, aztán már a pókokat is elvesztettük, olyan picik voltak. De nem kellett aggódnunk, hisz nagyobbak jelentek meg. Ron mellettem úgy szűkölt, mint egy kiskutya. Tudtam, hogy a pókoktól fél a világon a legjobban, de hát mit tehettem volna, ha ez az egyetlen nyomunk, hogy megtaláljuk azt a pszichopatát? Na ugye, hogy mást nem. Szóval körbevettek, majd megjelent egy akkor, mintha Hagrid állt volna előttünk. Mármint a teste volt akkora, de a nyolc, szőrös, gusztustalan lába sokat emelt rajta. Na mindegy. Elmondta, hogy ő Aragog. Hagrid hozta a Roxfortba és háziállatként tartotta egy ládában. De sose bántott senkit az iskolából, hisz Hagrid megtiltotta. Aztán amikor a szörnyről kérdeztem elmondta, hogy egy baziliszkusszal van dolgunk. Megköszöntem a segítségét és szép lassan hátráltunk, de a mamapók kicsijei, akik vagy kétszer nagyobbak voltak mint mi, lábak nélkül, egyre csak jöttek, hogy megegyenek minket. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy Ronék önjáró autója megjelent, eltiport néhány pókot, beszálltunk és mindenféle vezetés nélkül kirepített minket a bajból. Megnyugodni sem volt időnk, hisz amikor kiértünk a fúriafűz mellé, a kocsi ismét kiköpött minket és visszament a Rengetegbe.

A sokkon túltéve magunkat másnap elmentünk a könyvtárba, ahol találtunk egy könyvet, miszerint a baziliszkus a világ leghatalmasabb kígyója és aki belenéz a szemébe azonnal meghal, de ha nem közvetlenül teszed ezt, akkor csak kővé dermedsz. Azonnal értelmet nyert minden. Mardekár állata a kígyó, hogy miért nem halt meg senki. Mrs. Norris egy víztócsában látta meg a szörnyet, Nick már amúgy is halott, Colin sosem néz fel a fényképezőgépéből és Hermionénál is volt egy tükör. Hermione rájött, hogy mivel van dolgunk és felkészült, valamint azt is kiderítette, hogy hol közlekedik, a csövekben.

Órák után akartunk szólni Minerva néninek, aki a nagyapát helyettesítette, mint igazgató, amíg ő nincs az iskolában. Azonban a dolgok rosszul alakultak. A szörny elrabolta Ginny Weasleyt, így Ronnal elindultunk, hogy megmentjük. Ne is kérdezd: Pontosan tudom mekkora őrültség volt. És igen: Már megkaptam a magam fejmosását ezért az egészért.

A lényeg, hogy Lockhart professzor meséi alapján azt feltételeztük, hogy legalább tud valamit a mágiáról és a védelemről, ha már az összes támadó átkot leírta a könyveibe, de nem. Igazunk volt és tényleg egy álszent, hírnévre éhes kirakatbaba. Ellopta nagy varázslók tetteit és kitörölte az emlékezetüket, hogy sajátjaiként írhassa meg őket. Amikor elmondtuk neki, hogy mi történt megpróbálta a mi emlékezetünket is kitörölni, de saját magát átkozta meg.

Rájöttünk, hogy a Titkok Kamrájának a bejárata Hisztis Myrtill mosdójában van. Innen már csak arra emlékszem, hogy a szívem a torkomban dobogott és bármit megtettem volna, hogy mihamarabb kijuthassak abból az merlinverte kanálisból. Sikerült beszélgetnem az elveszett napló tulajdonosával, a fiatal Tom Denemmel, akiről kiderült, hogy maga Voldemort. Aztán hirtelen szólította szörnyet és megjelent egy akkor kígyó, mint a Roxfort expressz. Sosem sikerült volna legyőznöm, ha nem jelenik meg Fawkes, a nagyapa főnixe és adja át Griffendél kardját. Miután a csatának vége lett, a baziliszkus teste előttem hevert, odarohantam Ginny élettelennek tűnő testéhez. Nem nagyon emlékszem, hogyan jutottunk ki. Arra még igen, hogy a harc hevében a baziliszkus megsebesített és a mérge bejutott a szervezetembe, majd hogy a főnix könnye meggyógyított.

A kis kalandunk után ismét a gyengélkedőn ébredtem, ám ezúttal csak Hermione volt mellettem. Amikor kinyitottam a szemem a kezemre hajtotta a fejét és aludt. Először fel sem fogtam, hogy mi történt. Azt hittem még a kviddics meccs után vagyok, a csont visszanövesztős éjszaka után. Körülbelül annyira fájt minden tagom. Megmozdultam, hogy eligazítom a takarómat, mire Hermione felébredt. Ahogy kinyitotta a szemét és rám nézett elmosolyodott és a nyakamba ugrott, ami nem volt jó ötlet… Úgy értem, hogy fájt mindenem. Na nem mintha Hermione olyan nehéz lett volna, hogy agyonnyomott volna, meg persze az ölelése sem volt rossz… elfelejthetnénk az előző mondatot?

Először örült nekem, hogy még élek, aztán leszidott, amiért felelőtlen voltam, majd hálálkodott, hogy megmentettem Ginnyt, utána meg idegesen tájékoztatott, hogy nemsokára vége az évnek és még egy vizsgára se készültünk. Miután befejezte a hadarást és a járkálást elnevettem magam, amire puffancs mód a vállamba bokszolt, amire megjátszottam, hogy majd belehalok a fájdalomba… mondanom sem kell, ezután csak bocsánatot kért, amikor meg ismét elnevettem magam, akkor velem nevetett.

Egy héttel azután, hogy kikerültem a gyengélkedőről Lucius Malfoy az iskolában járt. Pontosabban a nagyapának az irodájában. Nem tudom, miről volt szó, de láttam Dobbyt Luciusszal. Pont volt nálam egy könyv, amibe elrejtettem az egyik zoknimat és megszólítottam Draco apját. Ő rám nézett, én pedig amilyen ártatlanul tudtam csak, mondtam: Elnézést kérek, Mr. Malfoy, ezt a könyvet a fiától kaptam kölcsön, megkérhetem, hogy visszaadja neki, nekem sajnos órám van. Malfoy persze átvette tőlem a könyvet, majd odapasszolta a házimanónak, aki azonnal rájött a cselre. Hogy mit szólt Lucius Malfoy, azt már nem tudom. Hátat fordítottam és elmosolyodva sétáltam el a tetthelyről, ahol szabaddá tettem egy manót.

Még egy hónap és vége az évnek, majd jön egy nyár, amikor is ülhetek a szobám biztonságában és unalmában, mivel anya megírta levélben, aztán rivallóban, majd végül személyesen is behívatott a nagyapához és közölte, hogy ne is gondoljak szórakozásra a nyáron… Sajnálom, hogy ráhoztam a frászt, hisz tudom, milyen nehezen viseli ezt az egész Kiválasztott dolgot, de van egy olyan érzésem, hogy meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy nem fogok magára hagyni senkit, akin tudok segíteni, illetve meg tudom menteni bármilyen helyzetbe is kerüljön.

A legközelebbi alkalomig,

Harry