****
A nyár ugyanolyan eseménytelenül zajlott, mint addig valaha.
Vagyis, nem pontosan. Harry barátai, a szégyenlős Ron és az örökmozgó Hermione
gyakran jöttek látogatóba. Mint kiderült a gyerekek olyan barátokra leltek a
másik kettőben, mintha örök életükben együtt játszottak, nevettek volna. Szinte
mindent tudtak a másikról. Az elején aggódtam, hogy fognak reagálni, ha
megtudják Harry titkát, de alaptalan volt az aggodalmam. Ron élvezte, hogy
annyi kalandban és kiruccanásban vehet részt, míg Hermionét a tudás hajtotta és
a vigyázni akarás. Tény és való, hogy idősebb volt a fiúknál és nem volt
testvére, így ráfogtam, hogy most próbálja kiélni a nővéri aggodalmakat és
kötelességeket. Mondjuk két akkora csirkefogóval, mint ez a kettő, nem volt
könnyű dolga. Selena pedig örült, hogy már nem csak Melissával lehetnek csajos
délutánjai, aki persze elfoglalt a tanulmányai és a kiállításai miatt. Hermione
és Selena nagyon hamar összeszoktak. Előfordult, hogy amíg Harry, Ron és Diego
kviddicseztek, addig én a lányokkal sütögettem és beszélgettünk. Hermione pedig
Selena minden kérdésére válaszolt. A nyár végére Diegóval úgy éreztük, újabb
gyerekeink vannak.
Ismét az Abszol úton vettük meg a tanévre való szükséges
kellékeket. Ám idén a Weasley és a Granger család is csatlakozott hozzánk.
Utunk utolsó állomása a Czikornyai és Patza könyvesbolt volt. A csődület, ami
ott fogadott minket viszont megdöbbentő volt. Diego engem, én pedig Arthur
Weasley-t kérdeztem, hogy mégis mi folyik itt, mire sóhajtott egy nagyot és
csak a könyvek fölé emelt pódiumra mutatott. Odanézve egy volt iskolatársunkat,
a szépfiú Gilderoy Lochhartot pillantottuk meg. Aranyszőke haj, üstökös
csillogású mosoly és a legújabb szabású selyem talár. „Mindig is piperkőc
volt.” – gondoltam, majd elmagyaráztam kedvesemnek, hogy Lockhart utazásai
során mindig valami hihetetlen kalandba keveredett mágikus teremtményekkel és
gonosz varázslókkal, boszorkányokkal, akik ártatlanokat bántottak, mire ő
megmentette őket. Diego rám nézett és, minden rosszindulat nélkül kijelentette,
hogy egy zsebtolvaj lecsukását sem bízná a fickóra. Elmosolyodtam és
egyetértettem vele. Biztos voltam benne, hogy írónak kiváló az ürge, de nem a
saját történeteit írta meg. Vagy kitaláció, vagy hallotta valahol. Ám, amíg
Hermione és a fiúk egyetértettek velem, addig se Molly-t, a Weasley gyerekek
édesanyját, se Ginny-t, Ron húgát, se a saját lányomat, Selenát nem tudtam
volna meggyőzni az igazamról. Kellemetlen meglepetésként pedig megjelent Lucius
Malfoy és a fia, Draco.
Narcissával elrendeztük a dolgainkat, kéthavonta összeültünk
egy teára és süteményre Elenánál. A gyerekeink azonban egyáltalán nem kedvelték
egymást. Az elején betudtam annak, hogy míg Harry ereiben James vére folyik,
addig Dracót Lucius nevelte. Aztán rájöttem, hogy Harryt egyszerűen idegesíti,
hogy Draco annyira fennhordja az orrát és folyton folyvást ismételgeti az apja
által a szájába rágott mondatokat, bizonyos jelzőkkel. Draco pedig nem mer
ellenszegülni Luciusnak. Mikor erről kérdeztem Narcissát, ő csak megkért, hogy
ezt a témát ne feszegessem. Egyetlen kérdésem volt csupán hozzá. „Bántotta
valaha is Lucius bármelyiküket, akár fizikai, akár lelki sérülést okozva?” Nem
felelt. És megkaptam a választ.
Hamar lefutottuk a szokásos köröket. Lucius becsmérelte a
Weasley családot kevéske vagyona és sok gyermeke miatt, nekem és Hermionének
pedig származásunkra tett kellemetlen megjegyzéseket. Diego ugyan közbeszólt és
megvédett, de Lucius nem olyan ember, aki hagyja magát megfosztani a lenézés és
kárörvendés kiváltságaitól. Végül kiadta az „Induljunk” parancsszót addig
mellette szobrozó fiának. Miután elmentek gyorsan megvettük a könyveket és
elköszöntünk a többiektől, hogy visszatérhessünk Spanyolországba.
***
Harry szemszöge
Augusztus 31.
Az utolsó ruhákat és könyveket pakoltam a ládámba a holnapi
induláshoz. Egész nyáron arra vártam, hogy visszatérhessek a Roxfortba Ronnal
és Hermionéval. Imádtam itthon lenni és mindenki nagyon fog hiányozni, meg
persze a nagyapáékkal is töltöttem néhány hetet a kastélyban, de oda nem engedték,
hogy elhívjam a többieket. Mondjuk nem unatkoztam. James térképét használva
nagyon sok átjárót fedeztem fel és alig vártam, hogy Ronnak is megmutathassam.
Persze Hermione nem lesz tőle elragadtatva, de amint rájön, hogy egy-két alagút
segítségével mennyi időt spórolhatunk és nem kell rohanni az órákra, már
tetszeni fog neki. Ezen a gondolaton elmosolyodva zártam le a ládámat. Ám ahogy
lecsuktam, hátra is ugrottam. A ládám mögött, az ágyamon egy érdekes lény ült.
Kigúvadó szemeivel engem nézett. Csont sovány volt, fülei pedig az álláig
értek. Valami ócska rongyot viselt. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egészséges
lenne.
- - Hello… te… ki vagy?
- - Azt… azt… azt mondta, hogy… KI? – dadogta feltűnően magas hangon a lény.
Szemei talán még jobban elkerekedtek, de nem volt elég időm jobban megnézni,
mert hirtelen eltűnt egy kis porfelhőt hagyva maga után. Homlokomat ráncoltam
és körbenéztem a szobámban, de sehol sem láttam. Már kezdtem azon aggódni, hogy
hallucináltam, amikor valaki köhögött mögöttem.
Villámsebességgel fordultam meg. – Még senki sem kezelte Dobby-t
élőlényként. Dobby mindig csak tárgy volt.
- - Szóval, a neved… Dobby?
- - Igen Harry Potter – helyeselt és még meg is
hajlott.
- - Azt hiszem, rosszul tudod… az én nevem Harry Alvarez.
- - Oh, igen, uram. Tudnom kellett volna, hogy ezt a
nevet használja. Rossz Dobby, rossz, rossz… Dobby-t meg kell büntetni – mondta
és teljes erejéből a falnak futott. Akkorát csapódott, hogy azt hittem kibontja
a falat. Gyorsan mögé álltam és elkaptam vékony karját.
- - Ezt fejezd be.
- - De Dobby-t ki kellett javítani, amivel
felesleges idejét pazarolta Harry úrnak. Dobby rossz volt és bűnhődnie kell –
válaszolta és indult ismét, de megint csak elkaptam a karját.
- - Inkább mondd el, hogy ki vagy, hogy kerülsz ide,
miért vagy itt és honnan tudod, hogy ki vagyok?
- - Dobby a Malfoy család tulajdonában áll és Dobby
egy üzenetet hozott Harry Alvarez úrnak.
- - Üzenetet Malfoyéktól?
- - Nem éppen. Dobby, nehéz szívvel vallja be, de
hallgatózott, amikor Harry uram édesanyja egyszer látogatóban volt a Malfoy
kúriában Narcissa úrnőmnél, mikor az úr üzleti úton volt. Dobby onnan tudja,
hogy Harry uram igazából kicsoda és Dobby mindenképpen segíteni szeretne Harry
uramnak.
- - Ha segíteni szeretnél először is hagyd el az
urazásokat. Szerintem te idősebb vagy, mint én. Ha pedig mondanivalód van, azt
egy kis ennivaló mellett is megbeszélhetjük.
- - Oh, igen, Dobby idehozza Harry uramnak, amit
csak szeretne.
- - Nem Dobby, félreértettél, én téged kínállak
ennivalóval.
- - Oh… Dobby elsírja magát. Meg sem érdemli Harry
uram nagylelkűségét, hisz Dobby olyan rossz házimanó. Dobby-t még sosem
kínálták étellel. – A nagy kesergés közepette tényleg elsírta magát, majd a
rongyába törölte mind a szemét, mind az orrát. – Harry uram, kérem hallgasson
Dobby-ra. Idén ne menjen vissza a Roxfortba.
- - Miért?
- - Rossz dolgok fognak történni. Dobby meg akarja
védeni Harry uramat. Ne menjen vissza. A Sötét Nagyúr nem kaphatja el Harry
uramat.
- - Szóval túlélte? Hogyan? Hol van most?
- - Dobby nem tudja. De nem biztonságos a Roxfort
Harry uram számára.
- - Ha valóban visszatért, akkor a nagyapa mellett
vagyok a legnagyobb biztonságban.
- - Harry uram, kérem… Legyen megfontolt.
- - Dobby, értékelem, hogy felkerestél és elmondtad,
amit tudnom kellett, de vissza kell mennem a Roxfortba.
- - Harry uram nagyon meg fogja bánni, és akkor
Dobby hiába jött el a gazdájától. Dobby-t így is megbüntetik, de most értelme
is lesz, hisz nem sikerült meggyőznie Harry uramat.
Ezután egy szó nélkül eltűnt. Sokáig pislogtam a helyre,
ahol nem sokkal előbb állt, majd nem tudva, hogy mit kezdjek az információval,
megkerestem anyát.
***
Lily szemszöge
Fogalmam se volt, hogy mit kéne csinálnom. Tudtam, hisz apám
felkészített rá, hogy Voldemort nem tűnt el végérvényesen. De nem gondoltam
volna, hogy már most elég erős a visszatéréshez. Utolsó alkalommal még csak egy
szellem volt, most pedig már veszélyt jelent a fiamra. Miután vacsoráztunk és
lefektettem Harryt és Selenát Diegóval beszélgetni kezdtünk. Megegyeztünk, hogy
minden lehetséges módon fel kell készülnünk, ha Voldemort a fiunkat akarja.
Későn feküdtünk le, de még a fáradtság sem hozott álmot a szememre. Egész éjjel
álmatlanul hánykolódtam az ágyban. Szegény Diego… sokszor úgy érzem, meg sem
érdemlem, hogy mellettem van. Sok mindent kellett kibírnia mellettem és úgy
érzem, egyre több minden kerül a listára. Az is megfordult a fejemben, egy
gyenge pillanatban, hogy vajon James mit csinálna, ha a hír a fülébe jutna… Ha
meghallaná, hogy Voldemort visszatért? Valószínűleg azonnal újra mozgásba lendítené
a Rendet és minden éjszaka és nappal őrjáratot tartana utcáról utcára.
Elmosolyodtam a gondolatra. Annyira Jamesre vallana, hogy nem bír megülni a
fenekén. Aztán egy sóhajtás közepette leolvadt a mosoly az arcomról. Miért
gondolok én még most is állandóan Jamesre. Neki is családja van. Ott van a
felesége, Adelaide. A francia mágiaügyi minisztérium egyik nagyfejesének a
lánya. Modell karrierét tizenhat éves korában indította. Szőke, kék szemű,
magas és vékony. Mi más kellene egy olyan férfinek, mint James. „Savanyú a
szőlő” – mondaná rá egy mugli. De miért lenne? Csodás családom van. A
gyerekeimet imádom, Diego pedig a legangyalibb férfi a világon, akit csak
ismerek. És még ha nem is jó a házasságuk, ahogy azt Elena elejtette Harry
születésnapi partiján, még mindig ott van a Selenával egyidős lányuk, Belle.
Egy karácsony alkalmával, amikor együtt voltunk Elenáéknál, kiderült, hogy
Belle teljes mértékben az anyjára ütött. Legalábbis külsőben. Ugyanaz a szőke
haj és kék szem, már most kifejezően szép az arca és vagy fél fejjel magasabb,
mint Selena. De szerencsére az apja kedvességét és humorérzékét örökölte, amit
viszont Adelaide szívesen próbál elnyomni bizonyos tevékenységekkel, mint a
hegedűleckék és a millió és egy vásárlási és kozmetikai megbeszélés, amire
természetesen a lányát is magával viszi. Egy utolsó sóhajtás keretében bebújtam
férjem karjai közé, amik azonnal körülfonták a derekamat és a mellkasára hajtva
a fejemet végül, valahogy elaludtam.
Másnap reggel korán keltünk. Reggeliztünk és készülődtünk.
Harry izgatott volt, de láttam rajta, hogy Dobby megjelenése felkavarta.
Legközelebb jobban oda kell figyelnem, mit mondok és csinálok a Malfoy
kúriában. Miután összeszedtük magunkat, Harry játszott egy utolsót Tekergővel,
majd Hedviget a kalitkájába parancsolva útra készen állt és várta, hogy
elinduljunk. Diegó a ládáját összekicsinyítette és súlytalanította, majd zsebre
vágta.
Nem sokkal később már a King’s Cross-on álldogáltunk és
Harry kis barátait vártuk. Hermione nem sokkal később megérkezett, majd azzal a
mondattal, hogy „Foglal helyet.” előrement a szüleivel. Néhány perccel később a
Weasley család is megjelent egy mugli kocsiban. Nem mondom, hogy nem lepődtem
meg, tekintve, hogy ahányan vannak nem gondoltam volna, hogy beférnének egy öt
személyes autóba, de amint kiszálltak mosolyt varázsoltam az arcomra és
köszöntöttem őket. Pár perces beszélgetés után elindultunk befele. Harry és Ron
zárta a sort a ládáikkal. Előttem Selena faggatta Ginny-t, hogy milyen
elsőévesnek lenni, mennyire várta a pillanatot, fél-e, hova akar kerülni,
tudja-e, hogy kik lesznek az évfolyamtársai… stb. A kőfal előtt még hátranéztem
a fiúkra, akik ugyanúgy beszélgetve jöttek utánunk és tolták egymás után a
kulijukat. Diego megfogta a kezem, én ránéztem és mosolyogva léptünk át a
bejáraton.
***
Harry szemszöge
- - És biztos vagy benne, hogy nem kapnak el minket?
– kérdezte izgatottan Ron.
- - Teljesen – mosolyodtam el magabiztosan -, mindenki
a hálótermében lesz és próbálják kipihenni a kiadós vacsorát. Senkit sem fog
érdekelni, ha elmegyünk egy kicsit csavarogni a kastélyon belül.
- - Huhh, már alig várom, hogy végre odaérjünk –
válaszolta.
Egyet értettem vele. Miután anyáék beléptek a kapunk,
egymásra néztünk Ronnal és nekifutottunk a falnak. Szememet becsuktam és
vártam, hogy meghalljam a baglyok és macskák hangját, az embertömeg sivalkodását.
De az elképzelés helyett csak egymásnak ütköztünk Ronnal és mindketten
felbuktunk. Értetlenkedve nyitottam ki szememet és néztem Ronra, aki ugyanolyan
zavartan nézett vissza rám. Miután egy járőröző rendőr ránk szólt, hogy legyünk
óvatosabbak és összeszedtük a holmiinkat, odasiettem a falhoz és megpróbáltam a
kezemet átnyomni rajta, de pontosan olyan szilárd volt, mint egy átlag kőfal.
Nem tetszett ez nekem, de ekkor megszólalt az óra és pontosan tizenegyet ütött.
- - Elmegy a vonat – mondta kétségbeesetten Ron.
- - Nem teheti ezt velünk – válaszoltam. Visszasétáltam
a kulinkhoz és elkezdtem gondolkodni. Ha megvárjuk, míg anyáék visszajöjjenek,
akkor ők el tudnak hoppanálni velünk a kastélyba és bőven még a többiek előtt
megérkezünk. De ha azt várják, hogy elbúcsúzzunk tőlük a peronon, akkor még
nagyon sokáig nem jönnek ki és kérdés, hogy itt ki tudnak-e jönni. Még egyszer
megnéztem és valóban a kilenc és tízedik vágány között álltunk.
- - Gyere, van egy ötletem – kiáltotta Ron és már
szaladt is kifele az állomásról.
- - Ron, várj! – De barátom meg se hallotta.
Ahogy kiértünk láttam, hogy az autójuk felé siet és
behajigálta a ládáit a csomagtartóba. Gondolom, az övén is súlytalanító varázs
volt.
- - Ron, mit csinálsz?
- - Ez varázs kocsi. Apa megbűvölte. Tud repülni és
így sec perc alatt utolérjük a vonatot.
- - Ron, ez veszélyes. Nem is tudjuk irányítani, a
lábunk nem éri el a pedált.
- - Nem is kell. Harry, varász kocsi, csak a
pálcánkat kell használnunk. Gyorsan, pakolj be!
Mivel jobb ötletem nem volt, bevarázsoltam a csomagjaimat a
hátsó ülésre és beszálltam az anyós ülésre. Ron beindította a motort és
tanácstalanul megnyomott egy gombot, mire az autó megremegett és perceken belül
a levegőben voltunk. Ijedtemben kinéztem az ablakon és három-négy muglit
láttam, akik nem hisznek a szemüknek.
- - Ron, gyorsan kapcsold be a láthatatlanító
gombot.
- - Azt keresem – magyarázta idegesen. Hirtelen a
kocsi elindult és Ron csak ismét rácsapott az egyik gombra, ami szerencsére a
jó gomb volt.
- - Ron, irányítsd, mert nekimegyünk valaminek!
- - Azon vagyok – kiáltotta, majd épp csak el tudta
rántani a kormányt egy emeletes ház elől. – Néhány percnyi utazás után
megláttuk az Expresszt, amint nyugodtan, de nagyon gyorsan halad Skócia felé.
- - Ron, kizárt, hogy rá tudjunk szállni, még
egyáltalán utolérni sincs elég esélyünk.
- - Majd meglátjuk.
Egy rossz kormánymozdulattal azonban oldalra dőltünk és
szerencsétlenül nekiestem a kilincsnek, így majdnem kizuhantam az ajtón. Ron
sivított, hogy maradjak nyugodtan, meg fogjam meg a kezét, mikor már éppen
elfogyott az erőm, akkor sikerült felhúznia. Az út megmaradt részét imádkozva
töltöttem és hol Merlinhez, hol Szent Maddalénához küldtem segélykérő
kiáltásokat. Este fele, már a kastélyhoz tartozó birtokon voltunk, amikor az autó
ismét saját életre kelt és egyenesen egy hatalmas és terebélyes fához
irányította magát, ami a veszedelmes fúriafűz volt. Perselus már mesélt nekem
arról a fáról korábban és magam is rájöhettem már, hogy nem érdemes a közelébe
menni, de hiába rángattuk a kormányt, az olyan volt, mintha beragadt volna.
Egyenes a fának mentünk. Az autóban kisebb-nagyobb károk keletkeztek és mielőtt
megkérdezhettem volna Ront, hogy jól van-e, felkiáltott és a pálcájára
mutatott.
- - Eltört… Harry, eltört a pálcám!
Ekkor a fúriafűz életre kelt és ágaival benyomta az autó
oldalát, az üveget, majd elhajította magától. A holmink és mi kiestünk a
kocsiból, majd az lámpát bekapcsolva beszambázott a Tiltott Rengetegbe. Azon a
napon talán tucatszorra néztünk össze Ronnal, majd magamra vállaltam, hogy
ládáinkat magunk mögött lebegtetve indultunk el a kastély felé. Ron is
megpróbált varázsolni, következményként pedig kisebb erdőtüzet okozott a
fúriafűz környékén.
Ahogy beértünk a kastélyba Perselus és Minerva vártak ránk.
Alapos fejmosást kaptunk és még csak el sem hitték nekünk, hogy nem volt más
lehetőségünk. Minerva majdnem kicsapott minket az iskolából, de szerencsére
mégsem. Viszont pokolian dühös volt és meg is értettük. Vacsora nélkül küldtek
fel minket a hálókörletbe, ahol Hermione aggodalmasan fogadott minket. Miután
elmondtuk, hogy mi történt jó éjszakát kívántunk és elmentünk aludni. Zuhanyzás
és kipakolás közben még mindig a történteken járt az agyam és nem fért a
fejembe az egész. De annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam tovább gondolkodni és
miután kiengedtem Hedviget a kalitkából, befeküdtem az ágyba és reméltem, hogy a
holnapi jobb nap lesz.
