42. Apja-fia csevej

James szemszöge

Füst, romok és a vér szaga terjengett a Roxfort falai között, amikor megérkeztünk. Pálcámat magam előtt tartva rohantam a folyosókon egyenesen a villámsújtotta toronyba. Mögöttem aurorok tucatjai követtek árnyék módra, majd ahogy leválltak tőlünk egy-egy emeleten alig öten maradtunk, amikor elértük célunkat. A kőlépcsőn rohantam fel, akadozva szedtem a levegőt. Nem tudtam másra gondolni, csak Harry patrónusára.

*///*

Lilyvel épp az étteremből értünk haza. Különleges este volt az aznapi. Pontosan tizennyolc éve kértem meg a kezét… itt a Roxfortban. Kinyitottunk egy üveg pezsgőt, hogy ünnepeljünk és átadtam neki az ajándékomat. Egy fehérarany nyaklánc volt, mely kígyóként tekergőzve vonta körbe a rubint ékköveket. Lily teljesen elájult tőle, meg persze a szememre vetette, hogy egy vagyont dobok ki az ablakon, hisz az átlag hétköznapokon nem is tudja hova  hordhani. Kijelentettem, hogy nem is azt szeretném, ha az ispotályban mutogatná, de a mai éjszakán csak ezt akartam volna látni rajta. Elmosolyodott, megcsókolt és az ölembe ült. Csókcsatánk az utolsó szuszig tartott. Negyven évesen úgy éreztem magam, mintha húsz éves lennék. Átkaroltam, és közelebb húztam magamhoz, hogy már egy levegőnyi hely sem volt köztünk. Kitapintva a ruhájának cipzárját, lehúztam és kibújtattam belőle a karjait. Erre egy kicsit eltávolodott tőlem. Haja, amit a vacsorára laza konytba fogott, most előre hullot, függönyt képezve körénk. Szeme ragyogott, majd halk hangon azt suttogta: „Ha csupán a nyakékre vagy kíváncsi, az új fehérnemű szettemet nem is kell látnod.”

Szeretem ezt a nőt. Szerettem gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként, és most, két válás és három gyerek után úgy szeretem, mint soha senkit. Ő pedig viszont szeret.

Mielőtt jobban nekilendülhettünk volna az éjszakának, egy patrónus közénk került. Pontosabban szólva egy szarvas vágtatott át a falon, és Harry hangján szólalt meg. Harry kétségbeesettnek hangzott, zavartnak. Ahogy meghallottuk az üzenetét, mi is átéreztük ezeket. Halálfalók támadták meg a Roxfortot…

*///*

Magamra kaptam a cipőmet és a taláromat, kértem Lilyt, hogy menjen el Elenáért, majd kirobbantam a házból. Amíg a hoppanálási ponthoz értem, patrónust küldtem Siriushoz és az aurorkapitányságra. A Roxfort előtt találkoztam legjobb barátommal és a csapatommal. Néhány csapattag  elmondta, hogy szinte abban a pillanatban, amikor az én patrónusom megjelent a Minisztériumban három másik futott be azoktól az auroroktól, akik a Roxfortban tartózkodtak, megerősítve az én információimat. Azonban arról senki se tudott tájékoztatni, hogy kerültek ezek a szörnyetegek az iskola falain belülre.

Ahogy az utolsó lépcsőfokra ráléptem Harryt láttam meg először. A korlát kitört, ő pedig a mélybe bámult. Odarohantam hozzá. Ahogy meghallotta a lábdobogást, megfordult. Könnycsíkos volt arca. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a nyakamba vetette magát. Megrökönyödtem egy pillanatra. A nyáron elkezdtük megismerni egymást, úgy igazából… apa a fiát. De a kézszorítás, a váll-lapogatás, vagy egy-egy vidámabb pillanatban a hajborzolás volt a legközelebbi érintés, amit váltottunk. Ám most nem teketóriáztam. Átöleltem, és a földön gubbasztottunk, amíg Harry meg nem nyugodott. Hamarosan Sirius is odalépett hozzánk.

*///*

A Minisztérium felbolydult, mint valami hangyaboly. Miután össze tudtuk szedni azokat az aurorokat, akik a támadásban nem estek el, valamint a diákokat, akik láttak, hallottak, tudtak valamit, visszamentünk az Aurorparancsnokságra. Mindenkit egy kérdés foglalkoztatott, miközben a dolgát tette: „Mi lesz a mi válaszunk erre a lépésre?”

Ahogy beléptünk az ajtón, megláttam Lilyt és Elenát. Ők is észrevettek minket és elindultak felénk. Mindketten megölelték Harryt. Hogy eltereljem magunkról a figyelmet, bekísértem Lilyt és Harryt az irodámba, elővettem az íróasztalom mögül a széket, és az egyikre leültettem Harryt, a másikra pedig Lily telepedett. Sirius becsukta az ajtót, nekidőlt, és átkarolta az előtte álló Elena derekát. Én az asztal oldalának dőltem, és vártam. Vártuk, hogy Harry összeszedje magát, aztán beszélni kezdett.

• -          Délelőtt a nagyapa megkeresett, és megkért, hogy menjek el vele valahová. Se a Roxfortban nem tudtam kiszedni belőle, hogy hova megyünk, se azon a szigeten nem tudtam, hogy hol vagyunk. A lényeg, hogy a nagyapa megszerzett egy újabb horcruxot. Amikor visszahoppanáltunk a Roxforthoz, már este volt, de láttuk, hogy a Sötét Jegy jelent meg a kastély fölött. Valamiért a nagyapa azonnal a villámsújtotta toronyba sietett, én meg követtem. Alig álltunk ott fél percet, amikor azt mondta, hogy értesítselek titeket. Majd valami varázslatot bocsátott rám, mert nem tudtam mozogni. Megjelent Draco Malfoy. Kirepítette a nagyapa kezéből a pálcáját, majd elmondta, hogy a volt-nincs szekrény segítségével halálfalókat engedett be az iskolába. Erre a végszóra érkezett meg Greyback és a Carrow testvérek. Elkezdték bíztatni Malfoyt, hogy ölje meg a nagyapát, de ő csak fenntartotta a pálcáját, és nem csinált semmit. Hamarosan ott termett Perselus, aki… bevégezte Malfoy feladatát, és… kilökte a nagyapát a toronyból. Amikor… a nagyapa földet ért, a varázs megszűnt, és utánuk eredtem. De Perselus visszalökött, és bezárta a torony ajtaját. Majd mind eltűntek.

Ahogy Harry befejezte, csend ereszkedett a szobára. Harrynek újra folyni kezdtek a könnyei, de dühösen letörölte őket. Ellenben Lily zokogni kezdett. Elena kibújt Sirius öleléséből, és Lilyhez ment, majd átkarolta.

Összenéztünk Siriusszal. Mi már tudtuk, hogy az igazgató halott. A kastély köré küldött új csapat találta meg a holttestét. Nehéz volt elhinni, hogy az idős varázsló ne legyen közöttünk. Kölyökkorunkban, amikor a prefektusok és professzorok büntető munkára küldtek minket, ő csak nevetett a vicceinken. Ő tartotta a legviccesebb és egyben a legrövidebb beszédeket. Egy lángelme volt. A Főnix Rendje létre se jött volna nélküle. Nélküle… a professzor nélkül, mi már mind halottak lennénk. Annyi embert védett meg, köztük a nebulókat is. Mi lesz most az iskolával igazgató nélkül?

*///*

Albus Dumbledore professzor temetésére egy hűvös reggelen került sor. Ő volt az egyetlen varázsló, akinél nem volt kérdés, hogy hova temessék. Dumbledore nélkül nincs Roxfort. Tisztelettel és szeretettel bánt mindenkivel életében, a diákok és kollégái pedig imádták. Sírhelyet emeltek neki a roxforti tó partján, ahová a testét és a pálcáját temették. A Roxfort hatalmas udvara telve volt boszorkányokkal és varázslókkal, fiatalokkal és idősekkel, fehér és sötét mágusokkal. A szertartás lezárásával a tömeg oszolni kezdett. Alig egy maroknyi ember maradt a sír mellett.

A roxforti professzorok biztosítottak minket, hogy nem zárják be az iskolát. Azt még nem tudták, hogy ki lesz az új igazgató, de egy teljes nyári szünet állt a renelkezésükre, hogy ezt kiokoskodják. Természetesen se Harryt, se a lányokat nem engedjük vissza a Roxfortba. Most, hogy az egyetlen ember, aki képes lett volna megvédeni őket halott, nem fogjuk kockáztatni az életüket.

Hátranéztem a vállam felett, és megláttam Harryt Hermionével és a legfiatalabb Weasley fiúval. Mindannyian össze voltak törve, mégis úgy álltak ott, mint a sziklák. Mindhárman eltökéltek voltak. Láttam rajtuk, hogy készülnek valamire, de fogalmam sem volt, hogy mire.

A temetés után Godrick’s Hollowba hoppanáltunk, felvettük a már előre összekészített csomagokat, és beállva a kandallóba Valenciára gondoltunk. Nem maradhattunk Londonban. Voldemortnak még nincs meg az ereje, hogy a Minisztériumot is bevegye, de minket minden további nélkül meg fog keresni. Nem akartunk közel lenni a halálfalók fészkéhez, úgyhogy a nyárra visszaköltöztettem a családot. Lily nem örült neki, de nem adtam fel a pozíciómat. Abban a káoszban, ami a következő hónapokban uralkodni fog, szükség lesz mindenkire, aki csak képes harcolni Voldemort ellen.

Teltek a napok, Harry szótlan volt, és állandóan úgy nézett ki az ablakon, mintha valamin nagyon törné a fejét. Egyik nap bementem a szobájába, és ugyanígy találtam rá.

• -          Ha továbbra is összehúzod a homlokodat idő előtt ráncos leszel – dőltem neki az ajtónak. Úgy tűnik tényleg megzavarhattam valamiben, mert összerándult, és hirtelen fodrult felém. – Minden rendben?

• -          Hogy lenne rendben? A nagyapa halott, nem tudunk semmit a további horcruxokról, Voldemort hatalma csak egyre nagyobb lesz, én pedig nem tudom, mit csinálhatnék.

• -          Semmit. Eddig se a te dolgod lett volna mindenkit biztonságban tartani, most meg pláne nem az.

• -          De én vagyok az, aki kell neki! – emelte meg a hangját Harry, miközben két karját oldalt széttette. – Mindig is én voltam. Addig nem nyugszik, míg én élek.

• -          Ami nem fog változni, mert nem hagyom, hogy bármi bajod essen.

• -          Nem érted, ha veletek maradok mindenki veszélybe kerül, a lányok és anya…

• -          Harry, nincs ezen mit vitatkozni. Együtt erősebbek vagyunk. Nem fogom hagyni, hogy  kisétálj az életünkből! Szerinted, ha eltűnnél, azzal segítenél valakin is? Nem fog az élet tovább folytatódni, ha lelépsz.
• -          Nem tudhatod. Lehet, hogy Voldemort szimplán békén hagy titeket, és minden erejével rám koncentrál majd.
• -          Harry, az a szörny el fog jönni értünk, akár itt leszel, akár nem. Tudja, hogy nem hagynád cserben anyádat és a húgaidat. Elkapja őket, és végez velük, ha nem merészkedsz elő.
• -          És mit akarsz, mit tegyek? Pontosabban mi a te terved? Fidelius bűbáj alá bújunk, amíg a Rend legyőzi a halálfalókat?
• -          Miért is ne?
• -          Mondjuk mert ezelőtt se sikerült! – kelt ki magából Harry. – Anya meghalt, te pedig nem voltál ott velünk!
• -          Nem történik meg újra, nem hagyom…
• -          Már akkor sem kellet volna – vett vissza Harry a hangjából. – Ha nem váltok el anyával, lehet, hogy az egész nem történik meg. Lehet, hogy akkor egy családként éltünk volna.

Harry hangja a végére elcsuklott. Megrendülten néztem rá. Sosem beszéltünk még erről. Akárhányszor szóba került az a tizenöt évvel ezelőtti éjszaka, Harry témát váltott. Mintha nem lett volna fontos. Én pedig nem erőltettem. Egy kimondatlan egyezség volt köztünk. Felejtsük el a múltat, és koncentráljunk a jelenre. Hiba volt. Ez a tüske még mindig Harryben lakozott.

• -          Miért engedted el? – kérdezte Harry.

Lily és a lányok Diego szüleinél voltak. Harry nem akart most találkozni senkivel, ezért maradt a házban, én pedig nemrég értem vissza Londonból. A ház üres volt, nyíltan beszélhettünk.

• -          Tudtam, hogy ha kényszerítem Lilyt, hogy maradjon velem, csak még jobban meggyűlöl. Azzal, hogy adtam neki egy kis időt, azt hittem átgondolja a dolgokat. Én pedig el tudom kapni azt az utcalányt, és kiszedhetem belőle, kinek dolgozott, és miért. De bárhogy kutattam, kerestem két éven keresztül, nem találtam – odasétáltam az ágyhoz, és leültem rá. – Tudtam, hogy Lily még mindig szeret. Elena és Sirius esküvőjén egy rövid ideig tudtunk beszélgetni. Ugyanúgy megremegett az érintésemre, nem szakadt ki az ölelésemből, amikor átkaroltam. De valamiért nem volt hajlandó adni egy új esélyt. Akkor azt hittem, hogy azért, mert talált valaki mást. Valakit, akit látatlanban is gyűlöltem, mert elvette tőlem őt. Megtettem mindent, hogy megpróbáljam visszahódítani. De nem hagyta. – Rövid csend ereszkedett a szobára.
• -          Miért? Ha szeretett, akkor miért nem hallgatott meg? Miért nem hitt neked?
• -          A múltam miatt.
• -          Ezt nem értem. – Harryre néztem, aki az ablakkeretnek dőlt. A hasonlóság leírhatatlan volt. A haja és az alkata. Kiköpött olyan volt, mint én. Azt leszámítva, hogy a szeme zöld volt, és a szemüvegét gyakran cserélte le kontaklencsére.
• -          Amikor annyi idős voltam, mint te most, a fél Roxfort megfordult az ágyamban. – Harrynek felszaladt a szemöldöke. – Nagy nőcsábászok voltunk Siriusszal – vakartam meg a tarkómat. – Akár hiszed, akár nem, de már másodévben híresek voltunk. Fogó lettem a Griffendél kviddics csapatában, Sirus pedig terelő. A nagy felhajtással sok lány is járt. Jóképűek voltunk, a lányok pedig megdobták az amúgy sem alacsony önbizalmunkat.
• -          Hogy jön ide anya és a bizalom?
• -          Amint betettem a lábam a Roxfortba tudtam, hogy nem kell a lányok után rohangálnom, amikor ők fognak versenyezni értem. Ez így is lett. Voltak egynapos barátnőim, vagy néhány órás barátnőim. De sose bírtam egy hétnél több időt megmaradni senki mellett sem. A legtöbbjük csak arra volt jó, hogy tudassák a többi sráccal, egyikőjük sem érhet fel hozzánk, bár az ágymelegítő rész sem elhanyagolható – nevettem fel kínosan. Harry érdeklődve figyelt. Sejtem, hogy ezt Lily nem mondta el neki.

• -          Szóval, anya is csak egy ilyen néhány napos barátnő volt?
• -          Dehogy! Tudod, anyádról mindent lehet mondani, de azt nem, hogy átlagos lett volna. Lilyt sosem tekintettem igazán nőnek. Ő volt az, aki mindig rám szólt, hogy ne piszkáljak senkit, hogy hagyjam abba a hülyéskedést, hogy üljek le, ne zavarjam az órát! Nem érdekeltem – mosolyodtam el. – Aztán ötödévben megváltozott a helyzet. Egy alkalommal, amikor valami ostobaságot követtünk el néhány mardekáros ellen, Lily ismét megállított minket. Mikor elment, Siriusnak az a remek ötlete támadt, hogy fogadjunk, Lily nemet mondana, ha randirahívnám… a jéghercegnőt. Nekem csak ennyi kellett, és már rohantam is, hogy bizonyítsam, nincs igaza. Annál nagyobbat koppantam, amikor Lily nemet mondott a randira. Annyira lesokkolódtam, hogy amikor Sirius hátbavágott azzal a szöveggel, hogy én megmondtam, elterültem a padlón.

Harry szélesen elmosolyodott. Sejtettem, hogy az egész leforgott a szeme előtt, akárcsak nekem.

• -          Még soha, senki sem mondott nemet semmire, amit akartam. A lányok olvadozva tettek meg nekem bármit, amit kértem. Lily nem. Ez sértette az önbizalmamat és a büszkeségemet. Szóval, innentől kezdve mindent megtettem, hogy anyád figyelmét magamra vonjam. Több csínyt követtem el, többet párbajoztam mardekárosokkal, jobban védtem bárkit, és szerelemhez hasonló apró dolgokat csináltam neki. Rózsát küldtem a reggeli bagolypostával, titkos találkozókra hívtam, meg ilyenek. De sose felejtettem el… egyetlen nap se volt, hogy ne hívtam volna randira személyesen. Általában egy pofonnal gazdagodtam, hisz sosem hagytam annyiban a dolgot a kérdésnél. Rámenős voltam – vontam vállat.
• -          Mikor ért véget a fogadás?
• -          Oh, az már majd fél év után nem érdekelt. Ahogy megpróbáltam randit kicsikarni Lilyből, akaratlanul is megismertem a személyiségét, minden apró kis dolgát. Beleszerettem – néztem Harryre. Láttam rajta, hogy hisz nekem. – De anyádat nem abból a fából faragták, hogy a szavaim elegek legyenek neki. A teljes ötöd és hatodévben őt próbáltam „becserkészni”, mindhiába. Ötödévben még elvittem randira más lányokat is, de hatodévben egyet sem. Rájöttem, hogy őt nem tudom megfogni azzal, hogy milyen kelendő is vagyok, hogy egyszeri lehetőség, hogy velem legyen. Egyszerűen megcsóválta a fejét, ha meglátott egy lánnyal a folyosón, és ment tovább.
• -          Hogy sikerült rávenned egy igazi randira?
• -          Már majdnem feladtam. Hetedév eleje volt, szeptember. Leszoktam a nagy jelenetekről és ajándékokról. Megfogadva Remus tanácsát írtam neki egy rövid, de udvarias levelet, miszerint várom a tónál. Egy óra hosszat ültem, és bámultam a tó vizét, majd mikor már biztos voltam benne, hogy nem jön el, egyszer csak ott állt tőlem tíz méterre. Azt hittem délibábot látok. Mint kiderült Alice, Neville anyja, unszolta, hogy egyetlen randevúra jöjjön el velem. Akkor nem lett volna esélye tíz-húsz évvel később megbánni, hogy egy esélyt se adott nekem.

Csend ereszkedett a szobára. Újraéltem azt a pillanatot. Amikor megláttam Lilyt. Haját és talárját lengette a finom őszi szél, az arca pedig kipirult, mintha futott volna. Biztosra vettem, hogy azt hitte, már nem leszek ott.

• -          Sok év eltelt. Sok mindent megéltünk. Sok dolgot megbántam, Harry, de egyet soha. Hogy próbálkoztam Lilynél. Hogy nem adtam fel. Tudom, hogy ha nem így lett volna, most nem lenne miért harcolnom. Nem lenne, ami megerősítsen abban, hogy ez a háború nem érhet véget Voldemort és a halálfalói győzelmével.

Harry hallgatott. Összefonta a karjait a mellkasa előtt, és hallgatott. Gondolkodott. Külsőre rám hasonlít, de Lily nevelt belőle olyan fiút, amilyenként ebben a pillanatban előttem állt. Erős, bátor, nem törődve a veszéllyel vigyáz a szeretteire.

Sokáig hibáztattam Lilyt azért, amiért elhagyott. Aztán azért, mert hozzáment valaki máshoz. Majd azért, mert eltitkolta előlem az igazságot. De el kellett ismernem, hogy minden tragédia és  minden balszerencse ellenére sosem adta fel, harcolt, és nyert is. Egy olyan fiút, aki tovább viszi a stafétát az igazság útján.

• -          Ez már történelem, Harry. A múlt már a múlt. Azon nem tudok változtatni, és még ha tehetném se tenném. Minden cselekedetem és minden lány, aki valaha is megfordult az életemben az anyádhoz vezetett.

• -          Ezek szerint a szerelmi tanácstalanság családi vonás lehet.

Felálltam az ágyról, és Harryre néztem. Féloldalas mosollyal pillantott rám, majd ki az ablakon. Nekem is mosolyra szaladt a szám. Odaléptem hozzá az ablakhoz, kezemet a vállára raktam, és tettem magamnak egy ígéretet:

Tehet Voldemort, amit csak akar, de nem fog a családomhoz nyúlni. Nem amíg én élek.