Láthatatlan problémák - Félvér Herceg, horcruxok, meg persze egy Malfoy

Először is megragadnám az alkalmat, hogy mindenkinek:

Sikerekben, jó jegyekben, boldogságban gazdag új évet kívánjak!

Most pedig: 

Megkezdődött a hatodik év. Hogy viseli Harry a halálfaló problémákat? Képes átnézni rajtuk? Mind sejtjük a választ. Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

Harry szemszöge

• -          Apu, miért van itt ennyi auror? – kérdezte Belle, ahogy beléptünk a King’s Cross állomásra.

Igaza volt. Szokatlan jelenségnek számítottak az egyenruhás aurorok, pláne iskolakezdéskor. Ahogy körbenéztem legalább harminc rendfenntartót számoltam össze kapásból.  Kíváncsian néztem Jamesre, aki nem akarta megijeszteni Belle-t, úgyhogy nagy mosollyal hajolt le hozzá.

• -          Én helyeztem ki őket ide, hogy vigyázzanak az én kis hercegnőimre.

Selena kuncogni kezdett, de Belle az apjára nézett, egyik szemöldökét megemelte, aztán csípőre vágta a kezét.

• -          Apuci… tollas a hátam, hogy hippogriffnek nézel? – Mielőtt választ kaphatott volna, valaki elkezdett mellettünk röhögni.
• -          Ez aztán szép volt, Belle. James, a lányod örökölte a szemtelen természetedet, ami,  ellentétben veled, neki igazán jól áll.

Sirius mellénk sétált, és hátba veregetette Jamest. Testtartása feszült volt, de próbált jókedvűnek mutatkozni.

• -          Menjetek előre lányok, köszönjetek Elenának és az ikreknek – simogatta meg anya Selena koromfekete haját, mire ő bólintott. Ahogy elmentek mellettünk, James felegyenesedett, és Sirius mellett elnézve intett Elenának.
• -          Mégis, hogy az ördögbe tudtunk ennyi aurort kihelyeztetni ide? – kérdezte Sirius.
• -          Ők az újoncok. A legidősebbjük három éve végzett az aurorképzőn. Tekintve, hogy az elmúlt évek viszonylagos nyugalomban zajlottak, nincs tapasztalatuk a sötét mágusok visszaverését illetően, így a minisztériumban nem vesszük hasznukat. Caramel elrendelte, hogy küldjem őket a Roxfortba a nebulók védelmére.
• -          Aurorok a Roxfortban… erre még akkor sem volt példa, amikor mi odajártunk, pedig akkor volt Voldemort hatalma csúcsán.

Igaza volt. Miután Caramel a saját szemével látta, hogy se a nagyapa, se én nem hazudtunk Voldemort visszatéréséről, kiadta a parancsokat. Arra speciel nem számítottam, hogy aurori különítményeket küld a Roxforthoz. Bár, ahogy végignéztem a felnőtteken, legalább ez őket egy kicsit megnyugtatja.

Amikor véget ért az iskola, és nyár elején hazamentünk anya nem egyedül várt minket otthon. James vele volt. Leültettek minket az asztalhoz, és elmondták, hogy még mindig szeretik egymást, és újra meg akarják próbálni. Őszintén szólva sejtettem, hogy ez lesz… és még örültem is neki. Apa elvesztése után anya olyan volt, mint egy szellem. Úgy járkált a házban, hogy nem szólt egy szót sem hosszú időn keresztül. Selenát nagyon megrémítette ezzel, majd amikor anya rájött erre, megpróbált úgy tenni, mintha nem lenne ennyire padlón. Mindhárman tudtuk, hogy színészkedik, de egyszerűbb volt hagyni, hogy ezt csinálja, mint látni, hogy sírja ki a szemeit.

Azzal, hogy James ismét képbe került, színt hozott az életünkbe. Persze, mindhárman gyászoljuk még apát, és ez így is lesz egy darabig, de jót tett mindannyiunknak, hogy összeköltözött a két család. Egy kicsit jobban megismerhettem Belle-t is. Én mindig azt hittem, hogy mivel külsőre pont olyan, mint Adalaide, ezért belsőre is ő, csak pici változatban. Aztán a Roxfortban kiderült, hogy a Tekergő vért semmi sem nyomhatja el… még a fölényeskedő véla vér sem. Belle nem volt szívbajos. Bárkinek megmondta a véleményét bármiről. De tisztelettudó volt a professzorokkal és azokkal a felsőbb évesekkel, akik kedvesek voltak hozzá.

Selenával is nagyon összenőttek. Én ennek csak örülni tudtam. Selena nagyon kedves és magával ragadó lány. A mugli iskolájában is volt rengeteg barátja. De az, ami apával történt megváltoztatta. Nem olyan szókimondó, nem olyan életvidám. Visszahúzódó lett. Kellett neki valaki, aki nem hagyja, hogy elvesszen ebben a letargiában, és ez a valaki Belle volt.

Nem mellesleg, azzal, hogy odaköltöztek hozzánk a nyárra, anyának lett egy új lánya, aki szívesen segített neki a konyhában. Nyakamat tenném rá, hogy mire elhagyják a Roxfortot többet tudnak majd sütni, mint varázsolni.

James pedig… nem mondhatnám, hogy nem lett jobb a viszonyunk. Sokat beszélgettünk a jelenről, hogy miként kellene kezelni ezt a Voldemort dolgot. Terítékre került még a jövő. Hatodéves leszek, meg kellett választanom azokat a tárgyakat, amelyeket továbbra is tanulok, és amelyeket nem. Ezek alapján kell döntenem, hogy mihez akarok kezdeni az életemmel. Még nem mondtam Jamesnek, de auror akarok lenni. Biztos, hogy örülne neki, de anya frászt kapna, úgyhogy megvárom, hogy lecsendesedjen ez a halálfaló ipiapacs ügy, aztán nyíltan beszélhetünk bármiről.

És persze azt se felejtsük el, hogy a születésnapomon olyan buli fogadott, amilyen még sosem. Mindenki oda csődült hozzánk. Siriusék, Remus, Ron és a szülei, meg az ikrek, Neville és a nagymamája, meg persze Hermione. Kviddicseztünk, James volt a bíró, Sirius pedig a kommentátor. Sosem fogom elfelejteni azt a napot.

• -          Ideje megkeresni a többieket – húzott vissza a gondolataimból anya. Ő is elindult Elena felé, Sirius pedig követte. Mire megmozdulhattam volna, James a kezét a vállamra tette.
• -          Beszélhetek veled?
• -          Persze – fordultam felé. – Ne aggódj, óvatos leszek, és vigyázok mindenkire.
• -          Az az érzésem, hogy sosem lesz egy nyugodt tanéved sem – húzta apró mosolyra a száját James. Ezt már én is tudtam. Háromfejű kutyáktól kezdve azkabani fogolyig már minden volt a kastélyban. Ami még izgalmas és veszélyes lenne az a halálfaló, de ennyi auror és a nagyapa mellett esélyük sem lenne, ezt pedig ők is tudják. – Annyit szeretnék, hogy remélem tudod, bármiben kérheted a segítségemet. Tavaly nagyon örültem, hogy megbíztál bennem annyira, hogy beavass a Dumbledore Seregének titkába.
• -          Idén nem lesz rá szükség – biztosítottam Jamest. – Nagyapa visszahívta a ti régi bájitaltanárotokat, így Perselus fogja oktatni az SVK-t.
• -          Igen… Piton – húzta el a száját James. Történhetett bármi, Perselus megtaníthatta nekem az okklumenciát, megmenthetett bárkitől se James, se Sirius nem hajlandó bízni benne… vagy legalább elfogadni. – A lényeg…
• -          A lényeg az, hogy ha bajban vagyok, tudom kihez kell fordulni – zártam rövidre a témát.
• -          Igen – értett egyet velem az aurorparancsnok.
• -          Köszönöm, James – mondtam neki, majd én is elindultam anyáék felé.

*///*

• -          Hamarosan megérkezünk – lépett be Hermione a kupéba, nyomában Ronnal. A prefektusi feladatok kimerítőek számukra. Na jó, leginkább Ronnak. Hermione élvezte, hogy különleges lehetőségei vannak. – Megyek, megnézem az előttünk lévő két kupét, Ron tiéd a mögöttünk lévő kettő.
• -          Miért? – kezdett nyafogni Ron. – Mi haszna, te mondtad, hogy mindjárt ott vagyunk.
• -          Pont ezért. Szólni kell nekik.
• -          De hisz ők is látják a Roxfort tornyait, nem?
• -          Indulj! – szólt rá a fiúra erőteljesen Hermione. Ron duzzogva, de kilépett a kupéból, majd nyomában a lány is. Hármasban maradtam Neville-lel és Ginnyvel. Épp be akartam csukni az ajtót, amikor egy papírrepülő szállt az ölembe. Ginny olvasott valamit, Neville pedig aludt, úgyhogy nem vették észre.

<i> Beszélnünk kell, láthatatlan problémánk adódott! D.M.</i>

Összehúztam a szemöldökömet, és próbáltam megérteni, miféle gondja lehet Malfoynak, amit egyedül nem tud megoldani… vagy a talpnyalói segítségével. Felálltam, kinyitottam a ládámat, elsuttogtam egy Invitót, a zsebembe csúsztattam az üzenetet, majd kiaraszoltam a kupéból azzal a felszólalással, hogy mosdóba kell mennem. A kupén kívül magamra kaptam a láthatatlanná tévő köpenyt, és elindultam a mardekáros kupék felé.

Habár még mindig nem voltunk kebelbarátok Malfoyjal, azt el kellett ismernem, hogy nem akkora kiállhatatlan görcs, mint amilyennek mutatja  magát. Igen, Luciust egy pohár töklében meg tudtam volna fojtani, pláne azután, ami a Minisztériumban történt, de se Narcissára, se Dracora nem lehet egy szavam se… az iskolában húzzuk egymás agyát, beszólogatunk, és a kviddics meccsek alkalmával még pálcát is rántunk, de ez inkább a többieknek szól. Ha kiderülne, hogy Malfoy „barátkozik” a griffendélesekkel, nem lenne olyan jó tégla. Ennél a gondolatnál mindig röhögőgörcsöm támad… tizenhat éves, és mégis Perselus mellett a legnagyobb segítségünk, ha ártatlanok védelméről van szó. Lucius egy féreg, így megérdemlik egymást Voldemorttal, de Draco és az anyja annyiszor küldött már a nagyapának figyelmeztetéseket, hogy a két kezemen nem tudom összeszámolni.

Azért tegyük hozzá, hogy Draco se egy ártatlan bárány. Semmi helye nem lenne a Griffendélben. Ahhoz ő túlságosan szeret szekálni és ugráltatni másokat. Nem gonosz, de a legjobb helyen van.

A vonat lassított, és lassan kinyíltak az ajtók. Gyorsan beugrottam az egyik sarokba, ahol biztonságot sejtettem. Hallottam, ahogy Crack és Monstro a hasukat becézgetik. „Micsoda lakoma lesz ma a Nagyteremben! Már alig várom, hogy újra csilis sültet ehessek’” Két majom. Pansy rikácsolását is hallottam.

• -          Draco cica, gyere, lekéssük a thesztrálokat! – Még a hangja is irritáló.
• -          Menjetek, Pansy! Elzsibbadt a lábam, mindjárt megyek utánatok.
• -          Ugyan, már Draco, erőltesd meg magad – hangzott fel Blaise Zambini hangja is. – Nem hagyhatsz magamra azzal a két agyatlan behemóttal, meg egy hárpiával.
• -          Blaise! – Mit mondtam? Sivít, mint valami lövedék.
• -          Nem mondom még egyszer, menjetek!
• -          Jól van, ne kapd fel a vizet.

Alig fél perc múlva Draco egyedül ült a kupéban. Besomfordáltam mellé, behúztam az ajtót, és levettem a köpenyt.

• -          Na, végre, Alvarez! Azt hittem, megvárod, míg elindul vissza a vonat. – Malfoy és a köszönések. Sose jutunk el odáig, hogy azt mondja: Helló.
• -          Nyögd ki, mit akarsz, és menjünk!
• -          Gázban vagyunk.
• -          Kik?
• -          A családom.
• -          Mi történt? – kérdeztem Malfoyra fókuszálva. Voldemort nem jöhetett rá, hogy Narcissa és Draco segítenek nekünk. Óvatosak voltunk mi is és ők is.
• -          Megbízást kaptam.
• -          Hogy mondod?
• -          Fogd be, és hallgass végig! Nincs sok időnk. – Tényleg baj lehet, ha Malfoy kiakadt. A szeme ide-oda ugrált, folyamatosan az ajtót leste. Több, mint idegesnek tűnt. – Meg kell javítanom egy volt-nincs szekrényt, hogy azon keresztül hozhassam be a halálfalókat az iskolába. Ha ez megvan, támadást kell indítanunk a falakon belülről, ami Dumbledore halálával kell hogy végződjön.
• -          Mi… ?
• -          Azt mondtam kuss! Ha sikerül megcsinálnom, akkor beavatnak, és én is halálfaló leszek. Ha nem, a Nagyúr szimplán megöl engem is, meg a szüleimet is. – Vártam néhány másodpercet, majd úgy szólaltam meg.
• -          Befejezted? – Malfoy nem volt elragadtatva.
• -          Ha csak ennyi a kérdésed és a hozzátenni valód, akkor igen.
• -          Ki tud még erről?
• -          Nagyjából minden halálfaló.
• -          És mi van a szekrénnyel?
• -          Egy rozoga, ezer éves vacak, aminek az egyik vége a Szükség szobájában vár rám, a másik része viszont Merlin tudja hol van, arra várva, hogy a Nagyúr odaprotezsálja az embereit, amikor jelzek, hogy kész vagyok.
• -          És meg tudod javítani?
• -          Varázsló vagyok az istenit, nem holmi mugli mágus! – csattant fel. – Csodát én se tudok tenni.
• -          Jól van, mit akarsz, mit tegyek?
• -          Csak hozz össze egy találkozót Dumbledore-ral.
• -          Azt simán is megteheted, csak odasétálsz az irodájához.
• -          Persze, és szerinted, hogy rázom le azokat a majmokat? – emelte fel a kezét mutatva abba az irányba, ahol a sleppje eltűnt a látóhatárról.
• -          Oké, kitalálok valamit.

Elég időt fecséreltünk a kupéban, úgyhogy gyorsan lesiettünk, ahol meglepetésünkre Perselus várt minket. Nem szólt egy szót sem, megragadta Malfoy karját, és amilyen gyorsan csak tudta, elhúzta a vonattól. Csak pislogtam egy sort, amikor néhány perccel később feltűnt Nymphadora Tonks, a Főnix Rendjének egyik tagja, nem mellesleg pedig az iskola védelmére kirendelt aurori uniformist viselte.

• -          Harry, hát te mit keresel még itt?
• -          Én, öhm… igazából… - ötletem se volt, mit mondjak. Az igazat azért még nem akartam világgá kürtölni, még a tagok között sem.
• -          Oh, ne aggódj! Megőrzöm a titkodat – kacsintott rám Tonks.
• -          A mimet? – kérdeztem vissza.
• -          Senkinek sem kell megtudnia, hogy titkos randid volt – mondta, mire engem a hányinger és a szédülés kerülgetett. Még szerencse, hogy kitanultam az okklumenciát és nem látott bele a fejembe. Nem csak én lettem volna rosszul tőle.
• -          Nem – jelentettem ki erőteljesen. – Semmi ilyesmiben nem volt részem.
• -          Hú, de vehemensen tagadod. Hát rendben. Akkor mondjuk, hogy csak szerettél volna egy igazán jót sétálni a kastélyig. – Azzal elindult, én meg sután, még mindig letaglózva követtem. Szinte biztos, hogy karácsonyig rémálmaim lesznek. – Egyébként gratulálok a kviddics csapatkapitányi kinevezésedhez.
• -          Köszönöm.

Az út hátralevő részét csendben tettük meg. Pörögtek az események a fejemben. Amióta nyilvánosságra került, hogy Voldemort visszatért, a régi és új halálfalók tucatjával kerülnek elő. Káosz tombolt az utcákon, embereket raboltak el, kínoztak és öltek meg. Mr. Ollivander is eltűnt, senki se tudja, hogy él-e még, vagy sem.

*///*

„Kedves anya!

Nem fogod elhinni, Lumpsluck professzor átengedett Bájitaltanból. Azt mondta, hogy Rád való tekintettel, és biztos csak nem tudtam kiteljesedni Perselus kezei alatt, úgyhogy ő próbál velem szerencsét. Érted te ezt?...”

A Griffendél klubhelyiségében a szokásos zsivaj fogadott, amikor visszaértem a délutáni óráról, így felmentem a szobámba, hogy megírjam ezt a levelet. Megígértem nekik, hogy minden nap adok magamról életjelet.

„… De bájitalkönyvet meg nem vettünk az Abszolúton, mert akkor még nem volt rá szükség, így kölcsönkaptam egyet a professzor szekrényéből. Először azt hittem, talán rossz könyvet vehettem ki, és egy naplót találtam, mert tele volt irkálva mindennel. Aztán továbblapoztam, és tényleg egy tankönyv volt, csak valaki úgy gondolta, hogy ő jobban tudja, mit hogyan kell csinálni a bájitalórán…”

Ez már a naplómba ment. Tudtam, hogy anya sem helyeselné, hogy egy olyasvalakinek a régi könyvét használjam, aki Félvér Hercegnek nevezte magát. Hermione majdhogynem kitépte a kezemből, amikor megmutattam neki, hogy mit találtam. Bár szerintem inkább az igazságérzetén esett csorbát próbálta kiigazítani. A könyv instrukciói helyett a herceg utasításait követtem, és enyém lett a legjobb Élő halál eszenciája, nem pedig az övé, aki szakadatlanul ragaszkodott a szabályokhoz. Persze, megértem, csak fáj a fejem attól, hogy ennyire makacs. Mindegy, a lényeg, hogy kaptam egy kevés Felix Felicist.

„A nagyapa különórákat ad nekem SVK helyett. Mondjuk, inkább csak próbálja megértetni velem, hogyan lett egy átlagos emberből Voldemort. Emlékeket és egyéb megtörtént dolgokat mutat nekem. Mesélt Voldemort szüleinek a helyzetéről, a történetükről, a gyerek Tom Denemről, aztán arról, hogy Voldemort megölte a saját szüleit. Az utolsó emlék egy homályos, akarom írni hiányos valami volt. A nagyapa elmondta, hogy azt az emléket, amely a horcruxokról szól, Lumpsluck professzortól kapta, aki nem volt teljesen őszinte a nagyapával. Úgyhogy feladatot kaptam. Szedjem ki a profból az igazat.

Egy bökkenő volt. Bőven elég dolgom akadt az idén. Először is a kviddics csapatba kellett válogatást tartanom. Nem mellesleg pedig próbáltam odafigyelni Malfoyra. Az amúgy is fehér bőre novemberre átlátszóvá vált. Többször próbáltam rákérdezni a nagyapánál, hogy mi van, és hogy állnak, de mindig azt mondta, ne foglalkozzak vele, ő majd megoldja. Mégis, hogy az ördögbe ne foglalkoztam volna vele, amikor annyi minden történt?!

Példának okáért ott van Katie Bell, meg az az átokverte nyaklánc, aminek hála majdnem meghalt. Malfoyt gyanúsítottam a dologgal, de bármennyire rágott az ideg nem mehettem neki. A baj csak az volt, hogy nem értettem, miért tette volna Malfoy ezt, amikor egy: ő nem halálfaló, kettő: Katie sem mugli születésű.

És akkor még ott van az egész Hermione-Ron dolog. Ron felhúzta az agyát azon, hogy még negyedévben Hermione és Krum csókolóztak, úgyhogy Ron elkezdet járni Lavender „Üresfejű” Brownnal, hogy féltékennyé tegye Hermionét, ami be is vált, így a lány meg féltékenységi jelenetet rendezett. Arról meg ne is beszéljünk, hogy egy szerelmi bájitaltól átitatott csokis kondértól Ron gyengélkedőre került. És ha már szívügyekről van szó, be kell valljam, hogy neki tudtam volna menni Dean Thomasnak, amikor megláttam Ginnyvel csókolózni.”

*///*

„Eltelt néhány hét, és egy percet se unatkoztam. De miért is tenném, végtére már hatodéves vagyok, nem elsős… mintha az elsős évem olyan gördülékenyen telt volna… elkalandoztam. Több dolog is történt egyszerre. Voltam egy hatalmas pók temetésén. Mint Hagridtól megtudtuk Aragog meghalt, és nem volt szívünk a fél óriást egyedül küldeni a temetésére.

Aztán végre megtudtam az igazat Voldemortról és a horcruxokról. Ezek olyan tárgyak, amelyek, tartalmazzák Voldemort lelkének darabkáit. Összesen hét van belőlük, amiket ha elpusztítunk, utána tudjuk megölni Voldemortot. Na már most, a naplóját még másodikban elpusztítottam, a nagyapa megtalálta a gyűrűjét, ott van a kígyója, ami megtámadta Mr. Weasleyt, maga Voldemort is egy ilyen, és van még három, amiről halvány lila gőzöm sincs. Hogy sikerült rávennem Lumpslukot, hogy színt valljon? Némi Felix Felicisszel. Újabb jó pont a Félvér Hercegnek.

Na viszont, most jön valami, amire nem vagyok büszke. Egy nap épp a Tekergők Térképét nézegettem, amikor megláttam Malfoyt Hisztis Myrtle társaságában. Gondoltam itt az idő, hogy beszélgessünk. Csakhogy, amikor bementem Malfoy sírt. Megkövülten bámultam a srácot. Először is nem gondoltam volna, hogy vannak érzései, másrészt pedig megértettem, milyen szerencse, hogy a jó oldalon állok. Engem sosem fenyegetett a veszély, hogy a nagyapa egy rossz mozdulatom miatt meg akarjon ölni, de Voldemort… Szóval, mikor Malfoy észrevett dühös lett, próbáltam szót érteni vele, mire az lett belőle, hogy pálcát húzott, és nekem támadt. Nem akartam védtelen lenni, előhúztam a sajátomat is. Malfoy belendült, és hogy egy kicsit elbizonytalanítsam kimondtam a herceg egyik átkát. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy mi sül ki belőle. Hát nem volt valami szép látvány. Malfoy ezer sebből végzett. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Kirohantam a folyosóra, és pont megláttam Perselust. A karját elkapva rohantam vissza vele Malfoyhoz. Perselus ledöbbent, de alig tíz másodperc alatt összeszedte magát, és valahogy Malfoyt is felkaparta a földről. Elküldött a tankönyveimért. Azt mondta, az összest hozzam le. Tudtam, hogy bajban vagyok, de nem akartam tetézni, meg nem akartam, hogy anya tudomást szerezzen a herceg könyvéről, úgyhogy kicseréltek Ron bájitaltankönyvére. Perselus mérges volt. Azt mondta, hogy nem hagyhatja ezt annyiban, és hogy búcsúzzak el a hétvégi kviddics meccstől. Próbáltam a lelkére beszélni, de hajthatatlan volt. Persze, megérdemlem a büntetést, de az én bűnömért, miért a csapatot bünteti?

A meccsen Ginny volt a fogó, és nyertünk is, mint megtudtam, mikor visszaértem a büntetőmunkáról. Örömömben magamhoz húztam a lányt, és mindenki előtt megcsókoltam. Mondanom sem kell, a levegő megfagyott egy pillanatra, aztán kitört az ováció. Na, mondjuk Ron nem volt oda az ötletért, hogy a húgával járjak, de azt mondta két rossz közül, még mindig én vagyok a jobb. Nagyon lelkesítő, mit ne mondjak.”