43. A végjáték elkezdődött

Harry kimenekítése a Privet Drive-ról, illetve Bill és Fleur esküvője az Odúban. Mindez Lily szemszögéből. Utolsó előtti fejezet.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa DeLavega

• -          Nem tetszik ez nekem – mondta anya már vagy huszadjára. Sóhajtottam. Nekem sem tetszett, de ez volt a legjobb esélyünk.
• -          Nagyi, ne aggódj – próbálta nyugtatni anyát Harry. – Nézz körül! Mindenki azért van itt, hogy engem védjen.

Igaza volt. Sokan gyűltünk össze a Privet Drive-on. Jamesszel rájöttünk, hogy Spanyolországban sem volt biztonságos. A halálfalók mind tudták, hogy kicsoda Harry, teljesen mindegy volt, hogy Alvarez, vagy Potter néven élt. Úgyhogy beköltöztünk Petuniáékhoz. Nem mondanám, hogy a Dursley család nagyon örült volna nekünk, de kénytelenek voltak befogadni.

Nem csak azért, mert rokonok voltunk, hanem mert a védőbűbáj, amit rájuk bocsátottam, amikor kiléptem a Roxfort kapuján, csak Harry tizenhetedik születésnapjáig tartott. Amikor apa eljött hozzám Perselusszal, hogy elmondják, veszélyben vagyok, akárcsak az akkor még meg sem született gyermekem, tudtam, hogy ha velem történik valami, Petuniáéknál lenne a legnagyobb biztonságban. Egy mugli családban Voldemort sosem kereste volna Harryt. Úgyhogy megeskettem apámat, hogy történjen bármi, nem mondja el Jamesnek az igazgat, mert akkor az addigiaknál is nagyobb veszélybe került volna, hanem a nővéremhez viszi a kicsi Harryt. Hát így került a Dursley családra védő bűbáj. Ami a mai estén lejár.

Már elbúcsúztunk Petuniáéktól, akiket a Főnix Rendje elszállított egy biztonságos helyre. Most próbálom rávenni anyámat, hogy fogja a lányokat, és ő is induljon. De… makacs, mint a hippogriff.

• -          Anya, minden rendben lesz. Amint elüti az óra az éjfélt, hét Harry fogja elhagyni a házat. Még mi sem biztos, hogy tudni fogjuk, melyik az igazi – mondtam el neki a tervet már ötödjére.
• -          Amikor legutóbb azt mondtad, hogy ne aggódjak, meghaltál! – nézett a szemembe, és láttam, hogy könnyesedik be a pillantása. Akartam mondani valamit, de torkomra forrt a szó. Még szerencse, hogy James segített.
• -          Viola, megígérem neked, hogy senkinek sem esik baja. Főleg nem Harrynek és Lilynek. De ahhoz, hogy koncentrálni tudjak az ő védelmükre, tudnom kell, hogy a lányaink biztonságban vannak, úgyhogy kérlek… induljatok.

James mindig is jól kijött anyámmal. Persze anyának voltak fenntartásai vele szemben, hisz, ki másnak sírhattam volna el a szerelmi bánatomat még iskolás koromban, ha nem neki. De anya szerette Jamest, és bízott benne. Egészen addig, amíg el nem váltunk. Amióta pedig megtudta, hogy ismét együtt vagyunk, kimérten viselkedett, de láttam rajta, hogy oldódik. Bármit megtenne azért, hogy biztonságban legyünk, nem mellesleg boldogok.

Apa halála őt is megviselte. Habár már rég nem kötötte össze őket semmilyen szerelmi szál, de tisztelték és szerették egymást, mint egy barátot.

Annak érdekében, hogy Belle és Selena biztonságban legyenek, elhagyják az országot anyával. James szülei közel tíz éve Svájcban éltek. Úgy gondoltuk, az a legjobb döntés, ha megkérjük Doreat és Charlust, hogy fogadják be őket. James szülei azonnal beleegyeztek.

Az elmúlt két évben többször is találkoztam velük. Mikor megtudták, hogy Harry igazából az unokájuk, Charlus csak hápogott, Dorea viszont elsírta magát, és azt hajtogatta, hogy „Tudtam”. A szívem szakadt meg. Tudtam akkor is, akár csak ma, hogy azért titkoltam el ezt a tényt előlük, hogy megvédjem őket. De akárhogy is nézzük, közel tizennégy évre elvettem tőlük az unokájukat. Természetesen mérgesek voltak rám, de egy rossz szavuk sem volt hozzám. Amikor pedig bemutattuk nekik Selenát… nehéz lenne azt mondanom, hogy teljes mértékben megbocsátottak, de egy lépcső után csak egy újabb következhet. A lényeg az, hogy a lányokért, anyámért, Petuniáékért és James szüleiért nem kell aggódnom.

Harry már más téma. Tudom, hogy készül valamire. Anyai megérzés, illetve a tudat, hogy magába zárkózott az elmúlt hetekben. Ilyet akkor szokott csinálni, ha olyat tesz, amit nem engedek meg neki. Félek, hogy ebből mi következik. Azt hiszi, hogy mindent meg tud oldani egymaga. Nehezen ismerem be, de a Roxfortban töltött idő alatt bebizonyította, hogy ez bizony így van.

• -          Lily – szólított meg James, miközben megsimogatta a vállamat. – Mire gondolsz?
• -          Harry tervez valamit.
• -          Igen, én is azt hiszem.
• -          Nem tudom, mit tegyek. Mivel vehetném rá, hogy ne csináljon semmit?
• -          Ismered, jobban, mint bárki más… nem fog egy védett szobában üldögélni, míg mindenki más kockára teszi az életét Őérte.
• -          De még csak egy gyerek.
• -          Nem – emelte fel a fejemet az államnál fogva, hogy a szemébe nézhessek. – Attól a pillanattól kezdve, hogy először találkozott Voldemorttal a Roxfortban, már nem gyerek.
• -          A fenéket nem – támadt fel a haragom, hogy nem érti meg. – Csak tizenhét éves.
• -          A varázslók törvényei szerint mától már felnőtt.
• -          Az én fiam…
• -          Akárcsak az enyém – fogta satuba az arcomat. – Nem engedem, hogy megsérüljetek. Ha ehhez az kell, hogy leláncoljam ezt a makacs kölyköt és a pincébe zárjam, akkor az lesz belőle. – Sóhajtottam egyet, és megérintettem az egyik kezét.
• -          A legjavából Potter a gyerek. Pont olyan kibírhatatlanul önfejű, mint te.
• -          Köszönöm szépen, ez most kellett – húzódott széles vigyorra a szája, majd egy apró csókot nyomott a számra.
• -          Ideje elindulnunk – jött oda hozzánk anya.

Bólintottam. Szorosan megöleltem, majd a lányokat is. Mindketten erősek voltak. Belle elejtett egy-két könnycseppet, amit James letörölt neki, és megígértette vele, hogy vigyáz Selenára és anyára. Belle bólogatni kezdett. Selena hosszan hozzám bújt, és éreztem a bőrömön, hogy ő is sír. Elhúzódtam tőle, megsimogattam a haját, és az arcát, majd rákezdtem arra közmondásra, amelyet pólyás kora óta Diego mondogatott neki, amikor szomorú volt.

• -          Si lloras porque se ha puesto el sol…
• -          … los lagrimas no te dejaran ver la estrellas!* - fejezte be ő szipogva.

Mikor Jamesszel cseréltünk, és én öleltem át Belle-t, ő pedig Selenát, láttam rajta is, hogy nagyon nehezen viseli az elszakadást. Harry egészen a hátsó ajtóig kísérte őket, ahol mindketten átkarolták, majd anyával együtt eltűntek néhány rendtag kíséretében.

Nagyot sóhajtottam. James átölelt, és a hajamat kezdte simogatni. Néhány pillanat múlva Alastor Rémszem Mordon, az igazi, jelent meg, hogy itt az ideje elkészülni. Nem maradhattam tovább. Az volt a terv, hogy néhány önkéntes eltereli a halálfalók figyelmét, amíg Harry eljut a Weasley házhoz, vagy ahogy ők hívták Odú. Kísérőnek Hagrid jelentkezett. Az elején James és én is azt mondtuk, hogy mi visszük, de a többiek meggyőztek minket, hogy az túl feltűnő lenne. Arra senki sem gondol, hogy Hagrid segítségével menekítjük Harryt. Magamhoz hívtam Harryt, és úgy öleltem, hogy azt hittem megfojtom. Éreztem, hogy Harry nehezen vesz levegőt, de nem panaszkodott. Megvárta, míg megnyugszom.

• -          Az Odúban foglak várni. Ne merészelj elszökni, megértetted?! Ha nem leszel Mollyéknál a megbeszéltek szerint…
• -          Ott leszek! – Harry nem hagyta, hogy befejezzem. – Csak ne nyúlj a kviddics kártyáimhoz – kérte esdekelve. Tudom, hogy mérgesnek kellett volna lennem, amiért ennyire nem veszi komolyan a dolgokat, de azt is, hogy csak engem akart megnyugtatni ezzel az álcával. Adtam neki két puszit, és hátraléptem, hogy James is megölelhesse.
• -          Nem lesz semmi baj! Hagrid vigyáz rád! – mondta James.
• -          Tudom. Ronéknál találkozunk – válaszolta Harry. James is elengedte, megsimogatta az arcát, majd mellém lépett. Mintha ólomsúlyúak lettek volna a lábaim. Alig tudtam mozogni. James átkarolta a derekamat, hogy vezessen. Még szerencse… de megfordultam.
• -          Szeretlek, kicsim. – Harry elmosolyodott, és bólintott.
• -          Tudom. Én is szeretlek… mindkettőtöket. – Éreztem, hogy James izmai hirtelen feszülnek meg körülöttem. Felnéztem rá. Az arca egyszerre mutatott hitetlenkedést és örömöt. A nagy James Potter kivételesen nem tudott megszólalni. Nyelt egyet, és bólintott. De úgy láttam, Harrynek ez tökéletesen elég volt. Ismét átkarolt, és kiléptünk a házból.

*///*

Amikor megérkeztünk az Odúba, Molly már várt minket. Azonnal teával kínált, süteménnyel, és arra buzdított, hogy üljünk le. De képtelen voltam. Fel-alá járkáltam a konyhában, ahol segíteni szerettem volna Mollynak, de annyira remegett a kezem, hogy több kárt okoztam volna, mint jót. Elena ott volt mellettem, és ő is pont ennyire aggódott. Az ikreket már egy nappal korábban elküldte Doreahoz és Charleshoz.

• -          Molly, nem tudom, mivel tudnám meghálálni a segítségeteket, a tiedet és Arthurét…
• -          Ugyan, Lily, ez a legkevesebb, amit megtehetek.
• -          De akkora veszélyt hoztunk a fejetekre, amikor nektek is itt vannak a gyerekeitek – mondtam, majd hirtelen megálltam, mintha megütöttek volna. – A gyerekek. Merlinre, hogy lehettem ilyen felelőtlen, a gyerekeitek… Az ikrek is ott vannak az ál Harryk között, akárcsak Ron. Mit képzeltem…
• -          Lily! – Molly nagyon hamar ott termett mellettem, és megragadta a karomat. – Ismerem a gyerekeimet, egyiknek sem lesz az égvilágon semmi bajuk. Annyi szorult helyzetből húzták ki magukat, hogy se szeri se száma. Harryre pedig már mindannyian úgy gondolunk, mint családtagra. Akkor lettem volna egy idióta, ha nem teszem meg ezt Harryért és értetek.

Jól estek Molly szavai, de nem nyugtatott meg. Nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy mit fogok tenni, ha valamelyik Weasley gyerekkel történik valami.

• -          Itt jönnek – szólalt meg Elena, ahogy Molly órájára mutatott. Mind a három Weasley fiú közeledett.

Kirohantam a konyhából. Az ajtó abban a pillanatban vágódott ki. Harry és Ron közrefogta az egyik ikret. Vérzett a feje. Azonnal odafutottam. Letették a kanapéra, magam felé fordítottam a fejét.

• -          Mi történt? – kérdezte Sirius.
• -          Perselus – mondta Harry, ahogy nyelt egyet. – Sectumsemprával találta el.
• -          Nem vészes – próbáltam megnyugtatni a többieket. – A fülét sajnos nem tudom megmenteni, de úgy nézem, mindenhol máshol ép. Fel fog épülni. – Molly lépett oda hozzánk, és megsimogatta a fia arcát. – Molly, én annyira sajnálom… - kezdtem bele, miközben a torkomba akkora gombóc nőtt, hogy azt hittem megfulladok a bűntudattól.  Ekkor a sérült iker megszólalt, elsütött egy viccet, és mindenkinek egy hatalmas kő esett le a szívéről. Molly pedig felém fordult.
• -          Nos, mostantól legalább meg tudom különböztetni őket.

*///*

A Weasley család legidősebb fia házasodni készült. Az esküvőt a hétvégére tervezték. Mivel Mollyék nyakán maradtunk Elenával, hogy ne legyünk tehetetlenek, Mollynak segítettünk. Pontosabban szólva, én készítettem a süteményeket és a tortát, Molly az ételeket, Elena pedig minden mást, ami csak az esküvővel kapcsolatos: ültetés, díszítés, programterv.

Az esküvő napja hamar eljött. Mivel rengeteg munkánk volt, addig se töprengtem a közelmúlt eseményein. Fogalmam sem volt, mikor fogom legközelebb látni a lányokat. Nem tudtam, mit várjak a jövő héttől. Rettegtem. De nem voltam egyedül. Ezúttal nem. James állandóan körülöttem volt. Ha nem Siriusszal és Remusszal okoskodtak ki valami tervféleséget, akkor körülöttem sündörgött. Egy nappal az esküvő előtt Mollynak szó szerint ki kellett rugdosnia a konyhából.

A nagy napon a nekünk kirendelt szobában álltam egy álló tükör előtt. Hajamat laza kontyba fogtam, és kevés sminket tettem fel. Egy vörös egészszoknya volt rajtam, ami a térdemig ért, csónak nyaka volt és apró ujja. Nem volt rajta semmilyen díszítés, csupán a bal oldalra varrtak egy masnit. James évfordulós ajándékát viseltem, a fehérarany nyakláncot a rubintokkal. Ahogy megérintettem a köveket elmosolyodtam. Szerettem ezt a férfit. Diegot is szerettem, és a mai napig elfacsarodott a szívem, ha csak eszembe jutott. Boldogok voltunk együtt, de bárhogy is próbálkozott, Diego nem volt James. Én pedig őt szerettem tiszta szívemből.

• -          Gyönyörű vagy – hallottam James hangját. Hátrafordultam, és Jamest találtam az ajtóban. Fekete-fehér dísztalárjában elképesztően elegáns volt, de a vörös nyakkendő, amit felvett, mintha megfiatalította volna. Elmosolyodtam.
• -          Déjá vu érzésem van. – Láttam, hogy az ő szája sarka is megremegett. Közelebb lépett.
• -          Nekem is. Mikor volt? Tizennégy éve, igaz? Elena és Sirius esküvőjén, pontosan így álltunk egymással szemben. Akkor is vörösben voltál.
• -          Neked pedig vörös volt a nyakkendőd.
• -          Nos, Elenából könnyű volt kiszedni, hogy miben leszel – jelent meg egy féloldalas mosoly az arcán. Alig egy karnyújtásnyi hely választott el minket. Felnéztem rá. Szemében szerelmet láttam, akárcsak évekkel ezelőtt. – Sokszor megfordult a fejemben, mi lett volna velünk, ha akkor elmondtad volna, hogy van egy fiunk. - Nyeltem egyet, és visszafordultam a tükör felé. – Nem hibáztatlak, Lily. Már nem.
• -          Fogalmad sincs róla, hányszor akartam megjelenni az ajtódban, hogy mindenről beszámoljak… mindenről. De féltem. Annyira féltem, hogy azzal csak tönkreteszek mindent. Hogy Voldemort végez veled, hogy Harry… - James a hátam mögé lépett, átkarolta a derekamat, és a nyakamba fúrta az arcát. Felsóhajtottam.
• -          Ez már mind a múlt – mormolta a bőrömbe. – Szeretném, ha elhinnéd, hogy túlléptem ezen. A titkokon, a … múlt döntésein.
• -          Tudom, mindent megbeszéltünk már – döntöttem hátra a fejemet a vállára. Becsuktam a szememet, és csak élveztem a pillanatot. Bárcsak örökké tartott volna.
• -          Lenne itt valami neked. – Hangja hozott vissza a valóságba. Kinyitottam a szeme, és a tükörben megláttam. A kezében… az eljegyzési és a jegygyűrűnk volt. Hirtelen nem tudtam megszólalni. A kezéről a szemébe néztem. Nem mosolygott… teljesen komoly volt. – Kezdjük elölről! Mint egy család.

Megfordultam. Még mindig nem tudtam megszólalni, a szám kiszáradt, a torkom pedig kapart. Csak kinyújtottam a kezemet, és hagytam, hogy James felhúzza rá a gyűrűket, majd megismételtem ezt vele is.

• -          Megtartottad – volt az első szó, amit ki tudtam nyögni.
• -          Visszaadtad. Azt mondtad, adjam annak, akit teljes szívemből szeretek. Senki mást nem szerettem úgy, mint téged. Téged illet.
• -          Amikor láttam Adalide gyűrűjét, ami nem ez volt… azt hittem, talán eladtad.
• -          Ugyan – horkantott fel James. – Adalide egy… teljesen más fejezete volt az életemnek.
• -          Köszönöm – mondtam, majd lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. James kezei átkarolták a derekamat, majd az egyik elkezdte simogatni a hátamat. Már épp bemelegedtünk volna, amikor meghallottuk Harry hangját.
• -          Anya, segítenél a… - Jamesszel abbahagytuk a csókot, kicsit eltávolodtunk egymástól. Harry láthatólag zavarba jött, de nem fordult el. Ahogy a kezére néztem, megláttam benne egy nyakkendőt.
• -          Diego nem tanított meg téged nyakkendőt kötni?
• -          De igen, nyolc évesen – kezdett puffogni. – Azóta egyszer sem kellett pingvinnek öltöznöm. – Már éppen indultam volna, hogy megcsináljam neki, amikor Jamesre néztem. Hirtelen eszembe jutott valami.
• -          Gyere ide – kértem Harryt, aki közelebb is jött. Átvettem tőle a ruhadarabot, és Jamesnek nyújtottam. – Apád nagyobb segítség lesz, mint én.

James elvette tőlem, majd Harry felé fordult. Harry… kíváncsi volt. Megpusziltam Harryt, és elsétáltam. Az ajtóból még visszanéztem, és láttam, hogy James átveti a nyakkendőt Harry nyakán, és elkezdi magyarázni neki, mit és hogy kell. Elmosolyodtam, és magukra hagytam őket.

*///*

Még az esküvő előtt, megjelent Scrimgeour, a mágiaügyi miniszter. Apám végrendeletének ügyében járt az Odúban, amit nem értettem, hisz a temetés után azonnal átadott nekünk mindent, amit apám ránk hagyott. Ezek szerint mégsem. Hermione egy könyvet kapott, Ron egy önoltót, Harry pedig egy cikeszt. Úgy láttam a miniszter vár valamit, hogy történjen, és amikor semmi sem történt, csalódott volt, és hamar távozott.  Láttam a gyerekeken, hogy ők is úgy hiszik, apám nem véletlenül hagyta rájuk ezeket a holmikat.

Ismertem ezt a három gyereket. Hat éve elválaszthatatlanok. Már a sajátjaimként gondolok a másik kettőre is. Tudom, mikor hazudnak, mikor titkolóznak, mikor van valami problémájuk. Abban a pillanatban, mikor összenéztek tudtam, hogy Harry nincs egyedül. Akármit is talált ki, hogyan fog megvédeni mindenkit, ők ketten benne voltak. Egyrészt mérges voltam rájuk, hogy mindannyian ilyen makacsak. Másrészt megkönnyebbültem, hogy Harry mellett vannak. Igazi barátok, akikre ezekben az időkben nagyobb szükség van, mint bárki másra.

A ceremónia egyszerű volt, de gyönyörű. A menyasszony francia ízlése persze mindenből visszatükröződött, de mégis örültem ennek a kis boldogságnak. James végig ott volt mellettem, és Sirius szavaival élve: „Ha már itt van az eskető, a vendégsereg, az étel, és mindenki ki van öltözve, mi mért nem házasodunk össze ismét?” Ötletnek nem volt rossz, és alig vártam, hogy ismét felvehessem a Potter nevet, de nem akartuk elterelni a figyelmet a fiatal párról. Úgyhogy csak mosolyogtunk.

Minden tökéletes volt. Molly ételei egyszerűen elképesztőek voltak. Mintha valami szakácskönyvből ugrottak volna elő. A desszerteket is mindenki dicsérte, aminek nagyon örültem, hisz, régen sütöttem már ennyi emberre. Aztán eljött a nagy meglepetés ideje. Mollyval előhoztuk Harry ajándékát. Molly nem akarta, hogy ne legyen megünnepelve Harry szülinapja, hisz csak egyszer lesz valaki nagykorú. Ezért sütöttünk neki egy cikesz alakú tortát. Harry, Ron és az ikrek teljesen odáig voltak az élethű, felnagyított változatért. De sajnos már nem tudtuk megkóstolni. Kingsley patrónusa robbant be közénk, figyelmeztetve minket a halálfaló veszélyre. A násznép felugrott, és menekülni kezdett. James azonnal megragadta a karomat, és Harryt kezdtük keresni a tekintetünkkel. Pillanatokon belül fekete csuklyás alakok tucatjai jelentek meg az Odú körül. Ahogy kapkodtam a fejemet megláttam Harry fekete fürtjeit. Hermionét fogták közre Ronnal, majd amint kiértek a hoppanálást gátló akadály területéről, eltűntek a szemem elől.

*Ha azért sírsz, mert lement a nap, a könnyeid miatt nem fogod látni a csillagokat!