38. Feltámadás

Hogyan zajlott az a jelenet a labirintusban, és milyen következménnyel járt?

Elnézést kérek, sajnos ide már nem jutott időm feltölteni a fejezetet, mielőtt beköltöztem volna

az egyetemi kollégiumba, de most pótolom, és amilyen hamar csak lehet, hozom a következő részt.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Harry szemszöge

• - A mai napon Mordon professzor bevitte a Tűz Serlegét a labirintusba. Csak ő tudja, hova rejtette el. A bajnokok feladata lesz azt megtalálni. Amelyik bajnok először érinti meg a serleget, az a győztes. 

Nagyapa szavait hangos üdvrivalgás kísérte. Az egész lelátó tele volt diákokkal, akik vagy sárgára, vörösre, kékre festett arccal tomboltak, vagy zászlókat lengettek a bajnokok neveivel. Ahol mi ültünk mindenki sárga festékkel volt bekenve. Ezzel próbáltuk bátorítani Cedric Diggoryt, a Roxfort bajnokát. Mellettem Ron és a Weasley ikrek fogadásokat kötöttek a nézőkkel, Hermione pedig lapos pillantásokkal nézett Krum felé. 

Nagyapa összehívta a bajnokokat egy körbe, ahol megtartotta beszédét, mielőtt elkezdődött volna az utolsó feladat. Mikor Krum besétált a labirintusba felnézett, és Hermione felé csókot küldött. Természetesen a közelünkben mindenki „húúúú”-zni kezdett, a lányok irigykedtek, Hermione pedig nemes egyszerűséggel vörös lett, mint a Griffendél zászlaja. 

Nem sokkal azután, hogy mindenki eltűnt a szemünk elől Mordon professzor jelent meg a lelátón. Nehézkesen járva ugyan, de fürgén lépkedett felénk. Megpróbáltam Nickre figyelni, aki Fred és George legnagyobb meglepetésére a lehető legtöbbet megtette, hogy ikertestvérét, Nickyt visszatartsa a fogadástól. Hirtelen Mordon professzor ott állt előttünk.

• - Alvarez, kelj fel, és kövess! Te leszel az én segítőm.
• - A mije leszek, professzor? – kérdeztem vissza meglepetten.
• - Ha bármi történne Diggoryval, mi megyünk be érte – magyarázta idegesen.
• - Ig-igenis – mondtam, és álltam fel.
• - Professzor úr, elnézést – szólalt meg Hermione. – De nebuló nem léphet a labirintusba.
• - Köszönöm, Granger, ezt az észrevételt – nyomult közel a professzor Hermionéhoz. Ő nem hátrált, de a szemei kikerekedtek. – Jó, akkor elmagyarázom magácskának. Minerva felelős Fleur kisasszonyért. Amint veszélyben lesz, vagy feladja, bemegy érte. Erre kiválasztott egy hetedéves hollóhátast, hogy segítsen neki kihozni a lányt. Piton Krum babycsősze lett, őt egy mardekáros kíséri. Én Alvarezt választottam. Érti? Vagy esetleg arra is kíváncsi, hogy miért vettem fel tengerészkék alsónadrágot ma reggel?

A körülöttünk állók halálra rémülten várták, hogy mi lesz, de amikor a Weasley ikrekből kitört a nevetés, mindenki követte a példájukat. Hermione ugyanolyan pipacsvörös lett, mint néhány perce a bolgár fogó miatt. Mordon elindult. Tettem felé néhány lépést, majd hátrafordultam a lányhoz, megrántottam a vállamat, és folytattam az utamat. 

A labirintus és a lelátó között találtam meg Mordon professzort. A lelátó oldalának támaszkodott a botjával. 

• - Most pedig várunk. – jelentette ki. 

Nem volt más választásunk, vártunk. Húsz perc elteltével Fleur piros szikrákat a küldött az ég felé. Minerva néni és a diákja elindult befelé. Alig hét perc múlva kihozták a nehezen járó Fleurt. Újabb negyedóra elteltével Krumért is be kellett menni. A diákok egyre nehezebben bírták a várakozást. Miután újabb fél óra eltelt úgy, hogy Cedric nem küldött fel szikrákat, két verzió alakult ki a körükben. Meghalt, vagy még keresi a kupát. Én a hátamat a gerendáknak döntve vártam, hogy mi kerekedik ki ebből. Nemsokára Mordon morogni kezdett mellettem.

• - Nem tetszik ez nekem.
• - Professzor? – néztem rá.
• - Valami baj történt. Nem vittem olyan mélyre a serleget, hogy eddig tartson megtalálni – magyarázta. Néhány perces ideges dobolás után elindult. – Gyerünk Alvarez, bemegyünk.

Idegesen, de legalább annyira kíváncsian léptem be az útvesztőbe. Nem a „főbejáratot” használtuk, ahogy a többiek. A professzor nyitott egy új utat a pálcájával ott, ahol várakoztunk. Hátranéztem, mielőtt követtem volna, és láttam, hogy Hermione figyel minket. Intettem neki egy mosoly kíséretében, de nem lazult el a teste. „Aggódik. Persze, hogy aggódik. Mindjárt kihozzuk Diggoryt, aztán majd befejezi az aggódást.”

A vártaknak megfelelően félelmetes volt a próba. Csupa köd, indák álltak ki a földből, amikben nem egyszer majdnem hanyatt vágódtam, és ráadásul volt olyan eset, hogy az út a szemünk láttára záródott össze. Pálcámat előszedtem, és figyeltem. Nem sokkal később úgy éreztem, hogy valami követ. Hátrafordultam, de nem láttam semmit. Mordon pedig csak menetelt előre, mintha kergetné valami. Kiáltást hallottunk.

• - Ez Cedric! – mondtam, mintha nem lett volna nyilvánvaló. Ez persze két dolgot eredményezett. Élt, ami megkönnyebbülést hozott, azonban a hang alapján már nem sokáig, ami meg összeszorította a torkomat.
• - Erre megyünk – intett Mordon professzor fel sem figyelve a megállapításomra.

Folytattuk az utunkat, hogy három jobbra, és két balra fordulás után megtaláljuk a bajnokunkat. Pálcája tőle három méterre feküdt, és úgy tűnt, hogy a sövény gyökerei kapták el, és húzták befelé. Pálcámat már emeltem is, hogy segítsek neki, de Mordon megakadályozott benne.

• - Nem vagy bajnok! Itt csak a bajnokok varázsolhatnak.
• - Mégse hagyhatjuk csak így itt. Már nincs nála a pálcája, hogy segítséget kérjen.
• - Ez igaz. 

Néhány másodpercig nem is értettem, hogy mire gondol, aztán leesett. Nem használhatok mágiát, de attól még segíthetek a srácnak. Odaszaladtam a pálcájához, és odadobtam neki. Elkapta, és egy átokkal azonnal ki is szabadult. 

• - Köszönöm, Harry. – Bólintottam. 
• - Örülünk, hogy hozzásegíthetünk a halhatatlanná váláshoz, Diggory – kezdte Mordon a maga stílusán. – De most már itt az ideje, hogy megfogd azt a nyamvadt serleget.

Erre a mondatra mindhárman jobbra néztünk, ahol is megjelent a Tűz serlege. Vakítóan fénylett. Nem voltam haragos, hogy én nem lehettem bajnok. Persze, vonzott az örök dicsőség, a halhatatlanság, illetve az az 1000 galleon főnyeremény. De látva a sárkányokat, a vízi szörnyeket, arról nem is beszélve, hogy a saját barátaim is veszélybe kerültek volna… Például eszembe sem jutott, hogy Hermionét elvarázsolják, hogy órákat töltsön a Fekete tó feneketlen fenekén arra várva, hogy Krum megmentse. Most viszont, hogy látom a serleget így ragyogni, feltámadt bennem a féltékenység Cedricre. Nem elég, hogy elhalászta előlem Chot a karácsonyi bálon, most megfogja a kupát, és biztos, hogy senkinek sem fogja elmondani, hogy mi mentettük meg, illetve, hogy én. 

• - Mi a hét pokol? – hallottam Mordon professzor hangját. Hátrapillantottam. Nem láttam semmit, de éreztem, hogy közeleg felénk valami hatalmas, és fenyegető.
• - Mi lehet ez, professzor? – hallottam Cedric kimerült hangját.
• - Nem tudom, de nem várjátok meg, hogy kiderüljön. Diggory, ragadja meg Alvarezt, aztán meg a serleget. Az majd Dumbledore-hoz viszi magukat, ki ebből a merlinverte útvesztőből.

Mielőtt bármit is mondhattam volna a talaj megremegett, és szélorkán szerű valami söpört végig az ágak között. Cedric megragadta a felkaromat, és maga után húzott a serlegig. Amikor karnyújtásnyira voltunk tőle még visszafordultunk. Mordon úgy állt a szélviharral szemben, hogy nem kételkedtem, egy csapat dementorral is képes lenne leszámolni egymaga.

• - Mire vár még, Diggory, tapsra? Fogja már meg azt a túlméretezett kupát!

Cedric pedig engedelmeskedett. Megfogta a fülét, ami azonnal magával rántott minket. Utaztam már zsupszkulccsal, nem is egyszer, de ez mintha ezerszer rosszabb lett volna, mint az összes többi együttvéve. Amikor földet értünk üdvrivalgásra számítottam. Cedric megszerezte a serleget. Ő lett a bajnokok bajnoka. Esetleg néhány méltatlankodót, akik nem értették, hogy mit keresek én ott. De ezek közül semmi sem jött be. Ahogy kinyitottam a szemem pedig rájöttem, hogy miért nem. Nem a Roxfortban voltunk. Még abban is kételkedtem, hogy Angliában. Mindenesetre egy ősrégi temetőben. 

*///*

Hermione szemszöge

• - Nem jó ez így – motyogtam a hüvelykujjamon a körmömet rágva. Mikor felfedeztem, mit csinálok, leráztam a kezemet, és inkább a combom alá tettem. Régi szokás volt ez, amikor idegeskedtem.
• - Mordonnal van, mi baja eshetne? – kérdezte tőlem Ron úgy, mintha arról beszéltünk volna, hogy megírja a másfél tekercses beadandód Flitwick professzornak, vagy sem. 
• - Szerinted nem furcsa, hogy kifejezetten Harryt akarta magával vinni. Még csak negyedéves. A másik két professzor mind végzőst kért fel.
• - Emlékezz vissza, az egyik órán bejelentette, hogy Harrynek több tehetsége van a sötét varázslatok kivédéséhez, mint az „egész agyament” bagázsnak együttvéve.
• - Ez nekem akkor sem tetszik. Mi van, ha valami történt odabent? Ha megint megtalálták… Hisz tudod… a halálfalók…
• - A Roxfortba akkor sem jöhetnek be. Az összes retteg Dumbledore-tól.
• - Ron…
• - Hermione, elég már. Harry nagyfiú. Sok mindent kibírt már. Egy labirintus nem fogja visszahozni Tudodkit a halálból. Inkább menj le, és pátyolgasd Krumot – förmedt rám mérgesen.

Erre én felhúztam az orromat. Felálltam, és elindultam a lépcső felé, amire Ron odafordult hozzám, és számon kérőn megszólalt.

• - Látod, csak eszedbe kellett juttatni a „bajnokodat”…
• - Fogd be a szádat, és imádkozz, hogy ne legyen igazam – mondtam, hátra sem nézve.

Dühösen csörtettem lefele a tomboló diákok között. Egyenesen házvezetőnőnkhöz mentem, aki legalább annyira idegesnek tűnt, mint én. Madam Pompfrey-vel beszélgetett.

• - … túl erősre sikeredtek a bűbájok. Megmondtam Albusnak, hogy nem szabad ilyennek kitenni őket.
• - Ez nem azon múlott, hogy mi mit akartunk, Minerva. Itt a Minisztérium…
• - Elnézést – szóltam közbe. Nem akartam megzavarni őket, de muszáj volt beszélnem McGalagonnyal.
• - Miss Granger, mit keres maga itt?
• - Aggódom, professzor asszony.
• - Ha Mr. Diggoryért…
• - Nem, én Harryért aggódom.
• - Harryért? – nézett rám nagy szemekkel. – Mi történt?
• - Már egy ideje bement az útvesztőbe Mordon professzorral, és még…
• - Hogy érti, hogy bement? – vágott a szavamba McGalagony.
• - Mordon professzor felkérte segítőnek.
• - Nem lehet. Kifejezetten megmondtam, hogy csak végzős mehet vele!

Erre nem tudtam, mit mondani. „Mégis jók voltak a megérzéseim.” Mire feleszmélhettem volna a házvezetőm már el is suhant Dumbledore professzorhoz, hogy elmondja neki azt, amit tőlem hallott. Azonban éppen hogy belekezdett, valami megjelent a levegőben, majd nagy erővel a földnek csapódott a labirintus bejárata előtt. Mindenki megállt abban, amit csinált. Úgy láttam, egy emberi test volt az. „Cedric!” A zenekar rákezdett a győzelmi dalra, de azonnal félbemaradt, ahogy egy lány felsikított. A professzorok odasiettek, akárcsak én. Még mielőtt esélyük lett volna elküldeni láttam, hogy a fiú halott. Ráadásul sárga-fekete felsőjébe egy mintát égettek. Egy koponyából kibújó kígyót. Voldemort! McGalagony magával rángatott a lelátó alá. 

• - Azt mondja, hogy Alastor Harryt vitte be magával Diggory után?
• - Igen.
• - Azonnal küldök egy patrónust Lilynek. A diákokat azonnal visszaparancsoljuk a kastélyba, és a legtöbb professzor is velük lesz. Maga maradjon a bejáratnál, és amint Lily megérkezik, vezesse hozzám.
• - Igenis.

McGalagony odébb is ment, majd előhívta macska alakú patrónusát. „Nem lesz elég.” – gondoltam. Lily erős volt, de mi van, ha erre nem eléggé. Mielőtt meggondolhattam volna magam, kiszaladtam a Tiltott Rengeteg fái közé. Én is megidéztem a patrónusomat. Egy vidra alakú fehér fény állt velem szemben.

• - Keresd meg James Pottert, a minisztériumi aurorok parancsnokát, és ismételd el neki: Harry bajban van! Siessen a Roxfortba!

Amint befejeztem, a fehér folt hamar eltűnt előlem. „Remélem ezzel nem rontottam el mindent.” Azzal visszasétáltam a lelátó elé, és vártam.

*///*

Harry szemszöge

„Lehetetlen! Képtelenség! Hogy lehetne ez igaz?”

Ugyanazok a mondatok kergették egymást a fejemben, de százhuszadszorra sem tudtam felfogni. Voldemort visszatért. Saját testet öltött. És ehhez felhasználta az én véremet is. Na, nem mintha saját akaratomból adtam volna oda neki, de akkor is. Én felelek érte.

Cedric halott. Ahogy megérkeztünk megjelent Féregfark karjában egy lénynek sem nevezhető valamivel, azonnal megölte a fiút. Miután Voldemort feltámadt a saját pálcájával, amiről fogalmam sincs, hogy szerezte vissza, tekintve, hogy a nagyapa irodájában láttam utoljára, beleégette a jelét Cedric testébe. Aztán egy suhintással, visszaküldte a nagyapának a testet, hogy kezdjen rettegni. Nevetséges. A nagyapa sosem félt ettől a kígyótól.

Mindezek után megidézte a halálfalóit. Vagy tízen jelentek csak meg, de hát tudtam, hogy annak idején az aurorok szinte mindet Azkabanba csukták. Aztán a „Nagyúr” leszidta a követőket, hogy egyik sem kereste, miután eltűnt miattam tizenhárom évvel ezelőtt. Külön kiemelte Lucius Malfoyt, aki valamikor a jobb keze volt. Eddig is ellenszenvvel néztem az idősebb Malfoyra, de most már konkrétan gyűlöltem. 

• - Nos, mit is kezdjünk veled, Harry? – fordult felém Voldemort, miután megtartotta hegyi beszédét. Makacsul hallgattam. – Éveken keresztül sínylődtem árnyékként. Vajon neked, hogy tetszene az az élet?
• - Nem kívánjuk megtudni!

Nem tőlem érkezett a válasz. Felkaptam a fejemet. Mire bárki feleszmélhetett volna, három halálfaló ájultan esett össze, akár egy zsák mandragóra. Nem láttam, hogy, de apa hirtelen mellettem állt. 

• - Harry, minden rendben?
• - Apa, te hogy kerülsz…
• - Mégis mit gondoltál? – kérdezte tekintetét a halálfalókon tartva. – Miután hat éves korodban eltűntél az állatkertben, és egy fél napba került megtalálnunk, nyomkövető bűbájt tettem rád. Tudtam, hogy egyszer még szükség lesz rá. 
• - Jó de, mégis…
• - Ha amiatt aggódsz, hogy segítség nélkül jöttem, nézz csak körül! – bökött fejével a sírok felé.

Odafordulva láttam meg Jamest, Siriust és Remust. Remus nyugodtan, de sápadtan állt szemben a halálfalókkal, Sirius komoly tekintetét hanyag tartása ellensúlyozta, de pálcáját rajtra készen markolta. James olyan volt, akár a halál angyala. Közelebb lépett hozzánk, le se véve szemét Voldemortról.

• - Jól vagy? – kérdezte James.
• - Semmi bajom.
• - Igazán? – bujkált a hangjában némi mosoly. – És a karod mit szól a kijelentésedhez.

Lenéztem a bal alkaromra, ahol Féregfark megvágott, hogy véremet vegye. Sajgott, de a világért sem vallottam volna be ezek előtt a szörnyek előtt.

• - Anyád megöl, ha meglátja – folytatta tovább James. 

„Anya! Te jó ég, most aztán tényleg benne vagyok a slamasztikába.” Egyetértésem jeleként felnyögtem, és apára pillantottam.

• - Ki sem tehetem a lábamat a szobámból a következő harminc évben, ugye?
• - Ugyan – eresztett meg felém egy mosolyt. – Szerencséd lesz, ha az ötvenedik születésnapodat már a hátsó kertben ünnepelheted.
• - No, lám, lám, lám – hallottuk Voldemort hangját. – Micsoda megindító jelenet. Az édesapa, a mostohaapa, illetve a tékozló fiú. Rég láttam, James. Hogy megy a sora?
• - Nagyszerűen. Nem is számítottam reggel ilyen hatalmas fogásra – mondta szárazon James, de szemeiben olyan tűz lobogott, hogy teljesen elképedtem. – Mint a minisztériumi aurorok parancsnoka letartoztatom több rendbeli gyilkosságért, gyilkossági kísérletért, kínzásért, emberrablásért, és így tovább.
• - Igazán csodálom a lelkesedését – sziszegte felénk Voldemort. A szemem sarkából láttam valami mozgást, de mire odafordultam, Sirius már elintézte.
• - Eszedbe se jusson, te féreg – ordított rá Pettigrew-ra, aki megpróbálta olyan apróra összehúzni magát, amilyenre csak lehetett, de ugye testalkatából kiindulva, ez nehezen ment.
• - Mr. Black, maga semmit sem változott – fordult felé a „Nagyúr”.
• - Téved! Ha olyan lennék, mint régen, az az áruló patkány innen csak hullazsákban távozna. 
• - Árulónak nevez egy férfit, aki sárvérűként az igaz ügyet szolgálja, míg maga aranyvérűből vérárulóként szégyent hozott a családjára.
• - És megtenném újra, de nem juttatnék halálsorra ártatlanokat, nemhogy egy gyerekkori barátot és annak egyéves kisbabáját – támadt Voldemortnak Sirius, igaz csak szavakkal, és nem tettekkel, de a kívánt hatást elérte.
• - Mindenhol vannak áldozatok. A fehér oldal ezért nem fog soha győzni, mert nincs bennük elég erő, hogy megbirkózzanak a veszteségekkel.
• - Mindjárt megbirkóztatom… - kezdte Sirius mérgesen, de James leintette.
• - Nem szeretnék itt megöregedni, szóval, mindenki tegye hátra a kezét.
• - Ugye ezt maga sem gondolta komolyan – húzta vigyorra a száját Voldemort.
• - Egy próbát megért – vont vállat James.
• - Itt egy új lehetőség – emelte fel a pálcáját Voldemort. – Támadás.

A parancsszó elhangzása után a még talpon maradt halálfalók átkok sorozatát küldték ránk. Szíves örömest beálltam volna segíteni, de a pálcámat Féregfark elvette tőlem, amikor hozzákötözött a szoborhoz, és bedobta a sírok közé. Meg amúgy is, ahogy az első átok kipattant a pálcákból apa visszatuszkolt a szobor mögé, aztán Jamesszel közrezártak. 

Nem sokkal később Remus lábát eltalálták, és vérezni kezdett. De a halálfalók rosszabbul jártak, tekintve, hogy alig ketten voltak Voldemorton kívül még „épségben”. Mielőtt azonban még megkönnyebbülhettem volna, valaki elénk merészkedett a sírok között, és alig néhány centire landolt egy átok a vállamtól. Akkor apa megrántotta a karomat, és előre húzott, így viszont a többiekkel néztünk szembe. 

• - Végre előbújtál, Harry – sziszegte Voldemort. Mire akár felnézhettem volna újra megszólalt. – Avada Kedavra!

Hallottam a hangokat, utána éreztem, ahogy James megragadja a vállamat, de olyan volt, mintha távolról figyeltem volna magam. Nem tudtam semmire sem koncentrálni… semmi másra, csak apára. Apára, aki a lábam előtt hevert.

A halálos átok áthatolt a védőpajzson, amit James húzott körénk, de apa testén már nem. Maga mögé rántott, őt pedig mellkason találta. Hallottam, hogy James szólongat… Leguggoltam apa mellé, és megfogtam a vállát. Rázogatni kezdtem.

• - Apa… apa, kelj fel! – suttogásom végül csak levegőpárlat lett. James kezét még mindig a vállamon érezem. Apa már nem mozdult többet. Szinte fel sem fogtam… hisz, ép ésszel nem is lehetett.

Csend vett körül. Tudtam, hogy Jamesen kívül Sirius, és Remus is ott van körülöttünk. Hallottam a mozgásukat. Hallottam, ahogy a halálfalók „felébresztik” a kábító átkokból a többieket. De egyik sem tudott kiszakítani a csendből. Kivéve egyet.

- Ezt a jelenetet már láttam valahol – sziszegte kéjes örömmel Voldemort. – Úgy látszik, Harry, érted mindig meg kell halnia valakinek. Legközelebb ki véd majd meg? Talán a kishúgod?

Vak gyűlölet és harag lett úrrá rajtam. Megláttam a pálcámat az egyik sír mögött. Leráztam magamról James kezét, és odafutottam a pálcámhoz. Voldemort szemébe néztem, és egyszerre emeltük a pálcánkat.

• - Harry, ne! – kiáltott rám James.

A következő pillanatban Voldemort és az én átkom találkozott. Egyfajta robbanás alakult ki körülöttünk. Elszigetelődtünk az auroroktól, illetve a halálfalóktól. Csak mi ketten voltunk Voldemorttal. A két átok egyszer csak eggyé vált, és aranysugarat képzett, ami meghasadt. Fehér fénygömbök rajzolódtak ki Voldemort pálcájának végén, amire úgy néztem, Voldemort sem számított, nemcsak én. Szellemek voltak azok. Cedric, apa, egy idős férfi és nő.

• - Jól csinálod, Harry.
• - Tarts ki, fiú!
• - El ne engedd, Harry.

A kísértetek bátorítottak. De képtelen voltam rájuk figyelni. Csak apa arcát láttam. Odasétált mellém, és a vállamra tette a kezét. 

• - Jól figyelj, Harry. Amikor a kapcsolat megszakad a két pálca között, fel tudjuk tartóztatni őket, de csak kis ideig. Fussatok oda a Serleghez, és ragadjátok meg. Visszavisz titeket a Roxfortba. Megérteted?
• - Igen – nyögtem ki fuldokolva. – Annyira sajnálom.
• - Ugyan mit? – húzta fel a szemöldökét apa.
• - Mindent. Az engedetlenségeket, a csínyeket… a halálodat. Miattam történt.
• - Nem, Harry. Egy pillanatra se érezd így – nézett komolyan a szemembe. – Szeretlek titeket már az első pillanattól, hogy megláttalak Valencián. Téged, édesanyádat, Selenát. 
• - Mit mondjak nekik? Hogy nézzek a szemükbe?
• - Harry, ígérj meg nekem valamit! – Nem voltam képes válaszolni, csak bólintottam. – Ne hibáztasd magadat! 
• - Hogy kérhetsz ilyet? – háborodtam fel.
• - Ez az utolsó kívánságom, ha így könnyebb felfognod. Ugye nem tagadod meg tőlem? - Reszketegen vettem a levegőt. – Harry, válaszolj!
• - Rendben, megígérem! – szakadt ki belőlem. Apa megsimogatta a hajamat, ám semmit sem éreztem belőle.
• - Készülj fel, Harry! Engedd el a köteléket… most!

Ahogy a pálcákat összekötő varázs megszűnt, kiszakadtunk a minket körülvevő gömbből. Úgy éreztem ólomsúlyok akadályoznak a lépésben. Mire feleszméltem volna James és Sirius a hónom alá nyúltak, és eltámogattak a serlegig. Szólni akartam, hogy apa testét ott ne hagyják, de láttam, hogy Remus már ott áll a kupa mellett, és fogja apa karját. Még hallottam Voldemort kiáltását:

• - Ne hagyjátok elmenekülni őket!

*///*

James szemszöge

Sosem voltam egy érzelgős fajta. Nem tudtam megkönnyezni egy szomorú történetet, a fogamat csikorgattam, de könnyet sose hullattam se akkor, amikor küldetések alkalmával megsérültem, és ispotályba kerültem, se akkor, amikor egy bajtársam temetésén voltam köteles megjelenni… Idáig.

A valenciai Cabanal temető hatalmas vastagtörzsű, és terebélyes lombkoronájú fákkal volt beültetve. A kora nyári idő ellenére párás, fülledt meleg uralkodott a tengerparti városban. Fekete inget, fekete nadrágot és egy vékony, fekete talárt viseltem, akárcsak a körülöttem állók nagy része. Sokan voltunk jelen Diego Alvarez utolsó útján. Barátok, kollégák… és a családja. 

Lily a koporsó fejrészénél állt. Őt az édesanyja, Viola és Diego anyja, Mercedes fogta közre. Mercedes mellett ott állt a férje, illetve idősebb fia, valamint annak a családja. Viola oldalán pedig Harry állt, aki Selenát ölelte, a kislány másik oldalán pedig egy fiatal hölgy, aki csakis a legfiatalabb Alvarez lehetett, Melissa. 

Mellettem állt Sirius és a Black család többi tagja, illetve Remus. Előttem Belle állt csinos fekete ruhácskában, mellettem pedig Adalaide, aki kicsit jobban kicsípte magát, mint az esemény megengedte volna, de az elmúlt években már rájöttem, hogy egy mélyről jövő sóhaj elég, nem kell a veszekedés. A tömegben még láttam a roxforti professzorokat, Dumbledore professzort, Pitont, sőt, még Narcissa és Draco Malfoyt is. 

Az egész ceremónia alatt Lily, Selena, és az Alvarez család női tagjai megállíthatatlanul sírtak, de Elena sem maradt el sokban tőlük. Őszintén sajnáltam őket, és tiszteltem Diegót. 

*///*

Nehéz szívvel emlékeztem vissza arra a napra. Amint a Serleg visszavitt minket a Roxfortba Harry ráborult Diego mellkasára, és görcsösen szorítani kezdte. Nem tudtam, mit tehetnék. Észre sem vettem, de kezem még mindig Harry vállát szorongatta. Akkor eszméltem fel, mikor Sirius megütögette a hátamat. Ránéztem, ő pedig megcsóválta a fejét. Tudtam, hogy el kell engednem Harryt, és távolabb kell lépnem, de nem tudtam rávenni magamat. Az ujjaim nem engedelmeskedtek az agyamnak. „Ha most elengedem, talán sosem kapom meg az esélyt az újrakezdéshez. De joga van a privát szférához, kimondottan most.”

Mielőtt dönthettem volna megjelent egy fiatal lány. Göndör gesztenye barna haja szállt körülötte, ahogy felénk futott. Harryt szólongatta. Felismertem a hangját, ő küldte a vidra patrónust, hogy Harry veszélyben van. Mögötte megjelent McGalagony és Dumbledore professzor, Piton, végül pedig Lily.

Lily ugyanúgy felénk futott, ekkor engedtem el Harryt. A fiúra nézve láttam, hogy a lány már a hátát simogatja, és tudtam, hogy nem tenne jót neki, ha meg kellene mondania Lilynek… Remus odalépett Lilyhez, de nem tudta feltartóztatni. Elindultam felé, megpróbált kikerülni, de elkaptam a kezét. Rám nézett, és rángatta a karját, miközben az mondogatta, hogy „Engedjem el!”. Harryre nézett, majd meglátta Diego sápadt arcát. Diegót kezdte szólongatni, majd mikor Harry felemelte könnyáztatta arcát, Lily hitetlenül, fejét rázva kezdett zokogni.

• - Nem, nem, nem… Nem!

Nem tudtam egy kézzel megtartani, hátulról átöleltem. Próbált kiszabadulni, de nem hagytam. Mikor az első roham csendesedett magam felé fordítottam, és úgy öleltem át. Egyik kezemmel a derekát tartottam, a másikkal a hátát simogattam, államat pedig a feje búbjára tettem. Először a mellkasomon a felsőmet szorongatta, majd átkarolt, és csak zokogott tovább.

*///*

Később megtudtam, hogy nem Alastor volt a Sötét Varázslatok Kivédése professzor, hanem az ifjabb Barty Kupor. Valahogy elkapta Mordont, bezárta, és az ő alakjában jelent meg a Roxfortban, hogy teljesítse Voldemort parancsait. Ő dobta be Harry nevét a serlegbe, ő vitte be a labirintusba, ahogyan ő bűvölte meg a kupát, hogy a temetőbe vigye a gyerekeket. 

Az igazgató irodájában ültünk öten. Sirus, Remus, Piton, Dumbledore, és én. Az igazgató arról kérdezősködött, hogy mi történt.

• - A Minisztériumban voltunk, amikor megjelent előttem annak a lánynak a patrónusa, aki Harryt vigasztalta. Azt mondta, hogy bajban van, és siessünk, ahogy tudunk. Csapot-papot otthagyva rohantunk a hoppanálási ponthoz, amikor utolért minket Diego patrónusa. Megadott egy címet, hogy odamenjünk. Gondolkodás nélkül követtük az utasítást. Egy temetőhöz jutottunk. A sírok között sétálva megláttuk Diegót. Próbáltunk kitalálni valamit, közben pedig meggyőzni az eszünket, hogy a szemünk nem csapja be, és Voldemort újra testet öltött. Amikor az a szörnyeteg elindult Harry felé felugrottunk, és harc lett a vége. Diego pedig… nem élte túl. 

*///*

Eljött az a rész, amikor a hozzátartozók virággal búcsúztak az elhunyttól. Lily kezdte a sort, és a várttal ellentétben nem rózsát tett a koporsóra, hanem egy szál bögrevirágot. „Hála” A továbbiakban nem figyeltem semmire, csak Lilyre. Próbáltam rájönni, mit mondjak neki. „Részvétem. Ha bármiben segíthetek, nyugodtan szólj.” Nem tűnt valami okos dolognak. Mire feleszméltem, a koporsó már a földben volt, a föld rajta, és koszorúkkal kezdték ékesíteni a fejfát. 

Elena elindult a család felé, mi pedig követtük. Amikor Harry elé értem rátettem a kezem a vállára, mire felnézett. Óvatosan, és sután öleltem át, majd megpaskoltam a hátát. A kis Selena még mindig könnyezett. Megsimogattam az arcát, mire átölelte a nyakamat. Lilyhez közeledve a szívem a torkomban dobogott. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és nem engedtem volna el, míg el nem múlik a fájdalma. Elé álltam, és egy apró cipruságat tartottam elé. „Gyász” Felnézett rám, és tudtam, hogy emlékezett. Emlékezett mindenre. Átvette tőlem az ágacskát, majd megölelt. De mielőtt én is át tudtam volna, már elengedett.

• - Köszönöm, James. Hogy kihoztad Harryt. - Hangja inkább csak suttogás volt. 
• - Bárcsak többet tehettem volna – válaszoltam én is olyan halkan, akárcsak ő. 
• - Megmentetted a fiamat…
• - Az nem én voltam – vágtam közbe, de nem emeltem fel a hangomat. – Azt Diego tette. 
• - Igen – nézett át a vállam felett a koszorú halomra. – Én azért hálás vagyok, hogy elmentél Harryért, és kihoztad.

Nem tudtam mást tenni, csak bólintottam. Tudtam, hogy azok a szavak, amelyek a nyelvemen voltak, nem lettek volna illők azon a délutánon. Egy pillanatra még Lily szemébe néztem, majd tovább mentem. Átöleltem a nőket, kezet fogtam a férfiakkal. Mikor elértem a sor végére megálltam. Belle mindvégig ott volt mellettem, és fogta a kezemet. Csak akkor engedett el, amikor megölte Harryt, Selenát és Lilyt. Leguggoltam hozzá, és átöleltem. Aranyszőke hajába fúrtam az arcomat.

• - Mindennek a vége, valami újnak a kezdete, igaz apu? - Hallottam vékony kis hangját. Ránéztem, és csak akkor szólaltam meg, amikor ő is a szemembe nézett, és két barna szempárunk összekapcsolódott.
• - Igen, kicsim. Minden rendben lesz, majd meglátod.
• - Megígéred?
• - Megígérem.