37. Érzelem az értelem árnyékában

Magamhoz képest igazán gyorsan érkezett a következő fejezet. Remélem tetszeni fog.

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

A karácsonyi bál zajai messzinek tűntek. Mint halk légyzümmögés. Habár a bál még javában folyt, akárcsak a mézsör, volt valaki, akinek fel sem tűntek a színes öltözékek, a harsány nevetések, de még az sem, amikor a meghívott banda a húrok közé csapott.

Egy fiatal fiú ült az egyik kényelmes ülőkén, távolabb a boldog tiniktől. Fekete-fehér dísztalárja kifogástalanul állt rajta. Habár haja a szélrózsa minden irányába állt, nem rontott a látványon… sőt, a lányok sokszor nézegettek a fiú irányába. Ezt ő nem vette észre. Igazából az egész este kiesett neki. Nem emlékezett a mennyei vacsorára, a csodálatos díszítésre… semmire. Gondolatai valahol egészen másutt jártak.

*///*///*

Harry szemszöge

Csak néztem magam elé. Nem is tudtam, hogy éppen mire gondoltam, vagy mire kellett volna gondolnom. Mindig ugyanoda lyukadtam ki. Két hónap telt el azóta, hogy James megtudta az igazat. Sokat töprengtem. Leginkább azon, hogy milyen érzések kerítettek hatalmába. Voltam mérges, elégedett, éreztem szorongást, de mindenképpen fáradt voltam. Sóhajtottam egyet.

A következő pillanatban valaki ledobta magát mellém. Na jó, ez így nem igaz. Egy lány ült le mellém kecsesen. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Hermione az. Ma alig ismertem rá a lányra. Gyönyörű volt. Nem mintha amúgy egy vasorrú bába lett volna, csak ő nem szokott ennyire lányos lenni. Eddig is tudtam, hogy nagyszerű, de most már minden diák látta, hogy nem csak egy szürke kisegér. Azt hittem, Malfoy egyszerűen leesik a lépcsőről, amikor meglátta Hermionét. Mondjuk Ron is csak tátogott, mint egy hal.

-          …Harry… Harry…. Harry!

-          Igen? – kérdeztem vissza, mire borítékolhattam volna, hogy Hermione megforgatta a szemeit. Habár ma ő az egyik leggyönyörűbb lány az estélyen, azért mégiscsak a legjobb barátom, akinek minden mozdulatáról tudtam, mit jelent… illetve az én dolgaimra mi a reakciója.

-          Szerintem csak tizenötször szólítottalak, mire voltál hajlandó rám figyelni.

-          Ne haragudj… kicsit elgondolkodtam.

-          Igen, láttam. Mi a baj?

-          Baj? Miből gondolod, hogy baj van?

-          Ne etess, Harry! Ismerlek, mint a rossz pénzt. – Erre sóhajtottam. Amennyire én jól ismerem Hermionét, ő annyira ismer viszont. – Choról van szó?

-          Cho? Hogy jön ő ide? – néztem fel a lányra. Hermione gyorsan elfordult, és megrántotta a vállát.

-          Azt hittem, hogy róla van szó.

Körbenéztem a teremben a lányt keresve. Meg is találtam Cedric Diggory oldalán. Épp a francia iskola bajnokával, Fleurrel beszélgettek. Cho nagyon szép volt ma este is. Hermionénak abban igaza volt… mármint persze, én szerettem volna elhívni Chot, és az önbizalmamon némi csorba esett, de azonkívül nem zavart, hogy Cedrickel jött. Cho, mintha megérezte volna, hogy nézem, keresni kezdte azt a valakit, akinek a tekintete rajta függött. Néhány pillanattal később meg is látott. Elmosolyodott, és integetett. Én úgyszintén.

-          Nem, nem Cho a baj – pillantottam Hermionéra. Ő most nem fordította el a fejét. A lány szemébe néztem, amelyek vörösek voltak. Teljes testemmel felé fordultam, és kezembe vettem az arcát. Hermione meglepődött, legalábbis a szemei kitágultak. – Te sírtál.

-          Igen, nos… - kapta ki fejét a tenyeremből, és kézfejével letörölte az arcát. – Még szerencse, hogy a lányok unszolása ellenére sem tettem fel sminket. Szépen néztem volna ki, ha lefolyik, mi?

-          Inkább azt mondd meg, mi történt. Ki volt az a bunkó? Krum? Malfoy? Melyiket átkozzam szét? – Hermione mosolyogni kezdett.

-          Ha bárkit is bántani akarsz, legyen az Ron.

-          Ron? – emelkedett meg a szemöldököm. – Mit tett?

-          Csak kioktatott, hogy Viktorral vigyáznom kell. Hogy nem az, akinek mutatja magát. Hogy ki akar használni, aztán meg eldob. És a legjobb… Az ellenséggel barátkozom. Tudod… a szokásos… - simított a füle mögé egy hajtincset a lány. Sóhajtottam egyet. „Ron, te marha.”

-          Te is ismered Ront. Nem gondol mindent véresen komolyan, amit kiejt a száján.

-          Hát most úgy láttam, hogy nagyon is komoly volt.

-          Ne aggódj, megkapja tőlem a magáét.

-          Abban nem kételkedek – fordult felém ő is. – De most, vissza az eredeti témára. Mi bánt?

Egy fél percig csendben maradtam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat.

-          Azon az estén, amikor a serleg kidobta a... a nevemet… – néztem körbe, hogy bárki is hallgatózik-e, de senki sem volt a közelünkben, így nyugodtan beszélhettem. – Szóval, a nagyapa idehívta anyát és … Jamest.

-          Mármint James Pottert – egészített ki Hermione. Én csak bólintottam. - Miért tette volna?

-          Mert a kezébe vette az irányítást. Úgy döntött, hogy Jamesnek ideje megtudnia mindent.

-          Szóval Lily elmesélte Jamesnek, hogy te…

-          Hogy a fia vagyok, igen.

Hermione rátette az egyik kezét a kézfejemre. Ahhoz képest, hogy milyen meleg volt a teremben a lány keze hideg volt. Gondolom azért, mert a táncot abbahagyva leült mellém, és rajta ugyebár még zakó sem volt, mint rajtam, ami melegítette volna. Kibújtam a felsőmből, és a hátára terítettem. Ő hálásan rám mosolygott, majd ismét megfogta a kezemet.

-          Hogy… fogadta?

-          Azt nem tudom. Arról lemaradtam – vontam meg a vállamat. – Azt viszont, hogy én tudtam, nehezen dolgozta fel.

-          Megértem.

-          Én is.

Egy hosszabb lélegzetvételnyi szünet után Hermione rákérdezett arra, amire én se tudtam a választ.

-          Hogy érzed magad?

-          Igazából fogalmam sincs. Nem változott meg az életem. Nem fogom őt apának szólítani. Nem költözök hozzá.

-          Azért mégiscsak az apád.

-          Igen. Ezért olyan nehéz eldöntenem, hogy mit kellene éreznem.

-          Harry, ez nem olyan dolog, amit itt – mutatóujját a halántékomhoz rakta. – tudnál eldönteni. Ezt itt – tette rá a kezét a mellkasomra. – kell érezned.

Sóhajtottam egyet ismét. „Hermione annyira tudja, mit kell mondania.” Láttam rajta, hogy aggódott értem. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna erre a bölcsességre, ismét feltette a kérdést.

-          Mit érzel Jamesszel kapcsolatban?

-          Leginkább… kíváncsiságot.

-          Az már jó kezdet – mosolygott rám, amit muszáj volt viszonoznom. – Pontosan mi érdekel.

-          Az, hogy igazat mondott-e.

-          Mivel kapcsolatban?

-          Hogy megcsalta anyát, vagy valaki tényleg csőbe húzta…

-          A kérdés itt inkább az, hogy ki és miért tett volna ilyet? Kinek volt az jó, ha ők ketten elválnak.

-          Nem tudom. De rájövök!

-          Csak ne ma este – nézett rám szórakozottan a lány. Ismét eltűrt egy tincset a füle mögé, tekintete pedig a termet pásztázta. Hamarosan meg is állapodott Viktor Krumon.

-          Nem hiányol a lovagod? – tettem fel a kérdést, mire felém kapta a fejét, majd persze azonnal el is pirult. Rávigyorogtam, és fejemmel a kviddicsező felé böktem. – Nyomás táncolni!

Hermione felállt én pedig követtem. Levette a válláról a zakómat, és visszanyújtotta. Majd mielőtt tett volna egy fél fordulatot még rám mosolygott.

-          Addig nem tűnhetsz el, amíg nem táncoltam veled, érted?

-          Kristály tisztán.

*///*

Szenteste otthon voltam a családommal. Vagyis csak négyen voltunk. Anya, apa, Selena és én. Meg persze Tekergő. A vacsora után kisétáltam a teraszra, és leültem a hintaágyba. Magam alá húztam a lábaimat, és a csillagokat kezdtem figyelni. Tiszta volt az ég, sehol egy felhő. Néhány csillagképet felismertem, amiket még tavaly jóslástanon tanultunk, de mivel a hátam közepére se kívántam azt a tárgyat, vagy Trelawney-t, nem figyeltem oda valami rendszeresen az órán, így sok minden nem maradt meg.

Nem maradtam sokáig egyedül. Apa nyitotta ki az ajtót, és jelent meg egy pokróccal a kezében.

-          Anyád meg fog ölni, ha beteg leszel – jelentette ki, majd felém dobta a takarót. Rávigyorogtam, és válaszoltam.

-          Mire jó a gyógyító a családban, ha soha senki sem beteg?

-          Ezt neki ne hangoztasd! – mosolyodott el apa, és ült le mellém. – Szóval, a berlini Medvék stratégiáját próbálod megjósolni a csillagokból? Szerinted van egy szemernyi esélyük a mi Hiúzaink ellen? – Muszáj volt tovább vigyorognom.

-          Ugyan, a csapatunk már azelőtt lealázza őket, hogy annyit mondanának: Auf Wiedersehen!*

-          Igazad lehet – nevetett ő is.

Néhány percig csendben voltunk. Csak élveztük a hűvös, tiszta levegőt és a csendet.

-          Harry, azt hiszem, beszélnünk kellene – szólalt meg mellettem apa. Odafordítottam a fejemet, és láttam, hogy nagyon komoly az arca.

-          Tudom.

-          Először is szeretném, ha tudnád, hogy Lily mindent azért tett, hogy téged biztonságban tudjon.

-          Tudom – ismételtem meg. – Nem is haragszom anyára. Csak…

-          Csak nem tudod, hogy viszonyulj most a dolgokhoz.

-          Igen.

-          Senki sem tilthatja meg neked, hogy Jamesszel tölts egy kis időt. Sőt, ami azt illeti, szeretném, ha a téli szünetben erre sort is kerítenétek.

-          Hogy mondod? – néztem hitetlenkedve apára. – Miért tennék én olyat?

-          Mert James is ezt szeretné, akárcsak te.

-          Én nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom. Hisz ismerem Jamest, nem egy idegenről beszélünk.

-          Most egy percre beszéljünk úgy róla, mintha nem ismernéd. Szeretnéd őt megismerni. Tudni, hogy mi az, amit tőle örököltél, és miben különböztök egymástól.

Csendben vártam, hogy mire akar kilyukadni. Apa sóhajtott egyet, és a vállamra tette a kezét.

-          Harry, mindig is a fiam maradsz, ezen nem változtat semmi. Tudod, ugye?

-          Persze.

-          Jó. Akkor legyél jó fiú, és adj egy esélyt Jamesnek!

-          Azt akarod, hogy sétáljak oda hozzá, és kérjem meg, hogy töltsön el velem egy kis apa-fia időt?

-          Nem pont így, de ha nyitsz felé nem fogsz csalódni.

-          Anya kért meg, hogy beszélj rá egy ilyen délutánra?

-          Merlin őrizz, dehogy! – emelte fel a kezét, és úgy nézett a teraszajtóra, mintha a sátánt várta volna megjelenni. – Ha anyád megtudja, hogy én erre bátorítalak, menten megátkozna… És bármennyire is jó auror vagyok, anyád ellen esélyem se lenne. A legjobb párbajozó, akit valaha is láttam.

Mindketten elmosolyodtunk, majd megborzolta a hajamat, és felállt. Az ajtóból még visszaszólt.

-          Ne maradj fenn sokáig, vagy a Három királyok nem tudják elhelyezni az ajándékokat a fa alatt.**

-          Üdvözlöm őket, ha esetleg találkozol velük – válaszoltam, mire hallottam, hogy nevetni kezdett, és becsukta maga után az ajtót.

*///*///*

Diego szemszöge

Szilveszter este volt. Évek óta együtt ünnepeljük a karácsonyt, és a szilvesztert a Black és a Potter családdal, valamint Remus Lupinnal, ha éppen Londonban van. Ez idén sem volt másként. A különbség, hogy a gyerekek Valencián maradtak a szüleimmel. Idén… sok mindent kellett a felnőtteknek megbeszélniük.

A Godrick’s Hollow-i ház tökéletesen helynek tűnt ehhez. Lily megtartotta a házat, és mint később kiderült, jól tette. Sokszor szálltunk meg itt akkor, amikor a gyerekekkel jöttünk meglátogatni Viola nagymamát. Abban a néhány órában viszont más célt szolgált. Amikor megérkeztünk Lily bement a konyhába, és főzött teát is, meg kávét is. Nem sokkal utánunk Elena és Sirius kopogtatott. Én mentem ajtót nyitni. Elena mosolyogva köszönt, és Siriusból is ki tudtam húzni egy kézfogást, és egy „Hello” üdvözlést

Idén nálunk volt a közös karácsony. Az ikrek és Selena kedvéért próbáltunk mindent megtenni annak érdekében, hogy úgy nézzünk ki, mintha minden rendben lett volna. Pedig nem volt. Azért hívtuk össze ezt a kis gyűlést, hogy végre mindenki tisztán lásson.

A Black pár után megérkezett Remus, majd pillanatokkal később Perselus is. Mindenki helyet foglalt az étkező asztalnál. A legtöbb esetben, ha így összejövünk mindig hangos beszélgetések kezdődnek. Az is mutatta, hogy milyen komoly az ügy, hogy most senki se szólt semmit. Én is leültem az egyik kényelmes székbe, Lily pedig mögém állt, kezét rátette a vállamra. Felnéztem rá, és elmosolyodtam, amit azonnal viszonzott is. Mindketten próbáltunk lelket önteni a másikba. Aztán ismét csengettek. Lily ment az ajtóhoz. Hallottam, ahogy köszönt, és beinvitálta a vendéget. Hamarosan megláttuk Jamest. Köszönt, és miután levette a kabátját ő is leült Sirius mellé. Lily visszatérve mellettem foglalt helyet.

-          Nos – kezdett bele Lily. – Most, hogy mind itt vagyunk ne húzzuk az időt. Mind tudjátok, hogy Harry nevét kidobta a Tűz serlege. Mivel a… születési nevét írták a pergamenre szinte biztos vagyok benne, hogy a Sötét Nagyúr keze van a dologban.

-          Egy lélek erre nem képes – mondta Elena.

-          Egyszer már sikerült bejutnia a Roxfortba feltűnés nélkül – emlékezett vissza Lily a Mógus professzor esetre első évből.

-          Ha meg is szállja valaki testét nem bírja bent sokáig – magyarázta Remus. – A test eredeti lelke megtörik, és a halálával a test is meghal.

-          Mógus professzornál jól működött a dolog – mondtam.

-          Dumbledore professzor szerint azért, mert megcsapolta az unikornisok vérét – szólt Lily. – Anélkül nem bírta volna sokáig.

-          Itt kell feltennünk a kérdést, hogyha nem maga Voldemort van az iskolában, akkor csak az egyik csatlósa lehet. De ki? – kérdezte Sirius.

-          Karkarov – mondta James. – Ő az egyetlen, akinek volt bármi köze Voldemorthoz.

-          Én még tudnék valakit – sunyított Sirius Perselus felé. A bájitaltan professzor nem esett kétségbe. Gúnyosan elmosolyodott, és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.

-          Ne tartsd vissza, Black! Árt az egészségednek.

-          Majd mindjárt kihajítalak az ablakon, és megkönnyebbül a lelkem – vágott vissza Sirius.

-          Elég legyen – szólt rájuk Lily. – Mindketten ugyanazt akarjátok, vagy nem? Harryt biztonságban tudni.

-          Nem értem, hogy bízhatsz meg benne azok után, hogy… - kezdte Sirius, de Lily nem hagyta, hogy befejezze.

-          Régen volt, kölykök voltunk. Most érett felnőttek vagyunk, akik nagyon súlyos gonddal néznek szembe. Viselkedjetek… mindketten! – nézett egyikükről a másikukra Lily. Sirius még küldött egy gyilkos pillantást a másik férfi felé, majd hátradőlt a széken.

-          Visszatérve – szólalt meg Elena. – Elég sok új ember van az iskola falai között. A francia, és bolgár iskola delegációja, az igazgatójuk, Barty Kupor, Rémszem Mordon, illetve az az idegesítő Rita Vitrol.

-          A professzorok mindenkit szemmel tartanak – mondta Lily.

-          De mit akarhat Voldemort? – kérdezte Remus. – Ha Harryt akarná megöletni valóban egyszerűbb lenne, ha a próbákra hagyná a dolgot. De ő is biztos tisztában van a szabályokkal. Nem Potterként, hanem Alvarezként kellett volna részt vennie a versenyen.

-          Ez nem más, mint megfélemlítés – szólalt meg először Perselus. – Más sorsot szán a gyereknek, nem a közvetlen halálát. Egyszerűen próbálkozik a régi módszerekkel. Halálra akarja rémiszteni Lilyéket.

-          Ha a régi módszereket használja, akkor szüksége lesz a halálfalóira is – mondta James.

-          Rengeteg mocskot küldtünk az Azkabanba – szólt Sirius. – Őket már nem kaphatja vissza.

-          Az ifjabb Kupornak is sikerült megszöknie, és még mindig nem találtuk meg – szállt be Remus.

-          Az csak valami szerencse lehetett – legyintett Sirius.

-          Ismét elő kell vennünk a halálfalók mappáit. Mindenkit meg kell figyeltetnünk. Ezek az emberek Voldemort eltűnése óta nem mutatkoztak együtt sehol. Ha összeverődnének valahol biztosak lehetnénk benne, hogy az a szociopata visszatér – vette vissza a fonalat James. – Piton, van bármi információd róla, hogy kik vettek részt a világkupán történtekben?

-          Nincs.

-          Őket is meg kell találnunk. Ők lehetnek a kapocs az új halálfaló generációhoz – mondta Sirius.

-          Bárhogy is csűrjük, csavarjuk a dolgot, elfelejtettünk valamit – nézett fel Elena. – Voldemortnak még mindig nincs teste.

-          Ötletem sincs, ezt hogy fogja megoldani. A saját testét már nem kaphatja vissza, hisz az porrá lett – mondta Lily.

-          Ki kell derítenünk – mondta Remus. – Bekéredzkedek a Minisztérium könyvtárába, hátha találok valamit.

-          Sirius és én átnézzük az aurorok aktáit. Összeállítunk egy kis csapatot a régi rendtagokból, és megpróbáljuk elérni, hogy a megfigyelhessük a halálfalókat – nézett fel James.

-          Perselus, te kérlek, figyelj oda, hátha megtudsz valamit. Esetleg Karkarovtól – mondta Lily.

-          Karkarov jelenleg élvezi Dumbledore professzor jó indulatát, de azért szemmel tartom – válaszolt Piton.

-          Mi pedig – szólalt meg Elena Lilyre és rám nézve. – Hegyezzük a fülünket, hátha a gyerekeknek valami feltűnik az iskolában.

-          Akkor, azt hiszem, végeztünk – állt fel Perselus.

Lily ugyanúgy felállt, és elindult a férfi után, aki már elmorgott egy „Viszlátot”, és az ajtó felé vette az irányt. Hallottam, ahogy Lily kérleli, hogy maradjon, de mind tudtuk, hogy a férfi nem fog maradni. Így Lily megköszönte, hogy eljött, és hogy segít, majd óvatosságra intette. Az ajtó becsukódott, Lily visszatért, és Elenával bevitték a koszos bögréket a konyhába. Négyen maradtunk az étkezőben. Úgy tűnt, hogy Sirius és James elkezdték összeszervezni a dolgokat, Remus pedig néha adott egy-egy ötletet. Felálltam, és átsétáltam a nappaliba. A kandalló párkányán lévő fényképeket kezdtem nézegetni. Harry, Selena, a két gyerek Tekergővel, Viola, a Dursley család, és az én családom. Nem sokkal később lépteket hallottam. Hátrafordulva Jamest láttam meg.

-          Mindent el tudtok intézni? – kérdeztem érdeklődve.

-          Igen. Ahogy újra elkezdünk dolgozni ráállítok néhány embert erre a… dologra.

-          Helyes. Ha bármiben segíthetek, csak szólj!

-          Úgy lesz. És Diego… köszönöm.

-          Harry érdekében mindent.

-          Nem, úgy értem, hogy köszönök mindent, amit Lilyért és Harryért tettél.

Láttam Jamesen, hogy teljesen komolyan gondolta. Bólintottam felé.

-          Ők a családom. Kötelességem vigyázni rájuk.

-          De az nem volt kötelességed, hogy rábírd Harryt, beszélgessen velem.

Erre nem tudtam mit mondani.

-          Harry írt egy levelet, amiben megkért, hogy találkozzunk Valencián. De gondolom, ezt tudtad. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy nem lett volna ott, ha te nem mondod neki.

-          Ellenkező esetben, úgy értem, ha én lennék a te helyedben, én szeretném megismerni a fiamat, és mindent elkövetnék, hogy ő is kíváncsi legyen rám – tettem zsebre a kezeimet. – Jó alappal indultatok. Valamennyire ismertétek már egymást, és Harry kíváncsi is volt rád.

-          Nos… köszönöm – nyújtott kezet. Nem vaciláltam, és kezet fogtam vele. – Nem tudom, mit mondjak.

-          Nem kell mondanod semmit. Ennyivel tartoztam… ennyi év hazugság után.

-          Tudod, az elején nagyon nem kedveltelek. Bármit megtettem volna azért, hogy kikerülj a képből, és Lily belássa, hogy még mindig hozzám tartozik.

Erre sem tudtam mit mondani.

-          De, azt hiszem Lily nem is választhatott volna jobbat nálad. És hidd el, ezt nagyon nehezemre esik beismerni.

Bólintottam. Abban a pillanatban mindenki belépett a nappaliba. Lily és Elena pezsgőt és poharakat hoztak tálcán, majd mindenkinek adtak belőle. Leültünk beszélgetni. Én az egyik fotelben foglaltam helyet, Lily pedig a karfára ült. Megnyugtatott, hogy mellettem volt. Hogy éreztem a parfümjét, a testéből áradó meleget.

Mindig attól féltem, hogyha kiderül az igazság, akkor visszatér Jameshez. Az évek alatt rájöttem, hogy nagyon szeret, de mégiscsak James volt az első szerelme, és fájdalmas módon váltak el. Nem azért, mert már nem szerették egymást. Láttam Jamesen is, hogy mennyire nehezére esett elfogadni, hogy a volt felesége párra lelt. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha Lily eddig titokban tartja a James-Harry között húzódó kapcsolatot, de nem az én tisztem volt ebbe beleavatkozni. Meg persze önző is voltam. Örültem, hogy Harry az én fiam, és nem kellett osztozkodnunk rajta.

Most viszont új fejezet nyílik az életünkben. Meg kell tanulnunk együtt élni mindazzal, ami kipattant. Előtte azonban meg kell állítanunk Voldemortot. Bármibe is kerüljön.

* Viszontlátásra!

** Spanyolországban a Jézuska december huszonnegyedikén csak apró ajándékokat hoz (csokit, virgácsot), ez az este inkább a családról szól. Január hatodikán a Három királyok hoznak igazi ajándékokat a gyerekeknek. Gondoltam ha már angol-spanyol családunk van, egy kicsit megkeverem a dolgokat.