Titkok szobája

James, Lily és még valaki, aki tudja az igazságot!

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Régen éreztem olyan hirtelen kirobbanó vágyat, mint akkor, amikor James ajkai az enyémre találtak. Heves volt, szenvedélyes, mégis lágy és érzéki. Olyan… jameses.
Mikor elfogyott a levegő, és eltávolodtunk egymástól, csak a saját szívverésemet hallottam, illetve a zihálásomat. Nem néztem Jamesre, hanem az ingét figyeltem. Éreztem, ahogy keze elengedi az arcomat. Akkor pillantottam fel rá.

• - Én ezt nem értem – kezdtem bele, de csak suttogni voltam képes. – Azt hittem dühös leszel. Hogy csapkodni és ordítani fogsz…
• - Mérges vagyok. Elmondani nem tudom, hogy mennyire mérges. – James is halkan beszélt, majd a mondat végén nyelt egyet. – Nem értem, hogy titkolhattad ezt el előlem. De magamra is haragszom. Soha egyetlen pillanatra sem jutott eszembe megkérdőjelezni, hogy Harry Diego fia, vagy sem. De így… utánagondolva… képtelenség lenne, ha csak nem csaltál volna meg, még akkor, amikor házasok voltunk…
• - És ez benned fel sem merült? – tettem fel a kérdést, habár ostobaságnak tartottam. Ha én megcsaltam volna, biztos, hogy nem én mondom ki a válást.
• - Nem. Soha.

James nem sokat változott az évek alatt. A haját rövidebbre vágatta és felszedett néhány kilót Elena főztje miatt, de még mindig ugyanaz a pajkos, huncut fény villant a szemében, mint az iskolás éveinkben. Felemelte a kezét, de én hátráltam egy lépést. Meglepettség ült ki az arcára.

• - Ezt nem szabad. Házasok vagyunk, de nem egymással. - James úgy látszott elgondolkodott egy percre, majd tett felém egy lépést. 
• - Igen. Csak tudod, ez a hely – mutatott körbe a szobában. – Ez a helyzet… Régen annyira természetes volt, hogy megsimogassam az arcodat. – Ujjait végighúzta az arcomon. – Hogy magamhoz húzlak. – Egyik kezét a derekamra tette, és közelebb húzott. – Hogy megcsókollak. – Újra csókba vont. 

Ezúttal sokkal finomabban ért hozzám. Mint amikor elkezdtünk randevúzni. Tudtam, hogy milyen érzések tomboltak benne, hisz tinédzser fiú volt, aki két éven keresztül önmegtartóztatást fogadott, hogy egyetlen vacsorára elmenjek vele. De mégis lágy volt, nem kapkodott, nem erőszakoskodott. Akkor talán ez fogott meg benne a legjobban. A csók végén kiszabadítottam magam a karjaiból, és a kandallóhoz léptem. Hátat fordítottam neki, mert össze kellett szednem magamat. Kavarogtak bennem az érzések. „Nem erre számítottam.”

• - Miért nem vagy kiborulva? – tettem fel a kérdést hisztérikus hangon. 
• - Mennyivel lenne jobb, ha kiabálnék veled?
• - Igazad lenne, és teljes mértékben megérdemelném.
• - Csakhogy képtelen vagyok veled olyan lenni…
• - Milyen? – fordultam hátra. James kezeit nadrágja zsebébe tette.
• - Még egyszer nem tudnálak megbántani.

Csend állt be. Mindketten tudtuk, hogy mire gondolt. Láttam rajta, hogy mozdulni akart, de gyorsan felemeltem a kezemet.

• - James, ami volt már a múlt része.
• - Nem úgy éreztem, és szerintem te se – nézett a szemembe. Ezúttal tényleg felém lépett, és megállt előttem. – Fel nem foghatom, hogy vagy képes még mindig hazudni magadnak…
• - Én aztán nem hazudok senkinek – támadt fel bennem a griffendéles vér. James erre a kirohanásra azonban csak elmosolyodott.
• - Persze, hogy hazudsz. Nekem, Diegónak… saját magadnak.
• - Hogy kerül ide Diego?
• - Nem szereted őt.
• - De igen.
• - Jó, elismerem, biztos szereted valamennyire, tekintve, hogy szültél neki egy lányt, és ennyi éven keresztül együtt éltetek. De nem szereted úgy, ahogy engem.
• - Még a feltételezés is vérlázító – morogtam neki, mire csak még szélesebben mosolygott.
• - Még mindig ugyanolyan könnyen kijössz a sodrodból.
• - Megtennéd, hogy visszatérünk az egyetlen közös tényezőnkre?! Harryre.
• - Hát legyen – mondta, majd egyik kezét felemelve elkezdett az egyik tincsemmel játszadozni. – Mikor tudtad meg, hogy teherbe estél?
• - Aznap, mikor hazaérve a hálónkban találtalak azzal a nőcskével.
• - És miért nem szóltál egy szót sem?
• - Féltem.
• - Tőlem? 
• - Igen.
• - Hogy a hét pokolba félhettél tőlem? Tudtad, mennyire akarok egy gyereket, és nem más nőtől, hanem tőled.
• - Pont ezért. Ha elmondom, hogy van egy gyerekünk, elváltál volna?
• - Biztos, hogy nem.
• - Én viszont képtelen lettem volna tovább együtt élni veled azok után, amit láttam. És nem akartam, hogy elvedd tőlem a gyereket. Nem bírtam volna ki.
• - Sosem szakítottam volna el egy gyereket, még ha a sajátomról is lett volna szó, az anyjától. De te ugye ezt nem vetted figyelembe, és inkább úgy tettél, mintha semmi sem kötne hozzám – suttogta az utolsó mondatot. Felnéztem rá, de ő akkor elengedte a hajamat, és hátralépett, majd helyet foglalt a kanapén. Először láttam rajta, hogy felfogta… Van egy fia… Akin nem akartam osztozkodni. – Legalább megérte?
• - Micsoda?
• - Az ikrek születésénél már Diegóval, és Harryvel jelentél meg. Tizenkét éve ismerem. Tizenkét éve nézel teljesen hülyének.

A beszélgetés ezen fordulata felidézte bennem a Siriusszal folytatott eszmecserét. Az is hasonlóan kezdődött. Sóhajtottam egyet, és felkészültem rá, hogy Jamesnek bevalljam azt, amit Siriusnak még nem.

• - Biztonságban voltál. Ez a lényeg.

James felkapta a fejét, és rám nézett.

• - Ezt meg mire véljem?
• - Van néhány dolog, amit el kell mondanom neked.
• - Hogy értetted, hogy biztonságban voltam?
• - Elgondolkodtál már azon, hogy a serleg miért dobta ki Harry igazi nevét?
• - Persze, valaki, aki tudja az igazgat rólam és róla végre úgy döntött, hogy ideje lesz megtudnom azt nekem is.
• - Nem egészen. 
• - Akkor?

Nagyot sóhajtottam, és leültem a vele szemben levő fotelbe. Röviden és tömören vázoltam a kapcsolat Harry és Voldemort eltűnése között. James figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem a történetet felkelt, odasétált a kandallóhoz, és megtámaszkodott a párkányon. Percekkel később is csak azt hallottam, hogy próbál mély levegőket venni, és szabályosan lélegezni.

• - Azt még valamilyen szinten elfogadom, hogy nem szóltál a terhességedről, amikor válni akartál. Azt már nehezebben, hogy miért nem kértél segítséget, amikor kiderült a jóslat. Hisz ott lehettem volna. Megvédhettelek volna benneteket.
• - Ha ott vagy azon az éjszakán, ma halott lennél.
• - Hogy mondod? – fordult szembe velem. Pillantása égetett, perzselt.
• - Nem azért vagyok életben, mert Voldemort meghagyta az életemet, hanem mert Dumbledore professzorról kiderült, hogy mégsem hagyott teljesen magamra. A Bölcsek köve nélkül én is halott maradtam volna.
• - És Harry azért él, mert…
• - … mert valahogy átadtam neki az én mágiámat, amikor megvédtem a Sötét Nagyúr átkától. Ne kérdezd, még mindig nem értem. A lényeg, hogy Harryben kétszerannyi mágia kering, mint bárki másban a világon.

James még mindig engem nézett, majd amikor elkapta rólam a szemét, megláttam egy halovány mosolyt az ajkain.

• - Most mondjam azt, hogy mindig is tudtam, hogy a közös gyermekünk különleges lesz?

Erre én megcsóváltam a fejemet, de nekem is mosolyognom kellett. „Hogy élhet valaki ennyire álomvilágban?”

• - James, nem hallod, vagy nem érted, amit mondok?
• - Tökéletesen megértettem minden szavadat. De akkor sem fogadom el. Ha ott vagyok azon az éjszakán, meg se kellett volna… halnod.
• - Képes lettél volna elkezdeni futni?
• - Természetesen nem – fonta össze a karjait.
• - Egy pillanat alatt meghaltál volna – láttam, hogy nyitja a száját, de nem hagytam megszólalni. – Voldemort élvezte, hogy menekülök előle. Ha egyhelyben maradok, azelőtt megölt volna, hogy Harry felé léphettem volna.

James úgy nézett rám, mint egy durcás gyerek, akinek nem fogadták el az igazát. De érezte, hogy ebben nem győzhet. Sóhajtott egyet, és visszasétált a kanapéhoz.

• - Mit kell még tudnom?
• - Voldemort azon az éjjelen meghalt. Legalábbis a teste porrá lett, de a lelke tovább kering a világban. 
• - Ezt pedig onnan tudod, hogy…
• - Harryt első évben megtámadta a Sötét Varázslatok Kivédése tanára, akibe beleköltözött az a lélek. 
• - Tessék? – pattant fel a kanapéról az exem. – És mi volt a kifogás, hogy akkor sem kerestél fel, amikor ez megtörtént?
• - Adalaide és Belle.
• - Hogy jönnek ők most ide?
• - Már ne is haragudj, de a feleséged nem egy kimondott tündér. – James nem értette, mire mondom. – Ha megtudod, hogy van egy fiad, azonnal rohansz hozzá. Adalaide pedig amúgy sem kedvel sem engem, sem Harryt, de az egész Alvarez családtól frászt kap. 
• - Ez nem igaz.
• - Nem? Emlékszel, hogy három éve karácsonykor Belle-nek is vittem ajándékba egy olyan könyvet, mint Nichole-nak? – James bólintott. – Még aznap este Adalaide tűzre dobta azt a könyvet. 
• - Nem is…
• - De igen. Nicky elmondta, hogy amikor Elena és én a konyhában pakolásztunk, Sirius, te és Diego valamiről politizáltatok, a gyerekek pedig a szobájukban játszottak, akkor Nicky mosdóba ment, és látta, amint a feleséged bevágja a kandallóba Belle ajándékát. Emlékezz csak vissza, a lányod kereste is, de Adalaide nem akarta megvárni, hogy megtalálja, mert neki már hasogatott a feje, és haza akart menni.
• - Oké, beismerem, hogy Adalaide nincs annyira oda értetek, de a fiamról beszélünk. Nem tilthatta volna meg, hogy foglalkozzak vele.
• - Nem, azt nem. Csupán választás elé kényszeríthetett volna. A fiad, vagy ő. És mivel nem hagytad volna másodszor is magára Harryt, válás lett volna belőle. Akkor viszont Belle az anyjához került volna, amibe meg belerokkantál volna.
• - Ugye tudod, hogy a legrosszabb eshetőséget vázoltad fel?
• - Egy rajtaütésnél mi áll az első helyen az auroroknál? Hogy besétáltok, és a bűnözők hátrakötött kézzel várnak, vagy, hogy megpróbálnak lelépni, és üldöznötök kelljen őket?
• - Nem ugyanaz a két eset.
• - Miben különbözik? – emeltem meg a hangomat. 

Mielőtt James válaszolhatott volna kinyílt az ajtó. Arra számítottam, hogy apa, vagy Minerva jelenik meg, de tévedtem. Harry kócos feje bukkant fel. Annyira meglepődtem, hogy egy szót sem tudtam kinyögni. James hasonló módon tátogott. Harry beljebb lépett. Láttam, hogy a karján tartotta a köpenyt, és a nadrágja zsebéből kikandikált a térkép.

• - Ha… Harry, te mit keresel itt? – nyögtem ki, mikor végre képes voltam megszólalni.
• - Nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, hogy a serleg kidobta a nevemet. Csodálkoztam, hogy még nem jelentél meg a szokásos: „Pakolj, házi őrizet!” felszólalással. – A szemem sarkából láttam, hogy James felém fordult. – Aztán gondoltam ellenőrzöm a sulit, és ránéztem a térképre… – vette elő a zsebéből a pergament.
• - Hát megvan? – kérdezte James. – Égen-földön kutattam, hogy oda tudjam adni az ikreknek, amikor tavaly elkezdték az iskolát, de sehol sem találtam. Már attól féltem, hogy elveszett.
• - Nem, nálam volt. A láthatatlanná tévő köpennyel együtt – mutatta fel Harry a tárgyakat.
• - Harry, te tudod, hogy mi folyik… itt? – kérdeztem a fiamat, ujjammal Jamesre mutatva, majd vissza magamra.
• - Kitaláltam, amikor megláttalak titeket kettesben jóval vacsora után a Szükség szobájában.
• - Szóval… - próbálkozott James. 
• - Szóval tudom, hogy elmondták neked, hogy a fiad vagyok.
• - Nos, hát ig… Te-te tudtad? – kerekedtek ki James szemei.
• - Igen – lépett közelebb hozzánk Harry. Letette a tárgyakat az asztalra, és nekitámaszkodott a fotel háttámlájának. 

James úgy nézett ki, mintha agyvérzést kapott volna. Sokáig tartott, mire képes volt újra megszólalni. Harryre pillantottam. Úgy tűnt kíváncsi. Éveken keresztül féltem attól a pillanattól, amikor kiderül az igazság, és ezek ketten egy szobába kerülnek. És most, hogy eljött ez a pillanat, nem éreztem akkora gombócot a torkomban, mint gondoltam volna. „Valamivel meg kell törnöm a csendet” – gondoltam. Fiam felé fordultam.

• - Harry, holnap iskola, irány vissza az ágy!
• - Majd csak tízkor kezdődik az első órám. Bőven van még időm – vágta ki magát Harry úgy, hogy rám sem nézett. Végig Jamesen pihent a szeme. Sóhajtottam. „Ugyanolyan makacs, mint az apja.” Percekkel később James végre visszatért közénk.
• - Te tudtad, hogy én vagyok az igazi apád? – nézett Harryre. Fiam összefonta a karját a mellkasa előtt.
• - A biológiai, igen.
• - Mióta?
• - Úgy négy éve.
• - Né-négy éve?! – kiáltott fel James, és rám nézett. – Ő tud róla, de én nem? Mégis mi van veled, Lily? 
• - Hé – emelkedett meg Harry. James érdeklődve nézett rá. – Először is, ha valakire mérges akarsz lenni, legyél magadra! És még csak eszedbe se jusson anyával kiabálni. Másodszor, ő sem akarta még akkor elmondani nekem. Magam jöttem rá… egy kis segítséggel.

James ledöbbent, hogy Harry így a védelmemre kelt. És nem ő volt az egyetlen. Persze azt tudtam, hogy Harry kényes arra, ha valaki engem kezd kritizálni, de ugyanígy reagált, ha Selenáról, Melissáról, vagy bármelyik családtagjáról volt szó. Úgy tűnt James is napirendre tért a helyzet felett.

• - Harry… tudott rólam – nézett rám. Hangja halk volt. – Miért nem mondtad el?
• - Már válaszoltam a kérdésedre.
• - Ami úgy baromság, ahogy annak rendje és módja.
• - Sajnálom, ha nem volt kielégítő, de ez az igazság.

James néhány percig csendben volt, majd lerogyott a kanapéra. Arcát a kezébe temette.

• - Ha jól sejtem… te egyáltalán nem voltál rám kíváncsi – nézett fel Harrye. Láttam, hogy Harry kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
• - Igazból, de – válaszolta. James szemében egy kis remény csillant. – Kérdeztem anyát rólad. Persze, ismertelek már, Sirius sokszor mesélt a csínyeitekről, és Perselus is gyakran emlegette a Tekergőket.
• - Piton? – kerekedtek ki a szemei.
• - A keresztapám – válaszolta meg Harry a fel nem tett kérdést. 
• - Az én fiamnak? – ugrott fel a kanapéról James, miközben a hangja is egy oktávval magasabbra váltott. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Annyira tudtam, hogy ez lesz belőle, ha egyszer kipattan az igazság. – Hogy tehetted ezt, Lily? Muszáj volt pont Pipogyuszt felkérned? – nézett rám szenvedő arckifejezéssel James.
• - Igen, muszáj volt. Elena a legjobb barátnőm, természetesen ő lett a keresztanyja, de nem akartam, hogy csak közvetetten legyen keresztapja, így megkértem a legrégebbi barátomat is. 
• - De hiszen… - tudtam, mit akart mondani, de Harrynek nem kellett hallania.
• - Az régen volt. Megbocsátottam, kibékültünk, és ismét barátok lettünk.
• - Fel nem foghatom – csóválta a fejét James. Visszaereszkedett a kanapéra. – Akkor azért nem vagyok teljesen idegen számodra – nézett ismét Harryre.
• - Nem, nem vagy. 
• - Tíz éves voltál, amikor megtudtad az igazat. Lily felnőtt, őt még valahogy kapizsgálom, hogy nem szólta el magát, de te… kisgyerek voltál még. 
• - Belle kisebb volt nálam – rántotta meg a vállát Harry.
• - Belle? – kérdezett vissza James.
• - Gondoltam, nem értené meg, mi történik körülötte. Úgy beszéltük meg otthon… - nézett rám. - … hogy elmondjuk az igazat, ha már ő is nagykorú lett. 
• - Vártál volna addig, hogy a szemembe mond a magadét?
• - Nincs mit mondanom neked. Tudom, hogy nem tudtál rólam. Tudom, hogy nem te hagytad el anyát. De azt is tudom, hogy megcsaltad.

James sóhajtott egyet, majd parázsló tekintettel nézett ránk.

• 
  
• - Ha belehalok is, de bebizonyítom, hogy nem úgy volt az.
• - Felőlem – vonta meg a vállát Harry. 
• - Harry, elég legyen – pirítottam rá. Dacosan elnézett a másik irányba. – Ideje lenne visszamenned a hálókörletbe.
• - Nem csak azért jöttem, mert láttalak titeket a térképen.
• - Történt valami? – kérdeztem aggódva.
• - Rossz előérzetem van – válaszolta. „Remek. Ha nekem van rossz előérzetem, akkor paranoiás vagyok. De ha Harrynek, akkor készülhetünk a legrosszabbra.”
• - Hogy érted? – kérdezte James.
• - Érzem, hogy történni fog valami. És nem tetszik, hogy Rémszem is itt van. 
• - Ha az öreg a kastélyban van, akkor vagytok a legnagyobb biztonságban – intett James. Mordon volt a kiképzőtisztje, természetesen nem hajlik rá, hogy hallgasson Harryre.
• - Ezt mondd azoknak, akik gyengélkedőre kerülnek az órái után.
• - Hát, van egy sajátos modora, azt elismerem – vakarta a tarkóját James. 
• - Még mindig vannak rémálmaid? – kérdeztem. Harry meglepődött egy pillanatra, hogy én erről tudok, de hamar rendre tért efelett, és válaszolt.
• - Poppy néni még keveri az altatókat, úgyhogy nem. 
• - De nem is alszod ki magad, igaz? – Fiam szemei alatt sötét karikák húzódtak. 
• - Megvagyok. 
• - Rendben – sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy Harry akkor sem vallaná be, hogy fáradt, ha Hagrid valamelyik undorító férge próbálná megenni, James előtt meg pláne nem. – Pontosan melyik kategóriába tartozik ez az ómen. 
• - A halálosba.

Azt hittem a szívem is megállt egy pillanatra. Harry nagyon ritkán téved az ilyen dolgokban. Ha azt mondja, hogy érzi, hogy valaki meg fog halni, akkor az úgy is lesz.

• - Nem lehet, hogy csak az iskolák közötti verseny miatt érzed így?
• - Úgy érted, hogy például azért, mert a bajnokoknak az első fordulóban sárkányokkal kell megküzdeniük? Nem, ez nem az a fajta haláleset lesz. Ez szándékos. 
• - Azt akarjátok mondani, hogy Harry érzékeli, ha valaki a közeljövőben a halállista élére kerül? – kérdezett rá James.
• - Nos, valahogy így is mondhatjuk – válaszolta Harry. – Az évek alatt egész jól megtanultam kezelni.
• - Az évek… szóval ez nem mostanság alakult ki?
• - Nem. Az elmúlt három évben fokozatosan jelent meg.
• - Amióta a Roxfortba jársz?
• - Igen.
• - Mi történt még, amiről nem tudok?

Harry rám nézett. Sóhajtottam egyet.

• - Harry, sipirc vissza a szobádba!
• - Rendben – sóhajtott.

Közelebb lépett hozzám, mire nyomtam egy puszit a homlokára, igaz, lassan már nekem kell nyújtózkodnom, hogy ezt megtehessem. Harry nem lesz egy égimeszelő, de azért már tizennégy évesen egy magas velem.

• - Ha bármi történik azonnal…
• - Tudom, menjek a nagyapa irodájába, tudom, anya…
• - Nyomás!

Harry felvette a térképet az asztalról, megnézte, hogy tiszta-e a terep, aztán felkapta a köpenyt is. Ahogy elment a kanapé mellett ránézett Jamesre. A nagy aurorparancsnok vállai megrogytak a ma hallott információk alatt. Harry, kicsit tétován, közelebb sétált, kezét pedig rátette James vállára. Nem tartott tovább néhány másodpercnél, és már folytatta is az útját. Amikor becsukódott mögötte a Szükség szobájának ajtaja James felnézett rám.

• - Nagyapa?!