35. Veritaserum a levegőben

Relatív gyorsan, de megérkezett az új fejezet, ráadásul nem is akármelyik. 

Mindenkinek kívánok jó szórakozást és remélem senki sem fog csalódni! 

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Szeptember végéhez közeledve az időjárás nem enyhült a mediterrán Spanyolországban. Napközben akár harmincegynéhány fok is kínozhatta az embereket. A Szent Maddalénában is minden ablak csukva volt, hogy a hűsítő bűbájnak még csak esélye se legyen a legkisebb résen is kiszökni az épületből. A megszokottól eltérően a valenciai ispotály egyes termei színesre voltak festve, illetve bútorozva. Ez persze leginkább a gyermekosztályra volt jellemző, de néhány iroda is büszkélkedhetett színekkel. Ilyen volt például senora Alvarez szobája is. A falak halványbarack színűre voltak festve, az egyik falon pedig egy hatalmas olajfestmény lógott, mely napraforgómezőt ábrázolt.

Lily az asztalánál ült, és éppen néhány adatlapot nézett át. Az íróasztalán helyet foglalt egy naptár, amiben az előre megbeszélt műtétek, tanácskozások, illetve egyéb, a munkájával kapcsolatos bejegyzés szerepeltek. Egy váza állt az egyik sarkon, amiben friss tigrisliliom ázott. Volt még a fa felületen egy óra, egy lámpa, valamint egy családi kép, amin az egész Evans-Alvarez család szerepelt.

Lily még egyszer átolvasta jegyzeteit az előtte álló műtét miatt. Ha a varázsvilágban is lennének olyan megkülönböztetések, mint a mugliknál, akkor az ő címe a fősebész lenne. Így viszont inkább nevezték specialistának. Elrakta a páciens dokumentumát, és felállt a székéből. Abban a pillanatban kopogtak az ajtaján.

• -          Libre!*

Az engedélyre egy fiatal nő jelent meg az ajtóban. Csak nemrég kezdett el az ispotályban dolgozni, így félve lépett be mindenhova, mintha attól tartott volna, hogy valaki leharapja a fejét.

• -          Elnézést, senora. Levele érkezett.

A lány átnyújtott egy pecséttel lezárt borítékot.

• -          Gracias, Eva.**
• -          De nada!***

Azzal a lány kilépett az irodából. Lily érdeklődve nézte az újraszilárdult viaszt. A Roxfort címere volt látható benne. Feltörte, és olvasni kezdte az üzenetet, ami összesen egy mondatból állt.

„Siess az irodámba! A. D.”

Lilynek több se kellett. Felkapta a táskáját, beledobta a levelet, és kiviharzott a szobából. Ahogy becsapta maga mögött az ajtót az idősebb ápolónő, aki Lily személyi titkárnője volt, ha egyáltalán volt ilyen a gyógyítóknál, felkapta a fejét.

• -          Elnézést, Leticia. Sürgős családi gondok miatt haza kell mennem. Valószínűleg ma már nem jövök vissza, kérem, ossza el a pácienseimet a hét többi napjára. Azokat, akik nem várhatnak, írja be senor Juarezhez.
• -          Értem, senora. Menjen nyugodtan, majd megoldjuk.
• -          Gracias, adiós!****

*///*///*

Lily szemszöge

Majd kiugrott a szívem a helyéről, ahogy az ispotály hopphálózatához rohantam. Szinte minden rossz forgatókönyv, amik az évek során történtek velünk, ismét lejátszódott a fejemben. „Biztos, hogy Harry került bajba. De ezúttal súlyos lehet, ha apa magához hívat.” Bár, ha azt vesszük, hogy mi minden történt a Világkupán is… Halálfalók, Voldemort jele… Harry nagyobb veszélyben van, mint valaha.

Gyorsan hazautaztam, majd előkaptam a pálcámat, kétszer hozzáérintettem a pálcám hegyét a kandallóhoz, beálltam alá ismét, és apám irodáját ejtettem ki a számon. Albus összekötötte a lakásunkat az irodájával, így nem kellett bajlódnunk a nemzetközi hoppanálással, vagy hopp porral utazással, mondjuk nyáron, ha a gyerekek meg akarták látogatni őt és a professzorokat.

Kiléptem a kandallóból, és megláttam az ismerős tárgyakat, de most nem érdekeltek.

• -          Apa, apa itt vagy?

Szólongattam a világ egyik legnagyobb varázslóját. Albus végül előjött, de gondterheltnek látszott.

• -          Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértél, de nem kellett volna rohannod.
• -          Már itt vagyok, inkább azt mondd, mi a baj!

Leporoltam kardigánomról és nadrágomról a rájuk került kormot. Azonban az igazgató csak intett, hogy üljek le az íróasztalával szembeni egyik székbe.

• -          Még várunk valakit.
• -          Kit?

Választ már nem kaptam, mert azonnal meg is érkezett a vendég. Ahogy kilépett a kandallóból ő is elég koszos lett, de még a fekete szénréteg alatt is felismertem a volt férjemet. James is leporolta magát, majd tekintetünk találkozott. Ő legalább olyan kíváncsian nézegetett, mint én őt.

• -          James, te mit keresel itt?
• -          Az igazgató úr hívatott. És te?
• -          James, kérlek, foglalj helyet – mondta apám, mielőtt még válaszolhattam volna. Nagyon rossz érzés fogott el. – Talán mindketten tudjátok, hogy idén, hosszú idő óta először rendezzük meg a Trimágus Tusát, ráadásul a helyszín éppen a Roxfort.

„Persze, hogy tudom. Harry az első nap nagyon izgatott levelet küldött. Azt mondta, hogy egy francia lányiskola, és egy bolgár fiúiskola érkezett ide. Furcsállva gondolt rá, hogy a többi varázslóiskola nem koedukált.”

• -          Azonban van néhány változás, amit a minisztériummal karöltve hoztunk létre. Ilyen a legfontosabb… tizenhét év alatti diák nem vehet részt a versenyen.
• -          Uram, elnézést a közbevágásért, de a Tusát, nem tudjuk aurori védelem alá helyezni – szólt közbe James. Úgy tűnt, őt se informálta többről az igazgató, mint engem.
• -          Nem is ezért hívtalak ide benneteket – dőlt előre apa, és ujjait sátorszerűen fűzte össze. – A helyzet az, hogy sötétmágus került az iskola falai közé.
• -          Hogyan? – kaptam fel a fejemet. - Az hogy lehetséges?
• -          Elvégre Piton is itt tanít, mit számít más? – morogta az orra alatt James.
• -          Perselus nem… - kezdtem, de apa a szavamba vágott.
• -          Ez nem Perselus Pitonról szól – nézett jelentőségteljesen Jamesre, aki dacos kölyökként összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.
• -          Gondolom, van ötlete, hogy ki lehet az – mondta James.
• -          Valószínűleg az egyik vendégünk.
• -          Kik érkeztek az iskolák diákjaival? – kérdeztem.
• -          Olympe Maxime, a Beauxbatons igazgatónője. Igor Karkarov, a Durmstrang igazgatója. Barty Kupor, a minisztériumból, ő felel azért, hogy betartsuk a szabályokat, illetve Alastor Mordont, a visszavonult aurort kértem fel a Sötét Varázslatok Kivédése tanítására.

„Emlékszem Mordonra. Zord fickó, ravasz, de helyén van az esze. Habár az, hogy szívtelen, nem kifejezés. Harry elmondása szerint, az első órájukon bemutatta a diákoknak a három főbenjáró átkot. Szegény Neville utána napokig nem szólt egy szót sem.”

• -          Karkarov! Ő lesz az emberünk – kiáltott fel James.
• -          Bárcsak ilyen egyszerűen rámutathatnánk a valódi tettesre – sóhajtott fel apa.
• -          Miből gondolod, hogy ő a sötétmágus? – néztem Jamesre.
• -          Halálfaló – vonta meg a vállát.
• -          Gondolom, nem akarod részletezni – mondtam neki, mire harag lobbant fel a szemében.
• -          Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Perselus barátodat. – Már szólásra nyitottam a számat, amikor apa ismét közbeszólt.
• -          Igor valóban halálfaló volt. Ott voltam a tárgyalásán. De ez sajnos nem elég bizonyíték.
• -          Miért nem? – húzta össze a szemöldökét James.
• -          Voldemort tizenhárom éve eltűnt a Föld színéről – nézett rám jelentőségteljesen apa. – És sokan nem hisznek benne, hogy valaha is visszatérne.
• -          Gondolom a minisztérium… - mondta James.
• -          Pontosan – bólintott Albus. – Ennek következtében, nincs rá lehetőség, hogy a minisztérium alkalmazásában álló aurorokat kivezényeljék ide.
• -          Egyáltalán miből gondolja, hogy halálfaló van a falak között? – kérdezte James, én pedig kíváncsian vártam a választ.

Apa hátratolta a székét, és matatni kezdett az íróasztal egy fiókjában. Előhúzott egy apró, megégett pergament, majd elénk helyezte a fa lapon. Egyetlen név volt rajta. „Harry Potter”

Felkaptam rá a szememet, ő pedig sajnálkozva nézett rám. Hát valóban veszélyben van. Már majdnem rákérdeztem, hogy mit tud…

• -          Ezt nem értem – kezdett bele James. – Nincs ilyen nevű rokonom.

Alig egy másodperc alatt elfelejtettem, hogy ő is az irodában van. Újra a pergamenre néztem, majd apára. Ő még mindig engem nézett, majd lehajtotta a fejét, vett egy mély levegőt, és James felé fordult.

• -          Ami azt illeti… - kezdett bele apa, de nem tehettem meg Jamesszel…
• -          De van – suttogtam, mégis biztos voltam benne, hogy mindketten meghallották. Kezembe vettem a papírt.
• -          Van mit megbeszélnetek. Magatokra hagylak benneteket.

Ezzel apa felállt, és kisétált az irodából. James felé fordultam. Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

• -          Lily, ha lenne eltűnt rokonom, biztos, hogy tudnék róla.
• -          Nem eltűnt, hanem eltitkolt.
• -          Miről beszélsz? – rázta a fejét. A szavak már a nyelvemen voltak, de nem tudtam kimondani őket. „Pedig muszáj lesz. Szedd össze magad!” Még egyszer ránéztem a pergamenre, és vettem egy mély levegőt.
• -          Harry… a te fiad.

Figyeltem James arcát. Valóban azt hitte, hogy nálam elmentek otthonról.

• -          Harry… mármint a fiad, Harry Alvarez.
• -          A születési neve Harry Potter. Harry James Potter – suttogtam, mert nem tudtam hangosabban kimondani.
• -          Lehetetlen!

James elfordította a fejét rólam. Nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak… Beszéljek el mindent, vagy hagyjam, hogy maga jöjjön rá. Aztán úgy döntöttem, hogy jobb, ha egyszerre esek túl mindenen.

• -          James, én… - De ő felemelte a kezét jelezve, hogy hallgassak el.

Az íróasztal egy pontját bámulta, két ujjával összefogva az állát meredt előre. Gondolkodott. „Hát jó, legyen.”

• -          Ha átgondoltad, tudod, hol találsz…

Ezzel kisiettem az irodából. A folyosón ott találtam apát és Minervát. Odasétáltam hozzájuk. Legszívesebben nekiestem volna az igazgatónak, le akartam harapni a fejét. Mégis, hogy gondolta ezt?

• -          Lily… - Kezdte volna Minerva.
• -          Kérlek, most ne – néztem rá jelentőségteljesen. Láttam, hogy mondani akar valamit, de aztán csendben maradt, és a kezeit is maga mellé ejtette. Apához fordultam. – Nem volt hozzá jogod!
• -          Valaki bedobta Harry nevét a serlegbe, ráadásul ki is választották – magyarázta apa. Láttam a szemében, hogy bűntudata van.
• -          Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem.
• -          A Tűz serlege mindig kiválaszt, általában véletlenül, három diákot a három iskolából. Idén négy ember nevét adta ki.
• -          De Harry már Diego nevét viseli – makacskodtam.
• -          Pont ezért nem kell részt vennie a versenyen. Ha azonban Potter néven lenne az iskola tanulója, kötelessége lenne teljesíteni a próbákat, és semmilyen módon nem tudnám megakadályozni.
• -          De miért kellett belevonnod Jamest?
• -          Ha Voldemort elmondta a szolgáinak, hogy kicsoda a fiú, akkor hamarosan mindenki tudni fog róla. Rólatok. Veszélyben vagytok.
• -          Voldemort egy szellem – mutattam rá a tényre.
• -          Valóban, de tudtad, hogy ez a szellem hónapok óta kísérti Harryt? – kérdezte Albus, amire aztán végképp elment minden erőm. Meg kellett kapaszkodnom a falban. Minerva azonnal odaugrott hozzám, és megragadta a karomat.
• -          Megmondtam, hogy ezt ne itt, Albus – pirított rá apámra.
• -          Mi az, hogy kísérti? – fuldoklottam a szavaktól.
• -          Harry már hetek óta ugyanazt álmodja. Voldemort, Peter Pettigrew, egy ismeretlen férfi, és a Nagyúr kígyója, Nagini, megölnek valakit. Harry nem tudta megmondani, hogy kit, mert mindig az áldozat szemszögéből látta az eseményeket – avatott be apám.
• -          Miért nem mondta el nekem?
• -          Látta, hogy a Remus-ügy mennyire megviselt, és nem akart még több terhet a vállaidra rakni. Azonban elmondta nekem, és Poppy készített neki álomitalt, amitől nem álmodik Voldemortról, így tud aludni. – „Ezt még meg kell köszönnöm Madam Pompfrey-nak.”
• -          Mikor tanulja már meg ez a gyerek, hogy akkor aggódom érte a legjobban, ha titkolózik előttem?! – csóváltam meg a fejemet. Kiegyenesedtem, Minerva pedig elengedett. Néhány pillanatig csend volt, aztán a professzor asszony az iroda felé bökött a fejével.
• -          Hogy… hogy sikerült?
• -          Nem tudom – néztem rá. – Még azon gondolkodik, hogy igazat mondhatok-e.
• -          Lily… - Tudtam, hogy apa szabadkozni akar, de most nem volt hozzá erőm.
• -          Később… kérlek. – Úgy látszott megértették. – A Szükség Szobájában leszek. Nekem is… gondolkodnom kell egy kicsit.

Azzal elindultam otthagyva apát és Minervát a folyosón. Valamivel dél után lehetett, így a nebulók nagy része órán volt. Senkivel sem találkoztam a hetedik emelet felé. Szinte észre sem vettem, és megérkeztem a fal elé. Nehéz léptekkel elsétáltam előtte háromszor. Amikor lenyomtam a kilincset a megjelenő ajtón, nem tudtam, milyen szoba fog fogadni. Ám nem csalódtam a szoba mágiájában. A Godrick’s Hollow-i lakásunk nappalija tárult elénk. Sosem értettem, hogy képes erre a szoba… Bejártam a régen annyira ismert, és szeretett termet. A bútorok mellett még a lépcső is ott volt, habár nem lehetett felmenni még a lépcsőfordulóig sem, nemhogy az emeletre. Odasétáltam a kanapéhoz, levettem a cipőmet, felhúztam a lábamat, és az előttem álló beszélgetésre gondoltam. Ez sem lesz könnyebb, mint a Siriusszal folytatott diskurzus… Sóhajtottam, és felidéztem magamban James pótbátyja és köztem lezajlott eseményeket.

*///*///*

• -          Biztos, ne maradjak? – kérdezte Diego.

Sirius és Elena házának bejárata előtt álltunk. Londonhoz közel egy apró faluban telepedtek le. Nem akartak a nagyvárosban maradni, pedig Sirius a szülei után örökölt egy házat, de a férfi képtelen volt oda visszaköltözni, így inkább vett egy újat nem messze Londontól.

• -          Biztos. Tudod, hogy a gyerekek megérzik, ha valami baj van… nem szeretnénk őket megijeszteni… - mondtam a szemébe nézve.
• -          Igazad van – sóhajtott a férjem. – Csak ígérd meg, hogy ha segítségre van szükséged, küldesz egy patrónust!
• -          Megígérem! – válaszoltam. – Vidd haza a gyerekeket, kérlek!
• -          Rendben. – Gyorsan csókot nyomtam az ajkaira, majd figyeltem, ahogy az ikrek felé fordult. – Jól van, kölykök, Selena és Harry már nagyon várnak benneteket. Készen álltok?
• -          Igen – hallatszott az egyöntetű válasz.

Néztem őket, ahogy távolodtak, majd néhány perccel később elindultam a bejárat felé. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Az utca csendje hirtelen megtört körülöttem, és hangos veszekedésbe csöppentem. Bezártam az ajtót magam után, és elindultam a vékony folyosón a konyhába. Minden egyes megtett lépésnél nagyobb gombóc keletkezett a torkomban.

• -          … itt egy gyerekről van szó! – hallottam meg Sirius hangját.
• -          Szerinted nem tudom? Nem véletlenül nem mondtam el… - Elena hangja indulatoktól remegett.
• -          Hazudtál és becsaptál!
• -          Mit is mondtál, amikor el kellett titkolnom Adaleide elől, hogy húsvét előtt Amerikába mentetek egy hétvégére Jamesszel, hogy egy kicsit „kiélhessétek magatokat” úgy, hogy közben ő azt hitte, hogy küldetésen vagytok? Idézlek: „James olyan, mintha az öcsém lenne, így természetes, hogy segítek neki megszabadulni attól a hárpiától, bármit is kelljen tennem ezért!”
• -          Hogy az ördögbe jön…
• -          Hát Lily meg nekem olyan, mintha a húgom lenne. Megkért, hogy ne mondjam el senkinek, én pedig megtettem, és megtenném újra!
• -          James fiáról beszélünk!
• -          Aki egyben Lily fia is.
• -          Nem volt joga hozzá…
• -          Hogy megcsalja? Nem Jamesnek ahhoz valóban nem volt joga.
• -          Még mindig ezen lovagoltok? Hányszor megmondtam, hogy nem szabad akaratából tette?!
• -          Én pedig ezerszer is megmondtam, hogy nem érdekel. Szeretem Jamest, ezt bizonyítja, hogy annyiszor, és akkor van itt nálunk, amikor csak szeretné. De Lily nekem legalább olyan fontos, ha nem fontosabb.
• -          Te már akkor is tudtad, hogy Lily terhes, amikor hozzám jöttél, igaz!?
• -          Nem, akkor már azt tudtam, hogy van egy másfél éves kisfia.
• -          És egyetlen szót sem szóltál. Azt, hogy Jamesnek nem, azt még nagy nehezen lenyelem, de hogy nekem se…
• -          Mert annyiban hagytad volna?
• -          Természetesen nem!
• -          Akkor meg? Minek tettem volna ki magunkat az állandó veszekedésnek?
• -          Szóval merő jóindulatból hülyére vettél.
• -          Nem így fogalmaznék… a lényeg a lényeg…
• -          Már csak egy kérdésem lenne. Az ikrek legalább az én gyerekeim?
• -          Sirius! – kiáltottam fel.

Még a mondat befejezése előtt beléptem a konyhába. Hatalmas csattanást hallottam, és odafordulva láttam, hogy Elena a könnyeivel küszködik. Sirius a pofon irányába nézett, majd pedig vissza Elenára.

• -          Hogy merészeled? – sziszegte Elena.
• -          Elena – mentem oda hozzá. Sirius is érezhette, hogy elvetette a sulykot, mert nem szólt egy szót sem, csak odébb sétált.
• -          Lily, nem kellene itt lenned – suttogta rám nézve Elena. Megfogtam a csuklóit, rám nézett, a szemei pedig vörösek voltak.
• -          De igen.
• -          Jó, akkor mondd el, amit akarsz ennek a hatökörnek, de én nem maradok itt. Sok sikert – mondta halkan. Bólintottam. Elővettem a zsebemből egy kulcsot, és a tenyerébe nyomtam.
• -          Amint végeztem utánad megyek. – Elena bólintott, majd egy utolsó pillantást vetett férjére, és kabáttal, esernyővel a kezében kiviharzott, az ajtót pedig becsapta maga után.

Sirius felé fordultam, aki hosszú léptekkel a nappali felé vette az irányt. Mérges voltam rá. Rám haragudhat, de Elena nem tett semmi rosszat. Utána indultam. Már az egyik fotelben ült, és az ablakon nézett kifele.

• -          Sirius, mégis hogy gondoltad ezt?
• -          Te aztán csak ne oktass ki!
• -          Megértem, hogy rám dühös vagy, de Elena…
• -          A saját feleségem hazudozott a hátam mögött úgy tizennégy évig, nem egyáltalán nem vagyok dühös, csak kibaszott csalódott.
• -          És őszintén szólva most én is csalódtam benned.
• -          Mégis miről…
• -          Gondold már végig józanul! Miből tudod, hogy nem tetettem le a Megszeghetetlen Esküt Elenával? – Erre felkapta a fejét, és kíváncsian nézett rám.
• -          Megtetted?
• -          Nem.
• -          Akkor nincs kifogás – fonta össze a karját, és süllyedt a fotelbe. Leültem a mellette álló kanapéra.

Néhány pillanatig csend volt a szobában, majd Sirius izegni-mozogni kezdett. Elmosolyodtam. Sose tudott egyhelyben maradni, pláne, ha még nem is beszélt hozzá.

• -          Jól sejtem, hogy Elena már tudott a születendő gyerekről, amikor mi megismerkedtünk?
• -          Igen.
• -          Egész idő alatt egy szót se szólt.
• -          Bizonyítva, hogy jó barát.
• -          Inkább, hogy nem bízott bennem.
• -          Túl közel állsz Jameshez – fordítottam a fejemet a kandalló irányába. – Ha te megtudod az igazságot akarva-akaratlanul is a tudtára hoztad volna.
• -          Jogosan! – tette hozzá, mire nem tudtam mit mondjak. – Hogy titkoltad el egész eddig? – Vállat vontam.
• -          Amíg terhes voltam kész idegroncs voltam, akárhányszor kisétáltam az utcára félve, hogy összefutok valakivel. Ráálltam, hogy ha csak nincs valami halaszthatatlan dolgom, akkor nem megyek a varázsvilág közelébe. Amikor Harry megszületett, úgy alakult, hogy nem voltam egyedül. A családom sokat segített – gondoltam mosolyogva anyára, Albusra és a professzorokra. – Aztán sok minden történt, a dolgok megváltoztak, és úgy döntöttem, elhagyom Angliát.
• -          Pettigrew – mondta ki a nevét Sirius tömény gyűlölettel. – Hogy kérhetted fel őt?
• -          Még abban a hitben voltam, hogy a barátotok… Mint kiderült tévedtem.
• -          Meg is halhattatok volna…
• -          Ami azt illeti… én meg is haltam. – Sirius felkapta a fejét.
• -          Hogy mondod?
• -          Nem akarok belemenni a részletekbe, a lényeg, hogy megoldódtak a dolgok, és elköltöztem. Megismerkedtem Diegóval – erre Sirius csak megforgatta a szemét – És innentől fogva a dolgok könnyen mentek.
• -          Nekünk pedig eszünkbe se jutott megkérdőjelezni, hogy Harry kinek is a fia. Annyira hasonlít Diegóra.
• -          Amikor pedig ti megismertétek Harryt, addigra Diegó már a nevére vette.
• -          Mikor mondjátok el annak a szegény fiúnak, hogy Diego nem az apja?
• -          Igazság szerint, Harry már tudja. – Erre Siriusnak kidülledtek a szemei, és vagy egy oktávval magasabban kérdezett vissza.
• -          Parancsolsz? Várj! – emelte fel a kezét. – Ezek szerint a fiad tudja, hogy Diego nem az apja, de Jamesnek nem mondtad el, hogy van egy fia? Pontosan mi bajod is van?
• -          Diego Harry apja. Ez így volt, van és lesz – szögeztem le. – Harry pedig meghallott valamit, amit nem akartunk még neki elmondani, de ha már rákérdezett, nem hazudhattam neki.
• -          Világosíts fel!
• -          Harry tíz éves volt. A Roxfortban nyaralt Selenával és a professzorokkal. Amikor elmentem érte Perselusszal beszélgettem. – Erre ismét megforgatta a szemét. – Ne csináld ezt, pláne, hogy Perselus a fiam keresztapa!
• -          Hogy mi? – emelkedett fel a kanapéról. – Te képes voltál Pipogyuszt felkérni, hogy legyen James fiának keresztapja? Amikor az én kellene, hogy legyek?
• -          Ezt később megvitatjuk – intettem le, mire még mindig hápogva helyet foglalt. – Valami kapcsán szóba került James, és nem tudtuk, hogy Harry az egyik titkos folyosóban van, és meg akart minket ijeszteni, csak aztán annyira lekötötte a beszélgetésünk, hogy nem zavart meg minket. Perselus rákérdezett, hogy mit fogok csinálni, ha közületek valakinek egyszer csak beugrik, hogy Harry pont úgy néz ki, mint annak idején James. Harry meg kikövetkeztette a dolgokat. Tíz éves volt, de úgy tűnt, hogy jól viseli.
• -          Szóval Harry tudja, hogy James az apja. Mivel vetted rá, hogy ne szóljon egy szót se erről Jamesnek?
• -          Csak elmondtam az igazságot. Jamesszel elválltunk, ő nem tudta, hogy terhes vagyok, majd ő is megházasodott, lett egy lánya. És egyikünk sem, se én, se Harry nem akartuk megbolygatni azt a családot.
• -          Harry még csak nem is volt kíváncsi Jamesre?
• -          Hisz évek óta ismerte. Amit meg akart tudni róla addigra, azt már megtudta.
• -          De soha, sose, egyszer se kérdezősködött róla?
• -          De igen. Én pedig válaszoltam a kérdéseire, de elfogadta, hogy James nem lehet az apja.
• -          Még mindig nem hiszem el, hogy ezt ilyen magától értetődőnek vette volna… ráadásul egy gyerek, akinek lételeme a kérdezősködés…
• -          Mit mondjak? Harry különleges… De azt hiszem ezt már te is tudod. Mi másért küldtél volna neki egy Tűzvillámot karácsonyra? – néztem Siriusra, mire ő vissza rám. Mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy elkapta a fejét, és a dohányzóasztalt nézte.
• -          Magunkra emlékeztetett. Amikor még mi voltunk kölykök. Jamesnek mindene volt a kviddics, és úgy láttam, hogy Harry örökölte a tehetségét. Gondoltam kár lenne veszni hagyni.
• -          Harry nagyon szereti azt a seprűt. Hálásak vagyunk érte. – Erre Sirius csak bólintott, majd sóhajtott egyet.
• -          Adalaide augusztusban visszarepül Párizsba, magával viszi Belle-t is, hogy egy kis „anya-lánya” időt töltsenek együtt. Addigra szedd össze a bátorságodat, és állj James elé!
• -          Nem. – Sirius felém fordult, és úgy nézett rám, mintha megőrülte volna.
• -          Jamesnek tudnia kell.
• -          Lehet, de nem most.
• -          Miért nem?
• -          Ki akarok várni – suttogtam a szőnyeget nézve.
• -          Mégis mire akarsz még várni? – kiáltott fel Sirius.

*///*///*

„Akkor sem tudtam megmondani az igazat. Most sem fogom tudni.”

Sóhajtottam egyet. Nem tudom visszacsinálni az elmúlt éveket, és nem is akarom. De bárcsak ne kellett volna ebbe belevonnom Jamest. Úgy szerettem volna, ha leélhetem az életem anélkül, hogy valaha is megejtettem volna ezt a beszélgetést.

Kinyílt az ajtó. Odafordulva Jamest láttam meg. Úgy tűnt, ő se csodálkozik, hogy a régi nappalinkban találta magát. Holdkórosnak látszott. Közelebb sétált a kanapéhoz, én pedig felálltam. Rám nézett, de mintha nem engem látott volna. Csak bámult, és nem mozdult. Számítottam a Siriuséhoz hasonló kitörésre, vagy olyan csalódásra, mint amit Remus szemében láttam. De arra nem, hogy James szemei üresek lesznek.

• -          Harry… - szólalt meg, mire kirángatott a saját kábultságomból. – Harry… az én fiam.

Nem tudtam, mit mondjak. Így csak bólintottam. Úgy látszott, mindent átgondolt. Mire kinyithattam volna a számat három hosszú lépéssel előttem termett. Felemeltem a fejemet, és  összeráncoltam a homlokomat. Nem fog bántani. De akkor miért jött ilyen közel. James még mindig csak nézett. A hajamat, a szememet. Járatta a tekintetét az arcom különböző pontjain, mintha keresne valamit. Aztán hirtelen előrehajolt, és megcsókolt. 

* Szabad!

** Köszönöm, Eva!

*** Szívesen!

**** Köszönöm, viszlát!