20 Újabb álmok, újabb csalódás

Hát, ismét itt vagyok. Egy heti kimaradás, amit szörnyen röstellek és amiért szeretnék bocsánatot kérni. Szóval őszintén sajnálom! A mostani fejezetben Lily és Diego kicsit jobban megismerkedik egymással, majd jön a csavar, mikor is újra elárulják kedvenc boszorkányunk bizalmát. Remélem tetszeni fog. Olvassátok szeretettel! Esperansa

A napok, akárcsak Angliában, Valencián is gyorsan teltek. Két hónapja élek új lakóhelyemen és eddig úgy tűnt, hogy minden rendben. A Nap sütött, az emberek barátságosak, a kollégáim kedvesek, és Harry is jól érzi magát a bölcsödében. Az egyetlen, ami beárnyékolhatta az amúgy kitűnő kedvemet … Hapci! ... az, hogy megfáztam.

Két nappal ezelőtt hajat mostam és a zuhany alól kellett kilépnem, mert a fiamra egy eddig ismeretlen hiszti roham tört rá. Úgyhogy köntösben, víztől csöpögő hajjal rohantam át a szobájába, ahova húsz perccel azelőtt tettem le és még édesdeden aludt. Mikor beértem a szobába Harry torkaszakadtából üvöltött és bármit csináltam nem akarta abbahagyni. Mire sikerült elaltatnom, a hajam és a bőröm magától is megszáradt. Semmi gond nem lett volna ezzel, csakhogy akármilyen enyhe klímája is van Spanyolországnak télen, akkor is tél van. És azt még egy tíz éves gyermek is tudja, hogy a hajszárításra télen kimondottan oda kell figyelni. Eredményként tüsszögtem, köhögtem és orrot fújtam minden másodpercben az eltelt két napban. Féltem is, hogy Harry nehogy elkapja, mert fogalmam sem volt, hogyan reagálna egy ilyen fiatal szervezet egy ilyenfajta betegségre. Meg is akartam kérni Senora Josefinát, hogy néhány napra, csak amíg ki nem gyógyulok, vegye át tőlem Harryt. De sajnos a szomszédasszonyom valamelyik nap elköltözött az egyik fiához addig, amíg Ő és a felesége üzleti úton vannak és a senora vigyáz az unokáira. Küldtem levelet Don Felipének, a közvetlen felettesemnek, hogy megbetegedtem és szeretnék néhány napot itthon maradni. A válaszlevélben egyetértett velem, hogy jobb ha itthon pihenem ki a bacikat, sőt küldött egy általános bájitalt megfázásra, amit igaz, hogy már tegnap bevettem, de én is tudom, hogy a hatása két-három napon belül mutatkozik meg, de utána már nem lesz semmi bajom. Szóval forró teával, meleg pulcsival és sok-sok zsebkendővel felszerelve álltam neki főzni és takarítani. Amennyire csak tudtam megpróbáltam elkerülni Harryt, hogy nehogy véletlenül ő is megfertőződjön.

Épp fekete melegítőnadrágban és narancssárga hosszú ujjúban porszívóztam az étkezőt, amikor csöngettek. A gépet letettem és elindultam az ajtóhoz. Mikor odaértem és kinyitottam Diegót láttam a küszöb előtt. Ismét olyan volt, mint egy görög félisten. Farmert és fehér inget viselt, a haja szokás szerint göndören, kiengedve, bár jelenleg kicsit vizesen keretezte arcát, mely szerint alig néhány perce még a zuhany alatt állt, a szemei pedig pajkosságról árulkodtak.

Azon az estén, amikor megismertem valóban megmutatta nekünk Valencia gyönyörű lényét. Elvitt minket egy kedves kis étterembe, ahol a díszítés minden eleme arra volt kitalálva, hogy az ember úgy érezze magát, mintha a természet lágy ölén lenne. Hatalmas akvárium, melyben trópusi halak lubickoltak korall függőkkel, mintha egy korallzátony körül úsznánk. Egy homokszín és domború fal tevemintás árnyékokkal, akár a sivatag. Aztán lián festményekkel és trópusi virágokkal keretezett helység pont úgy, akár egy esőerdőben. És így tovább. A világ minden természeti csodáját felsorakoztatta, az étel kifogástalan volt és a kiszolgálás is megkapta a képzeletbeli tíz pontot. Az egyetlen, aminek nem örültem, hogy Diego nem engedte kifizetni, amit fogyasztottam. Azt mondta, ő hívott el, ezért ő fizet. Következő lépcsőfokként sétálgattunk a Ciutat Vella de València kerület központjába, vagyis Valencia szívében. A tereken mariachi zenészek énekeltek és zenéltek, bárokból és szórakozóhelyekről táncdalok hangzottak fel és volt egy hely, ahol az emberek szabadon táncoltak az élő zenére. Akinek éppen kedve támadt, az beállt és ropta. Harryvel a karomon élveztem az emberek jó kedvét, a város nyüzsgését és boldog voltam. Évek óta először feledhetetlenül boldog. Ránéztem Harryre, akinek, akárcsak nekem, mosoly szaladt át a száján és ringatózni kezdtem vele a zene ütemére. Nem akartam közelebb menni az emberekhez, mivel nem voltam benne biztos, hogy Harry nem esik-e ki a karjaim közül. Olyan kis izgága volt. De úgy láttam e Diegonak nem jutott eszébe, mert elkapta a derekamat és bevitt a táncolók sűrűjébe. Átvette tőlem Harryt és a nyakába ültette. Először azt hittem infarktust kapok. Szinte már mozdultam, hogy ha a fiam leesik a nyakából el tudjam kapni. De semmi hasonló nem történt. Harry vigyorogva markolt bele Diego hajába és kapkodta tekintetét a táncolók között. Diego egyik kezével fogta a fiamat, a másikkal a karom után nyúlt és megpörgetett. Régen táncoltam és féltem, hogy el is felejtettem, de ahogy ránéztem Diegora, minden félelmem elszállt. Tudtam, hogy nem lenne képes ártani nekünk, és még csak véletlenül sem tenne olyat, ami minket rosszul érint. Nem tudom megmagyarázni, ez hogy jutott eszembe, de ahogy a szemébe néztem, hirtelen ismerős lett nekem. Tánc közben végig csak a szemét néztem és mégis éreztem, hogy nem rontom el a lépéseket. Aztán rájöttem, mi volt benne olyan, mintha már ezerszer láttam volna. Amikor a cantante, vagyis az énekes a dal végéhez közeledett és a hagyományos mariachi zenéhez hasonlóan az utolsó taktusokat elnyújtotta, megláttam Diego sötét szemeiben James pillantását. Ez a szelídség, kedvesség, mégis az elemésztő, természetes tűz egy életerős férfié, akit csupán két évvel ezelőttig úgy ismertem, mint a tenyeremet, most mégis legalább annyira messze van tőlem, akár tíz évvel ezelőtt. Az utolsó hang elhalkultával a táncosok tapssal köszönték meg ezt a gyönyörű számot a zenészeknek, Diego pedig elengedte a csuklómat és levette a nyakából Harryt. Magasra emelte és úgy tett, mintha Harry repülne. Fiam nagyon élvezte. Még sosem láttam ennyit és ilyen szélesen mosolyogni, pedig eddigi élete minden percét vele töltöttem. Hiányzott neki egy apa. Tudtam én, de ismét visszatértem oda, ahol a part szakad. Ki lenne képes szeretni engem is és Harryt is úgy, mintha a saját fia lenne. Gondolatmenetemet az zavarta meg, hogy Diego megkérdezte szeretnék-e hazamenni, vagy mutathat-e még valamit. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Ott színtiszta gyengédséget láttam mind felém, mind Harry felé. Sosem volt még dolgom spanyol férfival, hisz addig, amíg itt nyaraltunk én inkább voltam gyerek, esetleg tini és akkor nagyon örültem neki, hogy legalább itt nem kell foglalkoznom a James féle fiúkkal. De Diego eddig pontosan úgy viselkedett, mint egy úriember és nem biztos, hogy most férfi kellene az életembe. Elmosolyodtam és megkértem, hogy még maradjunk. Viszonozta a mosolyomat és a karját nyújtotta. Belekaroltam és meg sem próbáltam visszakérni Harryt, hisz láttam, hogy ez a két „férfi” mennyire megérti és kedveli egymást. Az eget figyeltem, a csillagokat, a kivilágított házakat, a növényeket és mindent, amit a szemem és az elmém képes volt befogadni. Alig egy órányi kellemes séta után, ami beszélgetéssel, nevetéssel és Harryvel való játszadozással telt el, megérkeztünk a tengerparthoz. Nem volt egy rövid séta, de ilyen nyugodt időtöltéshez régóta nem volt már szerencsém. Ahogy a parthoz értünk, Diego kivette a nyakából Harryt és karján a fiammal kezdett a víz fele futni, közben ismét repülőzött vele. Harry kacaja el sem múlt még egy darabig. Ahogy álltam a holdfényben és a víz közelében játszó Diegot néztem ismét felvetült bennem, hogy semmit sem tudok róla, mégis sokkal nyugodtabbnak érzem magam, ha Harry vele van, mintha mondjuk a roxforti professzorokkal, vagy mondjuk Perselusszal. Szó se róla ezeket az embereket tizenegy éves korom óta ismerem és minden rossz tulajdonságukról tudok, de Diegoról azon kívül, hogy a szomszédom egy szót sem tudok. Néhány perc múlva Diego letette a kezeiből Harryt, aki másfél éves létére, mint a villám szaladt a víz felé, de mielőtt elérte volna Diego két hosszú lépéssel ismét elérte és a levegőbe emelte. Harry kacaja mindennél többet jelent nekem és ez most zene volt füleimnek. Diego odakiáltott, hogy menjek közelebb és eleget tettem a kérésnek. Amint mellé értem átadta Harryt, aki már kapálózott felém, amikor közeledtem. Ismét a karomban tartva megpuszilgattam és figyeltem boldogságtól sugárzó szemeit. Egyrészt örültem, hogy ilyen jól kijönnek Diegoval, másrészt fájt a szívem, hogy tudtam, Harrynek ő sosem lehet az apja. Diego fiatal, jóképű és bárkit elcsábíthat, ha úgy akarja. Miért pont egy egyedülálló anyával akarna kikezdeni. Hirtelen Diego közelebb lépett hozzám és a vállam mögött kezdett bolondozni Harrynek, aki ismételten kacagott a jeleneten. Diego hamarosan a vállamra tette az állát és egyik kezével megborzolta Harry göndör, fekete haját. Nagyon régen érzett bizsergés futott át rajtam, amivel szemben ismételten kettős érzéseim voltak. De nem hagytam magam, hogy ez legyűrjön. Most nem. Hamarosan hazaindultunk és az úton Harry elaludt a karjaimban. Diego gentleman módjára megkérdezte, hogy átvegye-e, de nem szerettem volna most átadni a „terhemet”. Az este folyamán nagyon úgy tűnt, hogy Harry és Diego egy külön kis világban lettek volna én pedig hiába voltam ott és Diego bevont a társaságba, de Harrynek ő volt a fontosabb. Egy kicsit ez sértette a büszkeségemet és az anyai érzéseimet, de tudtam, miért olyan más ez a Harry, mint akit ismertem. Mert eddig azok a férfiak, akik körülvették Perselust kivéve, a két nagyapja volt és a velük korban megegyező professzorok. Diego játszik vele, de nem gügyög neki, mint a professzorasszonyaim, nem csecsemőként bánik vele. Az este folyamán  már háromszor is felötlött bennem a gondolat, Harrynek apa kell. Ahogy hazaértünk Diego átvette tőlem Harryt, amíg kinyitottam az ajtót. Megköszöntem neki az estét, elmondtam, hogy mennyire jól éreztem magam és, hogy Harry is nagyon megkedvelte. Diego szerény, de hatalmas mosollyal válaszolt. „Nagyon örült, hogy elfogadtam a meghívását. Nagyon sokat jelentett neki és boldog, hogy megismerhetett minket.” Kifejezte, hogyha bármire szükségem lenne, csak szóljak. Még egyszer megköszöntem neki. Elköszönésként megpusziltam az arcát. Vigyorogva nézett rám és megsimogatta Harry fejét, majd a járdán keresztül a saját házához ment és vége lett az estének.

Azután többször is találkoztunk. Ebédelni, vagy vacsorázni mentünk, állatkertbe, vagy játszótérre vittük Harryt, sőt, egy alkalommal súlyos beteget hoztak be a Szt. Maddalénába és nem tudtam volna elmenni Harryért a bölcsödébe, akkor felhívtam Diegot az otthoni számán és megkértem, hogy hozza el a kicsit. Mikor végül este átmentem Harryért azt mondta kész szerencse, hogy éppen hazament átöltözni, mert különben nem értem volna el. Mint kiderült Diego rendőr és a társával egy nehéz ügyön dolgoztak. Munka közben részt kellett venniük egy üldözésen és Diego ruhája nem csak koszos, hanem véres is lett, így haza kellett mennie. Megkérdeztem tőle, hogy  nem szeretné-e, hogy megvizsgáljam, vagy bemenjek vele a kórházba, de azt mondta semmi baja sincs. Alig egy karcolás. Megköszöntem hát neki a segítséget és megkért, hogy legközelebb is ő mehessen el Harryért.

Megkedveltem Diegot, sőt talán kicsit jobban is, mint kellett volna. De nem róhattam fel magamnak, hogy nem akarok elüldözni magam mellől egy férfit, aki talán legalább annyira kedvel, mint én őt.

-          Szia Lily! – köszönt Diego, mire egy már védjegyévé vált mosoly is megjelent az arcán.

-          Szia Diego, miben segíthetek? – kérdeztem náthától eldugult orral.

-          Nos, arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk este az állatkertbe. Ma van Szt. Adolf napja és ő az állatkert védőszentje, szóval a tiszteletére ma délután négytől éjfélig programokkal és élő zenével várják az embereket. Az állatok mellett gondozó lesz, aki annyit mesél az adott állatról, amennyit a vendégek kérdezik. A gyerekeknek még több állatot tettek az állatsimogatóba és a világítást lampionokkal biztosítják. Este tíz órakor pedig tűzijátékkal akarnak kedveskedni a szentnek.

-          Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál ránk Diego, de a helyzet az, hogy megfá… ha.ha.Hapci… megfáztam – mondtam tüsszentés keretében.

-          Egészségedre – mondta Diego, majd rám nézett és közelebb lépett. A kezét a homlokomra tette, a másikat pedig a sajátjára. Néhány másodperc múlva elvette és már nem csak a láz miatt volt piros az arcom, hanem az érintése hatására is. – Nem is tudom, hogy gondoltad, hogy felkelsz az ágyból, amikor érezhetően magas lázad van. És ha jól hallottam éppen porszívóztál. Mond csak Lily, elment az eszed? – Na mindenre számítottam, csak kioktatásra nem. De erre mit lehet mondani.

-          Nem, jól vagyok. A főnököm már tegnap megengedte, hogy szabadságot vegyek ki. Liter számra iszom a forró teát és tonnaszám állnak a papír zsebkendők a lakás minden pontján. De az élet nem áll meg egy egyszerű kis náthától – próbáltam érvelni, de Diego meg sem hallgatott.

-          Na, akkor mostantól ágyban maradsz és fel sem kelsz, amíg meg nem gyógyulsz. Én majd teszek róla. – Azzal meg sem várva, hogy mit mondok belépett az ajtón és levette a cipőjét az előszobában. Nem tudtam mit mondjak. Egyrészt örültem az aggodalmának, másrészt egy kicsit féltem. Végül is, hogy értette, hogy tesz róla.

-          Diego, köszönöm, hogy aggódsz értem, de nagy lány vagyok már, nem kell pátyolgatni.

-          Igen, ez így van. De szeretnék segíteni – mondta és odébb tette a porszívót, majd felvette Harryt a járókából. Ezután odajött és elkezdett a szobám felé terelni. Szépen megvárta, amíg bebújok az ágyba, elhúzta a függönyöket, majd adott egy puszit a homlokomra, mintha a bátyám, vagy az apám lenne, majd Harryvel a karján kiment a szobából.

Percekig gondolkodtam. Mit fog csinálni? Lehet, hogy nem kellett volna beengednem a lakásba? Jó az, hogy Harry egyedül van egy alig ismert férfivel? És még így tovább. Persze megróttam magam a rossz gondolatokért, de az anyai aggodalomra rásegített a betegség is. Nem sokkal később azonban a láz és a betegség győzött, én pedig elaludtam.

Amikor felébredtem hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Óvatosan felkeltem az ágyból és örömmel tapasztaltam, hogy a nátha és a köhögés is eltűnt. A megfázásomnak hivatalosan is vége. Az ablakhoz lépve elhúztam a függönyt és nem kellett az órára néznem, hogy tudjam, már jóval az estében járunk. A hold fénye megvilágította az arcomat és a testemet megkerülve megcsillant a bútorokon. Álmos szemekkel néztem körbe az udvarban és csak figyeltem. A szervezetem pihenésért ordított és vissza akartam mászni az ágyba, de valami nem hagyott nyugodni. Mi miatt pattantak ki a szemeim? Ha én egyszer elalszom, akkor ágyúval is alig lehet felébreszteni, így nem értettem, hogy lehet, hogy majdnem kiugrottam az ágyból. Kinyitottam az ablakot és mélyet lélegeztem a friss levegőből. A város enyhén sós és párás oxigénjéhez azonban egy újabb illat is csatlakozott. Egy édeskés illat, melyet egy süteményhez tudnék párosítani. De a különös az, hogy nem a szomszédból, vagy az utcából jött, hanem a házból. Megfordultam és az ajtó felé indultam. Megszokásként magamhoz vettem a pálcámat. A kilincset lenyomva kiléptem a folyosóra, ahol már erőteljesebben éreztem azt a valamit. A konyha sarkánál befordulva aztán meghallottam, hogy mi miatt ébredtem fel. Harry sírt. Nem úgy, ahogy néhány napja, hanem ahogy szokott, amikor fájt valamije, vagy hiányzott neki valami. Szorító érzéssel a szívemben lépkedtem a boltív felé, majd nagy levegőt vettem és beléptem. A konyha pontosan olyan volt, mint ahogy hagytam, azt kivéve, hogy a mosogatónál egy szivacs egyedül, önállóan mosogatta a koszos edényeket és a pulton egy frissen készült étel foglalt helyet. Első pillantásra észre sem vettem Harryt és már kezdtem aggódni. Aztán megláttam az asztal mellett Diego társaságában, nekem ugyan háttal voltak, de Harry fejecskéjét éppen láttam.

-          Kérlek Harry, ne nehezítsd meg a dolgom. Fejezd be a sírást – kérlelte Diego a fiamat, majd ringatni kezdte és megfordult. Harry arca vörös volt az erőlködéstől, Diego pedig szenvedő kifejezéssel nézte, majd pálcáját egyre közelítette Harryhez. Pálcáját? Harryhez? Azt a kénköves magyar mennydörgő mindenségit!

-          Capitulatus – mondtam haragosan és elkaptam a felém röpülő pálcát. Diego felém fordult és azt hiszem, csak most vette észre, hogy az ajtóban állok. Nagy szemekkel meredt rám és a száját egy kicsit eltátotta. Erősen fogta Harryt, így nem esett ki a karjából, de féltem, hogy mást fog csinálni. Saját pálcámat előre tartva megindultam felé.

-          Lily, te… ? – Nem érdekelt, mit akart mondani. Jobb kezemben tartva a pálcát egyre közeledtem hozzá, majd átvettem a síró fiamat és elkezdtem megnyugtatni. Azt hiszem csak hiányoztam neki, mivel ahogy megérezte a szívem dobogását elhallgatott és belefészkelte magát az ölembe. Egy pillanatra lenéztem rá és örömmel vettem észre, hogy megnyugodott. Aztán a dühtől elborult arccal néztem vissza Diegóra.

-          Hogy volt merszed pálcát rántani rá? – sziszegtem neki, mivel hangosabban nem mertem beszélni félve, hogy ha esetleg feltekerném a hangerőt, akkor egyből üvölteni kezdenék.

-          Lily, félreérted! Én nem akartam… - kezdett magyarázkodni, de nem voltam rá vevő.

-          Megbíztam benned. Azt hittem, hogy tudom, ki vagy, de ezek szerint nem. Varázsló vagy? Mióta tudod, hogy kik vagyunk? Halálfaló pozícióban, vagy saját zsebre dolgozol?

-          Lily, kérlek, hadd magyarázzam meg. Nem az történt, amire gondolsz – mondta és letette az eddig fent tartott karjai. Én nem engedtem lejjebb a pálcámat. – Kérlek, üljünk le és higgadtan, tiszta fejjel gondolkodjunk. Ahogy én látom, neked is van rejtegetni valód  - azzal hátat fordított és leült az egyik székre és intett, hogy foglaljak helyet mellette. A pálcáját az asztal egyik sarkára tettem, a legmesszebb tőle, a sajátomat viszont magamnál tartottam. Leültem, de egy percre sem vettem le róla a szemem. Mikor elhelyezkedtem Diego belekezdett. - Nem tudtam, hogy boszorkány vagy. Azt hittem, hogy egy mugli kórházi doktornő, mivel így mutatkoztál be. Amit mondtam neked, amit tettem, az nem volt hazugság. Igen, egy kicsit elferdítettem a dolgokat, de nem hazudtam. A nevem Diego Salvatore Alvarez. A családom aranyvérű varázslókból és boszorkányokból áll már háromszáz éve. Aurorként dolgozok a valenciai auror parancsnokságon. A szüleim, Ricardo és Mercedes, szintén mágikus képességekkel rendelkeznek. Anyámnak egy egész jó hírű szalonja van az Abszol téren, apám pedig szintén auror. A bátyám és a sógornőm az angol Gringotts bank spanyolországi ágazatának dolgoznak, a húgom pedig jelenleg Franciaországban tartózkodik és művészi képességeit fejleszti. Mond mit szeretnél tudni és elmondom!

-          Csak arra válaszolj, hogy miért mutatott a pálcád a fiam homlokára? – kérdeztem indulatosan. Végig a szemembe nézett. Megadta a lehetőséget, hogy legilimentáljak. Éltem is vele és igazat mondott. De még mindig mérges voltam és ez egy egyszerű bocsánat kéréstől nem fog elmúlni.

-          Harry már húsz perce sírt. Mindent megtettem, hogy megnyugtassam. Mindent kipróbáltam, amit tőled láttam, de semmi sem használt. Néhány perccel azelőttig, hogy beléptél apró tűzijátékokat varázsoltam neki, hogy az hátha felvidítja, de nem változott semmi sem. Már kezdtem nagyon kifogyni az ötletekből és nem akartam, hogy felverjen a sírása. Szóval legilimentálni akartam a kicsit – vallotta be olyan vékony hangon és behúzott nyakkal, mintha legalább teknősbéka üzemmódra váltott volna. Meg is értettem az óvatoskodását, mert amint meghallottam ismét felment bennem a pumpa.

-          Legilimentálni?! Egy másfél éves gyereket? – nem is kérdeztem, hanem szinte visítottam.

-          Igen, tudom, de nem volt már jobb ötletem – kezdett magyarázkodni. Esküszöm még a kezét is felemelte.

-          És mire kellett a pálca?

-          Gondoltam varázsolok a szájába egy kisüveg tejet, hogy az talán lefoglalja, és megnyugszik addig, amíg kiszedem belőle, hogy miért sír. De azt hiszem már tudom, mi volt a baj – rám nézett, majd a karomban levő Harryre, akit a sírás annyira kifárasztott, hogy elaludt – Hiányoztál neki.

Jobb lenne, ha most elmennél Diego – mondtam neki úgy, hogy még csak át se gondoltam a dolgokat. De most így éreztem. Nem akartam, hogy maradjon. Talán néhány nappal, vagy héttel később ismét meg fogok tudni bízni benne, de most nem.