19. Egy új világ

Meghoztam a következő fejezetet. Sajnálom a késést, de a félévi dolgozatok és témazárók eléggé összegyűltek. Nem tudom mennyire sikerült jól ez a fejezet, mivel fáradt és nem kicsit álmos voltam, amikor befejeztem. Mindenesetre azért remélem tetszeni fog! Olvassátok szeretettel! Esperansa

Spanyolország egyszerűen csodálatos. A tenger, a napsütés, a kultúra, az emberek. Szinte el sem merem hinni, hogy itt vagyok. Ahhoz a télhez képest, amit megszoktam, itt sokkal melegebb van. Mondjuk itt a hőmérséklet még januárban sem csökken soha 6 °C alá. Ahhoz pedig tökéletes idő van, hogy egy vékony, fehér hosszúnadrágot, egy blúzt és egy vékony, fehér bolerót vegyek fel. És hogy pontosan hol vagyok? Valencia gyönyörű városában, azon belül pedig a La Saidia kerületében a Trinitat negyedben. Edmund, az apám olyan vállalathoz tartozott néhány éve, ami Anglia egyik legnagyobb cége volt, apám pedig jól végezte a munkáját, így kerültünk egy olyan helyre, ami maga a mennyország. Az Elcano la calle-ben, vagyis az Elcano utcában feküdt az a ház, melyet otthonná kívántam átalakítani.

Mikor megérkeztem Harryvel a karomban és a zsebemben a lekicsinyített, súlyuktól megfosztott csomagokkal, úgy éreztem, hazaértem. Néztem a fehérre meszelt házat, a naptól kiégett füvet, a bokrokat és virágokat, melyeket öntözni és ápolni kellett volna az elmúlt években is. Ahogy beléptem az ajtón és nyikorgott rájöttem, hogy hiányzott ez a hang. Apa mindig morgolódott érte, én mégis imádom. Kíváncsian indultam el a házban. A bejárati ajtó mögött egyből egy apró előszobába értünk Harryvel. Itt állt egy szekrény, melybe szokás szerint a kabátokat és cipőket fogjuk betenni, valamint egy tükör és mellette egy kulcstartó kis polc. A következő szoba a nappali volt. A hajópadló formájú parketta és a hatalmas ablakok elképesztő kontrasztot alkotott. Azok a bútorok voltak benn, amelyeket még a szüleimmel tetettünk ide. Vagyis egy capuccino színű kanapé és két fotel, ami közre fogott egy fenyőből készült üveg tetejű dohányzóasztalt. A kanapéval szemben szekrénysor állt, a két széle ember magasságú, az egyik üvegajtós, a másik zárt, a középső elem viszont a derekamig ért és rajta pedig egy tv készülék állt. A polcokon fényképek sorakoztak, melyeket kívülről ismertem, így most közelebb se mentem. Az ellentétes fal egyik szélén egy cserepes majomkenyérfa állt, mellette ablak, aztán egy hatalmas olajfestmény, melyen a valenciai kikötő látható. Valamikor a tizennyolcadik század végét és a tizenkilencedik század elejét mutatja. A képen egy hatalmas fregatt készül elindulni az esti dagállyal. A háttérben matrózok futkoznak a fedélzeten, a kapitány a tatton az első tisztnek magyaráz a látóhatár felé mutogatva és az utasok készülnek felszállni a személyes dolgaikkal. A kép központjában egy fiatal lány áll. A festő hátulról festette meg, így csupán a lány hosszú, fekete haját láthatjuk, mellyel a szél úgy játszik, mint vastag selyemmel. Fehér zsebkendővel integet egy férfinek, aki a hajó fedélzetéről int vissza neki. A férfi katonai egyenruhát visel és a nő tudja, hogy Isten szeretete és figyelme kell ahhoz, hogy viszontláthassa kedvesét. Imádom ezt a képet. Hosszú órákig képes voltam elnézegetni az egyik fotelből és ábrándoztam arról, hogy milyen lehetett a romantika kori élet. A festményt egy nagyobb könyvszekrény követte, ami átkanyarodott a harmadik falra is. Itt egy földig érő ablak foglalt helyet, előtte pedig az a zongora, melyen anya megtanított játszani. Az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyt. A napfény úgy hatolt be a szobába, mint a tisztítótűz. Megcsillant a kristályvázán és a fényképkereteken. A nappali és az étkező össze volt kötve, így átsétáltam a másik helyiségbe. Itt is óriás méretű ablakok voltak, a szoba közepén egy tíz fős asztal. A nappali felőli falon szekrények álltak, melyben Étkészletek és poharak különböző fajtái foglaltak helyet. Ezután jött a konyha, mely az étkezőből nyílt. Itt mindent megtaláltam, ami csak a főzéshez, sütéshez szükséges. Mivel néhány nappal ezelőttig még azt hittük, hogy anya mugli, ezért minden elektromos gépet bevásároltunk, amit csak el tudtunk képzelni. A konyha után egy kisebb folyosó következett, ami két vendégszobához csatlakozott. A szobák mögött helyezkedett el a mosdó és a fürdő. Ezek mellett pedig az a szoba, amelyet ezentúl saját hálószobámnak tekintek és mellette Harry szobája. Amikor beléptem a szobákba és megláttam a katedrális méretű teraszajtókat, melyek az udvarba vezettek, akkora mosoly szaladt a számra, mely eddig talán sose. Itt is széthúztam a függönyöket és leültem az ágyra. Rámosolyogtam Harryre, aki kérdőn nézett szét a szobában és izgatottan ficergett az ölemben.

-          Hazaértünk, prücsök. Isten hozott Valencián!

Első dolgom volt a Tuney-val közös szobámat átalakítani Harry szobájává. A mi ágyainkat, székeinket, íróasztalunkat és minden bútorunkat, amit úgy gondoltam, hogy Harry nem veszi hasznát, lekicsinyítettem, súlyuktól megfosztottam és beletettem egy kisebb dobozba, majd bevittem a szobámba. Ezután elővettem az Angliából hozott dobozokat és bőröndöket, majd visszaadtam az eredeti méretűket. Aztán helyére tettem a kiságyat, amit Godric’s Hollowból hoztam el. A szekrényt megigazítottam és elkezdtem kipakolni a ruhákat, játékokat és mindent, amit csak elhoztam a fiamnak. Este fele elmentem a közeli boltba és megvettem a vacsorának valót. Mivel minden évben itt nyaraltunk megtanultam spanyolul és Angliában is eljártam egy tanárhoz, aki segített a hiányosságaimat rendezni. Kicsit még gyakorolnom kell és úgy tudok majd beszélni, akár régen. Megfőztem a vacsorát, ettünk Harryvel, lefektettem aludni, majd én is lefeküdtem. Az ágyból néztem a csillagokat és tudtam, hogy sose fogom őket megunni.

A hét első három napján a lakást rendezgettem, bementem a Szt. Maddalenába, mely nem akkora, mint a londoni Szt. Mungó, de azért igenis el lehet benne tévedni és, hogy ezt bebizonyítsam segítségre volt szükségem, hogy kitaláljak belőle. Még az elindulásunk előtt kikértem a gyógyító képzőből és a Szt. Mungóból a vizsgapapírjaimat, a teljesítményeimet, meg amire szükségem volt, hogy minden a legnagyobb rendben legyen az itteni ispotállyal. Az igazgatónő szívesen fogadott és az eredményeim láttán biztosított, hogy nem lesz semmi probléma sem a kollégákkal, sem a betegekkel. Megegyeztünk, hogy  néhány hétig egy tapasztalt gyógyító mellett fogok dolgozni, majd amikor már a nyelvvel, a hellyel és az emberekkel is tökéletesen tisztában leszek, akkor kijelöli, hogy pontosan mit és hol kell majd csinálnom. Most, hogy a munka ügyét lerendeztem, meg kell találnom a megoldást arra is, hogy mi legyen Harryvel. Mivel én mostantól teljeskörű munkát fogok végezni és nincsenek itt anyáék, vagy Elena, akik vigyáznának a kicsire, ezért ki kell okoskodnom, hogy mit csináljak. A legjobb talán az lenne, ha keresnék egy mugli bölcsödét. Én is bölcsibe jártam és még sincs semmi bajom. Ott figyelnek rá, gyerekek közt lesz és minél hamarabb megismerkedik a spanyol nyelvvel, annál jobb. Első dolgom is lesz hazaérve megkérdezni Senora Josefinát, hogy nem tud-e a környéken egy jó bölcsödét. Senora Josefina a szembe szomszédom. Az megérkezésünk utáni reggelen beállított egy tálca narancstortával, mely hagyományos valenciai édesség. A senora egy ötvenes évei közepén járó özvegyasszony és mint megtudtam van három fia és egy lánya, valamint eddig hat unokája. A beszélgetésünk végére az egész családfát megismertem az ükanyjától kezdve. Senora Josefina alig százhatvan cm magas, de elég terebélyes asszonyság. Hosszú fekete haját kontyba fogta és egy kényelmes, de kellemesen halványzöld színű pongyolában állított be hozzám, mintha nyaralni lettem volna és most jöttem volna haza. Kedvesen elmosolyodott, bemutatkozott és átadta a tortát. Beinvitáltam, az étkezőben leültettem és felvágtam a tortát. Tipikus spanyol asszony. Látta, hogy beköltöztem és üdvözölni akart. Aranyos volt és jól elbeszélgettünk. Kifejtette, hogy ha bármiben is szükségem lenne segítségre, csak szóljak. Amikor pedig Harry felébredt és felvettem, teljesen bezsongott. A legfiatalabb unokája is elmúlt nyolc éves, és azt mondta, olyan régen babázott. Hát átadtam neki Harryt. Azt hiszem sikerült szereznem a fiamnak egy harmadik nagymamát.

Mint Senora Josefinától megtudtam, péntekenként piacnapot tartanak a közeli mugli téren. Így reggel korán felkeltettem Harryt, felöltöztünk, reggeliztünk és elindultunk. Friss gyümölcsöt és zöldséget akartam venni. Amikor odaértem az Avinguda la espaciohoz kicsit megijedtem, attól a sok embertől, akiket a téren láttam. Az árusok egymás hegyén hátán, de mégis valahogy kényelmesen elfértek. Az emberek egymásra tapostak, de mégse ordítottak a másikkal a tömeg és az esetleges fájdalmak miatt. Szorosabban tartottam a karomban Harryt mert tudtam, hogy ha itt egyszer kiesik a kezem közül az életben nem találom meg. Elindultam a tömeggel és rájöttem, hogy csak kívülről tűnt annyira zsúfoltnak az egész. Nézegettem, majd megálltam egy gyümölcsös mellett. Gyönyörű termései voltak és tudtam, hogy nem is kell továbbmennem. Vettem citromot, narancsot, banánt, fügét, palermói mandarint, grépfrútot, földi cseresznyét, és vérnarancsot. Egyszóval mindenféle finomságot. Nem is akartam már mást, de amikor visszafele elmentem egy növényes stand mellett, nem bírtam megállni, hogy ne vegyek virágot. Vágott rózsát és napraforgót vázába, valamint hibiszkusz, azálea, datolyapálma, füge és angyaltrombita cserjét és palántát. Olyan gyönyörűek voltak, én pedig annyira szeretem ezeket a növényeket, hogy nem tudtam nekik ellenállni. A baj csak a hazavitellel volt. A hölgy, aki a virágokat árulta segített feltenni a karomra a zacskókat és a hónom alá rakni a palántás dobozt. Kicsit kényelmetlen volt, de nem érdekelt. Az utcán sétálva élveztem a napsütést, az emberek boldog mosolyát és jó kedvét. Egy kiskutyát sétáltató főiskolás lány vidáman köszönt nekem, majd felvette a kezébe a néhány hetes spánielt, és Harry elé tartotta, aki teljesen feldobódva nézte a kis állatot, majd simogatni kezdte, aztán a kutyus méreteihez képest nagy fülét kezdte húzogatni. A lány nevetett, ismét letette a földre a kutyust és elköszönve ment tovább. Annyira közvetlenek, barátságosak és olyan boldogok. Mondjuk őket nem kínozta évtizedekig a Sötét Nagyúr. De nem, nem leszek pesszimista. Élvezem az új életemet, a spanyol mentalitás pedig egyfajta gyógyszer az elmúlt évek fájdalmaira. A ház elé érve azonban ismét akadályba ütköztem. Nem tudtam kivenni a kulcsomat a táskámból. Na gondolkodjunk, ha leteszem Harryt futhatok utána, mert amilyen kis izgága rögtön látna valamit kétszáz méterrel arrébb, amit azonnal el akarna kapni. De a virágokat nem tudom egy kézzel úgy letenni, hogy ne csavarodnának rá a csuklómra. Sóhajtottam egy nagyot, és Harryre nézve hangosan is kimondtam a problémát.

-          Na prücsök, mit csináljunk? Letegyelek és rohanjak utánad, vagy álljunk még így egy kicsit.

-          Szívesen segítek önnek, senora, ha megengedi.

A megoldás váratlan módon jött. Hallottam egy hangot a hátam mögül és amikor megfordultam, a tökéletes mediterrán férfi egy mintapéldánya állt velem szemben, aki ráadásul angolul ajánlotta fel a segítségét. Velem egyidős lehetett, talán egy, vagy két évvel idősebb. Három méterről is úgy néztem, hogy egy fejjel legalább magasabb, mint én, izmos volt, de nem izompacsirta. Áll alá érő, fekete, enyhén hullámos haja és meleg, barna, majdnem fekete szeme volt. A hangja pedig kellemes bariton volt. Azt hiszem túlságosan is letaglózott a megjelenése, így egy apró, de annál szexibb félmosolyra húzta a száját, mely inkább tűnt természetesen aranyos mimikának, mint gúnyos, vagy erőltetett tevékenységnek. Odalépett hozzám és kivette a karomból a dobozt, majd óvatosan lehúzta a zacskókat is a kezemről, végül pedig a vágott virág csomagot is átvette tőlem. Gyorsan megkerestem a kulcsomat, majd kinyitottam az ajtót. Előre mentem és a táskámat letettem a nappali asztalára, Harryt pedig a kis járókába tettem, melyet még anyáéktól kapott a születésnapjára. Átvettem a fiatalembertől a vágott virágokat és bementem az étkezőbe, majd letettem őket az asztalra. Ahogy átléptem a két szoba közti vonalat a férfi ismét megszólalt.

-          Hova tehetem ezt a dobozt.

-          Az ablak alá, kérem.

Egy pillanatra megálltam az asztal előtt és néztem a csokrot. Régen viselkedtem már ennyire éretlenül. Megráztam a fejem és visszaindultam. „Szedd össze magad!” – mondtam magamnak. Ahogy beléptem a nappaliba láttam, hogy a palánták valóban az ablak előtt vannak, de a férfit nem láttam. Aztán mégis. Harry előtt guggolt és nézték egymást. Mint két oroszlán, akik sosem látták még addig a másikat, de az ösztöneik azt súgják nekik, hogy nincs mitől tartaniuk. Elméletem bizonyítja, hogy Harry egyszer csak teljes szájjal elmosolyodott és a férfinek szintén fültől fülig ért a szája. Aztán odatartotta Harrynek a tenyerét, a fiam pedig belecsapott. Mintha nem is másfél, hanem tizenegy éves lenne. Közelebb léptem és az idegen is hallhatta, mert felállt és rám nézett.

-          Köszönöm a segítségét! – mondtam és én is elmosolyodtam. Ő viszonozta és felém  nyújtotta a kezét.

-          Nagyon szívesen, bármikor. Diego Alvarez vagyok.

-          Lily Evans, nagyon örülök.

-          Hát még én – mondta és figyelte, ahogy kiveszem Harryt a járókából.

-          És az úrfiban kit tisztelhetek? – hajolt le Harryhez.

-          Ő a fiam, Harry.

-          Nos, Harry. Megtiszteltetés volt – ezzel két ujjával összecsippentette Harry pici kézfejét és megrázta. Harry nevetni kezdett, majd gügyögött egy sort. Nem tudtam mire vélni. Harry mindig vidám volt, már születése óta. De ezzel a férfival most olyan, mintha ezer éve ismerné. Perselusszal sem viselkedett soha ennyire … máshogy.

-          Önök most költöztek ide, igaz? – terelte vissza gondolataimat Diego.

-          Igen, a héten érkeztünk – mondtam, mire a háta mögött összefonta az ujjait és egy picit hintázni kezdett a sarkán, mint a rossz gyerek az anyukája előtt.

-          Sajnálom, hogy még nem üdvözöltem önöket, de sajnos nagyon lefoglalt a munkám.

-          Kérem, ne magyarázkodjon. Egyenlőre nekem is bele kell rázódnom még az itteni életben. Viszont, ha nem vagyok tolakodó, néhány éve már megvettük ezt a házat a családommal és elég jól ismertem a környéket, de önnel még nem találkoztam.

-          Valóban, még csak két éve élek az utcában, de tős gyökerek valenciai vagyok.

-          Értem.

-          Nos, ha most megbocsájt, nekem mennem kell – mondta és még egy mosolyt küldött Harry felé, majd nekem is. Kikísértem az ajtóig és még egyszer megköszöntem a segítségét.

-          Ha bármikor, bármiben szüksége lenne rám, a jobb oldali szomszéd vagyok – mondta, majd elindult a járdán. Néhány lépést tett, amíg figyeltem, utána be akartam menni és gondolkodni a hülye viselkedésemen, aztán hirtelen megint előttem termett, igaz a küszöbön kívül. – Azt mondta, hogy már sokszor járt Valencián, igaz?

-          Igen – mondtam egy kicsit megilletődve.

-          De még biztos sosem látta az igazi Valenciát. – Azt hiszem az a mosoly levakarhatatlanná vált az arcán és igazi védjegye lesz.

-          Nem igazán értem, hogy mire céloz – mondtam teljesen őszintén.

-          Fogadok, csak a felszínét látta. Ha megengedi szívesen megmutatom Valencia pezsgését és nyugalmát is Önnek és a családjának.

-          Akkor csak Harrynek és nekem tenné. Csak ketten vagyunk.

-          Ez esetben négy órára Önökért jövök.

Egy kicsit azért el kellett volna gondolkodnom. Életemben egyszer láttam és hagynám, hogy oda vigyen, ahová ő gondolja. De nem is tudom miért, úgy éreztem nincs mitől félnem. Lehet, hogy a kedves mosolya miatt, vagy a megnyugtató kisugárzásában volt valami, de azt mondtam, hogy Rendben. Várni fogom. Diego még jobban mosolyogva köszönt el tőlünk és indult el az utcán. Most már végleg bementem és Harryt visszatéve a járókába a nappaliból kihoztam két kristályvázát, melyekbe a konyhában vizet raktam és az étkezőbe visszatérve kicsomagoltam a rózsát. A tüskéket levettem és a megfonnyadt leveleket is, majd beleállítottam a vázába. Ezt bevittem a nappaliba és letettem a dohányzó asztalra. A napraforgót is kicsomagoltam és a szárából egy keveset levágva követte a rózsa példáját, de ez az étkező asztalra került. Bementem a konyhába, egy nagy tálba beletettem a gyümölcsöket és elővettem az ebédnek valót, közben pedig Harryt is behoztam a konyhába, hogy szem előtt legyen. Ahogy nekiálltam főzni elgondolkodtam. Miért is viselkedtem úgy, mint egy kamaszlány? Rendben, hogy Diego helyes, de a külső nem minden. Ezt talán én tudom a legjobban. Ott van Remus. Nem kifejezetten egy szupersztár, de olyan jót beszélgetni, mint amiket vele szoktam, Gilderoy Lockharttal például nem tudtam. Pedig ő aztán az a szőke herceg fehér lovon típus volt. Már ha lenne fehér ló, de nincs, mert azt szürkének hívják. „Az okoskodás mindig is jobban ment,  mint a tényleges gondolkodás.” – fedtem meg magam gondolatban. Nem akarok pesszimista lenni. Hiszen megígértem magamnak, hogy mostantól olyan életet élek, amilyet csak akarok. Persze úgy, hogy Harry ne szenvedjen hiányt semmiben. Most is, eljöttünk Spanyolországba, szóval amire iskolába megy, arra a világ két legjelentősebb nyelvét fogja anyanyelvi szinten beszélni. De a nyelv nem tudja pótolni egy apa szeretetét. Már pedig Harrynek mindene meg lesz, ha rajtam múlik, de apát, azt nem tudok neki szerezni. Hisz nem hiszem, hogy valaha is képes leszek valakit úgy szeretni, ahogy Jamest. És ha mégis, megbirkózom vele? Mármint, nem fogok elmenekülni a férfi elől, akibe beleszeretek, hogy ne érjen olyan fájdalom és csalódás, amilyen Jamesszel ért? Tegyük fel, hogy nem. Mi lesz akkor? Hol találok egy olyan férfit, aki képes lesz szeretni engem magamért és Harryt is elfogadja, sőt szereti úgy, akárcsak a saját gyermeke lenne? Ennél kevesebbel ugyanis nem érem be. Mit érne az én boldogságom, ha Harry nem szeretné a mostoha apját, sőt még rosszabb, ha az a férfi, akit megszeretek gyűlölné Harryt?!