18. Ünnepek és ami utána jön

Ezúton szeretnék minden kedves blogolvasómnak örömökben, egészségben és sikerekben gazdag boldog új évet kívánni! Köszönöm, hogy velem voltatok és remélem ezentúl is számíthatok rátok. Most pedig meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

1982. január 1.

Ismét eltelt egy hónap, ami legalább annyira izgalmas volt, mint az elmúlt két év az életemben. Nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Legyek boldog, hogy kiderült az igazság, vagy dühöngjek, hogy ennyi ideig hazudtak nekem. Egy biztos. El akartam menni. Legalább annyira szabadulni akartam a családomtól, mint amennyire Jamestől a válás után.

Miután Dumbledore professzor elmondta a szüleim történetét magamra hagyott, hogy hadd gondolkodjak. Elena nem kérdezett semmit, úgy is tudta, hogy majd elmondom neki, ha feldolgoztam a hallottakat. Több, mint valószínű, hogy Dumbledore professzor elment anyához és elmondta neki a történteket, mivel anya két órával később megjelent és elmondta az ő szemszögéből onnan kezdve, hogy elmentem hozzá és bevallottam, hogy válni akarok és a baba miatt felmondhatok a gyógyító képzőnek. Ekkor csináltatott egy mugli apasági vizsgálatot és akkor derült ki, hogy valójában nem vagyok Edmund lánya. És, mint kiderült, Petunia sem a testvérem. Igazából Edmund egyszer belebonyolódott egy kapcsolatba még tizenhét éves korában és abból született Petunia. Tuney anyukája nem sokkal később egy repülő katasztrófában meghalt, így Edmund a szüleivel együtt nevelte a lányát. Két évvel később, amikor anyával megismerkedtek, anya beleszeretett a lányát egyedül nevelő apukába. Mivel Petunia nem ismerte, de még csak nem is emlékezett az édesanyjára és anya úgy érezte, hogy egy vérszerinti gyermek mellett is képes lenne felnevelni, Edmund és Viola úgy egyeztek meg, hogy nem mondják el Tuney-nak az igazat. Aztán anya elment arra a konferenciára, ahol Dumbledore professzor megkörnyékezte és megesett az az éjszaka. Hazatérése után három hónappal már biztos volt benne, hogy engem hordott a szíve alatt. Azt viszont nem tudta, hogy ki az apám. Biztosabbnak és egyszerűbbnek találta, ha olyan apa mellett növök fel, aki elérhető és, aki feltétel nélkül szeret. Amikor pedig megszülettem és kiderült, hogy a szememen kívül mindenben anyára hasonlítok, megkönnyebbült. Hogy miért zöld a szemem? Mert az anyai nagymamámnak és a nagynénémnek is ugyanilyen zöld szeme volt. Sajnos, nekem ezt csak mesélték, én magam nem tudhatom. Anyám nővérét megölték, a nagymamám pedig a születésem után néhány hónappal szívinfarktusban meghalt. Anya százszor elmondta, hogy sajnálja amiért hazudott. De ez volt a legjobb nekem és mindenkinek. Edmund jobban szeretett, mintha a vérszerinti lánya lennék. Volt előttem apafigura és olyan családban nőhettem fel, akik szerették egymást. „Ha visszamehetnék az időbe, akkor sem tennék mást!” – mondta anya mielőtt felállt és kiment volna a szobámból. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Szerettem a szüleimet. Szerettem Petuniát. De legalább annyira szerettem Dumbledore professzort és Minervát. Edmundnak és anyának köszönhettem a gyerekkoromat, a szeretetet, ami körülvett. Petuniának a kezdetbeli törődését, majd azt, hogy megtanultam keresztülnézni a sértő és bántó embereken. A két professzornak pedig azt, aki vagyok. Az ő tanításuk nélkül messze nem tartanék ott, ahol most. Időre volt szükségem. Jó sok időre és egy kis térre. Még azon a napon eldöntöttem, hogy elköltözöm. Nem csak a házból. Nem csak a városból. Tudtam, hova kell mennem és azt is, hogy az ünnepeket még itthon töltöm, majd egyből január másodikán indulok.

A karácsony a szokásos családi hangulatban telt. A szentestét Harryvel töltöttem a Godric’s Hollow-i házban. Huszonharmadikán délután Elena még itt volt és meglepetésként feldíszítette a karácsonyfát, valamint a nappalit és az előszobát. Amíg Ő „felöltöztette a házat”, addig én nekiálltam sütni-főzni. Természetesen az elején nem akarta engedni, de amikor azt mondtam neki, hogy ez esetben korcsolyázni megyünk, beleegyezett, hogy inkább a konyhában legyek, mint a jégen. Mikor végeztünk az ételek felét és a sütemények felét is elcsomagoltam neki. Tudtam, hogy együtt fognak karácsonyozni Siriusszal és nem kicsit volt bűntudatom, hogy rám pazarolta az idejét és nem Siriusszal volt. Ez volt az első közös karácsonyuk együtt. Elena majd leharapta a fejem, mikor ezt elmondtam neki. „Szereti Siriust, de ez sosem fog a barátságunk útjába állni.” Nagyon meghatódtam és megkértem, hogy fogadja el az ételt és fogyasszák egészséggel. Utolsó mondata a távozás előtt még az volt, hogy ha Sirius az én főztömbe szeret bele, akkor ismét nálam fog dekkolni addig, amíg mindent pontosan úgy nem csinál, ahogy én. Az én válaszom erre az volt, hogy ha Sirius valóban az ételeimbe szeret bele, akkor az már régen rossz. A szenteste meghitt volt. Csak Harry és én. Először megvacsoráztunk, majd a nappaliban kibontottam neki azokat az ajándékokat, amelyeket a nevemben Elena vásárolt meg még valamikor december elején. Közben kapcsoltam egy kis karácsonyi zenét, majd elmondtam a kis Jézuska történetét. Fél órával később Harry elaludt a karomon, így felvittem a szobájába és lefektettem a kiságyba. A nappaliba visszatérve összeszedtem az ajándékokat és a konyhába menve elmosogattam. A csapból folyó víz alatt eszembe jutott, hogy mit mondott Elena az ébredésem után. Azt mondta, hogy érezte a halálomat. És nem csak Ő. Elmondása szerint Sirius, James, Dumbledore professzor, anya, Perselus, Minerva, de még a roxforti professzorok is tudták, hogy baj van. Elena úgy írta le azt az érzést, mintha fejbe csapták volna, ezért elvesztette a kontrolt a teste felett, majd mintha kést szúrtak volna a mellkasába és ennek következtében elzárták volna a levegőt a tüdejébe. Mikor erre anyánál rákérdeztem, nagyon egyszerű választ adott. Annál nagyobb volt a fájdalom, minél jobban szeretik az embert és minél közelebb állnak hozzá. Anya elmondta, hogy Dumbledore professzor bűbájt is bocsájtott rám. Érezte, hogy baj lesz, de nem akart nekem ellent mondani, így amikor nem figyeltem „elvarázsolt”. Egy egyszerű riasztó bűbájt tett rám. Elmondása szerint figyelmeztette a legközelebbi embereket arra, hogy a testem súlyos károkat szenvedett. Mikor megkérdeztem, hogy a valódi szüleimen kívül a többiek miért érezték, anya elmosolyodott. A varázs azokra hat, akik legközelebb állnak a szívemhez. Mint vérszerinti szülők, ők természetesen benne vannak a körben. James, mint a volt férjem és a gyermekem apja nem volt kétséges, hogy érezte. Sirius, Perselus és Elena pedig olyanok, mintha a testvéreim lennének. Semmi egyéb, csupán szeretet.

A mosogatás után egy bögre forralt borral leültem a fotelbe és néztem a karácsonyfát és hallgattam a karácsonyi dalokat. Nem gondolkodtam. Nem agyaltam. Csak hátradőltem és évek óta először pihentem. Nem volt, amitől félnem kellett volna. Nem volt más, csak én és Harry. Miután a bögrém kiürült lekapcsoltam a villanyt és fölmentem az emeletre. Rendbe szedtem magam és lefeküdtem aludni. Egy jobb és szebb holnap reményével aludtam el.

Karácsony napján anyáéknál ebédeltem, este pedig Elena beugrott és átadta az ajándékát. Ki tudja honnan, de megérezte, hogy el akarok utazni. És azt is tudta, hogy hova. A nappaliban ültünk és ő az ölében Harryt tartotta. Nekem egy borítékot adott oda, melyben egy fényképet találtam. Mi ketten voltunk a Fekete rózsa konyhájában.

Emlékeztem arra a képre. Egy esküvőre kellett készítenünk egy hatalmas tortát. A baj csak az volt, hogy az ara folyamatosan változtatott. Hol az emeletek számán, hol a mázon, hol a marcipánfigurán. A végén már nagyon elegem lett. Az esküvő előtt két nappal még semmi sem volt jó, így amikor aznap bejött a menyasszony már nem is Elena, hanem én fogadtam. A nő elmondta az új változatot én pedig válaszoltam. „Rendben, de ez az utolsó esélye. Ha kilép azon az ajtón már nem változtathat, mert ha vissza mer jönni, akkor az egész rendelést lemondhatja.” A nő először csak tátogott, majd még egyszer átgondolta a dolgokat és beleegyezett. Ezek után bementem a konyhába és két napig ki sem jöttem. Anya vigyázott Harryre, Elena meg rám. Az utolsó marcipánvirág helyére kerülése után Elena hozta a fényképezőt és még abban a pillanatban lefényképezett, ahogy végeztem. Ezek után megbűvöltük  a gépet és egymás mellett állva lefényképezkedtünk. Én tiszta liszt és teljesen lestrapált voltam, Elena pedig jót vigyorgott a fáradt arckifejezésemen és azon, hogy milyen szépen helyre tettem a kisasszonyt.

Mosolyogva néztem Elenára, aki intett a fejével, hogy fordítsam meg. Amikor megtettem egy nagyon kedves és megindító mondatot találtam ott. „Bárhova mész és bármeddig maradsz, nálam mindig otthonra lelsz. Elena”. Kérdőn néztem rá, mire elmagyarázta, hogy kiolvasta a szememből a tervemet. Megöleltem és még beszélgettünk a Siriusszal töltött szentestéjéről. Hamarosan ismét egyedül maradtam Harryvel, akit néhány óra múlva ágyba dugtam, én pedig elővettem a bőröndöket és nekiálltam belepakolni, amit csak lehetett. A következő héten bejártam sütni a cukrászdába, a Mungóba gyógyítani, otthon összepakoltam és elbúcsúztam az ismerőseimtől. A professzorok szomorúan néztek rám és kérleltek, hogy maradjak, de hamar megértették, hogy szükségem van erre az utazásra. Perselusnak el kellett magyaráznom a dolgokat, mert bármennyire is tudta, hogy igenis el kell mennem, tudni akarta a részleteket is. Minervának is nehezére esett elengedni, de amikor elmondtam neki, hogy hova megyek és, hogy bármikor meglátogathat, amikor csak akar, valamint, hogy gyakran fogok én is vissza jönni, jó utat kívánt és, hogy vigyázzak magamra és Harryre. Dumbledore professzor és anya sokkal nehezebben fogadták a hírt. Anya szó szerint könyörgött, hogy gondoljam át, de nem tudtam maradni. Elmagyaráztam neki, hogy nem haragszom rá, mert tényleg jó életem volt Edmund mellett, de nekem most időre volt szükségem. Semmi másra csakhogy megemésszem a dolgot. Meg már amúgy is hiányolom a napfényt. De nem tudtam meggyőzni. Elmondtam neki is, amit Minervának, de ő nem nyugodott bele. Már féltem attól, hogy erőnek erejével akar majd itt tartani. Mikor főztem neki egy nyugtató teát és megitta szépen csendben, akkor úgy láttam ismét megrágja magában a szavaimat és, hogy nem örökre megyek el. Végül nagy nehezen beleegyezett, hogy mehetek. Mintha még mindig gyerek lennék. De az anyák már csak ilyenek, én tudom a legjobban. Albus szomorúan nézett rám félhold alakú szemüvege mögül, de tudtam, hogy érti, mit akarok. Láttam a szemében a csalódottságot és a fájdalmat, de azt is, hogy a legjobbat akarja nekem, így ő is elengedett azzal a feltétellel, hogy bármiféle baj történik, nem leszek rest azonnal értesíteni. Ezt megígértem neki és úgy éreztem elképzelhető, hogy egy nap még valóban második apámként fogok rá gondolni.

A szilveszter éjszakát Augusta Longbottom és Neville társaságában töltöttem a Longbottom birtokon. Augusta szívesen fogadott és örült, amikor meglátta a karomban Harryt. Sokan szívtelen és végletekig konzervatív asszonynak ismerték, de én tudtam, hogy a mágikus képességekkel rendelkező arisztokrácia nem engedheti meg magának a szentimentalizmust. Legalábbis még Augusta fiatalkorában nem tehette és ez a viselkedés és az érzelmek ki nem nyilvánítása élete végéig rajta marad. Sokszor találkoztam Augustával a Szt. Mungóban, Alice-nél és Franknél. Augustának legalább annyira nehéz, mint nekem. Ő a fiát és a menyét vesztette él, én a szabadságomat, majd az életemet. De én kaptam egy második esélyt, Merlin tudja hogyan, de vajon Alice és Frank valaha is fel fog ébredni abból a rémálomból, amibe a Lestrange házaspár kergette őket? Igaz, hogy azóta az éjszaka óta Bellatrix és Rodolphus az Azkaban vendégszeretetét élvezte gyilkosságért, a Longbottom házaspár ellen elkövetett tettekért és Voldemort nagyúr mellett végrehajtott bűncselekményekért. Őszintén remélem, hogy a börtönt már csak egy úton fogják elhagyni, holtan. Nem tiszta szívű boszorkányhoz illik ez a gondolkodás, tudom jól, de a szívem és az eszem ez esetben teljesen egyetértenek. Augusta mesélt Neville cseperedéséről és arról, hogy nehéz vele bánni, mert Alice természetét örökölte, némileg, vagyis kicsit akaratos. Persze ezt nem rosszindulatúan mondta, hanem, mint tényt. És egyet kellett értenem vele. Alice mindig kedves és megértő volt, de nála makacsabb embert nem ismertem. Kérdezgette, hogy Harryvel mi van, hogy viselem a gyerek nevelést. Láttam rajta, hogy Jamest is szívesen megemlítené, néhány mondatát úgy kezdte, hogy pontosan tudjam kiről akar beszélni, de aztán elhallgatott. Augusta tapintatos asszony, de a kíváncsisága egy hároméves szintjén ragadt. Viszont én nem akartam arra válaszolni, amire csak félig tette fel a kérdést. Éjfélkor koccintottunk és beszélgettünk tovább. Augustának is elmondtam a tervem, miszerint elhagyom Angliát. Nem tett mást, csak bólintott és megkért, hogy Neville születésnapjára azért jöjjek vissza. Ezt megígértem neki. Szerencsére a kicsik jól aludtak. Neville szobáját hangszigeteltté tettük, így a gyerekeket nem zavarták a tűzijátékok zajai. Mi kiültünk a pezsgőnkkel a teraszra és onnan néztük, ahogy néhány mérfölddel odébb a tinédzserek élik virágkorukat. Reggel nyolc órakor indultunk haza Harryvel. Augusta parancsára reggelire ott  maradtunk, majd elbúcsúztunk és néhány percen belül ismét Godric’s Hollow-ban voltunk. Átöltöztem  és elővettem három pezsgőt. Az egyiket magamhoz vettem és Harryvel együtt elindultunk anyáékhoz. Régi szokás volt, hogy január elsején minden családtagot meglátogatunk, és mindenkivel iszunk egy pohár pezsgőt. Persze ez nem olyan dínomdánom, gyerekkoromban az apai nagyszüleimhez szoktunk menni, és mivel ott voltak George bácsikámék, Isten nyugosztalja, nem kellett sehova máshova indulnunk, hiszen unokatestvéreim nem voltak, a nagyszüleim testvéreivel meg nem tartottuk a kapcsolatot. A régi ház ajtajába érve anya azonnal magához ölelt és átvette tőlem Harryt. Most, hogy tudja holnap elindulunk egyre nehezebben engedi ki a karjai közül. Megértettem. Apa nagy mosollyal fogadott és azonnal a nappaliba invitált. Nem mondtuk meg neki az igazat, hogy nem vagyok a lánya. Nem azért, mert attól féltünk, hogy nem fog családtagnak tartani, hanem mert nem volt szívem. Mindig annyira örült Harrynek és Nekem is. Hogy mondjuk meg egy majdnem ötvenéves embernek, hogy az életének egy része csupa hazugság. Apa, bár kerekesszékben ült még mindig, ragaszkodott hozzá, hogy ő nyissa ki a pezsgős üveget. Beszélgettünk néhány órát, a szüleim Harryt babusgatták, sőt még ebédre is maradtunk. Fél kettőkor már muszáj volt mennem, így elköszöntem anyáéktól és haza hoppanálva felkaptam a második üveg pezsgőt és a kandallóba lépve kimondtam, hogy Roxfort. Az igazgatói irodában már vártak a professzorok és itt is Albus volt az, aki kibontotta a pezsgőt. Perselusszal és Minervával beszélgettem a legtöbbet és Dumbledore professzort figyeltem, ahogy Harryvel játszott. Egy percre sem engedte ki a kezei közül, pedig Bimba professzor igen szívesen a karjaiba kapta volna a fiamat. Annyi szeretettel nézett arra a picire. Tényleg úgy érzi, hogy hozzá tartozunk. „Csak annyit kérek, hogy ne hagyj ki az életetekből. Vigyázni akarok rátok, lányom!” – jutottak eszembe az utolsó mondatok, amelyeket a lakásomon váltottunk. Nem akarok eltűnni az életükből. Csak térre és levegőre van szükségem. Az ünnepekre és születésnapokra hazajövök. Meg szerintem minden héten. Úgysem bírnám ki nélkülük. Elenára is szükségem van, meg szerintem fordítva is. Fél öt környékén fáradtságra hivatkozva elbúcsúztam a professzoroktól és Harryvel a karomon hazamentem. Otthon megvacsoráztunk és Harryt hamar lefektettem. Mosogatás után felmentem a szobákba és a bútorokra bűbájt szórtam a por és a penész ellen. A ruhák, a könyvek, a dísztárgyak és minden egyéb apróság már be volt csomagolva. Éppen csak az maradt még elől, amit holnap reggel felveszünk és a tisztálkodó szerek. A karácsonyi díszeket, a karácsonyfát már néhány nappal ezelőtt leszedtem és elraktam. Mondhatnánk, hogy minden olyan, mintha most költöznénk be. Ahogy összeszámoltam van három ruhás bőröndünk és négy nagyobb kartondoboz, melyben a különböző tárgyak vannak. De egy csomag még hátra van. A konyhába mentem és kinyitottam az utolsó pezsgős üveget. Elővettem két poharat és az egyikbe töltöttem pezsgőt, a másikba nem. Az üveget letettem az üres kristálypohár mellé, majd a teli pohárral odaléptem James kedvenc foteljéhez és benyúltam a kárpiton keresztül. Két éve megbűvöltem a karosszéket, de csak nekem nyitotta meg a „kapuját”. Ide rejtettem azt a dobozt, amelyben a fényképeket, a Tekergők Térképét, vagyis az olyan emlékeket őriztem, amelyek mindenképpen Jamesre emlékeztettek. Megfájdult a szívem, ahogy hozzáértem a ládikóhoz. Egy nagyon egyszerű fa anyagból készült, melynek a tetejét kézzel művelték meg. Egy szarvast faragtak a tetejére. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor hetedikben megláttam a szobájában. Azt hittem valami vadászidényen vette, erre kiderült, hogy Remustól kapta a születésnapjára még valamikor ötödikben. Kis bűntudatot éreztem, amiért elvettem tőle, vagyis pontosabban nem vettem el, csak nem kérte vissza, így nálam maradt. Hirtelen felindulásból leültem a fotelbe és feloldottam a bűbájt róla. A tetejét leemelve az első, ami a kezembe akadt a Tekergők Térképe volt. Mosoly szaladt a számra. Mennyire büszkék voltak rá a fiúk. Majdhogy nem jobban, mint arra, hogy animágusok lettek. Ezek után kézbe vettem az esküvői fényképeket, a Roxfortban készült képeket és a nyaralásokon, kirándulásokon elkapott pillanatokat. Tudtam, hogy most utoljára nézem ezeket a képeket. Ha itt hagyom Angliát, akkor vele együtt mindent eltemetek. Még ezt is.

-          Egészségedre James! – mondtam az esküvői képünket nézve, majd megittam az utolsó kortyot is a pohárból.

Az utolsó képhez elérve eszembe jutott, hogy hova megyek. Ez az egy kép elég volt hozzá, hogy megmutassa annak a helynek a nyugalmát, barátságát, biztonságát. A képen egy ház volt látható. Mediterrán típusú ház, az időjáráshoz mérven ez is hófehérre volt meszelve, de a ház előtt szépen, rendben tartott kerttel. Egyszintes családi ház, melyben emlékezetem szerint három szoba volt, a konyha és a fürdő. Hat éve nyaraltunk először ott, még anyáékkal. Apa cége sokat utazott és utaztatta apát is. Az egyik ilyen út ide vezetett. Három hónapot kellett itt töltenie és rendbe tennie a vállalat ide kirendelt alkarát. Persze, amikor csak tudott hazajött, de volt, hogy három hétig nem láttuk. Amikor mindannyiunknak már nagyon hiányzott, repülőre szálltunk és meglátogattuk. Teljesen beleszerettem a házba, a környezetébe, a lehetőségekbe. És habár apa céget váltott, a házat megvettük nyaralónak, ahol minden évben két hónapot töltöttünk a nyáron. Ez volt az én menedékem. Ha ki akartam heverni Jamest, még akkor amikor egy idegesítő majomnak láttam, alig vártam, hogy elinduljunk ide. Ha Petunia sértegetéseiből is elegem volt, mindig lementem a tengerpartra és úsztam a tengerben, vagy sétálgattam a parton. Néha beálltam egy-egy röpi menetre a korombeli fiatalokhoz. Nagyon élveztem az ott létet. Ez az egy hely volt az, ahol mindig tökéletes nyugalmat és biztonságot éreztem. Holnap pedig az első turnussal indulunk oda, Spanyolországba!