26. King's Cross pályaudvar

Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire szégyenlem magam, hogy ismét ennyit késtem. A helyzet az, hogy nagyon sok minden közbejött. Töri verseny, jogsi, infó érettségi. Meg még sorolhatnám, de nem naplót írok, szóval nem lenne értelme. Itt a következő fejezet és remélem, tetszeni fog. Olvassátok szeretettel. Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Túlzás lett volna azt mondani, hogy a nyár utolsó hónapja nyugalmasan telt az Alvarez házban. Harry folyamatosan változó hangulata sok mindent elárult róla. Egyszer, mint a tejbetök mosolygott, majd fél perc múlva már szomorkásan lehajtott fejjel ült Tekergő mellett. Selena legtöbbször önmagát adta. Vidám volt, kedves, tele energiával. De őt is megviselte bátyja jövőbeni távozásának híre. Diego és Harry volt, hogy egy-egy szombatra eltűntek és mikor visszaértek a szájuk körbeérte a fejüket. Sátorozni mentek, kviddicsezni és, habár ezt nem vallotta be egyikük sem és mindig tereltek, ha rákérdeztem, de valószínűnek tartottam, hogy Diego megismertette Harryvel az aurormunka csínját-bínját. Tudom én, hogy ezek ketten nagyon hasonlítanak egymáshoz, de Harry még akkor is csak tizenegy éves és még sosem volt pálca ezelőtt a kezében. Egy csomó dolgot kell megtanulnia mielőtt komolyabb átkokkal foglalkozna, márpedig, amikkel Diego dolgozik, azok igenis kemény ártások. Azonban nem szóltam egy szót sem, mert tudtam, hogy a férjem, sosem tenne, vagy tanítana olyat Harrynek, ami bajba sodorná. Mi ketten Selenával pedig egyre-másra sütöttük és főztük Harry kedvenc ételeit és süteményeit. A végén már megkaptuk, hogy nem fog felférni a vonatra, ha ennyi és ilyen finomságokat eszik. Telt az idő és egyre közeledett a nap, amikor Harry elindul Roxfortba. Harry minden este lefekvés előtt kipipált egy napot a falra tűzött naptáron, amivel a szeptember elsejéig hátralevő napokat számlálta. Augusztus harmincegyedikén úgy döntöttem, ideje megbeszélnünk egy s más dolgot Harryvel. Úgyhogy reggel felmentem a szobájába és örültem, hogy már fent volt, amikor kopogtam az ajtaján.

-          Jó reggelt, kicsim – köszöntem neki és adtam egy puszit a homlokára.

-          Jó reggelt – ölelt meg és ült vissza az ágyra én pedig követtem, miután becsuktam az ajtót. Néhány másodpercig még tanakodtam, majd összeszedtem a bátorságom és belekezdtem.

-          Harry, nagyon komoly dolgokról szeretnék ma veled beszélni. Nem akarom, hogy más mondja el ezeket neked, hogy mástól tudd meg. – Ránéztem és láttam a szemén, hogy a korai óra ellenére is minden odaadásával rám figyel. – Meséltem már neked, hogy hogyan szerezted azt a villám alakú sebhelyet, hogy miért hagytuk ott Angliát, de nem részleteztem. – bólintott. – Nagy fiú vagy már, úgyhogy beszélhetünk úgy, hogy minden eseményt elmondhatok, de közben meg azért a fiam vagy és nem szeretném, ha nagyon megijednél, vagy túlságosan elbíznád magad.

-          Anya, kérlek ne kertelj! – Rámenős, de udvarias, ez az én fiam.

-          Rendben. Tíz évvel ezelőtt eljött hozzám a nagyapád és Perselus. Elmesélték, hogy született egy jóslat, melyben megjövendölték az Egyetlen érkezését, aki képes lesz legyőzni Voldemortot. Ez a gyermek pedig egy július végén született fiú, akinek a szülei háromszor dacoltak a Sötét Nagyúrral. A kör két házaspárra szűkült. Neville szüleire, valamint rám és Jamesre. Valamilyen oknál fogva Voldemort úgy döntött, te nagyobb veszélyt jelentenél rá, mint Neville. Úgyhogy eljött hozzánk, a Fidelius bűbáj alatt álló házunkhoz, ránk támadt, én pedig, hogy megmentselek téged és magamat is bemenekültem az erdőbe. Csakhogy ott sem tudtam lerázni, hisz eldöntötte, hogy megöl. Végül nem sikerült neki, mert amikor kimondta rád a halálos ítéletet, az visszacsapott rá és ő maga pusztult el, neked pedig ez a sebhely maradt emlékül. Néhányan úgy gondolják, nagyapáddal az élen, hogy Voldemort vissza fog térni és akkor hatalmas veszélyben leszel. Részben ezért is költöztünk ide, hogy messzebb legyünk Angliától. Ezért fogadtam el, hogy Diego a nevére vegyen… Ígérd meg nekem, hogy nagyon fogsz vigyázni magadra az iskolában. Tanulni fogsz, odafigyelsz arra amit a professzorok mondanak és szót fogadsz nekik. Harry ne feledd el, hogy én, apád, a nagyapád és mindenki, aki szeret, melletted áll és bármit megtennénk érted. De ha te vagy az, aki nem veszel tudomást a veszélyről, akkor a mi áldozatunk semmit sem fog érni. Megértetted ugye?

-          Igen – válaszolta. Kába volt és tudtam, hogy még a lerövidített verzióban is vannak foltok, melyeket nem érthet, de ennél jobban már nem szerettem volna kifejteni neki azt az éjszakát. Magamhoz húztam megöleltem, majd felálltam.

-          Bepakoltad már a ládádat? Holnap reggel nem lesz rá már időd.

-          Igen, minden ott van Hedvig kalitkája mellett.

-          15 perc múlva reggeli. – Elindultam az ajtó felé és már a kilincsen volt a kezem, amikor megállított a hangja. Szomorú volt, kíváncsi, de semmi megvetés sem volt benne. Egyszerű, őszinte, gyermeki hangon feltett komoly kérdés volt.

-          Miért nem kérted meg Jamest, hogy vigyázzon ránk?

Élesen szívtam be a levegőt. Jamesről is sokat beszéltünk már. Mindent elmondtam neki, amit csak akart. Fényképet mutattam róla, a csínytevéseiről, a büntetéseiről, a családjáról, a barátairól, a válásunk okáról meséltem neki. Igazából sosem kérdezett túl sokat. Mindig csak egy keveset, de minél idősebb lett, annál többet. Viszont sosem hívta apának. Az mindig is Diego kiváltsága volt. Én sem hívtam Dumbledore professzort apának addig, amíg Edmund Evans meg nem halt. Nekem is a nevelő apám volt a valódi szülőm addig, amíg el nem távozott. Azután fogadtam el anya történetét is és tartottam Albust valódi családtagnak. Vajon, ha Diego előbb hal meg, mint James, akkor Harry felkeresi és beállít hozzá, majd elmondja, ki ő? Harry és James nem csak külsőre, hanem belsőre is nagyon hasonlítottak. Ugyanolyan vehemensen védték a szeretteiket, ugyanúgy szenvedélyük volt a kviddics, a rosszaságukat pedig ha akarták volna, se tudták volna letagadni. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Megfordultam és Harry elé guggoltam.

-          Tudod jól, hogy nagyon kevés ember ismeri az igazi szüleimet, akik a nagymamád, Viola és a nagyapád, Albus. A legtöbben azonban úgy tudták, és a mai napig úgy tudják, hogy mugli születésű vagyok, vagy ahogy akkoriban szívesen hívták az emberek, sárvérű. James, mindig is nagyon feltűnő fiú volt. A nagy hangjával, a bajkeverésre hajlamos ösztöneivel, az aranyvérű családjával és Voldemort ellenességével. Fekete listán volt és előkelő helyet foglalt el ott. Amikor feleségül vett engem, hogy úgy mondjam beszennyezte a sokak által szentnek vélt aranyvérű törvényeket és szellemiséget. Újabb helyeket ugrott előre a Sötét Nagyúr halállistáján. Ha akkor valaki képes és megöli Jamest, busás jutalmat kapott volna. Így amikor megtudtam, hogy rajtam kívül volt valakije a harag és a csalódottság miatt váltam el. Amikor pedig az is tudomásomra jutott, hogy azzal, hogy kiléptem az életéből, békén hagyták és más, fontosabb emberek kerültek az első tízbe, nem akartam újra belekeverni a dologba.

-          Miért?

-          Mert szerettem – válaszoltam őszintén.

-          Úgy, ahogy apát szereted?

-          Nagyon szeretem Diegót. Nem tudnám elképzelni az életem nélküle és fogalmam sincs mit csinálnék, ha elveszíteném. De nem. Az a szerelem, amit Diego iránt érzek, mindig egy lépéssel le volt maradva azután, amit James váltott ki belőlem.

-          Akkor nem értem, miért vagy apával – gyermeki őszinteség. Megfogtam Harry kezét.

-          Jamest mindig is nagyon szerettem, már csak azért is, mert ha nem mentem volna hozzá feleségül, te sosem születsz meg. Remélem tudod, hogy lehet akárhány férfi az életemben, mindig te leszel a legfontosabb – bólintott és villantott egy róka vigyort – Azért mentem hozzá Diegóhoz, mert ő is nagyon fontos lett nekem és neked is. Diego szeretett és még most is szeret, nagyszerű ember, dolgos, szorgalmas és olyan apa akire neked és Selenának szüksége van. Remek férfi és még jobb férj. Ha nagyobb leszel megérted, hogy a szerelem és a szeretet nem olyan dolog, amit összehajtogatsz és felteszel a polcra, majd leveszed amikor szeretnéd.

-          Én nem fogok más nőt szeretni csak téged.

-          Nem szeretném, ha így lenne. És ne feledd. Sok nő van körülötted, akik szeretnek, nem csak én. Bár határozottan én szeretlek a legjobban. – Megpusziltam a homlokát és megkértem jöjjön reggelizni.

1991. szeptember 1.

Reggel nyolc órakor már talpon volt az egész család. Reggelit készítettem, Selena terített,  Harry még egyszer átnézte, hogy mindent eltett-e, Diego pedig Tekergőnek adott enni. Reggeli után kimentünk az udvarba és leültünk a kerti bútorokra, majd mindenkinek adtam egy szelet gyümölcstortát, némi friss gyümölccsel a tányéron. Nyugodtan megettük a desszertet, élveztük a napsütést és megeredt a nyelvünk. Beszélgettünk a legutóbbi kviddics meccsről, amit a valenciai hiúzok játszottak a madridi bikákkal. Természetesen a legnagyobb hangadó Diego és Harry volt, de Selena se engedte elnyomni a gondolatait. A végén már előkerültek a seprűk és utoljára még bemutatták tökéletesre gyakorolt mutatványaikat és csapatmunkájukat. Én csak néztem őket és a mellettem ülő Tekergő fejét simogattam. Olyan nyugodt és békés volt minden. Most, hogy Harry elmegy, úgy érzem egy kis darabot belőlem is elvisz. Tudom, hogy ez már szinte nevetséges és több, mint ragaszkodás, de annak a tudatában, hogy mik történtek velünk 10 éve, azt hiszem megengedhetem magamnak ezt a kis kötődést. Amint vége lett a bemutatónak és ismét leültek szóba került Selena iskolája, majd a roxforti szünetek és végül Diego megemlítette, hogy nem lenne jó, ha kiderülne az iskola minden tanulója előtt, hogy az igazgató a nagyapja, a professzorok pedig szinte a családtagjai. Egyetértettem Diegóval és úgy gondolom, Harry is. Tíz órakor felkeltünk és bementünk a házba. Elmosogattam, Harry felment a szobájába, Diego és Selena pedig játszottak a nappaliban. Mikor kész voltam a takarítással odamentem a lépcsőhöz és felmentem Harry szobájába. Harry Hedviget etette, mikor beléptem az ajtón. A szobája rendbe volt téve, a falinaptáron az utolsó nap is ki volt pipálva és a ládája ott állt az ágy szélén. Fiam betette a hóbaglyot a kalitkába. Két egyszerű bűbájjal összezsugorítottam, majd megfosztottam a súlyától a ládát és a kardigánom zsebébe tettem. Harry megfogta Hedvig ketrecét és egy utolsó, izgatott pillantást vetve a szobájára átlépte a küszöböt. Utána mentem és becsuktam az ajtót. Lementünk a lépcsőn, ahol Diego és Selena már vártak minket. Harry megsimogatta Tekergőt és elmondta neki, hogy amíg nem lesz itthon, addig fogadjon szót nekünk. Ezután elindultunk a Minisztérium felé, hogy ismét megtegyük a szokásos utunkat Londoba, de kivételesen nem anya házához közeli parkba akartunk eljutni, hanem a King’s Cross pályaudvarra.

A vonatállomás hatalmas építmény volt, amire az angol, különösen a londoni emberek igazán büszkék voltak. Megérkeztünk az épület egyik sarkához, majd elmentem és hoztam egy kulit, amire úgy, hogy senki se vegye észre rátettem a lekicsinyített ládát, majd ismét felnagyítottam. Mellé raktuk Hedvig kalitkáját és Selena nagy örömére Diego ráültette a kupac tetejére, majd ő maga tolta a kis kocsit. Fél tizenegykor elértük a kilencedik és tízedik vágányt, melyeket egy-egy műanyag kilences és tízes tábla különböztetett meg a többitől. Levettem  a kislányomat a kuli tetejéről, majd Diego maga elé vette Harryt és egymásra mosolyogva indultak neki a két vágányt összekötő fal felé indultak. Ahogy észrevettem Harry épp elcsípett egy mondatfoszlányt, ami nekem is felhívta magára a figyelmem. Egy pufók, vörös hajú nő tartott a vágány felé, mögötte libasorban ugyancsak lángoló hajú fiacskái. Selenára mosolyogtam és együtt léptünk át a kapun. Amit először megpillantottunk, hogy egy piros gőzmozdony várakozott egy zsúfolt peron mellett. A magasban tábla hirdette: Roxfort Expressz – indul 11 órakor. Családom három tagja mind megfordult és így láthatták az előbbi vörös hajú családot, amint átlépnek a fal helyén álló kovácsoltvas átjárón, mely felirata szerint ez a Kilenc- és háromnegyedik vágány volt. Ahogy elindultunk a vonat fele sok mindent láttunk. Számomra ismerős és ismeretlen embereket is. A vonat első néhány vagonját már rendesen megszállták a diákok. Volt, aki kihajolt  az ablakon és a szüleivel beszélgetett, mások ülőhelyekért verekedtek. Ahogy haladtunk tovább egyre több és több ember került a szemünk elé. Talárosok, süvegesek, sétapálcások és akik állatokat cipeltek magukkal. De még ebből a kavalkádból is azonnal fel lehetett ismerni egy hangot.

-          Nagyi, megint elhagytam a varangyomat!

-          Jaj, Neville, a sírba viszel! – sóhajtott fel  egy idős hölgy, akiről azonnal tudtam, hogy Augusta Longbottom lesz. Irányítgattam Harry kuliját és másodperceken belül oda is keveredtünk hozzájuk.

-          Augusta, ne legyél ilyen szigorú a gyerekkel – mondtam neki, mire rám nézett azzal a „Ki meri megmondani nekem, hogy hogyan bánjak a saját unokámmal, amikor én már akkor is gyereket neveltem, amikor te még a cumisüveget szopogattad” nézésével. Persze, amint rájött, hogy ki vagyok, azonnal váltott és hatalmas mosollyal ölelt meg, majd Harryt is a karjaiba kapta, végül, hogy Selena és Diego se maradjanak ki a jóból velük folytatta. Amíg ő így körbeölelte a családot, addig én is karjaimba zártam keresztfiamat. Neville egymagas volt Harryvel, de jóval pufókabb volt. Azért meglátszott, hogy Augusta semmit sem bízott a véletlenre. Ha Alice és Frank nem lenne ott, ahol, valószínűleg már Frank is megszerettette volna a fiával a kviddicset és valamilyen posztra, gondolom terelőnek, hisz ő maga is az volt, már ki is képezte volna. Akkor pedig lemozogta volna azt a töménytelen ételt, amit Augusta lenyomott a torkán. Szőke, kisség göndör haja nem takarta el gömbölyded arcát, de nem is probléma.

-          Hogy érzed magad? – kérdeztem.

-          Félek egy kicsit – válaszolta őszintén, mire Augusta azonnal lecsapott.

-          Apád sosem félt semmitől. Az én drága Frankem mindig tudta, hogy sosem kell semmitől sem tartania, hisz a varázsereje megvédi. Alice, kedves menyem, ő sem aggódott, vagy félt semmitől. Mindig magabiztos, határozott és pozitív volt. – Felém fordulva folytatta, észre sem véve, vagy nem akarta észrevenni, hogy Neville amúgy is csekély önbizalma a vágány alá került. – Esküszöm, nem tudom kire ütött ez a gyerek. A családban nem is ismertem olyat, aki attól rettegett volna, hogy bekerül a Roxfortba. A fiam, a férjem, a bátyám, az apám, az apósom, de a család női tagjai mind a Roxfortba jártak és kivétel nélkül mind a Griffendélbe kerültek. Akkor hogy lehet, hogy ez a gyerek meg mindentől, még a saját pálcájától is remeg?!

-          Nem vagyunk egyformák Augusta. Én tudom, hogy Neville lesz a legbátrabb ember, amikor szükség lesz rá – mosolyogtam bíztatóan keresztfiam felé, aki hitetlen, de egyben bizakodó mosolyt küldött felém. Mielőtt Augusta bármit is szólhatott volna megláttam az órát. – Itt az ideje, hogy felszálljatok gyerekek.

Augusta megölelte Neville-t és még vagy hússzor elismételtette vele, hogy mit hova tett és, hogy mindene megvan. Selena Harry nyakába kapaszkodott és csüngött rajta, mint aki nem akarja elengedni. Selena után Diego kapta ölbe Harryt és hosszan megölelte, sőt esküdni mernék rá, hogy egy-két átkot is elismételt és azt, hogy hogyan is kell megvédenie magát. Végül Harry elém került. Tudtam, hogy el kell mennie, tudtam, hogy jó helye lesz, tudtam, hogy apáék megvédik, de olyan nehéz volt kiengednem a karjaim közül.

-          Ne feledd, mi mindig nagyon fogunk szeretni és várunk haza! – mondtam neki búcsúzóul és megpusziltam a homlokát.

Harry és Neville elindultak a vonat felé Diegóval a nyomukban, aki a fiúk csomagjait lebegtette maga mögött, majd eltűntek a vagonban és néhány perc múlva Diego egyedül, üres kézzel lépett mellém, átölelt, én pedig magamhoz húztam Selenát. Hamarosan megláttam Harryt, aki a kupé ablakából nézett kifele és amikor meglátott minket elmosolyodott és integetni kezdett. Perceken belül megszólalt a mozdonysíp és a vonat indulni készült. Az egész peronon jókívánságok, „Vigyázz magadra” és „Érezd jól magad” kiáltások hangzottak el. Sok ember került elénk, hogy utoljára még láthassa kisfiát, vagy lányát, így viszont Selena tűnt el Harry szeme elől. Diego, hogy ezt a gondot kiküszöbölje felemelte lányát és a nyakába ültette. Mellettünk Augusta lusta kézmozdulatokkal integetett a nyilvánvalóan ideges Neville-nek, de én láttam a szeme sarkában a könnycseppeket és szinte az ígéretet, hogy amint a fiúk hazaértek megsüti unokájának a legfinomabb sütit, ami csak tőle telik. Visszapillantottam az ablakra és puszit küldtem Harrynek, aki hatalmas mosollyal intett vissza. A vonat elindult és a végcél a Roxfort volt. Magamhoz öleltem a Selenát tartó Diegót és elbúcsúztunk Augustától. A kijárat felé indulva azonban megszólított valaki. Valaki, akit nagyon régen láttam és meglepett, hogy azok után, ahogy utoljára találkoztunk,  még szóba állt velem.

-          Lily Evans! Rég találkoztunk. – Megfordultam és apró mosollyal az arcomon visszaköszöntem Narcissa Black Malfoynak.

-          Örülök, hogy újra látlak. Hogy vagy?