17. Ha kiderül az igazság...

Jó estét mindenkinek! Ismét elérkezett egy péntek és egy újabb fejezet megjelenése. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

Sötétség, hideg, nyugalom, érzéketlenség. Erre a négy szóra tudnám leszűkíteni azt az érzelmi kavalkádot, amely kialakult bennem. Hosszú időn keresztül ebben az útvesztőben voltam. Nem tudtam, hogy feküdtem, vagy ültem, vagy álltam… . Nem tudtam, hogy órákat, napokat, vagy heteket töltöttem-e el ott. De azt tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Valaki mindig beszélt hozzám. Hallottam édesanyám sírását, Elena csevegését, Perselus mély megbánását, és néha még Dumbledore professzor hangját is. De a legtöbbet Harry gügyögését. Tudtam, mikor van mellettem. Tudtam, mikor éhes, mikor álmos, mikor unatkozik, mikor hisztis és nem tehettem érte semmit. Sokszor üvöltöttem a fekete homályba. Sokszor sírtam. Ki akartam törni onnan és újra a szeretteimmel, a fiammal lenni. De semmi nem hozott eredményt. Nem tudtam gondolkodni. Nem tudtam varázslatot használni. Egyet viszont eldöntöttem. Ha egyszer kijutok innen, soha többet nem fogok visszakerülni. A baj csak az, hogy fogalmam sincs, hol van az az innen. Hol vagyok? Miért kerültem ide? Miért érzékelem a körülöttem lévőket? Egyáltalán felébredek valaha is? Nem tudtam visszagondolni az előzményekre, hogy miért jutottam oda, ahova. Éreztem, hogy szörnyűséges és biztos voltam benne, hogy ha újra a valóságban leszek minden be fog ugrani. Csak lennék már ott!

Hosszú idő után végre meg tudtam mozdulni. A szemhéjamon mázsás súly feküdt, de nem érdekelt. Meg tudtam emelni, ami azt jelentette, hogy felébredtem. Aprókat pislogtam, próbáltam szokni a környezetet, a fényt, vagy a sötétséget, az embereket, egyszóval mindent. Néhány perc alatt könnyek szöktek a szemembe. Nem a fájdalom, de nem is az örömkönnyei voltak ezek, egyszerűen csak benedvesedett a szemem attól, hogy már egy ideje először nyitottam ki. A félhomályból sikerült kivennem az ágyat, amin feküdtem és az illata alapján beazonosítanom, hogy a sajátomban vagyok. Ezek után a szekrények következtek, majd a kisebb dísztárgyakat is megláttam. A nyakam ugyan nehezen, de mozgott, így az ablak felé fordultam. Az ablakban azonban már állt valaki. Egy fiatal, hosszú, fekete hajú nő. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy ki az. Elena úgy nézett ki az ablakon, hogy biztos voltam benne, valamin nagyon elgondolkodott. Meg akartam szólalni, de mintha homokot nyeltem volna. A torkom száraz volt és kapart. Még köhögni sem tudtam. Mikor Elena megfordult észrevettem, hogy Harry is a karjában van. A fiam, mióta nem láttam, nagyot nőtt. Nem csak termetre, de még a haja is. Az addig apró fürtökben lógó fekete frizurája olyan hosszú lett, hogy majd a nyakacskájáig leért és mintha frufruja lett volna. Ahogy elnéztem neki semmi baja sem volt. Hála legyen Merlinnek. Elena néhány perc elteltével jött rá, hogy ébren vagyok. Akkor viszont könnyek szöktek a szemébe, amitől én nagyon meghatódtam, majd odalépett az ágyamhoz, leült mellém és a szemembe nézett. Hatalmas Elena-mosollyal figyelt és szólalt meg.

-          Isten hozott újra köztünk! Igencsak megvárattál minket.

Akkor jól érzékeltem, hogy nem két napot aludtam át. Gyorsan közölte, hogy felhozza Harry kosarát, hogy mellettem tudjon lenni és küld egy patrónust Madam Pomfrey-nek, aki külön kérte, hogy értesítsük, ha felébredek. Mit volt mit tenni hagytam, hogy elmenjen. Közben próbáltam átgondolni az utolsó emlékeimet. Felrémlett bennem a félelem, amely átjárta az egész testemet, az erdő, Greyback rémséges pofája és Voldemort tejfehér szeme, melyben csupán a saját tükörképemet láttam. Mikor ismét kinyitottam a szemem nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. A halálfélelemmel együtt az is eszembe jutott, hogy a pokol kapujában Jamest akartam látni. Azt, hogy legyen mellettem, hogy ismerje meg a fiát. De ezek után, hogy menjek oda hozzá. Két éven keresztül eltitkoltam, hogy van egy közös gyermekünk. Eltitkoltam, hogy az évszázad leggonoszabb varázslója akart minket kézre keríteni. Eltitkoltam, hogy Fidelius bűbáj alá kerültünk és ennek ellenére is meg talált. Hogy nem őt kértem fel titokgazdának, hanem Petert, akiről kiderült, hogy áruló már ki tudja mióta. Egy aprót és reszketeget sóhajtottam, majd vettem egy mély levegőt. Bármennyire is a közelemben akarom tudni, bármennyire is azt akarom, hogy legyünk egy család, nem lehet. Ennyi hazugság után már nem. Még mindig emlékszem, mit mondott, mikor megemlítettem a válást. „Még jó, hogy így a házasságunk elején akarsz válni, mert ha már lenne egy lurkó biztos, hogy nem engedném át neked a nevelését.” Nem veheti el tőlem Harryt. Ő a mindenem. Pedig megtenné. Ismerem Jamest, még ha tudja is, hogy jó anya vagyok, akkor is elvenné tőlem a felügyeleti jogot, már csak a mérge miatt is. Azt pedig nem hagyom.

Miközben én gondolkodtam, Elena visszatért azzal a már levakarhatatlanná vált mosolyával. Harryt letette mellém, majd segített feltornászni magamat az ágyban. Párnákkal megtámasztotta a hátamat és egy poharat hozott, melyben víz volt és benne egy szívószál. Eleinte furcsán néztem arra a mugli eszközre, de mikor tudatosult bennem, hogy nem tudom felemelni a karomat, mert jelenleg még nem vagyok elég erős hozzá, megbarátkoztam vele. Elena pedig jobb volt, mint egy hivatásos ápolónő. Mikor sikerült legyűrnöm magamba néhány korty vizet már képes voltam megszólalni. Megkérdeztem, mennyit aludtam, mire a választ egy kicsit már szomorúabban közölte. Másfél hónap nem kevés idő. Akár mondhatnánk is, hogy kómába kerültem. Ezután ő kérdezett. Mi történt? Dióhéjban elmondtam a történetet. A végére könnyek gyűltek a szemébe, melyeknek nem engedett utat. Gyorsan megtörölte a szemét, majd ő válaszolt a következő kérdésemre. Hova lett Tudjukki? Először átsétált az ágy másik végébe oda, ahova alig néhány perce tettük le Harryt. Felemelte és az ágyra felmászva félretűrte a homlokáról a haját. Először nem tudtam, mit kellene látnom, majd már igen. Egy vékony jegy volt. Olyan, mintha késsel karcoltak volna egy cikkcakkot a finom bőrbe. Megijedtem és Elena is észrevehette, mert Harryt visszafektette, majd nyugodt hangon mesélni kezdett. Elenának Dumbledore professzor adott erre választ a  megbélyegzésre. A professzor szerint amikor meghaltam, a testemmel védtem meg Harryt és ezzel a lelkem a fiam teste köré húzott egy védőfalat, mely nem engedte  meg Voldemortnak, hogy kárt tegyen Harryben, de a halálos átok ellen ez a fal részben jelképes volt és a Sötét Nagyúr megjelölte Harryt, a Harrynek szánt átok pedig visszacsapódott a kibocsájtóra.

Részben örültem és részben aggódtam emiatt. Vége. Szóval a Sötét Nagyúrnak vége. Újra békések a napjaink, újra boldog életünk lehet. Nem kell aggódnunk a mugli születésűek és a félvérek eltűnése miatt, mert nem lesznek eltűnések. De mégis. Mi lesz Harryvel? Ha az emberek megtudják, hogy mi történt, tönkre teszik a gyerekkorát, az életét. Átlagos, hétköznapi, boldog családot szeretnék és nem egy tömegbálvánnyá vált, magánszféra nélküli, politikai reklámarcot. Amikor erről beszéltem Elenának ő biztosított, hogy csupán néhányan tudják az igazságot, közülük pedig senki sem árulná el a sajtónak, vagy bárkinek. Nem mondtam neki, de Peterben is bíztam. Ő is azt mondta, senki sem fogja tudni, hol vagyunk. És elárult. A professzorokban, Elenában, Perselusban és édesanyámban persze jobban megbízom, mint Peterben, de én már nem akarok kockáztatni.

Elena viszont csak beszélt és beszélt, velem ellentétben. Olyan boldog volt, annyira vidám. Elmondta, hogy az Abszol úton helyreállt a béke, újra megnyitottak a boltok, minden színes és a félelem árnyéka elszállt fölöttünk. Hamarosan Madam Pomfrey is megérkezett. Amint meglátott az idős gyógyítónak nagy mosolyra szaladt a szája és egyből vizsgálgatni kezdett. Először is leszúrt, amiért nem maradtam fekve, másodszor leszúrt, mert beszéltem, még ha csak keveset is, harmadszor leszúrt, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam. Mikor végzett elmondta, hogy szerinte nem lesz maradandó sérülésem. Ennek nagyon örültem, de egy dolgot még mindig nem értettem. Hogyhogy életben vagyok? Mikor feltettem ezt a kérdést sem Madam Pomfrey, sem Elena nem válaszolt. Azt mondták, ők nem tudják és csak merlini csoda lehet, de Elena szerint van valaki, aki talán választ tud adni a kérdéseimre. Poppy még adott néhány bájitalt, majd jobbulást kívánva elment. Gondolkodni kezdtem. Kíváncsi voltam, hogy éltem túl a halálos átkot. Nem értettem, hisz az, hogy én meghaltam Harryért természetes dolog volt. Sosem hagytam volna, hogy bármi bántódása essen. De én… . Ötletem sincsen, ki mentett meg engem.

Aztán eszembe jutott még valami. Tudni szerettem volna, hogy  mi van Alice-szel, Frankkel és Neville-lel. Mikor megkértem Elenát, hogy küldjön egy baglyot a barátnőmnek olyan arcot vágott, hogy biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben. Elena arcára mérhetetlen fájdalom ült ki. A szemöldökét egy kicsit összehúzta, a száját rágni kezdte, a szeme pedig könnyes lett. Szörnyű érzés keringett bennem. Akaratlanul is kicsordult a könnyem, pedig még azt sem tudtam, hogy mi történt velük. Elena leült mellém, megfogta a kezem és halk hangon beszélni kezdett. Bellatrix és Rodolphus, a Szt. Mungó, kínzás, Neville, örök bezártság. Perceken keresztül magam elé néztem. Hangtalanul sírtam és próbáltam felidézni minden együtt töltött pillanatot. Alice a mindig vidám, az örökmozgó, az energia bomba és Frank a komoly, de játékos kedvű, a szerető férj és jó apa. Most mindketten az ispotály egy olyan részében fekszenek, ahol a  legtöbb ember a saját nevét sem tudja. Mikor befejeztem a „gyászolást” elmondtam, hogy szeretném majd meglátogatni őket, és elmenni Augusta Longbottomhoz, hogy lássam a keresztfiamat. Elena megígérte, hogy velem jön.

Még beszélgettünk egy kicsit. Elena elmondta, hogy az üzlet egyre jobban megy és, hogy megsütötte azt a halloweeni sütit, aminek a receptjét elküldtem neki és szerinte isteni finom lett. Mesélt még Siriusszal való kapcsolatukról, elmondta a félelmeit, én pedig biztosítottam, hogy Sirius nem olyan, aki teherbe ejti és magára hagyja. Épp egy mondat közepén voltam, amikor kopogást hallottunk és kinyílt az ajtó. A küszöb előtt Dumbledore professzor állt. Mikor megláttam elmosolyodtam és beljebb invitáltam. Elena tapintatosan magunkra hagyott és még Harryt is kivitte a kérésemre. Négyszemközt akartam beszélni a professzorral és megtudni az igazságot. Dumbledore professzor helyet foglalt mellettem.

-          Örülök, hogy újra látom, professzor! – mondtam neki, mire félhold szemüvege mögött rejtőző kék szemét rám vetette. Szája aprót mosolygott, de a szeme nem.

-          Hát még én, kedves Lily! Azt hittük, elveszítettük magát.

-          Nos, igen. Ezzel kapcsolatban szeretnék feltenni néhány kérdést – mondtam és figyeltem a professzor arcát. Az nem sokat változott. A mosoly ugyan eltűnt, de a szemében már az előbb is komoly fény csillant.

-          Igen, gondoltam, hogy lesznek homályos pontok. Hallgatom, kedvesem. Mi érdekli?

-          Először is, hogy mi történt miután én meghaltam!

-          Konkrétumokat nem tudok mondani. Én csak azt tudom, ami akkor történt, mikor én ideértem. De azt tudom, hogy Harry végzett a Sötét Nagyúrral.

-          De hogyan?

-          A szeretete mentette meg, Lily! Azzal, hogy feláldozta magát érte megmentette az életét.

-          És én? Én hogy maradtam életben?

-          Kérem, engedje meg, hogy elmeséljek egy történetet, mielőtt ebbe belefogunk.

*******************

Majd húsz éve történt. Soha életemben nem voltam szerelmes és sosem gondoltam, hogy egyszer az leszek. Az egész életem a Roxfort és a politika körül forgott. Egy júniusi napon a mugli Glasgow-ba kellett utaznom. Mikor odaértem először is ellátogattam egy szabóhoz és mugli módon felöltöztem. Mivel a mugliknál nagyon megdöbbentő lett volna a hosszú hajam és szakállam egy egyszerű bűbájjal megfiatalítottam magam. Gondoltam, ha néhány napig ismét huszonöt évesnek nézek ki, abból nem lesz semmi baj. Elmentem arra a találkára, amely miatt el kellett hagynom a Roxfortot. Egy kellemes étteremben találkoztam az informátorommal. Ebéd közben elmondta, amit tudott, majd átlagos dolgokról kezdtünk beszélgetni. A desszertre én ott maradtam, ő viszont ment tovább. Abban a pillanatban, hogy belekóstoltam a torta szeletbe, megláttam őt. Hosszú vörös haja miatt olyan volt, mintha bíbor selymet rögzített volna a feje tetejére, hófehér bőre és barna szeme azonnal megfogott. Egyedül lépett a vendéglőbe és a tőlem eggyel odébb levő asztalhoz ült le. Kedves mosollyal mondta el a pincérnek, hogy mit kér. Kecses mozdulatai, arcának minden apró kifejezése olyan volt, mintha művész faragta volna. Annyira belefeledkeztem a szépségébe, hogy ő már megkapta az ételét, amikor rájöttem, hogy ugyanazt a falatot rágom egy ideje. Lassan ismét nekiálltam a tésztának, majd magamhoz intettem egy pincért és rendeltem két pohár pezsgőt. Mikor megkaptam az egyiket magam elé vettem, a másikat pedig a hölgynek küldtem, aki éppen megkapta a desszertjét. Értetlen tekintettel meredt a pincérre és még jobban megzavarodott a kezében tartott pezsgőtől. A pincér letette az italt az asztalra és felém bökött. A hölgy rám nézett, én pedig felé emeltem a saját poharamat. Láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését. Egy apró mosollyal ő is megismételte a mozdulatot. Ennél több pedig azon a napon nem történt. Fizettem és elmentem.

A következő napon ugyanabban az időben szintén elmentem a fogadóba. És akárcsak egy nappal azelőtt, akkor is megjelent és ugyanoda ült le. Viszont most tőle kaptam egy pohár bort. Az édes, vörös fajtából. Nagyon ízlett. Fizetett és elment. És ez így ment majdnem egy héten keresztül.

Egy nap én érkeztem később és mikor láttam, hogy szintén egyedül van, gondoltam miért is ne?! Odamentem és megkérdeztem leülhetek-e. A hölgy hellyel kínált és beszélgetni kezdtünk. Rájöttünk, hogy elég sok közös van bennünk. Kiderült, hogy a hölgy Londonban él és egy konferencia miatt jött Glasgow-ba. Ki gondolta volna, hogy a pszichológusoknak külön van konferenciájuk. Az ebéd vége felé megköszönte a társaságomat, de elmondta, hogy férjnél van és van egy három éves lánya, úgyhogy nem tud mást felajánlani a barátságán kívül. Abban a pillanatban nem érdekelt és elfogadtam a javaslatát. A következő napokban is együtt ebédeltünk, majd meghívtam egy színházba, sétálni és sokat beszélgettünk. Az utolsó előtti napon, amikor indult volna vissza, meghívtam egy vacsorára. De úgy, hogy én főztem a „bérelt lakásomon”. Tekintve, hogy mindketten barátként gondoltunk a másikra és a barátok megengedhetik maguknak, hogy egymásnál vacsorázzanak, így igen mondott a felkérésre. Nagy gonddal készültem mind az étellel, mind a hangulattal. Mikor megérkezett a szokásos eleganciáját hozta és kedves mosolyával ismét elbűvölt. A vacsora közben nagyon jól éreztük magunkat. Jókat beszélgettünk, nevettünk és élveztük egymás társaságát. Nem sokkal később már egy-egy pohár borral ültünk a kanapén. Tudtam, hogy nem szabad, mégis megszegtem a neki szánt ígéretemet és közeledtem hozzá. Eleinte meglepődött és próbált visszakozni, majd ugyanolyan hévvel viszonozta a vágyamat. Azt az éjszakát együtt töltöttük és én sose bántam meg. Róla viszont azt hiszem, ezt nem mondhatom el. A reggelit ugyan még együtt költöttük el, de azután sietősen távozott és többet nem láttam.

Pontosabban egészen két évvel ezelőttig. A roxforti irodámban ültem és a Főnix rendjének dolgain gondolkodtam,  amikor Minerva bekopogott és azt mondta, hogy látogatóm van. Szerinte nagyon fontos dologról lehetett szó. Megkértem, hogy küldje be az illetőt. Felálltam a székből és az íróasztal elé álltam. Azután kinyílt az ajtó és belépett Ő. Az a nő, aki olyan dolgokat ébresztett bennem, amelyeket addig senki. Húsz évvel később ismét belépett az életembe. Hosszú, vörös haja már őszbe kezdett átmenni, arcán megjelentek a ráncok, de csillogó barna szemei semmit sem változtak. Még mindig ugyanazzal az eleganciával öltözött, ugyanazzal az egyszerűséggel és ugyanolyan kifinomultan viselkedett. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, amiért nem mondta meg, hogy ő is mágiával bíró ember. Mikor bemutatkoztam neki már tudta, hogy én ki vagyok, de mivel bízott a hűségében a férjéhez nem aggódott. Elmondta, hogy egy olyan aranyvérű család sarja, melyet a Sötét Nagyúr és csatlósai majdnem az utolsó tagig kiirtottak. Ő azért maradt életben, mert miután hozzáment a mugli férfihez, akit nagyon szeretett az édesapja és a nagyapja kitagadta és a családfáról is „kiradírozták”. Egyedül az édesanyja állt ki mellette. Őt pedig az anyósához költöztették, mivel a családban hatalmas felháborodást keltett a dolog. A dinasztia nem volt aranyvér mániás, ahogy manapság mondják, egyszerűen csak megkülönböztették magukat a mágiával rendelkező és nem rendelkező emberektől. Így történt, hogy ők ketten életben maradtak a mészárlás után, hisz Voldemort nem tudta, hogy van valaki, aki nem volt jelen a családi találkozón, ahol mindenkit megöltek. Viszont hangsúlyozta, hogy nem azért jött, hogy a családjáról beszéljen nekem, pontosabban csupán egyetlen tagjáról. A lányáról. Ugyanis annak az éjszakának következménye volt. Három hónappal a hazatérte után szembesült vele, hogy állapotos. A férje elmondhatatlanul örült a ténynek, hogy ismét apa lett, és a hölgy nem is tudta, hogyan mondja el nekem ezt a dolgot, és egyáltalán, hogy egyáltalán el kellene-e mondania. Végül úgy döntött, hogy nem számol be a férjének a félrelépéséről és azt mondja, hogy ő a kicsi apja. Hat hónappal később pedig egy gyönyörű kislánynak adott életet. Minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Tökéletes családot alkottak. Aztán a kisebbik lány levelet kapott a Roxforttól, miszerint nálunk folytathatja a tanulást. Sorra szerezte a dicséreteket, a kitüntetéseket, a jó jegyeket. Nekem mégis olyan volt, mint a legtöbb diák. Aztán kikerült a nagy világba. Tovább tanult, férjhez ment és úgy tűnt tökéletes az élete. De nem volt az. A családi élete romokban hevert. Be akarta fejezni a szakmai képzést, de ehhez az kellett, hogy levelezőn tudja folytatni a tanfolyamot és előre hozott vizsgát tudjon tenni. A hölgy azért jött el hozzám, hogy a segítségemet kérje. Tudta, hogy az én szavamra hajlik a Szent Mungó is. Így hát írtam egy levelet az ispotálynak, amiben megkértem az igazgatóasszonyt, hogy engedje meg a lányomnak, hogy úgy folytassa az iskolát, ahogyan szeretné. Biztosítottam, hogy nem lesz probléma és így is le fog tudni vizsgázni. Az igazgatónő válaszlevelében csupán annyi állt, hogy egyenlítette a tartozást. Ezek után, amiben csak tudtam segíteni próbáltam neki. Átvettem tőle azt a köpenyt, amelyet Voldemort akart tőle. Rákapcsoltam a kandallóját a Roxfortra, hogy teljes biztonságban tudjon közlekedni. Próbáltam megvédeni a halálfalóktól és Fidelius bűbáj alá rejtettem az unokámmal együtt.

********************

Ahogy hallgattam a professzort, mintha egy gyermek mesét mondott volna. Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. A történet elején még nem értettem, hogy mi közöm ehhez, de most már igenis értem. Hazudott nekem. Hogy tudta ezt eltitkolni előlem anyám. Most már megértettem, miért volt olyan szomorú árnyalat a szemében, amikor megmondtam neki, hogy egyedül szándékozom felnevelni Harryt. Önmagára emlékeztettem. És a hasonló sorsunkra. De neki ott volt a férje, aki vérszerinti apám helyett akkor is apám volt. Nagyot nyelve szólaltam meg.

-          Mi lett azzal a nővel?

-          Nem tudtam megvédeni. Rossz emberben bíztunk meg, aki elárulta őket, a halálát okozva ezzel az egyetlen lányomnak.

-          Mégis él – néztem rá. Dumbledore professzor arca sok mindent elárult. Egyszerre volt réveteg, az emlékek hatására, szomorú, a következményektől és aggódó, az esetleges megtorlások miatt. Bennem is sok érzés kavargott. Csalódás, amiért húsz évig hazugságban éltem. Felismerés, hisz elég sok mindent nem tudtam megmagyarázni a terhességem alatt és most mégis megtaláltam a válaszokat. Kérdések. Például, hogy ha anya boszorkány, ráadásul aranyvérű, akkor Petunia miért nem boszorkány? Kvibli lenne? Végül is eléggé elzárkózik a varázslástól.

-          Mit szólt a lánya, amikor elmondta neki az igazat?

-          Hallgatott. Akárcsak most te. – Rövidebb csendszünet következett, majd a professzor, megunva ezt, megszólalt. – Nézd, Lily. Én nem kérem, hogy fogadj el, mint édesapádat. Nem kérem, hogy nevezz úgy, ahogyan sosem érdemeltem meg. Csak azt kérem, hogy ne tagadd meg tőlem, hogy mellettetek lehessek. Hogy lássam felnőni Harryt és, hogy segítsek nektek. Nem akarlak akadályozni semmiben és hidd el, megértem, ha soha többet nem akarsz látni. De kérlek, gondold át. Soha többet nem engedem meg senkinek sem, hogy bántson titeket! Vigyázni akarok rátok, lányom!