16. Ébredés

Meghoztam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog! Olvassátok szeretettel! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

1981. 12. 20.

Másfél hónap telt el azóta, hogy Voldemort Nagyúr eltűnt a világról. Az emberek nem tudtak mit mondani a hirtelen változásra. A halálfalók abbahagyták a mugli születésűek gyilkolását, a politikában elkezdett visszaállni a rend, a varázslók és boszorkányok megnyugodtak és újra élvezni kezdték az életüket. Sok ötlet és pletyka született arról, hova is lett Tudjukki. Talán valaki megölte? A halálfalói unták meg a folyamatos öldöklést és végeztek vele? Alig valószínű. Aztán, mint derült égből a villámcsapás járt szájról szájra az a variáció, hogy mivel Voldemort már jócskán túl volt az ötven éves koron elképzelhető, hogy a szíve sem bírta már, hogy állandóan félelmet kellett keltenie, vagy a követőit megakadályozni abban, hogy önmaguk döntsenek a feladataikról és a zsákmányokról. Egyszóval a szíve feladta a harcot. A legtöbb ember a lelke mélyén tudta, hogy ez lehetetlen és hazugság, de ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, és nekik más nem is kellett. Ők békét akartak és az is lett. Az élet újra  a megszokott, normális kerékvágásban folyt tovább. Az Abszol út újra megtelt élettel, a boltosok visszaköltöztek, a minisztérium pedig igyekezett mindenben segítségükre lenni és megpróbálni elfelejtetni a veszteségeket, a félelmet, a rettegést, a fájdalmat és azt, hogy egyáltalán létezett egy Sötét Nagyúr nevű varázsló, aki rettegésben tartotta Angliát.

Alig egy maroknyi ember volt, akik viszont tudták az igazságot. De ők mind hallgattak. Ha kinyitották volna a szájukat erről a dologról mind politikailag, mind a magánéletben tönkretettek volna egy fiatal anyát és a fiát. Harryn mindenki meglepődött. Az alig egy éves gyermek, aki végzett az évszázad leggonoszabb varázslójával, örökre. Az egyetlen, ami emlékezteti majd arra, hogy mit tett, az a villám alakú sebhely, ami a halálos átok után maradt. Sehol máshol nincs egy karcolás, de még csak egy hajszála sem görbült meg. Ám amíg Harry ilyen szerencsés volt, addig Lily súlyosan megsérült. Ő meghalt, majd visszatért. Ez nem kicsit viselte meg  a szervezetét és a lelkét. Két hónapja feküdt otthon eszméletlenül, már majdnem mondhatjuk, hogy kómában. A levegőt egyenletesen vette, a pulzusa rendben volt és mugli módon infúziót adtak neki.

******************

Miután Dumbledore professzor, Perselus és Minerva is felfogták, hogy Lily nem halt meg, azonnal hívatták Madam Pomfreyt. A nagy tudású gyógyító nem sok jóval kecsegtetett a kis csapatnak. Lily iszonyatosan gyenge volt és előfordulhatott volna, hogy sosem ébred fel újra. De egyikőjük sem adta fel a reményt. A kis Harryt Minerva elvitte Violahoz, Lily édesanyjához. Ezután Dumbledore professzor elment a Longbottom család házához, hogy „kiengedje” őket a „ rabságból”. Perselus és Poppy Lily mellett maradtak. Felvitték az eszméletlen nőt a szobájába és lefektették az ágyra. A Madam adott neki néhány gyógyszert és odakészített egy hideg vizes borogatást a fekvőhely mellé. Ezután ő is visszament a Roxfortba, hogy elkészítse az újabb bájitalt és mindent elhozzon, amire csak Lilynek szüksége lehet. Perselus nem akarta magára hagyni Lilyt. Miközben a borogatásokat cserélte, folyton szidta magát. Amiért gyenge volt és nem tudott a segítségére lenni. Amiért egyáltalán belépett halálfalónak. Amiért… amiért magára hagyta. Lily sose tette volna. Egyre gyűlt benne a harag. És nem csak magára volt mérges. Lilyre is. Miért nem fogadta el, hogy a professzor legyen a titokgazda. Ő sose árulta volna el. És mi az, hogy Pettigrew ki merte nyitni a száját. Pettigrew… Emlékszik rá, milyen volt már Roxfortban is. Semmirekellő, talpnyaló és ostoba. Nem volt semmi pozitív tulajdonsága. Mindig annak a háromnak a nyakán lógott, akiknek legyezte az önérzetüket, hogy egy olyan elesett és gyenge valaki, mint  amilyen Pettigrew volt, felnéz rájuk. Pettigrew meg mit tehetett volna… Örült, mint majom a farkának, hogy ez a három sztár egyáltalán szóba áll vele. De, amikor már elkezdett a terhükre válni és megpróbálták lerázni, valószínűleg annyira megbántották az önérzetét, hogy bosszút esküdött. Igen, csak ez lehet a megoldás. „Meg kell találnom azt a férget” – gondolta Perselus, de nem merte ott hagyni Lilyt egyedül. Nem is kellett.

Minerva nem tudta megmagyarázni Violanak, hogy nem tud mit tenni Lilyért és maradjon otthon Harryvel. De, hogy is tilthatná meg egy anyának, hogy a lánya mellett akarjon lenni. Perselus hallotta, ahogy Viola felrohan a lépcsőn és azonnal beront a lánya szobájába. Pers felállt Lily mellől, hogy helyet adjon az anyának. Viola ölében ott volt Harry is. Az negyvenes évei végén járó asszony azonnal lánya mellkasára tette kezét, hogy érezze, valóban él. Ezután helyet foglalt Lily mellett és a gyermeke arcát nézve könnyei hullani kezdtek. Minerva és Perselus kimentek és becsukták az ajtót, hogy ne zavarják a nőt. Mikor leértek a nappaliba Perselus megszólalt.

-          Hogy kerül ide? Ráadásul Harryvel a karján?

-          Nyugodj meg Perselus! Mikor megérkeztem tudta, hogy baj van és még végig sem hallgatott, hanem egyből jönni akart. A férje nem volt otthon, így jobb ötlet híján magunkkal hoztuk a kicsit – válaszolta Minerva.

-          Jó, most már mindegy. El kell mennem, nem tudom mikor térek vissza a Roxfortba – mondta Perselus és egyből megcélozta az ajtót, de Minerva hangja megállította.

-          Mire készülsz Perselus?

-          Meglátogatok egy patkányt – szólt vissza a válla felett és már kint is volt az utcán.

Nem tudta merre kell keresnie Pettigrew-t, de el kellett indulnia valamerre, mert ha túlságosan lemarad, akkor nyoma is veszhet. Azt pedig nem engedheti. Az Abszol útra hoppanált és megkereste Pettigrew anyjának a boltját. Egy kis írószer üzlet volt, de éjfél elmúltával nem csoda, hogy nem volt nyitva. Mérgesen dörömbölt az ajtón abban a reményben, hogy hátha a bolt fölötti emeleten laknak. Mikor öt perc után sem nyitotta ki senki, távozni akart. A szomszédos épület ajtaja azonban kinyílt és egy középkorú nő lépett ki. Perselus felé fordult.

-          Elnézést, asszonyom. Meg tudná mondani, hogy Peter Pettigrew itt lakik-e a bolt fölött? – kérdezte tisztelettudóan és nyugalmat erőltetve magára. A nő először megijedt a hirtelen hangra, majd amikor meglátta Perselust egy picit megnyugodott és remegő hangon, de válaszolt.

-          Nem laknak itt. Peter édesanyja néhány hónapja meghalt és az ő házában él a fia. Szegény asszony, ez az üzlet volt a mindene és Peter még ezt is el akarja adni. Gyalázat.

-          Tudja, hogy hol van az a ház? – kérdezte mohón Perselus.

-          Igen. – Miután az asszony útba igazította a bájitaltan tanárt, Perselus azonnal oda hoppanált.

A ház apró volt, kívülről jelentéktelen és elég lelakott. Perselus belépett a bejárati ajtón és elindult a házban, hogy megtalálja a tulajt. Minden helyiség fürdött a piszokban, a koszban és a szemétben. Pettigrew valóban úgy élet, mint egy patkány. Egy szemétdombon. A férfit viszont nem találta sehol. Se a nappaliban, se a konyhában, se a fürdőszobában. Volt még két ajtó, ahova nem nyitott be. Elindult az egyik felé, de mozgást hallott a másikban. Megfordult és pálcáját elővéve az ajtóhoz suhant. Megfogta a kilincset és egy határozott mozdulattal lenyomta. A szoba, ahova ért ugyanolyan bűzös és undorító volt, mint a többi. De itt mégis megtalálta azt, akit a másikakban nem. Peter az egyik sarokban gubbasztott. A földön ült, lábait felhúzta és karjaival átkulcsolta a térdeit. Remegett, ezt még az ajtóból is látni lehetett. Előre hátra hintázott és valamit mantrázott. Perselus leginkább arra tudta volna hasonlítani, hogy „Megölt volna, megölt volna, ha nem viszek neki végre valamit. Ő maga mondta. Lily csak rosszkor volt rossz helyen. Megölt volna, ha nem teszem meg. Inkább ő, mint én.”

Perselusnál elszakadt a cérna. Szóval ez a gerinctelen alak is a Nagyúr szolgálatába állt. Dühösen odacsörtetett Peterhöz és felrántotta a földről. Peter éppen csak rájött, nincs egyedül, amikor az egyik felfordított székre ültették és pálcát szegeztek a torkához. Szánalmas látványt nyújtott. A sarokban levő lángnyelv whiskys üvegek bizonyították Perselus elméletét arról, hogy Peter nem csak gyáva féreg, hanem részeg is. Pettigrew erőltette a szemét, de alig tudta kivenni Perselus vonásait és egyáltalán az alakját. Félt és Perselus már amiatt aggódott, hogy esetleg elájul vagy sokkot kap. Pálcájával felkapcsolta a villanyt. A hirtelen jött fény  miatt Peter egy percre megvakult, majd ahogy egyre több mindent látott úgy nyugodott is meg. Pedig nem kellett volna. Perselus egyre dühösebb lett. Nem fért a fejébe, hogyan árulhatta el Peter Lilyt, erre kiderül, hogy ez a… feladta Lilyt, mint ahogy megszabadul egy ócska kabáttól. A kezében már szikrákat hányt a pálca. Le kell nyugodnia, különben hamarabb öli meg Petert, minthogy megtudja, amit akar.

-          Piton, mit keresel te itt? – kérdezte Peter és fel akart állni a székből, de Perselus úgy nyomta vissza, hogy félő volt, hátrabukik a székkel együtt. A hirtelen egyensúlyát vesztett Peter nem tudta megakadályozni, hogy Perselus elkapja a bal karját és feltűrje a ruhát a könyökéig. Mikor meglátta a sötét jegyet úgy engedte el volt évfolyamtársának karját, mintha megégette volna. Pedig jól tudta, hogy az ő alkarján is van egy pontosan ilyen emlékeztető. És mégis, jelenleg úgy érezte, hogy ő ártatlan bárány ehhez a féreghez képest. Peter azonnal visszatűrte a pulcsiját a csuklójáig.

-          Hát ide jutottál a hősi lelkeddel – jegyezte meg epésen Perselus, mire Peter egy pillanatra dühbe gurult, de aztán felnézve meglátta Piton elsötétült arcát és félve jegyezte meg.

-          Nem tudom, mit prédikálsz. Te is halálfaló vagy. – Perselus ugyan nem mutatta ki, de meglepődött, hogy Peter tudja az igazat. – Hallottam, amikor a Nagyúr Greybacknek ecsetelte az információkat, amelyeket tőled kapott – válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

-          Lehet, hogy a sötét oldalra álltam, de sose lettem áruló, mint te. Kíváncsi lennék, mit tenne veled Potter, ha megtudná, hogy eladtad Lilyt és a fiát a Sötét Nagyúrnak.

-          Jamesnek hamarosan vége – jelentette ki nagy magabiztosan Peter, de a szemében félelem csillogott – Tudjukki bármelyik pillanatban betoppanhat és megjutalmaz azért, mert elmondtam neki, hol találja Evanst meg a kölykét. És amikor megjön, el fogom neki mondani, hogy mennyire odavoltál Lilyért. – Peter olyan volt, mint aki nincs teljesen tisztában a szavaival. Beszélt és beszélt, de nem fogta fel, mit mondott. Viszont akkor zavarodott meg a legjobban, amikor meglátta Perselus arcán az iskolás évekből ismert gúnyos vigyort. Felkapva a vizet majdhogy nem ordított a támadójával. – Mit vigyorogsz?

-          Elmondom én neked, csak hogy tisztában legyél a helyzeteddel. A Sötét Nagyúr meghalt és nem jön vissza többet. – Peter értetlen tekintettel nézett a föléje magasodó férfire, majd ő kezdett el hahotázni. Perselus teljesen nyugodtan állt és várta, hogy a fickó rájöjjön, nincs semmi mulatságos a dologban.

-          Meghalt… meghalt, ez aztán a jó vicc. Meghalt. Piton, te is tudod, hogy a Nagyurat nem lehet megölni. Amúgy pedig még délelőtt beszéltem vele és majd kicsattant az egészségtől – majd ismét rázendített, de Perselus megunta és a torkának nyomva a pálcáját elhallgattatta.

-          Még egyszer elismétlem, de most már nyisd ki a füled! A Nagyúr meghalt. A saját szememmel láttam. Nem maradt utána más csak a köpenye és a pálcája, meg némi hamu. Úgyhogy jól figyelj ide. Lily él a fiával együtt. De te sohasem mondod el senkinek, hogy mi volt a feladatod. Ha ki mered nyitni a szádat esküszöm, nem lesz az a patkányzug, ahol ne találnék rád – sziszegte a képébe Perselus.

-          Lily… Lily él? – kérdezte és Perselus sejtette, hogy ezt az egy dolgot jegyezte meg az egész mondanivalóból.

-          Igen – mondta Perselus, mintha egy három éveshez beszélne – Él! Ő is, meg Harry is.

Peter egyik pillanatról a másikra olyan lett, mint egy megvadult állat. Remegése már az egész testére kiterjedt, a szemei idegesen ugráltak egyik pontról a másikra. Egy hirtelen mozdulattal kilökte Perselus kezéből a pálcát és amilyen gyorsan csak tudott az ajtó felé indult. Perselus felkapva a földről a pálcáját Pettigrew után eredt. Hallotta, amint a lépcsőn leszáguldozva megbotlik és elesik. Majd azt, hogy levert valamilyen dísztárgyat. A földszintre érve egy pillanatra megállt, majd ismét meghallotta Peter zajongását, ami a konyhából jött. Tudta, hogy Féregfark nagyon megijedt attól, amit hallott. A Sötét Nagyúrtól félt a legjobban, majd Pottertől és Blacktől. És Perselus ebben a pillanatban nem tudta hibáztatni. Elképzelni sem tudta, hogy mit csinálna Potter ezzel a szerencsétlennel, ha megtudná az igazat. Több mint valószínű, hogy a dementorok már csak cafatokat kapnának Pettigrew-ból. A konyha küszöbén átlépve Perselus nem sok mindent látott, így felkapcsolta a villanyt és egyből valami tárgy suhanását érezte az arcától néhány centiméterre. Ahogy odanézett egy éles kés ütötte nyomot látott a falban, a fal tövében pedig az asztalról felkapott konyhakést. A földre érkezéskor a fém hangos csilingelése egy halálsikolynak is beillett volna. Perselus Peter felé kapta a fejét. A köpcös férfi kezében még néhány hasonló evőeszköz volt, melyet Perselus felé irányított, de Perselus egy egyszerű pajzs bűbájjal el tudta őket távolítani a közeléből. Lassú lépésekkel megindult Peter felé, aki a konyhapultról ismét felkapott egy szeletelő kést, de mielőtt eldobhatta volna, Perselus már akkor küldött rá egy átkot, amely olyan szerencsétlenül találta el Petert, hogy a kést feldobta a levegőbe és az átok miatt néhány métert hátraesett, majd a még éppen csak zuhanó kés beleállt az egyik ujjába és szó szerint lehasította azt. A házat azonnal megtöltötte Peter fájdalmas üvöltése. A padlón egyre csak terjedt a vér, ő pedig előre hátra hintázott, akárcsak néhány perce a szobájában. Perselust nem igazán zavarta a jelenet. Elégtételt akart, amiért ez a féreg elárulta Lilyéket és megkapta. Még egyszer rá akart ijeszteni Peterre, hogy sohase merje kinyitni a száját. Közelebb lépett Peterhöz és felrántotta a földről. Az arcát a másik fájdalomtól eltorzult pofájához közel nyomta és szó szerint odasziszegte neki a mondandóját.

-          Ha élni akarsz, elfelejted, hogy milyen feladatot bízott rád Lily és a Sötét Nagyúr. Megértetted Pettigrew? Ha bárkinek, ismétlem bárkinek el mered mondani, hogy Tudjukki Lilyt és Harryt akarta, nem csak az egyik ujjadnak mondhatsz búcsút, hanem az összes többi testrészednek is. Felfogtad? – Peter erősen bólogatott, de Perselust valahogy nem győzte meg. Amikor elengedte Pettigrew-t, az kihasználva az alkalmat eliszkolt a konyhából. Perselus kíváncsi lett, hogy hova megy, így követte a nappaliba, ahol Pettigrew a szemét között hirtelen felemelt egy hosszú, vékony fadarabot. Perselusnak éppen csak leesett, hogy Peter mire készül, amikorra már az egész ház lángokban állt.

-          Ezt nem felejtem el neked Piton. Esküszöm, hogy egyszer ezért még megöllek.

Mielőtt Perselus bármit is tudott volna szólni Pettigrew helyén egy patkány állt és a tűz lángjai között eltűnt. Perselus gyorsan utat tört magának a lángok közt és elhagyta a házat. Mérges volt, amiért hagyta megszökni Pettigrew-t. Nem tudta, hova lett a férfi, meddig marad patkány, mit fog csinálni. De egy dologban biztos volt. Nincs az az isten, akinek a kedvéért Peter elárulta volna bárkinek is, hogy a Sötét Nagyúr mivel bízta meg. Hiszen bár ostoba volt, de féltette az életét. Ha ki meri nyitni a száját nem csak Perselust hívja a nyakára, hanem az összes aurort, varázslót és boszorkányt. Már pedig az egész világ elől  még Pettigrew sem tud elbújni, még patkány képében sem. Egy halovány mosollyal az arcán hagyta maga mögött az égő házat és nyugodt gondolatokkal tette egyik lába után a másikat.  

********************

Habár a roxforti professzorok és Lily szülei is nagyon szívesen lettek volna Lily mellett, de sajnos ez nem volt lehetséges. A tanároknak tanítaniuk kellett és Madam Pomfrey-nek is volt bőven elég munkája az iskolában. Violanak pedig a férjére, Edmundra, kellett odafigyelnie, mivel ő is megsérült. Habár ő egy mugli tömegközlekedési baleset áldozata lett és azon kívül, hogy a két lába eltörött és egy kis agyrázkódást szenvedett, nem volt különösebb baja, de a negyvennyolc éves férfit Viola nem tudta volna egy kórházban, vagy öregek otthonában hagyni. Más rokonuk pedig nem volt, aki figyelt volna az idős emberre. De Violanak nem lett volna szabad, hogy lelkiismeret furdalása legyen, ugyanis a napok nagy részében ő vigyázott Harryre, míg a lányára egy szakképzett gyógyító, aki ráadásul a legjobb barátnője volt.

Elena majdnem két hónapja volt Lily mellett éjjel-nappal. Amint megtudta, hogy mi történt Lilyvel, azonnal ott hagyott cakli-pakli mindent és rohant Godric’s Hollow-ba. Miután kisírta magát Lily ágya mellett, meghallgatta Madam Pomfrey utasításait és szó szerint barátnője ápolónője lett. Viszont, mivel nem akarta magára hagyni Lilyt, úgy döntött, hogy helyre hozza a házat. A nappaliban és a konyhában visszaállította a bútorokat a helyükre, összeragasztotta az eltörött dísztárgyakat és mindent oda tett, ahol eredetileg volt. A falról eltűntette az átok hagyta nyomokat, a korlátot pedig helyre hozta. Ezután Harry szobáját tette újra lakhatóvá. A szekrényt és a tartalmát, melyet Lily a meneküléskor torlasznak használt, használhatóvá varázsolta, a játékokat és a bútorokat pedig megjavította. Csupán fél órára ugrott haza, akkor is Viola gondoskodására hagyta Lilyt, hogy elrendezzen néhány dolgot, ruhákat pakoljon egy táskába és beszéljen Siriusszal, hogy eltűnik egy időre. Sirius egyáltalán nem volt boldog, de amikor Elena megígérte, hogy minden nap írni fog, végül beleegyezett. Elena a kávézót is bezárta és ha levélben érkezett egy-egy megrendelés, akkor azt Lily házában készítette el. Mikor a nagyszülők nem tudtak vigyázni a kicsire, Elena volt az, akire rá tudták bízni. Habár Lily Alice-t kérte fel Harry keresztanyjának Elena tudta, hogy hamarosan rá fog szállni ez a tisztség. Szörnyen megrendítette, ami a Longbottom házaspárral történt.

Dumbledore professzor beszámolója szerint, amikor megérkezett október 31.-én Alice és Frank otthonához, ami ráadásul Fidelius bűbájjal volt ellátva, valakik éppen távozni készültek. Ők pedig Bellatrix és Rodolphus Lestrange voltak. Ugyan Elena nem ismerte őket, James és Sirius beszámolója alapján el tudta képzelni, milyen emberek. Sirius sokat beszélt arról, hogy Bellatrix egy kőszívű, hatalommániás, egocentrikus „aranyvérűek mintaképe”. Neki pedig ennyi elég volt a nőből. Az, ahogy elbánt szegény Alice-ékkel pedig feltette az i-re a pontot. Dumbledore professzor úgy talált rá a Longbottom szülőkre, hogy azok eszüket vesztve feküdtek a padlón. Frank kicsavarodva, Alice pedig hanyatt feküdt a szemét a plafonra szegezte, mintha a legkisebb pókot is meg akarná látni. Albus azonnal értesítette a Mungót, ahonnan két gyógyító jelent meg. A professzor elvitte a kicsi Neville-t Augusta Longbottomhoz, Frank özvegy édesanyjához. Az idős asszony nem kérdezett mást, csak hogy a fia és a menye életben van-e. Dumbledore ezután elment a Szt. Mungóba, ahol tájékoztatták, hogy a Longbottom házaspárt órákon keresztül kínozták a legegyszerűbb ártástól a Crutius átokig. Ugyan életben maradtak, de a gyógyítók egy a millióhoz tartották az esélyt, hogy valaha is visszanyerik az ép elméjüket. A sok fájdalom, melyet át kellett élniük nem csak a testi, de a szellemi képességeiket is visszavetette. A gyógyítók a Szt. Mungó egy elkülönített részében vigyáztak és figyeltek rájuk. Sajnos nincs jobb szó erre, mint hogy Zárt osztály. Elena egyszer bement Siriusékkal Alice-ékhez, de sose gondolta volna, hogy egyszer ilyen szörnyű állapotban fogja látni a barátnőjét és annak férjét. Ezek után a kis Neville nevelését Augusta vállalta. Őszintén remélte, hogy Augusta képes lesz egyszerre az édesapja és az édesanyja lenni a kicsinek. Abban biztos volt, hogy Lily nem fogja magára hagyni Nevillet és ő maga, Elena sem szándékozott. Csak azt nem tudta, hogy fogja elmondani Lilyenk, hogy mi történt!

Elena egy kicsit bonyolultabb, krémes tortát készített a konyhában. Egy születésnapi partira kérték, amit nem utasíthatott vissza, hiszen az üzletnek mennie kellett. Nem akart kitartott nő lenni. Nagyon szerette Siriust, de nem akart tőle függeni. Sőt, szeretett volna elvégezni egy rendezvényszervező tanfolyamot is, hogy megalapítsa a saját cégét. És ezt Sirius is nagyon jól tudta, mi több, még támogatta is. Habár a Harryvel való törődésben rájött, hogy kicsivel több érzéke van a gyerekekhez, mint valaha is gondolta volna, nem volt benne biztos, hogy szeretett volna-e már most gyereket. Ismét csak visszatért oda, hogy imádta Siriust, de nem tudta biztosra, hogy akar-e újra megházasodni és családot alapítani. Ráadásul a férfi is elég független jellem. Nem bántja a dolog, mert ő pontosan ilyennek szerette Siriust, amilyen, de Lilyt elnézve teljesen elbizonytalanodott. Mielőtt barátnőjével találkozott volna, Kevin árulás után úgy érezte, sosem akar szerelmes lenni és sose akar újra férjhez menni. Aztán látta, hogy Lily mennyire szerette Jamest és mennyire fájt az elvesztése, ő pedig ismét átélte, bár könnyebb formában a férfiakban való csalódást és még inkább hitte, hogy jól döntött. Csak aztán látta, hogy Lily mennyire várta a kicsi Harry érkezését és ő is belebolondult a baba jövetelébe, az előkészületekbe, a kismama könyvekbe, ruhákba, tornákba és hirtelen hiányérzete lett. Mikor pedig Harry megszületett legalább úgy érezte magát, mintha a pici nagynénje, vagy keresztanyja lenne. Harry nagyon jó baba volt és Elena is elgondolkodott rajta, hogy mi lenne, ha neki és Siriusnak is születne egy gyermekük. Csak aztán ismét előtérbe kerültek a kapcsolatok buktatói és a félelem, hogy valami nincs rendben, ismét egyedül marad és elképzelhető, hogy most már egy gyerekkel a karján hagyják magára. Látta, hogy Lily ugyan megsérült, de felgyógyult és folytatta az életét. Ő viszont nem volt benne biztos, hogy ez neki is menne-e.

Miközben így gondolkodott, mögötte Harry aludt egy mózeskosárban. Elena a cukormázat vitte fel a tésztára és előkészítette a díszítő marcipánokat. Mielőtt folytatta volna megmosta a kezét és ránézett a picire. Arcán mosoly jelent meg és odament az asztaloz. Harry nagyon édesen aludt. Kis rózsás pofija, duci karocskája és az amúgy gyönyörű szemei mindenkit elvarázsoltak. Elena sokat gondolkodott azon, hogyan reagálna James, ha tudomást szerezne a kicsi Harryről. Most, hogy megismerte a férfit biztos volt benne, hogy jó apa lenne. Kedves, figyelmes, erős, jó anyagi háttérrel és biztos, hogy minden hülyeségben benne lenne, de ha kell szigorú is tudna lenni. Sokszor érezte azt, hogy legszívesebben odafutna Jameshez és csak ukmukfu kinyögné, hogy élete szerelmétől van egy fia. De ilyenkor mindig felrémlett benne Lily arca, aki ugyan sose sírt előtte, de tudta, hogy hetekig nem volt képes normálisan aludni a válás után. Nem tudná kitenni Lilyt ismét annak, hogy elbizonytalanodjon a döntését illetőleg. Tudta, hogyha ő maga, mármint Elena sokat törte a fejét ezen a dolgon, akkor Lily ezzel a gondolattal kel és fekszik le. Egyszer belekezdett, hogy ismerteti Jamest a helyzettel, de amikor a lényegre akart rátérni a nyelve egyszerűen cserben hagyta. Nem tudta elmondani bármennyire is el akarta.

Mikor látta, hogy Harry ébredezik, nagy mosollyal kivette a kicsit a kosárból és becézgetve elindult a lépcső felé. Mindig ebben az időben szokott a kicsivel felmenni Lily szobájába, hogy megnézze, hogy van. Általában ugyanúgy találja. Alszik. Szerinte ez nem volt normális, de Dumbledore professzor szerint igen. És ki ő, hogy vitatkozzon a professzorral. Az ajtón benyitva nem vett észre semmi különöset. Odalépett az ablakhoz és elhúzta a függönyt. Az utcát már néhány napja hó borította. Az időjósoknak végül igazuk lett és fehér karácsony várt rájuk. Bármeddig el tudta volna nézni a havat. Gyermekként imádott korcsolyázni, hóembert építeni, hógolyózni és valakit megfürdetni a friss hóban. Csak aztán az iskolás évek beköszöntével a szülei, a rokonok, az aranyvérű bagázs más magatartást várt el a holland hercegnőtől, így ezeket kötelessége volt befejezni. „Nem baj. Délután egy kicsit kimegyünk Harryvel és gyúrunk néhány hógolyót.” – döntötte el, majd az ágy felé fordult. Elsőre nem látott semmi érdekeset, majd valami nem hagyta nyugodni. Néhány másodperc múlva rájött, hogy mi volt olyan érdekes. Lily szeme nyitva volt. Az arca még mindig hófehér volt és ugyanúgy feküdt, ahogy már két hónapja, de a szeme… azok a gyönyörű és barátságos smaragdok csillogva néztek rá. Elenára egyszerre millió érzés tört rá. Boldogság, sikolthatnék, düh, mármint amiatt, hogy olyan felelőtlen volt Tudjukkivel szemben és még sorolhatnánk. Végül vett egy mély levegőt és szívből jövő hatalmas mosollyal leült Lily mellé.

-          Isten hozott újra köztünk! Igencsak megvárattál minket!