15. Rettegő jövő

Meghoztam a következő fejezetet. Nagyon remélem tetszeni fog nektek! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

1981. 10.31

Három hónap telt el, amióta a professzor és Perselus beavatott a jóslatba. Három hónapja ülök itthon a Fidelius bűbáj alatt és várom, hogy történjen valami, de egyenlőre semmi. Dumbledore professzortól és Elenától nagy ritkán kapok egy-egy levelet, de azt is csak a kandallón keresztül. Ezek csupán helyzetjelentések, hogy ki sérült meg és mik a fejlemények. Az utolsó levelet öt hete kaptam és kezdek nagyon aggódni. Abban sem volt semmi szívderítő, de a szívem valamiért egyre jobban zakatol, amikor arra gondolok, hogy mi történhet odakint. Mi van, ha valaki nekem kedves megsérült, vagy ne adja Merlin meghalt. Ha Elenával történt valami és azért nem ír többet? És ha a szüleim, Charlus, Dorea vagy James kerültek veszélybe? Esetleg ha megtalálták Alice-t, Franket és Neville-t? Mit tett velük a Sötét Nagyúr? Nem akarok erre gondolni, de semmi pozitívum nem jut eszembe. Félek. Ennél jobb szó nincs a világon a helyzetre. De tudom, hogy Peter sosem árulna el. Rajongott a tekergőkért és tisztelte Jamest is. Ki van zárva, hogy besúgó legyen és még csak nem is hozhatják velem szóba. Nagyon óvatos voltam, amikor megkértem, legyen a titokgazdánk.

Három nappal azután, hogy a két professzor megjelent a lakásomon küldtem egy baglyot Peternek, mely meggyulladt azután, hogy elolvasta a címzett. A levélben leírtam, hogy szeretnék vele találkozni Roxmortsban. Volt ott egy kedves kis étterem a város egy eldugottabb sarkában. Még az iskolaévek alatt fedeztem fel. Nem volt felkapott, így  olvasni is tudtam ott, ha éppen nem volt kedvem a társasághoz, de nem akartam a kastélyban maradni. Peter vissza is küldte a baglyot egy rövid válasszal: „ Rendben. Délután háromkor ott leszek.” Valóbon ott várt rám. Rajta is meglátszott az idegeskedés. Alapban is világosbarna haja már majdnem teljesen megőszült, szeme alatt vastag karikák jelentek meg és amúgy is fehér bőre szinte áttetsző lett. Szürke szeme keserűséget sugárzott, de mégis boldog mosollyal köszöntött. Megkérdezte hogy vagyok, mi történt velem a válás óta és egyéb szokásos dolgokat. Kb. egy órája beszélgettünk, amikor összeszedtem a bátorságomat és elmondtam neki az igazságot. Először olyan volt, mint aki nem hisz nekem, majd az arca kisimult és tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Szinte azonnal elfogadta a felkérést és biztosított, hogy biztonságban leszünk. Hálásan megköszöntem neki, majd hazamentem, ahol Elena vigyázott Harryre.

Szegény barátnőmnek nehéz volt megemésztenie, hogy az is megeshet, hogy akár hónapokra nem láthatjuk egymást. És teljesen egyetértettem vele. Azt hiszem nálam jobban senki sem tudta, mit érzett. Két évig szinte senkit sem ismert, majd jöttem én és a legjobb barátnők lettünk, akiket senki és semmi nem választhatott szét. Legalábbis ezt hittük. De annyi vígasztal, hogy tudom Siriusszal tökéletesen megértik egymást és jobban szeretik a másikat, mint az életüket. Sirius a pokolba is elmenne, hogy visszahozza Elenát és mindent megtesz a védelméért. Azt hiszem ez az egyetlen gondolat, amiért nem kértem meg Elenát, hogy csatlakozzon hozzám az önkényes száműzetésemre.

Hogy én mit csináltam itthon? Lakást takarítottam, szobákat rendeztem át, ezredszerre is áttörölgettem a polcokat, gondolkodtam és Harryvel törődtem. Az utóbbit persze nagy szeretettel tettem, de hiányzott, hogy kimehessek az utcára, a Mungóba, a kávézóba. Meg szerettem volna látogatni a professzorokat a Roxfortban, beszélni anyával és apával, és kivinni a játszótérre Harryt. Minden hiányzott, ami eddig természetes volt. A szabadságom, az emberek társasága, a szeretteim közelsége és a munkám. Szerencsére Dumbledore professzor tudta, hogy nincs mit csinálnom a folytonos takarításon túl, így egy hete küldött egy kosárban néhány tököt és gyertyát, színes papírokat és pár különlegességet, amelyet az utolsó levelemben kértem tőle. Most, hogy itt a Halloween szerettem volna egy kicsit feldobni a házat, így csináltam öt-ha töklámpást, amelyeket elhelyeztem itt-ott. Hajtogattam denevéreket és megbűvöltem őket, hogy repüljenek össze-vissza, így Harryt is szórakoztatva. Ő pedig nagyon élvezi, hogy nem csak a születésnapi cikeszét hajkurászhatja, hanem még ezeket is. Délután, amíg Harry aludt sütöttem néhány egyszerűbb sütit és megpróbálkoztam egy új recepttel is, amit saját ízlésem szerint egy kicsit átalakítottam, de nekem ízlett és úgy gondoltam elküldöm a receptet Elenának, így amíg olyan meleg volt a piskóta, hogy nem tudtam volna szeletelni leírtam a hozzávalókat és az elkészítési módot, meg néhány saját javaslatot és egy nagyon rövid levélkét mellékeltem hozzá, majd a kandallóhoz lépve elmondtam azt a néhány szavas varázslatot, amit Dumbledore professzortól tanultam és a levél el is tűnt, remélhetőleg Elena nappalijába kerülve. Visszamentem és elővettem egy nagy tálat, amelyre tettem egy Halloween mintás szalvétát, majd elkezdtem rápakolni a sütiket és egy kicsit még díszíteni, formálni őket. Mikor ezzel végeztem felmentem Harryhez és figyeltem, ahogy alszik. Olyan békés és édes volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy egész éjjel semmit sem aludt azt mondtam volna, hogy hétalvó. Óvatosan felemeltem és ébresztgetni kezdtem. Lementem vele a karomon a konyhába és elkezdtük a vacsorát. Mikor végeztünk bementünk a nappaliba és játszani kezdtünk. Harry nagyon sokat nevetett, aminek én nagyon örültem. Az ő kacaja volt az, amitől felderült az egész napom. Nagyon sok időm volt gondolkodni az elmúlt hetekben és rájöttem, hogy életem legjobb döntése volt, amikor hozzámentem Jameshez. Tudom, hogy ezt már néhányszor megcáfoltam, de rájöttem, hogy nem számít mi választott minket szét, még mindig nagyon szeretem és neki köszönhetem a fiamat. Harryt pedig semmi sem pótolná az életemből, ha elveszteném.

Két óra múlva Harry elfáradt a sok rohangálásban és a cikesszel folytatott harcban, így nagyokat ásítva mászott felém. Felemeltem és a lépcső felé indultunk. Út közben lekapcsoltam a konyhában a lámpát, majd a lépcső első fokára lépve nyikorgást hallottam. Áthelyeztem a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra, de nem a lépcső zörgött. Hirtelen rossz előérzetem támadt. Felléptem a következő fokra és a következőre, majd ismét hallottam valamit, de ezúttal biztos voltam benne. Ha rossz az időjárás kint, azt nem kellene hallanom, hiszen a Fidelius elnyomja. Nem értettem mitől éreztem magam egyre nyomottabban, de hirtelen fényt láttam a kulcslyukon, így felsiettem az emeletre. Amint beértem a lépcsőfordulóba kinyílt az ajtó és megláttam egy magas árnyékot a küszöbön átcsúszni. A nadrágomhoz kaptam, hogy elővegyem a pálcámat, de eszembe jutott, hogy a gyerekszobában hagytam. Félelem kezdett keringeni az ereimben. MEGTALÁLT! Hát mégis megtalált. Az árnyék egyre beljebb jött és megláthattam Őt! Magas és sovány alak volt. Fején csuklya, melyet egy lassú mozdulattal húzott le, amint belépett az előszobába. Voldemort nagyúr sokkal jobban hasonlított egy csontvázra, mint másfél évvel ezelőtt. A bőr úgy száradt rá a csontjaira, mintha aszalták volna. A kezében remegett a pálca, mintha nem tudná megtartani a súlyát. A szeme vadul cikázott, ezt még a korlát takarásából is láttam. A nappaliba ment, így óvatosan felálltam és a szomszédos falhoz osontam, majd elrejtőztem mögötte. Mikor ott minden lehetséges búvóhelyet megnézett és felforgatott, a konyha következett, ahonnan tányér törést és tálca földhöz csapódást hallottam. Jobban megijedtem, mint valaha. Nem akartam, hogy észrevegyen, így gyors iramban, de nesztelenül a kicsi szobája felé mentem és az ajtót, amilyen hangtalanul csak tudtam kinyitottam és becsuktam. Gyorsan elfordítottam a kulcsot, de tudtam, hogy az nem fog sokáig ki tartani, így a pálcámat felkapva a szekrényt az ajtó elé lebegtettem és letettem, de túlságosan hangosnak ítéltem a földhöz érintését. A levegőt kapkodva szedtem és kiutat kerestem. Járt az agyam, de Harryvel a karomon csak még jobban elfogott a pánik. Az ablakhoz siettem és kinyitottam. A hideg levegő azonnal megcsapott. Felkaptam egy takarót és Harryre tekertem, majd vakmerő próbálkozásra jutottam. Felálltam a párkányra és a pálcámmal tettem néhány mozdulatot, aminek következtében az ablak előtt álló tölgyfa egyik ága felénk hajlott és lépcsőt formált a föld felé, egy másik pedig korláttá alakult. Éppen ráléptem az ágra, amikor meghallottam, hogy az ajtó elé ért és ki akarja nyitni azt. Megtettem két, három lépést, de mielőtt biztonságban leértem volna az ajtó szó szerint berobbant. Szekrénydarabok, ruhafoszlányok, játéktörmelékek repültek mindenfele.

„Nem szabad megállnom. Nem szabad hátranéznem.” – Csak ez motoszkált bennem.

 Elértem a földet és ezzel együtt átkok záporoztak ránk. Az egyik nagyon közel volt a bal vállamhoz, ahhoz, amiben Harryt tartottam. Ezen felfortyanva fordultam meg és kezdtem én is tüzelni, de a támadásaimat majdnem mind kivédte, a többi pedig az ablakkeretnek csapódott. Most néztem először szemtől szembe a mai nap folyamán Voldemorttal. Az arcán szinte kéjes örömöt láttam, a szája fültől fülig ért volna, ha lett volna füle és nem olyan a szája, mintha egy egyszerű késsel vágtak volna rá egy egyenes vonalat. A szeme szó szerint majd kiesett a helyéről annyira élvezte a kétségbeesett pillantásomat. Ennyi elég is volt, hogy tudjam nem szabad szembe szállnom vele, csak elfutni. Eltűnni. Meg akartam fordulni, de egy felém röppenő átok ketté törte a kezemben levő pálcát. Nem akartam most még azzal is foglalkozni, így otthagytam a földön és rohantam.

Godric’s Hollow egy álmos falucska Londontól néhány mérföldnyire. A falut keresztülöleli egy nagyobb erdőség és minden ház hátsó udvarába beér. A mi házunk is ilyen volt. Ahogy a kertbe értem láttam a szokásos tölgy, bükk és fenyőállományt és ezen felbuzdulva besiettem közéjük. Csak annyi esélyem van, hogy sikerül leráznom a fák közt és felhagy a keresésünkkel. Legalább egy darabig. Amíg el nem jutok a Roxfortba. Rohantam, ahogy csak tudtam. Minél messzebb akartam kerülni tőle. Az ágak, a bokrok, a lehullott őszi levelek és a többi aljnövényzeti növény nem sokat segített a menekülésben. Az ágak felsértették a karomat, a bokrokban gyakran majdnem elestem, a levelek zizegése pedig csak tudatta a Sötét Nagyúrral, hogy hol vagyok. Óráknak éreztem azt, amíg futottam, de nem lehetett több, mint húsz perc. Kimerülten és fájó tüdővel bújtam egy fenyőfa vastag törzse mögé. Próbáltam kifújni magam. Harryt úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Amikor egy kicsit elengedtem magamtól, hogy ránézzek és megbizonyosodjam, hogy semmi baja az arca egész hihetetlen dolgot mutatott. Nevetett. Egy pillanatra megijedtem, aztán rájöttem, hogy mi lehet vele. Azt hiszi, hogy játszunk. Hogy valamelyik barátunk beöltözött és színes fénysugarakkal lövöldöz minket, amik ha eltalálnak nem lesz semmi bajunk és fogócskázunk. Azt hiszi, hogy ez egy újabb játék, amit azért találtunk ki, hogy szórakoztassuk. Egy pillanatra könnyek tódultak a szemembe. Ez nem játék. De még csak a közelében sincs. Szükségem van valamire, amire támaszkodhatok. És nem fizikailag. Perselusnak igaza volt. Szükségem lett volna Jamesre. Ha itt lett volna biztos tudná, hogy jutunk ki innen élve. Életében sokkal többször lógott már meg a tanárok és a halálfalók ellen, mintha az én ilyen eredményeimet megszoroznánk tízzel. Bárcsak itt lenne. Ebben a pillanatban jutott el az agyamig az, ami végig ott bujkált a koponyámban. Ha Voldemort megtalál az erdőben is, akkor biztosan meg fog ölni és nem csak engem, hanem Harryt is. Ez esetben Harrynek esélye sem lesz megismerni az apját és én sem láthatom soha többé Jamest. A könnyeim kicsordultak és Harry arcocskájához szorítottam a sajátomat. Mikor úgy éreztem, hogy egy kicsit le tudok nyugodni rájöttem, hogy nem hallottam levél zörgést, se egyéb zajt. Talán feladta… Talán nem talált minket és elment. De sajnos nem. Megszólalt egy hang, ami korántsem volt kedves, vagy biztató. Rekedt volt és bajt ígérő. A hideg is kirázott tőle és a szívem egyre gyorsabban vert. Megpróbáltam megtalálni, hogy honnan szólt, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg a pálcáját használta, hogy az egész erdőt bezengje.

„ Jöjjön elő, Lily! Ha átadja a fiút nem esik bántódása. Megígérem, hogy Önnek semmi baja sem lesz. Az embereimmel Közép-Európába vitetem és új életet kezdhet. Gondolja meg, Lily! De figyelmeztetem, csupán két perce van rá. Addig tart az ajánlatom és nem tovább.”

Adjam át Harryt? Hagyjam magára és adjam ennek a szörnyetegnek a markába? Milyen embernek képzel engem? Akkor sem tenném meg önként, ha percenként átkozna meg. Nem. Ha Harryt megöli nincs értelme az életemnek. James! Bárcsak itt lennél!

„ Lejárt az idő, Lily! Nem akar még élni? Inkább meghal a fiával? Minő bátor griffendéles cselekedet. Szánalmasan ostoba. Remélem elbúcsúzott a gyermektől. Sajnos így meg kell kérnem egy barátomat, hogy hozza önöket elém.”

Egy barátját? Milyen barát? Halálfaló? Biztos az. De ki?

Morgást hallottam magam körül. Nem tudtam betájolni, de biztos voltam benne, hogy hamarosan rájövök merről jön az illető. Ismét hallottam azt a hangot. Egyre közelebbről és közelebbről. A szívem a torkomban dobogott és próbáltam úgy tartani Harryt, hogy akármi is akar minket megtámadni őt ne vegye észre. Ezután már az avar zörgését is hallottam. Balra kaptam a fejem és figyeltem a sötétséget. Percek elteltével meg is pillantottam egy alakot. Magas volt és erős. Hosszú haja bozontos volt és ágak, levelek akadtak bele. Szeme olyan volt, mint egy felbőszült vadállaté. Úgy nézett rám, mint a prédájára. Az orrát felhúzta, a fogaival vicsorgott. Habár két lábon járt a háta púpos volt és karjait, mint karmokat tartotta maga előtt. Jobban megijedtem, mint eddig valaha. Tudtam ki ez a férfi. Fenrir Greyback. Nagyon sok szörnyűséget hallottam róla. Sőt, ismerek is valakit, aki miatta szenved élete végéig. Remus elmondása szerint Greyback egy vadállat. Az hogy kisfiúkra támadó hajlamai vannak viszont már az utolsó csepp a pohárban. Ha ez a szörny megharapja Harryt legjobb esetben azonnal megöli. Rosszabb esetben elveszi valamelyik testrészét a fiamtól és ő is örökre vérfarkasként fog élni minden teliholdkor. Egy alig egyéves kisfiúnak ezt hogyan magyarázom meg? Már ha én életben maradok. Láttam Greybacken, hogy bármelyik pillanatban támadhat, így kis lépésekkel megpróbáltam a fa árnyékába kerülni, majd futásnak eredtem. Hallottam, hogy utánam jön. Hallottam, ahogy a faágakat tépkedi és töri apró darabokra. Az aljnövényzet ropogását. Mindent, ami a halállal kapcsolatos egyre élesebben érzékeltem. Kerülgettem a fákat, pocsolyákban és sárban ugráltam. Egyfolytában csak az volt előttem, hogy nem szabad hagynom, hogy utolérjen. Harry a karomban egyre nyugtalanabb lett. Mintha megérezte volna, hogy a játéknak réges-rég vége van. A szemem égett a visszafojtott könnyektől, a tüdőm szorított a hideg levegőtől, a lábaim elgémberedtek és úgy éreztem bármelyik pillanatban kicsúszhat a lábam alól a talaj. Az agyam kattogott, de bármennyire is próbáltam kiutat keresni, semmi sem jutott az eszembe. Elfáradtam, a tempóm lassult, Greyback pedig egyre közelebb került hozzám. Ritkulni kezdett az erdő. Távolabbról egy kis tisztásnak tűnt, de ahogy közeledtem városi fényeket is láttam. Megmenekültünk?! A városba csak nem követnek. Bár még abban sem voltam biztos. Gyorsítani akartam, de az izmaim nem engedték. Elértem az utolsó fákat és megláttam a fénypontokat. Nem emberi fények volt, hanem egy varázsló által létrehozott fénygömbök. A remény egyre jobban felébredt bennem. Ha varázsló az illető, el tudja űzni Greybacket és el tud vinni a Roxfortba. Közelebb érve már a férfit is láttam és készültem segítséget kérni, amikor megfordult. A hitet azonnal felváltotta a kétségbeesés amint megláttam Voldemort arcát. Visszafordulva alig néhány lépésre találtam magam Greybacktől. Hirtelen megálltam és éreztem, elvesztem. A lábaim épp csak annyit mozogtak, hogy megpróbáljak távolságot tartani köztük. Voldemort egy centit nem jött közelebb, ellentétben a vérfarkasával, aki úgy közeledett felém, mint róka a nyúlhoz. Elértem egy bükkfa törzsét, a lábam megakadt a gyökerében. Mindkét karommal öleltem Harryt és reménykedtem, hogy hamar vége lesz. Végre megértettem a dolgot. Greyback nem üldözött, hanem terelt. Egyenesen ura karjaiba. Greyback megállt tőlem két lépésnyire és várt. Én már nem éreztem semmit. A szemem ijedten ugrált a két férfi között és csak az a fránya büszkeség tartott féken, hogy ne kezdjek el előttük bőgni. Mikor Fenrir ismét elindult felénk Voldemort egyetlen szavával megállította.

-          Nagyuram, kérlek, csak egyetlen falatot. Olyan ínycsiklandó! – pofájából még a nyál is csorgott, pedig ő is és mi is tudtuk, hogy nincs telihold, tehát csak egy ember. Még sose találkoztam olyan vérfarkassal, aki a vér ízéért vadászott és nem azért, mert a farkaskór kényszerítette rá.

-          Menj vissza a főhadiszállásra és hozd Féregfarkot a nagyterembe. Ideje megjutalmaznom kedves hívemet – mondta Voldemort nyugodt hangon, kárörömmel és parancsolóan. Én tudtam, hogy a Nagyúrnak ellentmondani halálos ítélet, hát akkor még egy követője. Greyback még egyszer végignézett rajtam, majd lassan megfordulva aprót meghajolva Voldemort előtt elment. Egyedül maradtam az évszázad leggonoszabb varázslójával. Hát Peter mégis leárult. És nem is akárhogy. Halálfaló volt már ki tudja mióta. Információkat szolgáltatott a sötét oldalnak mindenféle kockázat nélkül, hisz James és Sirius tökéletesen megbíztak benne, a fiúkban meg mindenki más is. Voldemort felénk lépett én pedig, ha lehet még jobban magamhoz öleltem Harryt vigyázva rá, hogy ne fojtsam meg. Mikor csak három lépésre volt tőlem megállt.

-          Lám, csak lám. Nem megígértem magának Lily, hogy megtalálom? Bárhova is bújik el megtalálom? És tessék… Én mindig betartom a szavam – nem szóltam semmit, csak vártam. Nem is tudom mire, talán valami csodára. – És csak, hogy tudja, teljesen komolyan gondoltam, amit fél órája mondtam. Ha ideadja a fiút, szabadon és épségben elmehet.

Kinyújtotta a karjait, mintha tényleg azt várta volna, hogy előre lépek és odaadom neki. De ez sosem fog megtörténni. Egy perc múlva leeresztette a kezeit. Pillantása folyton rajtam volt. Mintha nézne, de nem látna. Mintha életében először találkoztunk volna. Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam. Olyan voltam, mint a sarokba szorított vadállat. Nem tudtam menekülni és csak azt akartam, hogy vége legyen. Voldemort ismét előre lépett, de most elém is sétált. A pálcáját felém fordította, majd egyre pontosított és Harry fejecskéjéhez tette. Ekkor elszakadt bennem valami.

-          Kérem, ne! Ne ölje meg. Hiszen csak egy gyerek. Mit árthat magának?

Voldemort elfordította a fejét és Harry sűrű fekete haját nézte. A kicsi mocorogni kezdett a karomban én pedig próbáltam úgy tartani, hogy kényelmes legyen neki, de a Sötét Nagyúr ne akarja alaposabban szemügyre venni. Ő ismét rám nézett és a szeme szó szerint égett a visszafojtott gyűlölettől. Nem érdekel, hogy utált, én is ki nem állhattam őt. De nem adtam fel.

-          Csak egy kisfiú. Kérem, hagyja békén.

-          Állj félre! – mondta és tudtam, hogy végem.

-          Kérem, könyörgök, ne ölje meg. Inkább engem, de Harryt ne!

-          Állj Félre! – hangsúlyozta a szavakat egyre jobban. A pálca remegett a kezében és szikrákat szórt. Iszonyatosan dühös volt.

-          Nem! Kérem, kérem, ne. Harryt, ne! Itt vagyok én, de őt ne! – nem bírtam tovább és a könnyem is kicsordult. Megtörtem és ezt ő is tudta. Elérte, amit akart. Voldemort felemelte a pálcát tartó kezét és a szívemre illesztette. Arcomat Harryéhez tettem és megpusziltam a fejét. Felnéztem a Sötét Nagyúrra és mielőtt kimondta volna a halálos átkot egyetlen szót suttogtam neki.

-          Gyilkos! – a következő pillanatban mozogni kezdett a szája és az utolsó emlékképen az a kígyó forma arc átlátszó fehér szemmel, amelyben semmilyen érzelem nem tükröződött, csak a saját arcom. Utolsó erőmmel még hátat fordítottam Voldemortnak és ezután elmerültem a fekete mélységben.

Roxfort:

A kastélyban a diákok és tanárok a hagyományos halloweeni bálon élvezték a különleges sütemények és a zene kettősét. A fiatalok többsége egy neves varázslóbanda muzsikájára ropta a Nagyteremben, míg a professzorok az asztaloknál ültek és ettek-ittak, beszélgettek. Volt, aki már korábban visszavonult mind a két félről. Dumbledore professzor éppen a kupáját emelte Flitwick professzor fele, aki megdicsérte a professzor legújabb csecsebecséjét. Ám amikor Albus a szájához emelte a serleget, éles fájdalom hasított a fejébe, és összegörnyedt, a gyomrához kapva, mintha valaki éppen gyomorszájon rúgta volna. Keserű érzés költözött a szívébe. A tanárok egytől egyig érezték, hogy valami nincs rendben, de jobban lefoglalta őket a szeretett igazgatójuk fájdalma. Mindenki köré tömörült, de egyedül McGalagony professzor lépett a tettek mezejére.

-          Albus, mi történt? Nem érzi jól magát? Mondja mi a baj! – de az igazgató a görcsös érzéstől nem tudott megszólalni és a professzorasszonynak ez elég volt, hogy azonnal megkérje Bimba professzort, hogy menjen el Madam Pomfreyért, aki néhány perce hagyta ott őket egy rosszul lett diák miatt. Pomona már éppen indulni akart, amikor Albus a fejét rázta és gyenge hangon szólt Minervához.

-          Nincs szükségem gyógyítóra, Minerva. Csak arra, hogy mihamarabb elmenjek valahova.

-          Ebben egyetértünk. De természetesen a Mungó lesz az elsődleges cél.

-          Nem, Minerva. Azt hiszem nem érti. Most azonnal el kell mennem. Segítsen felállni. – Minerva a professzor karja alá nyúlva felsegítette a székről, majd a tanári kijárat felé vette az útját, amikor Dumbledore megállította, hogy hol van Perselus. Minerva azt mondta, hogy nem látja, pedig öt perccel ezelőtt még mellette ült. – Rendben, semmi baj. Ő már valószínűleg ott is van.

Ezzel a mondattal be is fejezte a társalgást és McGalagony professzorra támaszkodva indultak ki a teremből fel az igazgatóiba. Minerva nem kérdezgette a professzort, mivel tudta, hogy amúgy sem kapna választ. Ő is érezte, hogy valami hatalmas baj van, de nem tudta megfogalmazni, hogy mi. Mintha elvesztett volna egy darabot a lelkéből. Ez az üresség érzet megőrjítette és csak abban reménykedett, hogy Albus néhány percen belül tudatja vele az igazságot.

Valahol London közepén egy társasház egyik lakásában:

Két férfi foglalt helyet egy ízlésesen berendezett nappaliban, miközben a konyhában egy fiatal nő épp a vacsorára felhasznált étkészletet mosogatta el. A hölgy hetek óta nyugtalan volt és a mai délutánon olyan rossz érzés kerítette hatalmába, amilyen még sosem. Egy poharat mosogatott, amikor úgy érezte egy kést vágtak a szívébe és nem kapott levegőt. Kiejtette a kezéből a poharat és megpróbált megkapaszkodni a mosogató szélében, de ez vizes és mosószappanos kézzel nem ment, így elesett és egyik kezével a mellkasát kezdte szorongatni. Az arcán mérhetetlen fájdalom és értetlenség tükröződött. Félt, rettegett és nem tudta mitől. Az ajtón az előbb említett két férfi futott be előhúzott pálcával a kezükben.

-          Elena! Elena, mi történt? Jól vagy? – kérdezte Sirius és azonnal odarohant kedveséhez, majd letérdelt mellé és felállítva őt leültette egy konyhaszékre, melyet James tolt a lány alá.

Elena még mindig nem kapott levegőt. Szemét égették a könnyek, körmeit a maga előtt összekulcsolt karjaiba mélyesztette. Sirius nagyon aggódott érte és amiatt is, hogy Elena nehogy sokkot kapjon. Ő is intenzíven érzett valami hirtelen jött gyötrődést, akárcsak James. James kis híján elbotlott a saját lábában, amikor meghallották, hogy Elenával valami nincs rendben és felpattantak, hogy megtudják, mi a baj. Ő megszédült és nagyon kevésen múlott, hogy nem esik rá a dohányzóasztalra. Mikor Elena valamelyest megnyugodott vett egy mély levegőt és próbált egy értelmes mondatot kinyögni.

-          Mintha elvesztettem volna valakit. Sirius, mondd, hogy mindenki biztonságban van. Senkinek nem eshet baja, igaz? Kérlek, kérlek!

A hangja el-elcsuklott és a szemébe ismét könnyek gyűltek. Sirius hiába akart valami biztatót mondani, ő is pontosan így érezte. Nem tudott mást tenni, mint magához ölelte a reszkető Elenát és hagyta, hogy kisírja magát. Mellette James a vállára tette a kezét és elnézett az egyik sarokba. Ő is azon gondolkodott, ki lehetett a következő. Sajnos több lehetőség is eszébe jutott. A szülei, Remus, a Fidelius bűbáj alá kerülő Longbottom házaspár és fiuk, valamint Lily. És mindközül talán ez a változat volt a legrosszabb. Nem tudta, hogy dolgozná fel, ha az a szörnyeteg elvenné tőle élete szerelmét. Lily megfoszthatta attól, hogy mindig a közelében legyen, de őt nem érdekli, hogy hol van, vagy kivel, de éljen. Ez mondjuk nem volt teljesen igaz. Egyáltalán nem volt mindegy, hogy kivel tartózkodik éppen. Majd két éve attól retteg, hogy meglátja az utcán Lilyt egy ismeretlen, vagy akár egy ismerős férfivel kézen fogva és Lily hasa szerethetően kigömbölyödik. Másfél éve nem látta a volt feleségét, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincs biztonságban. Igenis jól van és épségben. Nem halhatott meg. Ő nem!

Godric’s Hollow

Miután kimondta a halálos átkot Lily Evans holtan esett össze magával rántva a kisfiát is, de még holtában is megvédve az esetleges esés következményeitől, vagy a sérülésektől. A fiú bőgni kezdett, amikor az anyja élettelen karjai közül próbált szabadulni. Voldemortot abban a másodpercben nem érdekelte a gyermek. Felőle akár el is futhatott volna. Nézte a halott nőt, aki feláldozta az életét a gyermekéért. Ez az asszony nagyon fiatal volt, rendkívül okos és hihetetlenül szép. Sosem tagadta, hogy szívesen látta volna Lilyt a halálfalói között. Kiemelt helye lehetett volna a követői között még a sárvére ellenére is. Végül is ő maga is félvér volt. És micsoda hatalmas tetteket volt már képes végrehajtani. Ez a nő is ilyen volt. Több varázserő szorult bele, mint a legtöbb tisztavérű boszorkányba. Az évszázad legokosabb boszorkányaként emlegették. És most halott. Egy kölyök miatt. Ha átadta volna neki, akár életben is maradhatott volna. Az nem biztos, hogy elengedte volna… Megvoltak vele a saját tervei. De most már mindegy. Egy ostoba és vakmerő nő, akit a szíve vezérelt az esze helyett, nem sokban tudta volna elősegíteni a terveit. Pillantását még egyszer végighordozta Lily törékeny testén, majd az arcát eltakaró vörös üstökön. Végül ránézett a fiúra is. Harry krokodilkönnyei még mindig peregtek. Gyönyörű gyerek volt. Egyéves létére kifejezetten arányos testecskéje, sűrű fekete haja és gyönyörű zöld szeme, mely most fájdalommal volt tele. Voldemort közelebb lépett és lehajolt a kisfiúhoz. Pálcáját a homlokához tartotta és nézte a gyermeket. Ő semmi mást nem fogott fel, mint a kemény földet érést, még ha az anyja tompította is az esést. Csak azt akarta, hogy Lily vegye fel és nyugtassa meg. Hogy láthassa azt a kedves arcot, amely mindig mosolyra szalad, ha felveszi a kiságyból. De az anyukája édes arca helyett és kígyómaszkba torzult pofa hajolt felé.

-          Anyád érted halt meg. Remélem, értékelni fogod a túlvilágon! – azzal elsuttogta a halálos átkot és a zöld fénysugár, mely végzett több tucat emberrel, köztük Lilyvel, megindult az ártatlan csecsemő felé.

Elérte a gyermeket és visszafordult. Voldemortnak meglepődni nem volt ideje, amikor a saját átka megölte őt. Hátrahanyatlott, pálcáját kiejtette kezéből és a földi teste porrá lett. Ami utána maradt egy angyal holtteste mellett, az a köpenye és a pálcája benne ezernyi elvett élettel.

A Godric’s Hollow-i ház szétzúzott nappalijába érve Perselus még csak körül sem nézett, csak rohant arra, amerre az eseményeket sejtette. Látta, hogy átok ütötte nyomok vannak a korláton és az emeleten egészen a gyerekszoba ajtajáig, ahol nincs ajtó, se ajtófélfa, csak egy hatalmas lyuk és égett tapétadarabok. Perselus szíve egy pillanatra megállt és nem is tudta, hogy tovább akar-e menni. Aztán meghallotta Harry szívet szaggató sírását. Amint ez a hang belopta magát a fülébe nem gondolt semmi másra csak a fiúra. Azonnal elindult és az ablakhoz érve egy egyszerű tompító bűbájjal leugrott. Itt már jobban hallotta a kicsit és bevetette magát az erdő mélyébe. Több mint húsz percet futott mire a hang már olyan éles volt, hogy tudta néhány pillanat és meglátja a kicsit. Két fával odébb észrevett valamit, ami nagyon hasonlított egy holttesthez. Reménykedett, hogy nem az, akire gondolt. De mégis ő volt. Lily teste kicsavarodva feküdt a földön, vörös haja eltakarta az arcát, karjai között pedig a még mindig ordító Harry feküdt. Perselus megállt felettük és egy pillanatra lemerevedett. Ezután kihámozta a halott anyja karjai közül Harryt és felvette, majd ringatni kezdte. A takarót eligazította a kicsi körül. Ami rögtön megragadta a pillantását, az a fiúcska homlokán lévő villám alakú sebhely volt. Amíg a kicsit nyugtatgatta hol a sebhelyet, hogy az anyját nézte. Az elmúlt húsz évben csupán kétszer sírt és most volt a harmadik alkalom. Könnyein keresztül idézte fel Lilyvel töltött pillanatait. Több, mint tíz perc sírás után letörölte könnyeit és pálcáját elővéve maga előtt kezdte lebegtetni Lily testét. Mikor visszaért a házba lefektette halott szerelmét a kanapéra.

Néhány perccel később megérkezett Dumbledore professzor és Minerva. Mikor beléptek a nappaliba és felfedezték a rumlit mindkettejük szívén félelem suhant át, hát még akkor, amikor meglátták a halott Lilyt. McGalagony professzor leereszkedett a kanapé mellé és kisimította Lily arcából a haját. Lily arca egész békés és nyugodt volt, ami könnyekre fakasztotta a professzor asszonyt. Mögötte Dumbledore leült az egyik fotelbe és kezébe temette az arcát. Negyed óra gyászolás után Perselus megkérte Minervát, hogy menjen fel vele a gyerekszobába és segítsen összepakolni Harrynek. Mikor elindultak Albus utánuk nézett, majd felemelkedett a karosszékből. Odasétált Lilyhez és leült a halott mellé a kanapéra. Figyelte annak a nőnek az arcát, aki olyan volt neki, mint a lánya. Megsimogatta a még langyos arcot és percekig figyelte a lehunyt szemhéjat. Mint derült égből a villámcsapás eszébe jutott, hogy miért is lett olyan iszonyatosan rosszul a Roxfortban. Abban a pillanatban, hogy Ő összegörnyedt, Lily a halálos átoktól vesztette életét. A talárjába nyúlt és elővett belőle egy alig hét centiméteres csomagot. Elkezdte lefejteni róla a barna textilt és mikor kész volt, egy kisujjnyi vörös drágakő került a markába. Nem véletlenül volt olyan rossz előérzete napok óta. „Ha ez segít, akkor megéri az a szívesség Nicolasnak” – gondolta és a követ pontosan Lily szíve fölé helyezte. Pálcáját kézbe vette és a hegyét a briliánshoz érintette, ezután néhány millimétert megemelte és a kő teteje folyékonnyá vált. A sűrű folyadékot felvitte egészen Lily homlokáig, ahol megérintette a finom bőrt és a vér halmazállapotú anyag lefolyt az arcán, elkúszott a nyakáig, majd be a blúza alá és végig a testének minden porcikáján. Mikor Lily testének felületét bejárta az anyag visszafolyt a homlokára, ahonnan ismét elindult, de a szájánál megállt és néhány csepp befurakodott a zárt ajkak mögé, a többi pedig újra megszilárdult és Dumbledore professzor tenyerébe süllyedt. Albus visszacsomagolta kincsét a papírba és elsüllyesztette zsebe legmélyére. Figyelte, hogy mi lesz. Semmi. A legjobb szó erre a semmi, nulla, zéró, nada… Több nyelven tudná ezt elmondani, mint azt, hogy mi a vidámság. Fejét elfordította a testről és kezével homlokát kezdte masszírozni. Beletörődött, hogy nem tud semmit sem tenni a lányért. Hogy meghalt. Perselus és Minerva végül megérkeztek egy kisebb utazó táskával. Albus felállt és rájuk nézett. Sosem látta még Minervát összetörten, de ahogy Harry kicsiny testébe süllyesztette arcát olyan volt, mintha nem is ő lenne. Mintha nem is ugyanaz az erős nő lenne, aki annyira határozott, aki annyi neveletlen lurkót képes tanulásra bírni. Perselus pedig amúgy sem egy boldog személyiség, de az az arckifejezés, amely most jellemzi egyszerűen a halálra hasonlít. Perselus letette a táskát a nappali bejáratánál és feltűrte a bal ingujját. Ott a jegy annyira elhalványodott, hogy csak a körvonalai maradtak meg. Dumbledore erre felhúzta szemöldökét és magyarázatot várt.

-          Nem tudok mit mondani professzor. Abban a pillanatban, hogy megéreztem Lily halálát, a karom is hasogatni kezdett és sötét jegy eltűnt. Harry mellett pedig csak a Sötét Nagyúr köpenyét és pálcáját találtam, semmi egyebet. – Albus odament Minervához és átvette tőle a kicsit, majd megvizsgálta a homlokát.

-          Hát igaz. Voldemort megjelölte őt. Ő az Egyetlen. – Ránézett a kicsire, aki könnytől maszatos arccal aludt a karjaiban. – Csak azt sajnálom, hogy az édesanyja nem lesz mellette.

Minerva már éppen szólni akart, amikor  a lélegzete is elállt. A szemei kikerekedtek, a könnyei ugyan még mindig folytak, de egy percre elapadtak. A szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Albus és Perselus féltek attól, hogy esetleg sokkot kapott, vagy valamilyen kár keletkezett nemcsak a lelkében, hanem az idegeiben is, de Minerva odaszaladt a kanapéhoz. Ők ketten egymásra néztek, mintha csak azt mondták volna, ő volt a második anyja, sokkal nehezebb megemésztenie, mint nekik. De azt nem látták, hogy Minerva nem elbúcsúzni ment a holttesthez, hanem szemügyre venni. Ugyanis egy pillanatra meg mert  volna esküdni, hogy látta megmozdulni a mellkasát. Feszülten figyelt, de nem látta ismét. Csalódottan vette tudomásul, hogy a képzelete megcsalta. Visszafordult a férfiakhoz, de ekkor hallott is valamit. Lily ugyanis megmozdult. Nagyon aprót, éppen csak, hogy levegőt vett, de levegőt vett. És a szoba csendjében ez felért egy tányér töréssel. Pont úgy, mint a hatás. A jelenlévő három felnőtt azonnal odarohant és Perselus kezét Lily ütőerére téve figyelte, hogy iszonyatosan gyengén, szabálytalanul, de érezte a pulzusát.

-          Dobod a szíve! – suttogta. Kezét a nyakán tartva fordult a professzorok felé és mondta hangosabban már az örömkönnyektől fulladozva ismételte meg. – Dobog a szíve, Lily él!