13. Rettegő múlt

Ismételten megvárattalak titeket. Őszintén sajnálom. Már nem is fogok magyarázkodni. A fejezetben ugrunk egy nagyot és máris elérkezünk Harry szülinapjához. Érkezik két látogató és olyan történetet mesélnek Lilynek, amilyet nem biztos, hogy fel tud dolgozni. Jó olvasást/szórakozást kívánok! Maradok őszinte hívetek: Esperansa

1981. július 31.

Szinte nem is merem elhinni, hogy ez igaz. A kisfiam már egy éves. Mintha tegnap született volna. De nem. A kis babám immár hivatalosan is Harry James Potter, aki ma egy éves – felemelkedtem a fotelból, ahová fél órája ültem le, kávéscsészémmel együtt a konyhába igyekeztem. Beletettem a mosogatóba a csészét és elővettem a reggelinek valót. Miközben magamnak a tükörtojást sütöttem, Harrynek pedig a baby papit tettem az asztalra elgondolkodtam az elmúlt éven.

Harry születése után nagyon sok időt töltöttem anyáéknál. Mondhatni akaratom ellenére odaköltöztettek. Amíg én dolgoztam a Szt. Mungóban és Elenánál sütögettem, addig anya és apa vigyáztak Harryre. Persze ők még nem nyugdíjasok, de anya, mint pszichológus úgy osztja be az idejét, ahogy csak szeretné és ő a legtöbb időt az unokájával akarta tölteni. Amiért rendkívül hálás voltam neki. Mint kiderült Harry nem olyan angyali, mint ahogy azt első ránézésre megállapítottam. Enni eszik rendesen, és aludni is annyit alszik amennyit egy átlagos babának kell. Még hisztisnek sem nevezném. Pont olyan, mint én a terhesség alatt. Nyugodtan visel mindent, de ha valamiből nagyon elege van igazi kis ördög lesz. Persze nem mondom,  hogy nem számítottam rá. Mégiscsak James az apja, a tekergők tekergője. Azon már meg sem lepődtem, hogy egy éves korára úgy rohangál a lakásban, mint egy öt éves. Alig bírom elkapni néha. Baba haja pontosan olyan, mint amilyen Jamesé. Rakoncátlan, göndör és szélfútta. Szemei pedig olyan hatalmasak és úgy elkerekednek, mintha mindig rácsodálkoznának a dolgokra, pedig szerintem már jó néhány dologról tudja, mi micsoda. Mindent összevéve nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok a kisfiamra. Nem is kell nekem más, csak ő. Csak a fiamra van szükségem.

Elena is nagyon sokat segített nekem. Nővérem helyett nővérem volt. Kisegített ha elfelejtettem valamit, ott volt a bevásárlásoknál és Harryre is vigyázott, ha éppen arra volt szükségem. Az ő és Sirius kapcsolata is beindult. Elena olyan, mint aki kivirult. Optimista természete egyre csak megcsillan. Többet mosolyog, mint egy komikus. Táncolni, vacsorázni, kirándulni járnak Siriusszal, aki kedvesebb, gyengédebb és nyugodtabb lett, mint amilyen volt. Legalábbis Alice szerint. Elena és Sirius olyan szerelmesek, hogy azt senki előtt sem tudják tagadni. Néha már kicsit aggódom is miattuk. Hiszen még a közelében sem járunk, hogy elkapjuk a Sötét Nagyurat. Igaz, hogy a másfél évvel ezelőtti összetűzés óta meghúzta magát, de az eltűnések nem maradtak abba. Egymás után halnak meg a jobbnál jobb varázslók és boszorkányok. Nagyon félek, hogy valami balul fog elsülni. Szinte fojtogat egy érzés. Mintha előre tudnám, hogy valami baj fog történni. Nem szeretek erre gondolni. Így vissza a barátaimhoz.

Alice és Frank nagyon boldogok. Neville szépen fejlődik és nagyon aranyos. Semmi probléma nincs vele. Frank az első nap eltervezte a fia első húsz évét, akárcsak Harryét Dumbledore professzor.

A volt tanáraim pedig szó szerint a családom részei lettek. Ha nem is hetente de havonta kétszer biztos el kell vinnem Harryt a Roxfortba teljesen mindegy, hogy milyen évszak van és, hogy hétvége-e vagy hétköznap. Amikor a professzorok meglátják a fiamat kisimul a arcuk, mosolyognak, gügyögnek neki és olyanok mint az átlagos nagyszülők. Mintha vérrokonok lennének. Nagyon aranyosak és iszonyatosan megszerettem őket. Egy-egy ilyen banzáj alatt általában Minervával szoktam beszélgetni, aki kitűnő ötleteket szokott adni néhány recept felfrissítése során, vagy akár a gyereknevelésben. Olyan, mint a második anyám. És azt hiszem ezt ő is így érzi. Legalábbis anya beszámolói szerint a professzor asszony sokszor meglátogatta őt otthon és mindig nagyon jókat szoktak beszélgetni. Mondjuk ennek igazán örülök. McGalagony professzor mindig is jó volt hozzám és nagyon megszerettem. Az pedig, hogy idősebb korára egyedül maradt… A tanítást választotta a szerelem helyett. Ez pedig tiszteletet ébresztő döntés.  Minerva olyan személy, akitől csak tanul az ember. Ha ő férjhez ment volna és gyerekeket szült volna, akkor több, mint valószínű, hogy feleennyire sem tudnám az átváltoztatás tant. Dumbledore professzor is rengeteget törődött Harryvel. Szinte jobban odavolt a piciért, mint az összes tanár együttesen. Mindig olyan gyengéd mosollyal nézett a fiacskámra, mintha legalább a saját unokája lenne. Minerva azt mondta, hogy Dumbledore professzornak egyedül az öccse él a családból, aki akárcsak maga a professzor sosem nősült meg és sosem születtek gyermekeik, nemhogy unokáik és ő most éli ki az apai és nagyapai korszakát. Bár, Minerva szerint, aki csak titokban súgta ezt meg, már lassan a dédnagyapa időszak jönne.

És Perselus. Úgy vettem észre ő is nagyon szereti Harryt. Hosszú órákat képes nézni, ahogy alszik, játszik vagy hisztizik. És akárcsak engem a terhesség alatt, Harryt is ugyanolyan nyugodtan kezeli. Néha nehéz elképzelnem, hogy ő miért nem nősült meg soha. Nagyon sok szeretetet lenne képes adni, ha találna egy olyan nőt, aki értékeli és aki viszont szereti. Perselusszal is diskuráltam, nem egy vagy két órát, hanem általában egy fél napot. Ilyenkor szóba kerül a kutatása, a különböző bájitalok, az ország helyzete és nem egyszer James is.

Az ominózus csata óta nem láttam Jamest. Elena és Alice beszámolói szerint jól van. Sirius szerint sose volt még ilyen rossz passzban. Most akkor mi az igazság? Az, hogy még mindig ugyanannyira szeretem őt, sőt ha lehet akkor Harry születése óta még jobban, mint a házasságunk első napjaiban. Neki köszönhetem életem értelmét. Mert igen, a fiam a mindenem. Sokszor gondolok rá, hogy mi lesz, ha egyszer csak összefutunk az utcán. Akkor azonnal felismeri Harryt és jogosan lesz rám dühös. Olyan alternatíva is felmerült, hogy meglátom egy másik nővel, aki épp állapotos.  Ilyenkor rendkívüli fájdalom járja át a szívemet, de nem tudok ellene tenni. A lehetőség, hogy ismét szerelmes lesz és elvesz valaki mást feleségül rettenetes. De nem tehetek ellene semmit. Végül is ő volt az, aki megcsalt. És nem fordítva. Hogyan is bízhatnék olyan valakiben, aki egyszer már egy másik nővel volt a mi ágyunkban. De sajnos a szívnek nem mondhatod meg, hogy kit szeressen. Ha ennyi volna már nagyon régen megoldottam volna a problémát. De mostantól sem lesz semmi gond.

Ugyanis az egyetlen szerelmem az Harry, és halálom napjáig ő is marad.  

Merengésemet befejezve kiraktam a tükörtojást a tányéromra és nekiálltam reggelizni. Szombat lévén nem kellett mennem a Mungóba, így az egész hétvégét a fiammal tölthettem. Nyugodt ütemben ettem meg a reggelit és ugyanígy el is mosogattam. Ezután felmentem az emeletre és beléptem fiam szobájába. A falak halványzöld színűek, a padlószőnyeg pedig smaragdzöld. Az egyik fal mellett állt egy szekrény és egy komód, a másik oldalon két ablak, az alattuk levő területen pedig két fotel és az úgymond játszósarok. A kiságy a harmadik falnál állt mellette egy pelenkázó asztal és egy másik éjjeli szekrény, amin ott volt a fényképünk. James és az én esküvői fotón, valamint az első képünk Harryvel, amit még Dumbledore professzor készített a Roxfortban. Ott találunk még egy olvasólámpát és egy mesekönyvet. A díszítés néhány meseképből állt a falon és egy szélcsengőből, ami a lámpáról lógott le. Visszafogott szoba volt, de nem is kell, hogy nagyon díszes, habos-babos legyen. Egyrészt mert nem lány birtokolja, másrészt bőven elég lesz neki majd tinédzser korában kidekorálni. Csak megérjem lebeszélni a milliomodik kviddics poszterről és pucér lányok képeiről. Na azt mondjuk már nem. Ott fog elszakadni a cérna. Közelebb merészkedtem a fiamhoz és néztem ahogy hasán fekve békésen szuszogott. Kócos haja az arcába hullott, kis kezecskéi a feje mellett pihentek. A szoba csendjét csak egyenletes lélegzete törte meg. „Olyan gonosznak érzem magam mindig, amikor felébresztem. Biztos olyan szépet álmodik.”

Óvatosan a mellkasa alá nyúltam és kicsit megemeltem, majd a másik kezemet is a mellkasa alá tettem és a mellemhez emelve megfordítottam. Nagyot ásítva próbált még tovább aludni, de nem hagyhattam. Odasétáltam az egyik fotelhez és leültem, majd babusgatni kezdtem Harryt.

-         Jó reggelt, álomszuszék! Hasadra süt a nap, pindur! Ideje felkelni és reggelizni. Hogy lesz belőled nagy és erős felnőtt, ha inkább alszol, mint eszel? Kérlek Harry, ne aludj vissza. Nézz rám, kicsim. Nézz anyura – mondtam neki, mire kinyitotta enyémhez hasonló zöld szemét és rám nézett.

 Nem tudom, hogy csinálja, de abban biztos vagyok, hogy megértette amit az előbb mondtam. Mikor úgy láttam, hogy tényleg felébredt megpusziltam az arcát és felkelve a fotelből elindultam a konyhába. Ahogy beértem az étkezőbe le is ültettem a kicsit a babaszékbe és kinyitottam a baba papit. Kis kanállal adogattam neki az almapürét és minden pillanatát élveztem. Már az, hogy Harry a közelemben van olyan nyugalommal és boldogsággal tölt el, amire ha akarnám se tudnék választ keresni. Miután Harry is megette a reggelijét bevittem a szobába, ahol letettem a szőnyegre a játékai mellé, amiket tegnap este itt hagyott. Visszamentem a konyhába és gyorsan elpakoltam. Épp a nappaliba tartottam, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan ránéztem Harryre, aki nyugodtan játszott majd a bejárati ajtóhoz mentem. A küszöb előtt két ismerős ember állt. Dumbledore professzor és Perselus. Mikor megláttam őket elmosolyodtam és szélesre tártam az ajtót, hogy beljebb tudjanak jönni. Köszöntünk és levették a cipőjüket, majd megkérdeztem mi járatban vannak.

-         Jöttünk felköszönteni Harryt! Már ha nem probléma – mondta Albus és elővett egy szépen becsomagolt kis dobozt – Merre találom az ünnepeltet?

-         A nappaliban játszik. Nagyon fog örülni magának – mondtam és mosollyal figyeltem, ahogy a professzor bemegy az említett helyiségbe és nevetés keretében felveszi Harryt a földről, majd beszélni kezd hozzá. Az ajtóban megállva megkérdezem, hogy inna-e valamit, mire a válasz:

-         Hát, ha lenne abból a csodás vanília teából, azt nem utasítanám vissza.

-         Azonnal hozom – mondtam és Perselus fele fordulva ismét megismételtem a kérdést, de csak egy Köszönöm, nem-et kapok. Perselus nagyon furcsán viselkedik. A fejét lógatja, mintha valami hatalmas súly ülne a tarkóján és nem hagyná, hogy felemelje a fejét. Még a köszönésnél sem nézett a szemembe, pedig még akkor is álltuk egymás pillantását, amikor mérgesek voltunk egymásra.

-         Mi a baj? – kérdezem Perst, de ismét nem kapok választ. Mielőtt megismételhetném a kérdés Harry hirtelen jött nevetésére és a professzor elképedt hangjára figyeltem fel. A nappaliba benézve pedig azt láttam, hogy Harry ujjacskái között valami ficánkol. De szó szerint. Kis szárnyak álltak ki az ujjai között húzódó résekből és amikor közelebb mentem már rá is jöttem miért olyan ismerősek. Harry kezében egy cikesz volt. Egy aranyszínű kis labda két kis ezüst színű szárnnyal. Döbbenten nézek a nevetéstől kipirosult arcocskájába és látom, hogy Dumbledore is legalább annyira meg van lepődve, csak azt nem tudom miért.

-         Éppen csak kinyitottam a dobozt, amikor a cikesz kiszabadult és elkezdett körbe futkorászni a szobában. Már készítettem a pálcámat, hogy gyorsan levadászom, mielőtt még beérnél, de Harry se perc alatt elkapta. Még el se jutott a tudatomig, hogy a fülem mellett csapkod, amikor Harry villámgyorsan kinyúlt és már a tenyerében is volt – még mindig kicsit kábán ugyan, de hatalmas mosollyal nyomtam egy puszit kisfiam arcára.

Miután megbizonyosodtam, hogy minden rendben van kimentem a konyhába és nekiálltam a professzor teájának. Miközben a kezem dolgozott az agyam is járt.

Harry le sem tagadhatná, hogy James fia. Nem csak a kinézetük, de még a tehetségük is majdnem ugyanaz. Dorothea állítása szerint James négy évesen már egy hajtót is megszégyenítve körözött a családi birtok körül. Ha James ezt a pillanatot látta  volna biztos, hogy hatalmas mosollyal a karjába kapta volna Harryt és azonnal seprűre ülteti. Én pedig megértem volna utánuk futni fényképezővel a kezemben és idegesen várni melyik pillanatban esik ki James karjai közül a gyerek. Csodaszép pillanat lett volna. De ez csak álom. Ami most aggaszt, az Perselus viselkedése. Nekem sose tudott hazudni. Mindig kivettem az arcvonásaiból, a testtartásából, vagy a szeméből, ha valami bántotta, vagy ha valamit eltitkolt. És most valami hatalmas dolog súlya nyomja a lelkét. Mikor elkészültem a teával kiöntöttem egy csészébe és bevittem a nappaliba, ahol a professzor még mindig Harryvel és a cikesszel volt elfoglalva. Perselus az egyik fotelben ült és őket nézte. Odamentem Albushoz és átadtam neki a teát, ő pedig nekem Harryt. Ezután leültem mellé és Persre néztem. Nagyon nem tetszett, amit láttam. Nyár létére fekete talárt viselt, alatta fekete nadrággal és inggel, de az arca hófehér volt. Szinte átlátszó bőre úgy tapadt a kezére és arcára, mintha hetek óta nem enne semmit. A szeme piros és alatta sötét karikák éktelenkedtek. Nem bírtam tovább.

-         Perselus, mi történt? Úgy nézel ki, mint akit élve eltemettek majd kiástak és megismételték párszor – nem válaszolt, csak elnézett a vállam felett. Kezdtem kijönni a sodromból. Már majdnem megkérdeztem újra, amikor Dumbledore professzor letette a csészét és felém fordult.

-         Engedd, hogy én magyarázzam el, Lily! Perselus elkövetett egy hibát. De emberek vagyunk és az emberek hibáznak. Hisz te is tudod, hogy senki sem tökéletes és senkinek sincsenek csak jó döntései. De akárcsak a legtöbb dolognak, ennek is van megoldása – olyan ködösen beszélt, mintha valami hatalmas titkot őrizne. Egy-egy rúnán olvasható ilyen szöveg, de azoknak a megfejtése mindig valami világmegváltó ötlet. Mi történhetett? – Talán legegyszerűbb, ha megmutatjuk.

Dumbledore professzor magához intette Perselust, aki kelletlen odament hozzá és megállt pontosan előtte majd kinyújtotta a bal karját. Albus felemelte a kezeit és Perselus ingujjához nyúlva kigombolta a gombokat és elkezdte feltűrni a fekete anyagot. Minél többet láttam Perselus alkarjából, annál jobban elborzadtam. Először csak két fekete vonalat vettem ki, majd egy félkörív alakú valamit, és újabb vonalakat. A végeredmény egy koponyából kinyúló kígyó, megy körbetekergi Perselus alkarját. A hirtelen felismeréstől felkeltem a kanapéról és Harryt még jobban magamhoz szorítottam. Perselus még mindig nem nézett rám, de Dumbledore professzor olyan megértő, de egyben szomorú pillantást vetett ránk, mintha legalább az ő bűne lenne, hogy Perselus beállt a Sötét Nagyúrhoz. Mikor lecsillapodott a szívem és eszembe jutott, hogy a pálcám a zsebemben és Albus is a szobában van megkérdeztem.

-         Mióta?

-         Közel három éve – válaszolt Perselus. Három éve… Hiszen éppen csak kiléptünk a Roxfort kapuján. Tudtam, hogy nem lesz jó neki a Mardekár. Az a sok aranyvér mániás sznob és fekete mágia, ami körülvette teljesen elvette az eszét.

-         Miért?

-         Évekig Potter és Black céltáblája volt. Ők pedig csak a legrosszabbak voltak. Olyanok tettek nekem megjegyzéseket, akik a legegyszerűbb bájitalokat nem voltak képesek elkészíteni vagy egy könnyebb varázslatot végrehajtani. Aztán csak azt hallottam a háztársaimtól, hogy milyen jó lesz majd, amikor beállnak a Nagyúr seregébe. Pénzt, hatalmat, tekintélyt kapnak és megölnek mindenkit, akit csak akarnak. Már az iskolai évek alatt fejlesztgettem néhány bűbájt és bájitalt, de nem volt hozzá anyagi támogatásom. Egy beszélgetés alatt Lucius megemlítette, hogy ha beállnék a sötét csapatba a Nagyúr biztos felfigyelne az ötleteimre és támogatna anyagilag. Nem volt vesztenivalóm. A szüleim sose foglalkoztak velem ők pedig meghaltak. Rokonaimról semmit sem tudtam, de nem is érdekelt. Nem volt, akit elvegyenek tőlem, ha esetleg megbuknék. Minden rendesen haladt. Kísérleteztem, néha akadt egy–egy megbízatás számomra, de semmi nagy dolog. Aztán amikor a Nagyúr fülébe jutott, hogy Lumpsluck professzor nyugdíjba vonul kitalálta, hogy vegyem át a bájitaltant, hogy kémkedjek Dumbledore professzor után és neveljem a következő halálfaló generációt. Itt is minden a tervnek megfelelően haladt. Sok mindent nem tudtam kideríteni a Főnix Rendjéről, de hát a Nagyúr számított rá, hogy nem azonnal fogok a professzor bizalmába kerülni. Aztán megjelentél te és kibékültünk. Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. Végül is miért lenne? Gyógyítóként dolgozol, még csak nem is aurorként. Elváltál Pottertől, szóval még az sem lehet probléma. Csakhogy a Nagyúr akart tőled valamit, amit nem tudott megszerezni, ráadásul eléggé lejárattad az emberei előtt és majdnem elkapták az aurorok. Egyfolytában a nyomodban volt. Kereste a házadat, a szüleidet, a nővéredet, bármelyik rokonodat. De a varázsló magánnyomozók nincsenek otthon a mugli papírok terén és Potter úgy rendezte a ház iratait, hogy mugli módon kerüljenek a birtokodba. Ez mondjuk okos megoldás volt tőle. De a lényeg, hogy máig nem tudja, hogy hol vagy. Én pedig elhitettem vele, hogy a támadás után Potter több, mint valószínű, hogy olyan messzire küldött, amennyire csak tudott. Valamint, hogy előfordulhat, hogy ő maga is veled tarthatott, vagy valamelyik auror csapat. Londont és a környékét már egy ideje békén hagyja. És mivel nem talált a rád és Harryről sem tudott belenyugodott, hogy terveket szövöget, amíg ismét fel nem bukkansz. Csakhogy én nem tűnhettem el. Tovább kellett kémkednem a professzor után.

Próbáltam feldolgozni a hallottakat, de csak nehezen ment. Egyik részem megértette Perselust, a másik üvöltött a belső lényemmel, hogy dobjam ki. Pers még mindig úgy állt ott a prof előtt, mint amikor én felpattantam. Még most sem nézett a szemembe és ez mindennél jobban frusztrált. Tudtam, hogy a fekete leves csak ezután jön, így elnézést kérve felmentem Harry szobájába és befektettem a kicsit az ágyába. Ő ugyan nem volt álmos, de nyugodtan tűrte, hogy kikerült az ölemből. Felállt az ágyban és a rácsokban megkapaszkodva nézett rám. Hirtelen rám jött a sírás. Megsimogattam Harry fejecskéjét, majd kimentem a szobából. Leküzdve a könnyeimet ismét beléptem a szobába. Most Dumbledore professzor állt a szoba közepén és Perselus ült a kanapén. Teljesen össze volt törve. Az alkarját ismét letakarta az inggel és kezébe temette az arcát. Mikor visszaértem felnézett és először találkozott a tekintetünk. Semmi kétségem nem volt. Bármit megtenne azért, hogy eltörölje ezt a ballépését.  Leültem a fotelbe és keresztbe raktam a lábamat.

-         Feltételezem, nem ez minden – mondtam és reménykedve vártam a választ

-         Nem, valóban nem. Ha csak ennyiről lenne szó meg sem említettük volna – mondta Dumbledore professzor vicces hangnemben, de amikor ránéztem az arca arról árulkodott, hogy nem viccelt. Rettegve vártam mi az, ami ennél is rosszabb lehet.