33. A Kóbor Grimbusszal az út...

Az elmúlt időhöz képest relatív gyorsan hoztam a következő fejezetet. 

Remélem a minőségén azért nem veszített a gyorsaság. Jó olvasást!

Maradok őszinte hívetek: Esperansa

• -      Ígérjétek meg, hogy soha, de soha többet nem utazunk ezzel a valamivel!
• -       Ígérjük!

 Az előző mondatokat drága családom szájából hallottam. Bizony, eltelt két és fél hónap, így Harryt ismét ki kellett hoznunk a King’s Crossra, ahonnan a Roxfort Expressz elrepíti a messzi skót vidékre, a Roxfortba. Az előző évektől eltérően nem zsupszkulccsal, vagy hoppanálva érkeztünk. A hétvégét anyánál töltöttük Londonban, de a reggel kicsit nehezen indult, úgyhogy a leggyorsabb lehetőséget választottuk, ami a Kóbor Grimbusz volt. Diákként utaztam rajta talán háromszor, és már akkor sem volt felemelő élmény, de azt hiszem mostanra már kiöregedtem ebből a módszerből. Ahogy elnéztem családom egyik tagja se volt oda az elvarázsolt busztól.

A tizenegy és háromnegyedik vágány már ismerősen köszöntött minket. Diákok fesztelen csevegése, a szülők utolsó intő és vigyázó szavai, nehéz ládákat és bőröndöket görgető kocsik, valamint baglyok huhogása, macskák nyávogása és néhány varangy kuruttyolása fogadott minket. A jól ismert vonat a Roxfort címerével pedig úgy emelkedett a tömeg fölé, mint a csillagvizsgáló torony a roxforti kastély másik kilencvenkilenc tornya fölé.

• -          Anya, nézd! Ott vannak Elenáék – fogta meg a kezemet Selena, majd elindult a tömegben. Nagyot sóhajtottam és elmosolyodtam.
• -          Még mindig ugyanolyan kis izgága, mint pici korában – szólalt meg mellettem Diego.

Ránéztem és láttam, hogy ő is mosolyog. Megfogtam a kezét és elindultunk a gyerekeink után. Elena és Sirius gyerkőcei betöltötték a tizenegyedik évüket. A Black ikrek nem csak egymásra, hanem a szüleikre is nagyon hasonlítottak. Nicole szépsége és Nicholas jóképűsége tagadhatatlan volt. Mindkettejük szeme ugyanúgy csillogott és bárkit levettek a lábukról egyetlen mosolyukkal.

Mikor odaértünk melléjük Elena épp Nicole fejét tömte mindennel. Szegény keresztlányomon látszott, hogy már nagyon szabadulna az anyai féltés alól, de tudtam, az rosszabb, ha Elena nem mondhatja el a maga kis mondókáját, mintha elmondja, Nicole meghallgatja, és amint felszáll a vonatra mindketten elfelejtik. Tapasztalat. Úgyhogy csak köszöntem Siriusnak és átöleltem.

• -          Hogy viseled? – kérdeztem.
• -          Csak ne mosolyognál ennyire mindentudóan… - csóválta a fejét Sirius. Nem tehettem róla. Annyira vicces volt látni, hogy a nagy és macsó Sirius Black nem tudja, mit tegyen az aggodalommal. – Meg lehet ezt valaha szokni?
• -          A búcsúzást? – bólintott. – Nem. De nem is az a lényeg.
• -          Nem?
• -          Nem. A lényeg az, hogy az ikrek elkezdjék az iskolát, barátokat találjanak, tanuljanak. A mi dolgunk annyi, hogy aggódjunk értük.
• -          Rohadt szarul hangzik – mondta ki az igazságot Sirius, mire Diegóval felnevettünk. Igen, mi sem tudjuk kikapcsolni a féltés gombot.  – Lily, kérlek, csinálj valamit Elenával! Attól tartok egyszer csak fogja magát, és bemászik Nicky ládájába, hogy márpedig ő elmegy velük – mondta elég kétségbeesett hangon Sirius. Ránéztem Elenára és tényleg, teljes pánikban volt.
• -          Bízd rám – mosolyogtam Siriusra.
• -          Köszönöm. Harry, mit gondolsz? Idén is hazaviszi a Griffendél a Vándorkupát? – fordult fiam felé, amint elindultam. Alig tettem két lépést és láttam, hogy Nick próbál elsomfordálni az anyja mellől. Felé vettem az irányt.

Nick az idősebb. Ami jó, hisz a bátynak mindig nagyobb felelősségérzete van a fiatalabb iránt. Ezt Harrytől már megtanultuk. Nick ugyanolyan szeleburdi és csínytevő, mint az apja. De meglepetésünkre felelősségteljesebb, mint a húga.

• -          Szia, Nick!
• -          Lily, szia – ölelt át Nick, de csak egy pillanatra, majd el is engedett.
• -          Hogy vagy?
• -          Minden rendben, de anyától már kezdek a falra mászni – pislogott vissza Elena felé.
• -          Hé, jövőre már nem csinál majd ekkora cirkuszt.
• -          Remélem is. A Griffendél klubhelyisége tényleg olyan szuper, mint ahogy apa és James meséli?
• -          Még jobb.
• -          Király! – mosolygott száz karátosan.
• -          Nick, szeretnék kérni tőled valamit.
• -          Oké.
• -          Figyelj oda Nickyre! Tudod, hogy elég egy szikra, hogy tűzbe jöjjön. Ott lesznek Harryék, de amíg nem tudjátok használni a pálcátokat, ne hagyd, hogy bajba kerüljön!
• -          Ne aggódj! Ezt már megígértem apának, anyának, Jamesnek, még Remusnak is.
• -          Akkor, érezd jól magad, de figyelj oda a professzorokra, hisz tanulni mentek oda.
• -          Persze, persze… - azzal elsunnyogott Siriusék irányába, ahol Selena azonnal a nyakába ugrott.
• 
  
•  -          A pennák és a tinta külön rekeszben vannak, óvatosan vedd ki őket, nehogy a pennák eltörjenek, vagy a tinta kifolyjon, ne feledd, nem leszek ott, hogy eltűntessem a foltokat. Ha Nick elfelejtené, hova tettem a tisztálkodási szereit…
• -          Szerintem amiatt ne aggódj, anya, úgysem fog fürödni így, hogy nem mondod el neki egy este vagy hússzor, hogy ötvenötödszörre meg is csinálja.
• 
  
• -          Nicky, ne idegesítsd még jobban anyádat! – nevettem a visszavágáson.

• -          Lily! – mosolyodott el ő is és odafutott hozzám, mire azonnal meg is kellett ölelni.
• -          Na, ki a legszebb és legszemtelenebb keresztlány a világon?
• -          Hát én.
• -          Úgy van – mondtam, majd elengedtem. – Semmi balhé, semmi csíny! Kedves leszel mindenkivel, aki veled nem kedves elkerülöd, nem megtéped! Professzorokra odafigyelsz, házit megírod! Szabályt nem szegsz és szót fogadsz a bátyádnak! Világos?
• -          Igen, asszonyom – szalutált a kis csibész. Ismét megölelt. – Hiányozni fogtok!
• -          Ti is nekünk. Na, eredj, amíg én lefoglalom Elenát – suttogtam neki, és mint akit puskából lőttek ki, már iszkolt is.
• -          Nem is értem, te hogy tudod ilyen könnyen venni az egész elválás dolgot.
• -          Nem mondanám, hogy könnyen megy, de minél jobban rátelepszel a nyakukra, annál jobban szabadulni akarnak majd – öleltem át őt is.
• -          Félek, hogy mi lesz velük.
• -          Akkor te még nyugodtabb vagy. Én szó szerint rettegek – mondtam és családjaink felé néztem. Harry most valahogy zárkózottabb, mint az elmúlt években tette az utazás napján. Lehet, hogy ő is érzi, hogy ez az év is tartogat számára valamit. A gyomrom görcsbe rándul, amint csak eszembe jut, hogy az elmúlt két évben miken ment keresztül. Nem igazán szeretném megtudni, hogy mi vár rá idén.
• -          Nagy csend lesz a házban… - mondta elrévedve Elena.
• -          Igen, de gondolj arra, hogy nem kell a gyerekekhez igazítanotok semmit. Több időt tölthettek együtt Siriusszal.
• -          Oh, ne is mond. Már minden be lett ígérve… Hétvégi kirándulások, színházak, bálok… minden, amire nem volt időnk, amikor még az ikrek picik voltak.
• -          És ennek te nem örülsz?
• -          Dehogynem! Csak várom, hogy Sirius mikor jön rá, hogy mennyivel egyszerűbb egy összebújós estét megszervezni, mint összekészülni, elmenni egy színházba, ott jópofizni néhány olyan emberrel, akiket egyikünk sem szeret, de az ő aurori karrierjéhez elengedhetetlenek, majd hazamenni, átöltözni, és kimerülten befeküdni az ágyba. Másik verzió, hogy munkából haza se jön, csak megy Jamesszel, és beülnek a kedvenc kocsmájukba. A végén majd meg kell kérnem a Thomast, a tulajt, hogy rúgja ki őket onnan – erre mind a ketten elnevettük magunkat.
• -          Elena, ez fájt. Hogyhogy ennyire nem bízol bennünk? – hallottunk egy mosolygós hangot a hátunk mögül. Megfordultunk és Jamesszel találtuk szembe magunkat.
• -          Oh, én bízom bennetek, csak sokszor nem tudom eldönteni, hogy én mentem hozzá feleségül, vagy te?
• -          Ebben van valami – kócolta össze a tarkójánál a haját, majd megölelte Elenát. – Szia, Lily – mondta és adott két puszit.
• -          Szia, James. Néhány utolsó jó tanács Nicknek?
• -          Leginkább olyanok, hogy hol találja a konyhát, és miként juthat ki a kastélyból észrevétlenül – mosolygott szemtelenül, mire Elena nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy viccel. – Mielőtt infarktust kapnál Elena, csak sok sikert akarok kívánni.
• -          Nem is ajánlom, hogy annál többet mondj bármelyiküknek is. Már így is teljesen fel vannak pörögve – duzzogott és ment oda a többiekhez.
• -          Szép. Amúgy is ki van akadva, hogy az ő kicsikéi nem lesznek már otthon, erre még ráteszel egy lapáttal – fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat. Erre ő széttárta a sajátjait, mintha azt kérdezné: Most mit csináltam? Elnevettük magunkat.

Az évek alatt sokat változott a kapcsolatunk. Elenáék esküvője után feszült volt a viszonyunk. James nagyon távolságtartó volt Diegóval, aztán amikor Selena és Belle megszületett, megváltozott. Jó irányba. Mivel a gyerekeink között csupán két hónap különbség volt, az ünnepeket általában Elenáéknál töltöttük, megtaláltuk a módját, hogy megbékéljünk a helyzettel. Azóta Diego és James sok közös témát találtak maguknak. Legyen szó munkáról, kviddicsről, vagy bármi egyébről.

Csodáltam a férjemet. Tudta jól, hogy James volt életem szerelme, tőle van a fiam és mégis olyan fesztelenül tudott vele beszélgetni bármiről, amikor pedig Harry került szóba áradt belőle a büszkeség.

Amikor James bemutatta nekem Adelaide-t vegyes érzéseim voltak. A fájdalom vegyült a megkönnyebbüléssel. Ennyi év elteltével közömbös vagyok. Illetve… kerek perec nem szeretem azt a nőt. De nem azért, mert ő James felesége. Azért nem kedvelem, mert arrogáns, egoista, finnyás mindennel kapcsolatban, és egy töredéknyi tisztelet sincs benne senki irányába. Nem tudok másra gondolni, mint hogy James azért nem vált még el ettől a nőtől, mert teljes családot akar Belle mellett tudni. Ezt pedig tisztelem.

A beszállás előtt nem sokkal Harry megjelent mellettem.

• -          Anya, ugye nem fogtok ismét összeveszni Petunia nénivel?
• -          Harry, már elmesélted, hogy baleset volt. Vernont és Dudleyt inkább megijesztetted vele, Petunia pedig csak háborogjon, ha kedve van.
• -          Nem szeretném, ha megint megromlana a viszonyotok, mert léggömböt csináltam Vernon bácsi nővéréből.
• -          Ne aggódj, nem lesz semmi baj. A karácsonyt majd ismét együtt ünnepeljük az unoka testvéredékkel. Rendben?
• -          Oké.
• -          Harry, remélem, nem kell még egyszer elmondanom, hogy nagyon vigyázz magadra!
• -          De, az előző kilencvenhét alkalommal még nem jegyeztem meg – nézte a plafont.
• -          Ne szemtelenkedj – lóbáltam előtte az ujjam, mire rám nézett.
• -          Minden rendben lesz, anya.
• -          Az elmúlt két évben is ezt hittük.
• -          Idén más lesz. Érzem.
• -          Jól van. Gyere ide – mondtam neki és átöleltem. Tizenhárom éves a kisfiam. Háromszor próbálták megölni, és én még mindig nem tanultam meg, hogy nem megy az olyan könnyen.
• -          Anya, ideje indulnom – mondta Harry, mire elengedtem.
• -          Elköszöntél már apától és Selenától?
• -          Igen.
• -          Oké. Akkor keresd meg Hermionét és Ront. Add át, hogy üdvözlöm őket.
• -          Átadom.
• -          Szeretlek, kicsim.
• -          Én is téged – mondta, majd átvágott a tömegen és eltűnt az egyik vagonban.

Ahogy Harry eltűnt a szemem elől megfordultam, és odasétáltam a többiekhez, majd együtt vártuk, hogy az expressz elinduljon északra. Ám még mielőtt az utolsó vagon elhagyta volna a vasútállomást egy bagoly repült el a peron felett. Nem is figyeltem volna fel rá, ha nem egyenesen Sirius vállán foglal helyet. Mindannyian odanéztünk.

• -          Mi az, Sirius? Új barátot találtál?  - viccelődött James, de láttam a szemén, hogy kíváncsi.

Sirius levette a madár lábára erősített levelet, mire a bagoly, ahogy jött, el is ment. Sirius kibontotta a levelet és elolvasta.

• -          Bocsi gyerekek, de mennem kell – mondta és Elenára nézett. – Vacsorára már otthon leszek.
• -          Vigyázz magadra! – mondta neki Elena. Váltottak egy gyors csókot, majd elköszönt és elindult a kijárat felé.
• -          Na, fel vagyok háborodva… - fonta össze a karjait a mellkasa előtt James.
• -          Miért? Neked még valószínűleg elmondja, hogy hova, vagy miért küldik, és milyen feladatot kapott, nekem csak azt mondja, hogy jó esetben mire ér haza – vágott vissza Elena. Éreztem, hogy egyikük sincs olyan jó passzban, mint mutatják. Hisz, nem ez az első eset, hogy a fiúk külön megbízást kapnak. Bár azt el kell ismernem, hogy amióta Sirius aurorparancsnok helyettes lett, nem volt egyedül küldetésen.
• -          Ne aggódj, Elena! Minden rendben lesz, ahogy eddig is – mondtam barátnőmnek, aki rám mosolygott. Diego megfogta Selena kezét és elindultunk kifele.

A King’s Cross pályaudvar előtt megálltunk és még egy kicsit beszélgettünk. Pontosabban James és Diego között az volt a téma, hogy Cornelius Caramel mágiaügyi miniszterelnök mennyire megnehezíti minden egyes minisztériumi szakosztály helyzetét. Elenával pedig a legközelebbi ünnepet terveztük, amikor a gyerekek hazajönnek, ez pedig Halloweenkor lesz.

• -          Kíváncsi vagyok, mit fognak mesélni az ikrek. Szerinted van bármi esély, hogy ne a Griffendélbe kerüljenek? – nézett rám rémült arccal.
• -          Nicky cserfességét tekintve, és azt, hogy Nick kiköpött mása az apjának, szerintem nonszensz lenne más házba osztani őket. De miért lenne baj, ha mondjuk a Hugrabugba kerülnének?
• -          Annyira odavannak már a Griffendélért. Nicky már a ruháit válogatta otthon, hogy melyik illene a vörös-arany sálakhoz. Nick pedig mindenképpen be akar kerülni a griffendéles kviddics csapatba, hogy megnyerhesse a Kupát a házának. Ez a két mamlasz már annyira teletömte a fejüket az oroszlánokkal, hogy ha bármelyikük más házba kerül, szerintem sírva fakadnak… - sandított Jamesre.
• -          Kikérem magamnak a mamlasz megnevezést – toppantott egyet a lábával James pont úgy, ahogy azt Adelaide szokta csinálni, amikor valami nem úgy megy, ahogy akarja. Erre Elenával elnevettük magunkat. – Azért irigylem Remust. Az a mázlista bundás… - vakarta meg a tarkóját James. Erre azért felkaptam a fejem.
• -          Miért? Hol van?
• -          Épp utazik a Roxfortba. Elhiszed, visszatérhet a suliba – nézett rám álmodozó szemekkel. – Azok voltak a jó idők.
• -          James, miért menne vissza oda Remus? – Nem értettem a dolgot.
• -          Te nem tudod? – pislogott rám nagyokat volt férjem.
• -          Mit kellene tudnom? – kezdtem mérges lenni.
• -          Remus lett a Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Miután tavaly valami merlinverte idióta Lockhartot kérte fel tanárnak, ő meg tudjuk, hogy a legegyszerűbb pajzsbűbájt is képtelen alkalmazni, nem hogy megtanítani…
• -          Remus tanár lett? – kérdeztem rá a lényegre.
• -          Igen – mondta egyszerűen James. – Lily, úgy nézel ki, mint aki nem örül ennek. Oké, persze, tudom, hogy egy kicsit veszélyes, de a Szellemszállást megerősítették gerendákkal, és varázslattal, esélye sincs…
• -          Lily, jól vagy? – fogta meg a vállamat Diego. Nem, nem vagyok jól! Miért nem mondta senki, hogy Remus… Ez nagy baj. Eddig csak azért nem találta ki senki, még Remus sem, hogy Harry James fia, mert egy évben négyszer találkoztak. Ha fel is tűnt a hasonlóság, nem ment bele a részletekbe. De így… Egy évig össze lesznek zárva. – Lily, Lily, Lily – rázogatott Diego.
• -          Anya, anyu, „madre” (= anya) – szólongatott Selena. Nem tudom meddig voltam sokk alatt. Azt viszont igen, hogy mindenkit megijesztettem. Diego rémülten nézett rám, akárcsak James. Szegény Selena úgy csimpaszkodott a karomba, mint egy koala. Elena azt mondogatta, hogy el kell vinniük a Szt. Mungóba. Gyorsan megráztam a fejem és felálltam, mert mint rájöttem, időközben lecsúsztam a földre.
• -          Minden rendben. Minden rendben.
• -          Lily, mi történt? Olyan fehér lettél, mint a fal – nézett rám Elena.
• -          Semmi bajom. Tényleg.
• -          Azért el kellene mennünk a Mungóba, hogy megnézhessenek – mondta James.
• -          Köszönöm, James, de gyógyító vagyok. Tudom, hogy nincs semmi bajom.
• -          A semmitől nem szokott összeesni az ember – replikázott az exem.
• -          Csak egy kis pihenésre van szükségem. Túl sokat túlóráztam az elmúlt hetekben. Előfordul – próbáltam menteni a menthetőt.
• -          Ez esetben… - fogta meg a karomat Diego – Legjobb, ha minél hamarabb hazamegyünk, hogy nyugodtan le tudj feküdni.
• -          Igen. Az jó lenne.
• -          Lily, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most átutazni a fél kontinenst – mondta Elena.
• -          Kérlek, ne aggódj értem Elena!
• -          Mondhatod, hogy ne aggódjak, de akkor is aggódok – kezdett mérgelődni a barátnőm.
• -          Madre, nem mehetünk vissza a nagymamához? – nézett rám esdeklő hatalmas szemekkel Selena.
• -          Na, tessék, a legfiatalabbnak van a legtöbb esze – mosolygott James és simogatta meg Selena fejét. Ránéztem Diegóra, aki bólintott, de egy pillanatra sem engedte el a kezemet.
• -          Akkor elköszönünk – mondta a férjem Elenának és Jamesnek.
• -          Nagyon vigyázzatok magatokra! – óvott minket Elena. – Lily, este írj egy levelet, hogy minden rendben van, jó?
• -          Persze – mondtam, és átöltem.

Visszatérve anyához fel lettem küldve az emeletre, a régi szobámba. Selena feljött velem és befeküdt mellém az ágyba. Mint amikor még nagyon pici volt. Csak mellettem tudott elaludni. Átöleltem, és a haját kezdtem simogatni. Érdekes módon hamar elaludt, pedig dél sem múlott még el. Rossz érzésem volt az idei évről, igen… De nem számítottam rá, hogy egy baráttól kell majd féltenem a fiamat és magamat.

Sirius szemszöge

„Kedves Mr. Black!

Legyen szíves megjelenni az irodámban, amilyen gyorsan csak lehetséges. A házuk kandallóját rákapcsoltam a sajátomra.

Előre is köszönöm.

Albus Dumbledore”

Nem tudtam, hogy mit akarhat Dumbledore. Aggódtam, persze, hogy aggódtam. James nem kapott levelet. Amit meg nekem küldött, abban nem írta, hogy vigyem magammal. Mi folyik itt? Eddig mindig ketten voltunk az igazgatónál, általában a Főnix Rendje ügyeiben. Jó, persze gyerekkorunkban külön-külön is megfordultunk az igazgatóiban, de az más volt. Merlin szent pálcájára olyan vagyok, mint egy hisztis kislány, akit nem engedtek ki a wc-re a barátnőjével. Szedd össze magad Sirius!

A pályaudvarról gyorsan haza hoppanáltam, ott beálltam a kandallóba, és fél percen belül már be is léptem volt igazgatóm irodájába. Itt minden olyan volt, mint kölyökkoromban. A volt igazgatók festményei, a tucatnyi ketyere, de még Dumbledore madara, Fawkes is.

• -          Üdvözlöm, Sirius! Köszönöm, hogy ilyen hamar jött – köszöntött az igazgató felállva a székéből.
• -          Jó napot, uram! Mielőtt bármit is mondana, nem az én gyerekeim voltak. Még csak most szálltak fel az expresszre. Bár… ki tudja, mit műveltek a vonaton már az első percekben – simogattam meg az állam.
• -          Örülök, hogy a humorérzéke még a régi – nevetett Dumbledore, és intett, hogy foglaljak helyet. – Gondolom, érdekli, hogy miért hívtam ide.
• -          Furdal a kíváncsiság.
• -          Lenne egy feladatom az Ön számára – tette össze az ujjait sátorszerűen. Egyre jobban érdekelt a dolog.
• -          Miben segíthetek?
• -          Egy megbízható emberem felhívta a figyelmemet egy veszélyre. Ezt a… nevezzük veszélyforrásnak, kellene figyelemmel kísérni.
• -          Hosszú évek óta állok a szolgálatában igazgató úr, de még mindig nem beszélem a nyelvét – vakartam meg a fejem, mert tényleg homályos volt, amit mondott.
• -          Emlékszik még Peter Pettigrew-ra? – dőlt hátra a székében, én viszont megmerevedtem.
• -          Több, mint tíz éve nem hallottam róla. Kerestük, de egyik napról a másikra eltűnt. Azt hittük, hogy a nagy „tisztogatás” magával rántotta.
• -          Mondhatjuk akár így is. A helyzet az, hogy Mr. Pettigrew fontos feladatot látott el, mielőtt eltűnt, de sajnos, nem az az ember volt, akinek hittük.
• -          Fejtse ki, kérem! – szűkültek össze a szemeim.
• -          Talán tudja, hogy Alice és Frank Longbottom egy ideig Fidelius-bűbáj alatt éltek.
• -          Ezek ellenére az unokanővérem mégis megtalálta őket – mondtam utálkozva. Akárhányszor Bellára gondoltam mindig elkapott az ideg. Emlékszem mennyire lesokkolt a hír, amikor hallottam, hogy mi történt a Longbottom párral. Szörnyen gyűlöltem, hogy Bella rokona vagyok. – De mi köze ennek Peterhöz?
• -          Ő volt a titokgazda.
• -          Jól gondoltam, hogy megölték az információért? De egyáltalán mit akartak a halálfalók Franktől és Alice-től? Persze Főnix Rendje tagok voltak, de ennyi?
• -          A helyzet az Sirius, hogy Petert nem ölték meg a halálfalók.
• -          Hogy? Él? És jól van?
• -          Úgy gondolom, hogy jól van, a körülményekhez képest.
• -          Milyen körülmények?
• -          Peter a barátja volt, úgyhogy nem fogok kertelni – nézett rám az igazgató, és rossz érzésem lett. – Mr. Pettigrew áruló volt. Egy halálfaló, aki a régi baráti viszonyt fenntartva magukkal információkat adott ki Voldemortnak a Főnix Rendjéről.
• -          Lehetetlen – mondtam ki kerek perec. Peter alamuszi volt, nem tudott annyi varázsigét, mint mi… de sosem árult volna el minket.
• -          Sajnos így történt. Kiadta a Longbottom házaspárt Voldemornak, aki Bellatrix Lestrange-t küldte, hogy végezzen velük. Egy bizalmasom tudta, hogy Mr. Pettigrew lelkén száradnak a történtek, így elment hozzá, meg akarta tudni, hogy miért tette, amit tett. Megtalálta Mr. Pettigrew-t, felelősségre vonta. Sajnos a dolgok elfajultak. A küzdelemben Mr. Pettigrew elvesztette egy ujját mielőtt eltűnt, a háza pedig leégett. Ez körülbelül tizenkét éve történt.

Emésztgettem a hallottakat. Újrajátszottam a fejemben néhány emléket. Mindig eltűnt, amikor új feladatot kaptunk. Sokszor üres katakombák, vagy raktárak vártak minket, ahova azelőtt a felderítők vagy egy tucat halálfaló jelenlétét jegyezték. Sokszor támadások áldozatává váltunk ott, ahol nem szabadott volna halálfalóknak megjelenniük. Rengeteg áldozatunk volt. És Peter sosem volt ott egyik támadás alkalmával sem.

• -          Ezt még először meg kell emésztenem, uram – mondtam halkan.
• -          Nem egyszerű feldogozni, teljesen megértem. De szükségem van a segítségére.
• -          Visszatért?
• -          Úgy gondolom, igen – mondta, azzal kihúzta az íróasztalának az egyik fiókját. Elővett egy Reggeli Prófétát, majd elém tette. A címlapon a Weasley család volt látható egy piramis előtt. Valamit megnyertek és elutaztak nyaralni. Nem értettem. – Kérem, nézze meg jól a képet. A legfiatalabb Weasley-fiú kezében van egy állat. Egy patkány… - és, ahogy megnéztem, tényleg ott volt. Rákoncentráltam. Próbáltam meglátni valamit, ami segít megérteni, hogy miért gondolja az igazgató, hogy ez a patkány Peter lenne. Aztán rájöttem.
• -          Hiányzik az egyik ujja – néztem fel Dumbledore-ra, aki bólintott.
• -          Éveken keresztül patkány képében élni beteges egy dolog.
• -          Honnan tudja, hogy ez valóban Peter?
• -          Ronald, a fiú, akié a patkány egyszer elmesélte nekem, hogy a Makesznek elnevezett állat valamikor még a bátyjáé, Percy-é volt, és ő, úgymond, megörökölte. Azt mondta, nem is érti, hogy lehet még életben az állat, amikor egy átlagos patkány nem él tovább 2-3 évnél, az ő házi kedvencük viszont már majd 6 éve családtagnak számít.
• -          Pontosan mit is szeretne tőlem?
• -          Ha jól tudom, nem csak Mr. Pettigrew tanulta ki az animágiát az iskolában – nézett rám félhold alakú szemüvege mögül. Bólintottam. – Azt szeretném, ha megfigyelné a patkányt. Sajnos a bizalmasom, aki utoljára látta Mr. Pettigrew-t, igen indulatos, ha a volt iskolatársáról van szó, és aggódom érte. Szeretnék minél előbb az ügy végére járni.
• -          Értem. Szóval az a feladatom, hogy annyira ráijesszek a patkányra, hogy Pettigrew előbújjon.
• -          Tudom, hogy ez nem mindennapi feladat. Rengeteg időt és energiát von el Öntől, amit a feleségével tölthetne…
• -          Megteszem – mondtam mielőtt tovább magyarázkodhatott volna. – Frank és Alice a barátaim voltak, és ha Peter tényleg eladta őket Voldemortnak, akkor én akarok lenni az első, aki megbosszulja őket.
• -          Köszönöm, Sirius! – mosolygott rám Dumbledore. - Most már csak egy feladat van hátra…
• -          Igen… közölni Elenával, hogy a betervezett programokat egy évvel el kell csúsztatnunk.