27. Régi ismeretség és az első levél

Itt a tavasz, szép az idő és én mégis töri tz-re tanulok húsz oldalt. Na, mielőtt azt hinnétek naplóba kezdek, csak ismertettem a helyzetet, hogy miért késtem annyit. Remélem nem haragszotok. Olvassátok szeretettel. Maradok őszinte hívetek: Esperansa

A kijárat felé indulva azonban megszólított valaki. Valaki, akit nagyon régen láttam és meglepett, hogy azok után, ahogy utoljára találkoztunk,  még szóba állt velem.

-          Lily Evans! Rég találkoztunk. – Megfordultam és apró mosollyal az arcomon visszaköszöntem Narcissa Blacknek.

-          Örülök, hogy újra látlak. Hogy vagy?

-          Nagyszerűen. – Közelebb mentünk egymáshoz, majd boldog mosollyal megöleltük a másikat. Perceken belül is csak nagy nehezen voltunk képesek elválni. Végül Narcissa szólalt meg. – Eltűntél. – Szemrehányóan nézett és tudtam, hogy kicsit mérges is, de az évek alatt már inkább csak a kérdések fogalmazódtak meg benne és nem a düh vezette.

-          Szükség volt rá, te is tudod – mondtam. Jó volt újra látni. Egészséges volt és gyönyörű. Drága talárban volt, haját elegánsan feltűzte és enyhe sminkje is tökéletesen illett hozzá. Pontosan olyan volt, mint amilyennek hatodéves korában leírta magát, hogy ilyen akar lenni és ilyen is lett. Láttam, hogy elnéz a vállam felett, úgyhogy megfordultam és a magamhoz húztam Selenának. – Narcissa, bemutatom a családomat. A lányom, Selena és a férjem Diego. – Narcissa Selenára mosolygott és kezet nyújtott Diegónak.

-          Narcissa Black Malfoy.

-          Diego Alvarez, nagyon örülök.

-          Úgyszintén. – Visszafordult hozzám és nekem szegezte a kérdést? – Gondolom a kis Neville Longbottomtól jöttetek elbúcsúzni. Ha jól emlékszem, te lettél Alice fiának keresztanyja.

-          Valóban. Részben Neville miatt is jöttünk, de a saját fiunkat is kihoztuk. – Narcissa arcán sok minden tükröződött. Kíváncsiság, megbántottság, álmodozás és csalódottság. Mondhatnám, hogy tudtam, mi jár a fejében, de hazudnék. Sejtettem, igen, de nem tudtam pontosan. – Ha jól sejtem, te sem egymagad jöttél ki, igaz?

-          Nem, tényleg nem. Luciusszal a fiunktól búcsúztunk el. Draco elérte az iskolás kort. Remélem fel is nőtt hozzá, és boldogulni tud majd a család hírnevével és az emberekkel.

-          Szívesen megismerném – mondtam teljesen őszintén. – De hol van Lucius?

-          Vissza kellett mennie a Minisztériumba. Sok a munkája – mentette Narcissa a férjét, pedig tudta, hogy pontosan azt gondolom, amit ő. A gyermekünk első iskolai napján kutya kötelessége az embernek, akár mugli, akár varázsló megjelenni és addig fogni a kezét, amíg el nem kell engednie.

-          Most viszont, ha nem haragszotok, én is megyek. Várni fogom a leveledet – nézett a szemembe és várta a válaszomat.

-          Küldeni fogom. A Malfoy kúriába címezzem?

-          Pont úgy, ahogy régen – és megjelent egy pajkos szikra Narcissa világító kék szemében. A rég elfeledett, de máig őrzött fajtából.

-          Megbeszélünk majd egy találkozót. Sok mesélnivalónk lehet egymásnak.

-          Biztos vagyok benne. – Diego és Selena felé fordult. – Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket. Remélem még találkozunk.

-          Biztos lehetsz benne – válaszolta Diego és átkarolta a derekamat. Selena angyalian mosolygott és köszönt el, majd tekintete áttévedt egy közelünkben álló családra. Narcissa megölelt és a kijárat felé indult. Ahogy hallótávolságon kívül ért, Diego megkérdezte:

-          Egy régi barát?

-          Inkább a legnagyobb ellenség! – válaszoltam, mire értetlen tekintetet kaptam, de csak legyintve megfogtam Selena kezét és elindultam Narcissa nyomában a kapu irányába. Diego is csatlakozott hozzánk és reménnyel a szívemben, valamint egy boldog viszontlátás emlékével indultunk Spanyolország felé.

Hazafele beugrottunk anyához, aki nagyon örült nekünk. Nem maradtunk sokáig, de jó volt újra látni és biztos vagyok benne, hogy ő legalább annyi élvezte, hogy nem kell egyedül lennie, mint mi, hogy vele vagyunk. Beszélgettünk, hozott sütit és játszott Selenával. Csak a szokásos, speciel vasárnapi forgatókönyv. Négy óra környékén értünk haza. Uzsonnát adtam Selenának és megkértem, hogy menjen át az egyik osztálytársnőjéhez, aki a szomszédban lakik és kérdezze meg, hogy mit csináltak az első napon az iskolában, mit kell holnapra vinniük?! Amikor Selena után becsukódott az ajtó még hallottuk, ahogy Tekergő utána rohan és Selena csilingelő nevetését, amikor a kutya utolérte. Lefőztem a kávét, közben pedig Diego karjaiban pihentem. Olyan jó volt ez a meghitt pillanat. Sosem voltunk még kettesben. Egy-két alkalomtól eltekintve, amikor a gyerekek az egyik, vagy éppen másik nagyszülőnél töltötték az időt. Csak ültünk a kanapén, csendben és hallgattuk egymás szívverését. Percekkel később aztán a kávéfőző hangja szakította meg az idillt, mire felkeltem és nem sokkal később két kávéscsészével tértem vissza. Diego megköszönte és ismét leültem mellé. Szépen lassan kortyolgattuk az italunkat. Minden előzmény nélkül szaladtak ki a számon a szavak.

-          Iskolatársak voltunk, még a Roxfortban. Egy világban két teljesen különböző hátterű és személyiségű ember. Nem volt ez ritka, pláne nem a Roxfortban, de mi különböztünk a többiektől. Én griffendéles, ő mardekáros. Én iskolaelső és prefektus, ő minden társadalmi eseményen megjelent és az ajtózárásig ott is volt, de sosem volt rossz híre. Aranyvérű, gyönyörű, okos, csak titkolta – mosolyodtam el és láttam, hogy Diego is - , a legnagyobb különbség köztünk, hogy neki sosem voltak balhéi. Egyszer sem szerepelt a neve egy párbaj, esetleg tömegcsíny szervezői, de még áldozatai közt sem. Cissy más volt, mint azok a tisztavérűek, akiket ismertem. Akár fehér, akár fekete oldalon állt az illető. Hogy úgy mondjam, tiszta volt. Emlékszem az első találkozásunkra…

1972. szeptember 4.

Épp a folyosón sétáltam. Másodéves voltam és gyógynövénytanra siettem. Elaludtam és Alice sem tudott felébreszteni, így én voltam az egyetlen, aki még a folyosókon volt. Egy páncél mögül kilépett két idősebb mardekáros fiú. Megtermettek voltak és elállták az utamat. Hiába néztem hátra, már ott is állt egy, habár ő cingár volt, de nagyon magas és jól tudtam, hogy ő prefektus, úgyhogy nem úszom meg pontlevonás nélkül. Tekintve, hogy első évben végig piszkáltak a származásom miatt, már tudtam, hogy mi jön. De tévedtem. A prefektus ugyanis maga mögött tartott egy kislányt. Tejföl szőke haja egyenes, hatalmas kék szemei vakítóak voltak. Zöld szegélyű talárt viselt, csak a fiúk háztársa lehetett. A két megtermett közül az egyik elkapta a csuklómat és kivette belőle a pálcámat, majd a földre dobta. A másik kikapta a kezemből a könyveket és a pálca mellé hajította, majd engem is a kőlapra küldött. A prefektus maga elé húzta a lányt és pálcás kezét rám irányította. A fiú azt mondta, hogy nem vagyok érdemes arra, hogy ide járhassak. Azt mondta a lánynak, hogy átkozzon meg. Mutassa meg, hogy hova tartozom. Perceken keresztül néztük egymást, miközben háttérzajként a másik három buzdította a lányt. A végén már az egyik felém lépett, ekkor viszont a lány rá kapta a tekintetét, de a kezembe varázsolta a pálcámat, majd a sajátját eltette és hátrált. A fiúk nem vették észre, hogy ismét nálam volt a pálcám. Egyiket a másik után terítettem le. Akár egyszerű, akár nehezebb átkokkal. Az utolsó, aki állva maradt, a prefektus volt. Már készültem megátkozni, amikor a lány ismét elővette a pálcáját és a fiúra szegezte. Én meglepődtem, a srác szíve szó szerint megállt. A lány egyetlen mondatot mondott. „A varázsvilág szégyene vagy.” Rám nézett és várta mit lépek. Egyetlen évvel volt fiatalabb, mint én. Csak tizenegy éves. És mégis, bölcsebb és nyugodtabb volt, mint akárki a nebulók közt. Visszanéztem a prefektusra, majd egy egyszerű kábító átok mellett döntöttem. Amint a földre borult, letettem a pálcámat, akárcsak ő.

-          Lily Evans – mutatkoztam be és nyújtottam kezet.

-          Narcissa Black – fogadta el.

-          Köszönöm.

-          Ha valami problémám lesz veled, azt én rendezem le. Nem kell hozzá senki, se nézőnek, se tanúnak.

És megértettem, hogy miért mondta. Nem szóltunk mást, csak elindultunk. Én egyik irányba, ő a másikba.

-          Azután ha találkoztunk a folyosón biccentettünk a másiknak. Tudtuk jól, hogy mindketten bajba kerülnénk, ha kiderülne, hogy nem utáljuk a másikat. Szóval megjátszottuk, hogy egy szemernyi tisztelet sincs köztünk egymás iránt. Ám titokban levelezni kezdtünk. Nem a saját nevünkön. Kitaláltunk két jól hangzó nevet. Én voltam Elizabeth Windsor, ő pedig Johanna Bach. Az iskolaéveket végigleveleztünk és a nyári szünetben néha megkíséreltünk egy-egy találkozást is. – Diegóra néztem, aki  érdeklődve hallgatott. Úgy láttam kérdések sora merült fel benne és tudtam, hogy megérdemli a válaszokat. – Hetedévben, amikor James megkérte a kezemet, nem Alice-hez, hanem Narcissahoz rohantam és mondtam el, mi történt. Egyedül volt a tónál és örültünk a hírnek. Csak nem számítottam arra, hogy neki is házassági ajánlatot tettek. A vőlegény Lucius Malfoy volt. Egy olyan évfolyamtársam, aki a Mardekár ház örökösének képzelte magát. Gazdag volt, aranyvérű, és kihasználta, hogy jóképű. James legnagyobb ellenségeként tekintett rá, persze Perselus mellett. Mindent összevetve egy seggfej volt. De tiszta szívből szerette Cissyt, már ha ez lehetséges valakinél, akinek nincs szíve. A baj az volt, hogy ahogy most neked, Cissynek is elmondtam, hogy minek gondolom Luciust. Kicsit bepipult, habár már addig is ismerte róla a véleményemet, de időközben Cissy is megszerette az ifjú Malfoyt és ez nem tett jót a barátságunknak. Ahogy elhagytam az iskolát, már nem is leveleztünk, hamarosan pedig már a Voldemort veszély fenyegetett minket.

Miután befejeztem megittam kávém maradék részét, majd a csészét Diegóé mellé tettem az asztalra és  ismét férjem karjai közé bújtam. Nagyon régen gondoltam Narcissára. Sok minden lesz, amit meg kell majd beszélnünk és elmesélnünk egymásnak. Remélem, Luciusszal sem lesz probléma. Bár több mint tíz éve nem találkoztam vele, az olyanok, mint ő nem igazán változnak. És az, hogy a gyerekeink még fel sem szálltak a vonatra, de ő már el is hagyta a King’s Crosst, nem teszi szimpatikusabbá. Úgy látszott, hogy Diego is erre gondolhatott, mert ezt kérdezte:

-          Hogy szeretnéd kikerülni Luciust, hogyha találkozol Narcissával?

-          Azt hiszem, sehogy. Mármint, mit tudna tenni? Megátkoz és sérteget? Kaptam belőle eleget az iskolában, tudom, hogy kell kezelni.

-          Csak legyél óvatos. Tudod mit… szeretném, ha az első találkozásra elvinnél. Ha esetleg ott lenne, akkor meg tudjalak védeni – mondta, mire elmosolyodtam és belefúrtam magam az ölébe.

-          Édes vagy, de hidd el, nem tud már nekem ártani.

-          Azt tudom, de sokkal nyugodtabb lennék, ha tudná, hogy van valakid, aki bármikor és bárhol a védelmedre kelne. És szerintem, már megbocsáss, én vagyok a súlycsoportja, hogy a muglikat idézzem és nem a te negyven kilód vasággyal együtt.

-          De régen voltam negyven kiló – sopánkodtam és kinyújtottam a lábamat, hogy megvizsgáljam. Erre elkapott és majdhogynem fél karral felemelt.

-          Szerintem még mindig annyi vagy. – Elmosolyodtunk és megcsókoltuk egymást, majd visszafeküdtünk a kanapéra. Szívem szerint igenis belementem volna, de az eszem tudta, hogy nem lehet.

-          Várj, Selena mindjárt itt lesz.

-          Biancáékhoz ment. Jó, ha vacsorára hazaér – mondta és ismét birtokba vette a nyakamat.

-          Egész nap nem voltunk itthon, valami vacsorát is kellene főznöm.

-          Kivételesen elmegyünk étterembe, ha már úgyis állandóan a konyhában vagy és nem adsz lehetőséget arra, hogy kényeztesselek. – Értettem a kétértelmű célzást. Még egy csókba kezdtünk bele, de ismét a rátettem a tenyeremet a mellkasára, mire rám nézett és sóhajtott egyet. – Ha ismét kifogást keresel inkább meg se szólalj, kérlek.

-          Mit szólnál, ha felmennénk a hálóba? – kérdeztem, hogy egy kicsit kiengeszteljem. Elmosolyodott és felkapott, majd a lépcsőhöz vitt és fel az emeletre.

Két órával később…

Miután Diegóval kiszórakoztuk magunkat felöltöztem és lementem a konyhába, hogy elkészítsem a vacsorát. Nem hagytam magam és igenis itthon fogunk vacsorázni. Diego mögöttem állt és figyelt. Azt, ahogy előkészítem az alapanyagokat és ahogy főzni kezdek. Aztán elegem lett abból, hogy árgus szemekkel figyelt és befogtam magam mellé főzni. Ő csinálta a sörpalacsintát, én pedig a sajtos-sonkás csirkét sütöttem. Ez volt az első spanyol étel, amit ideköltözésem után megtanultam. Valencia egyik közkedvelt, könnyed étele és az egész család kedvence. Mikor kész lettünk megkérdeztem Diegót, hogy mosogatni akar-e, vagy teríteni. Erre a kezembe nyomta a mosogatókendőt és puszit adott a homlokomra. Abban a percben, amikor elzártam a csapot és Diego is letette az utolsó poharat az asztalra kinyílt az ajtó és Selena viharzott be a nappaliba Tekergővel a nyomában.

-          Én nyertem! – kiáltott fel, a következő pillanatban pedig már a hátán feküdt és Tekergő nyalogatta az arcát. A boltív alól figyeltük Diegóval és azt hiszem elmondhatom, hogy boldogok voltunk. Odasétáltunk melléjük és drága férjem levette a kutyát Selenáról, én pedig a lányomat emeltem fel a földről.

-          Nos, mit kell holnapra vinnetek az iskolába? – Selena a város jó környékén épült  lányiskolájába járt. Egyenruha, szigorú, de segítőkész tanárok és rengeteg tanulnivaló. Ezek ellenére szerette, mert sok barátja volt és azzal az iskolával volt szomszédos, ahova Harry járt. Mercedes szerint a legjobb az a gyerekeknek, ha nem koedukált iskolába járnak. Akkor nem vonja el semmi a figyelmüket a tanulástól. Diego és Alfonso is abba a fiúiskolába jártak, amibe Diego szerette volna, ha Harryt is beíratjuk és  mivel ő már beleegyezett, hogy a fiunk a Roxfortba járjon varázslóiskolába, én miért ellenkeztem volna vele ebben a kérdésben? Harry után Selenánál meg természetes volt, hogy a szomszédos lányiskolába kerüljön.

-          Bianca megadta az órarendet és a tanárnő üzeni, hogy az idei, szeptemberi kirándulás októberre csúszik, mivel történt valami azon a farmon, ahova menni szoktunk. Valami farkas falka megölt egy csomó bárányt és kiszakították a kerítést is. Azt mondták még nem biztonságos odamennünk.

-          Rendben kicsim, moss kezet és vacsorázhatunk.

-          Oké.

Adott egy puszit és elsietett a mosdóba. Mikor visszaért enni kezdtünk. Meg lettünk dicsérve, hogy milyen finom lett az étel és ez olyan magas labda volt, hogy nem hagyhattam ki. Kijelentettem, hogy mostantól csak Diego asszisztálása mellett vagyok hajlandó főzni. A vacsora végeztével elővettem a tegnapról megmaradt gyümölcssalátát és azzal indultunk ki a kertbe. A sötétség mit sem változtatott azon, hogy meeleg idő volt, párás és sós levegővel. Sokat jártunk a tengerpartra és jó volt a tudat, hogy néhány egy-két mérfölddel arrébb a világ egyik csodája várja a látogatókat. Tekergő is ott kóricált a lábunk körül és Selena adott is neki egy kis kivit. Majdnem Tíz éves létére Tekergő olyan játékos, mint egy kölyök. Most is úgy nyavalyog és csattogtatja a fogát a gyümölcs miatt, hogy azon nem lehet nem nevetni. Aztán valami felbukkant a látóhatáron. Ahogy odafordultunk egy fehér pöttyöt láttunk néhány házzal odébb, majd egyre közeledett, bár nem nőtt. Aztán Diego felismerte azt a valamit.

-          Nézzétek, az ott nem Hedvig? – És igaza volt. Valóban Harry hóbaglya volt. Leszállt a kerítéslécre, de azonnal fel is pattant onnan, ahogy Tekergő nekiiramodott. Legközelebb az ereszre ült fel. Csőrében levelet tartott, így biztos volt, hogy a gazdija küldte haza. Elvettük tőle a borítékot, neki pedig enni és inni adtunk. Majd kibontottuk és olvasni kezdtük a levelet.

„Kedves anya, apa, Selena és persze Tekergő!

Igen anya, épségben megérkeztünk. Nem apa, nincs semmi baj, vagy gond. És igen Selena, nagyon hiányzol! Ezek után az életbevágóan fontos kérdések után…

A vonatút csodálatos volt. Már értem anya, miért szeretted annyira. Megismertem egy fiút. A neve Ron Weasley. A mi, Neville és én kupénkba ült be, mert nem volt máshol hely. Képzeljétek Ronnak hat testvére van. Öt bátyja, köztük egy ikerpár, és egy húga, valamint az egész családjában mindenkinek vörös a haja. Azt mondta, hogy a Griffendélbe akar kerülni, ahogy mindegyik bátyja és a családtagjai évtizedekre visszamenve, ugyanis a Weasley-k aranyvérűek, de ezt csak csöndbe jegyezte meg ő is meg én is, mert ugye nem ez alapján ítéljük meg az embereket. Ron vicces és ugyanúgy szereti a kviddicset, mint én, bár ő egy angol csapatnak szurkol és azt mondta, a valenciai hiúzok közel sincsenek hozzájuk. Na ebből aztán vita alakult, amit három fiú szakított félbe. Két nagydarab, meg egy vékony, nagyon szőke. Malfoyként mutatkozott be… - ránéztem Diegóra és neki is legalább akkora gombóc nőtt a torkába, mint nekem - … aztán sértegetni kezdte Ront, és amikor kiálltam új barátom mellett, megkérdezte a nevem, majd azt mondta én is ugyanolyan véráruló vagyok, mint a Weasley-k. Most légy rám büszke anya, nem mondtam, vagy csináltam semmit, csak bevágtam előtte a kupéajtót. Ezután már nyugodtan telt a vonatút, csak egy lány jött be szólni, hogy vegyük át a talárunkat. Hamarosan meg is érkeztünk és a peronon Hagrid várt minket és gyűjtötte össze az elsőéveseket. Mikor mind összegyűltünk, beleértve Malfoyt és két testőrét, csónakokba szálltunk és így jutottunk fel az iskoláig. Gyönyörű volt ahogy ki volt világítva. Aztán mikor megérkeztünk az előcsarnokba Minerva néni átvett minket és egy kis terembe terelt, majd azt mondta, néhány perc múlva visszatér. Addig találgattak a diákok, hogy milyen feladatot kell elvégeznünk, hogy bejussunk az iskolába. Három perc múlva Minerva néni tényleg visszatért és bevezetett minket a Nagyterembe. Rengeteg diák nézett minket, meg persze a professzorok. Amíg odaértünk a tanári asztal elé ugyanaz a lány, aki bejött a kupénkba megjegyezte, hogy olvasta, hogy a mennyezetet elvarázsolták, hogy a kinti időjárást mutassa. Aztán szembetalálkoztam a nagyapával, aki rám kacsintott. Perselus is rám nézett és picit bólintott, majd érdeklődve figyelt. A süveg elénekelte a dalát, amit a nebulók hatalmas tapsviharral köszöntek meg. Majd megkezdődött a beosztás. Én második voltam és olyan furcsa volt. A süveg felajánlotta, hogy a Mardekárba oszt be… - itt állt meg a szívverésem. Harry nem kerülhetett oda, nem és nem. - … de nem akartam ott tölteni a következő hét évemet, úgyhogy azt mondogattam magamba, hogy a Griffendélt akarom, ahova te és James is jártatok. Aztán végül meggyőzött, hogy mehetek oda, úgyhogy griffendéles lettem. Neville és Ron is, valamint Hermione is, az okoskodó lány is. A vacsora nagyon finom volt, majd a nagyapa mondott három mondatot és felparancsolt minket aludni. A griffendél klubhelyisége nagyon tetszik és a szobánk is. Ron, Neville és még két fiú van velem egy szobába. Szerintem jól ki fogunk jönni. Most viszont befejezem, mert holnap korán kell kelni és ha jól gondolom én leszek az, aki ébreszteni fogja a többieket. Jó éjszakát és szeretlek titeket!

Ölel: Harry”

Megkönnyebbültem. Ez az egy szó van arra, amit éreztem. Megkértem Selenát, hogy menjen fürödni. Diego átölelt és azt mondogatta, hogy „Nincs semmi baj. Nem lett mardekáros és senki sem fogja bántani. Már vége annak, és elmúlt.” Tudtam, hogy igaza van. De olyan rossz érzésem volt. Miért akarta a süveg Harryt abba a házba osztani. Harrynél jószívűbb gyereket alig ismertem. Végül feladtam és Diegóval bementem a házba, majd lezuhanyoztam, olvastam  Selenának és lefeküdtem aludni. Az álom végül Diego karjai közt ért, ami általában mindig megnyugtatott, de most nem. Fél éjszaka hánykolódtam és aggódtam. Aztán nem tudom hogy, egyszer csak elaludtam.