23. Családi idill

Sziasztok! Ismét eltelt két hét és új fejezet kerül a többi közé. Tudom, hogy azt ígértem több lesz a párbeszéd, de ezt a fejezetet sajnos nem tudtam úgy megoldani. Mindenesetre remélem tetszeni fog és nem fogtok megkövezni a fejleményekért. Nekem a szívemhez nőtt ez a fajta folytatás és biztos vagyok benne, hogy ha vártok egy kicsit és nyitottak vagytok rá, hamar megértitek, miért alakultak így a dolgok. Egyet azonban megígérek, a történet végén visszakapjuk kedvenc párosunkat. Mindenkinek jó olvasást! Esperansa

1991. július 31.

„Nem tudod, mit rejt a sorsod

  Mosolyt hoz-e, vagy könnyeket.

  Tanuld meg feledni a rosszat,

  s őrizd meg a boldog perceket…”

                                               (Hemingway)

Tíz év alatt sok minden megváltozik. A környezeted, a körülötted élő emberek, akár te magad is. A cserjéből gyümölcsöt hozó fa lesz, egy kis kertes házból több emeletes épület, a játékos kutyakölyökből házőrző, a csecsemőből kisgyermek. A szülői szeretet az egyetlen, ami nem változik. Csinálhatsz butaságot, lehetsz vakmerő, eltörheted az étkészletet, még ha nem is akarattal, lehetsz maga a falra festett ördög, a szüleid szeretnek a halálod napjáig. Ők azok, akik etetnek, ruháztatnak, tanítanak és taníttatnak, élményekkel és tapasztalatokkal gazdagítanak, végül nevelnek, hogy az lehess, aki lenni akarsz. Édesanya és édesapa. Nekik nem átok vagy, hanem ajándék. Tőled hallhatják először azokat a szavakat, melyeket ők is annyit hangoztattak és annyira szeretnek. Büszkeséggel töltheted el őket, ha teszel feléjük egy lépést, boldogan mosolyogsz, vagy azt hallják a rokonoktól, ismerősöktől, idegenektől, hogy micsoda remek gyerek vagy. De ne feledd, habár a szeretetük feltétlen, nem szabad csak rájuk hagyatkoznod. Magadnak is tenned kell az álmaidért. Ők annyit dolgoznak, annyi időt szentelnek rád, amennyit csak erejük engedi, de ne várd, hogy az ő igyekezetükből hirtelen kitűnő tanuló leszel, a kviddics csapat kapitánya, vagy a következő prefektus. Neked is le kell tenned valamit az asztalra. Nem ülhetsz ölbe tett kézzel és várhatod, hogy a sült galamb a szádba röpüljön. Álmodozz, igen! A fantázia segít kilépni a szürke hétköznapokból és megnyugtatni a lelked. De nem élhetsz csak ebben. Tanulj, okosodj, kövess el hibákat, majd tanulj belőlük! Nőj, cseperedj, gondolkozz! De ne felejts szeretni! Mindig jusson eszedbe, amikor majd a bőrhuzatos foteledben ülsz és  a tágas irodádból hallgatod, hogy a titkárnőd a következő tárgyalásodhoz készíti elő a papírokat, miközben te a mahagóni asztalodra felrakott lábaddal kényelembe helyezed magad és tekintetedet körbehordozod a millió meg egy diplomádon, okleveleden és kitűntetéseiden, hogy ezt az életet, ezt a kényelmet és tudást, a szüleidnek köszönheted.

*****************

Valencia lakossága meleg, fülledt napra ébredt. A sós levegő párája minden szervezetet megviselt, még ha némileg hozzá is volt szokva a mediterrán éghajlathoz. Az idei július pedig keményebb volt, mint bármelyik, amelyikre az öregek emlékeztek. A spanyol emberek csupán három módszert tudtak, mellyel ezt a kibírhatatlan hőséget képesek enyhíteni. Hűs árnyékkal, a déli sziesztával és jó néhány előre behűtött San Miguellel, vagyis a spanyolok kedvenc sörével. De mégis, az időjárás ellenére, boldog mosollyal indult a reggeljük. Ha egy spanyol embert szomorkodni látsz, akkor a világvége a legkisebb gondod. Jó kedvű édesanyák keltek fel korán, hogy elkészítsék a reggelit gyermekeik számára, akiknek áldásként hullott a nyakukba a nyári szünet a megerőltető, majdnem tíz hónapos iskolaidő után. A családapák már kevésbé jókedvűen készülődtek a munkába, de ők is mosollyal köszöntötték a Napot.  Ismerős helyzet kerekedett egy hatalmas családi házban a Benimaclet kerületben is. Megtaláltuk Valencia egyik előkelő negyedét, melyet telepített erdő választott el a Rascanya és a Campanar területektől. Ránézésre igencsak gazdag család élhetett itt. Két szintes, elcsúsztatott villa, melyhez elöl virágágyás, hátul pedig  hatalmas udvar tartozott. Mediterrán típusú házakhoz mérten fehérre meszelt színe egyáltalán nem tűnt ki az őt körülvevő szomszédjaitól. Ahogy haladtunk befele már azt is tudtuk, hogy a gazdagsághoz ízlés is tartozott. A szobák és terek barátságosan és esztétikusan voltak berendezve. Egyszerű, letisztult elemek és színek, kényelmes bútorok, csodálatos dísztárgyak. Ám a nappali összhangját megzavarta egy férfi, aki a szivárvány minden színében léggömböket aggasztgatott a bútorokra és engedett szabadon a plafon fele. Hatalmas felirat lógott a csillárok közt, mely azt hirdette, „ Feliz cumpleaños!” (vagyis Boldog születésnapot!). Miközben a díszítéssel bajlódott, néha-néha átpillantott az étkezőt és konyhát összekötő boltívre, hogy megtudakolja, hogy halad felesége az ünnepi reggeli készítésével. A konyhában valóban egy fiatal nő sürgölődött, asztalt terített és omlettet, valamint tortillat sütött. Mikor minden kész volt, megkérte a az előbb említett férfit, hogy ébressze fel az ünnepeltet. Ő pedig az utolsó simításokat elvégezve előhozta az ajándékokat. Percekkel később nevetés hangjára lépett ki a konyhából és mosollyal az arcán nézte, ahogy férje ölében lányukat, hátán pedig a fiukat hozza le a lépcsőn. Közelebb ment és puszit nyomott családja minden tagjának arcára.

****************

-          Boldog szülinapot Harry!

Köszöntöttem fel az immár tizenegy éves fiamat. Harry puszit nyomott az arcomra, de egy percre sem engedte el Diegót. Diego átadta nekem a hét éves lányunkat, Selena Jasmine-t. Amint átvettem a még álmos Selenát megkezdődött a szokásos apa-fia harc. Ez egy mindennapos procedúra volt a két fiú közt. Harry Diego hátán próbált megmaradni, míg Diego megpróbálta magáról lerázni, persze csak nagyon óvatosan, ahogy azt a bika is csinálja a bikaviadalokon. Én nem szerettem ezt a hagyományt, de Diego vérbeli spanyolként élt-halt érte és nem kellett sok idő ahhoz, hogy Harryvel is megszerettesse. Persze ő csak addig nézte, amíg az első dárda el nem találta szerencsétlen állatot, utána már állt is fel a helyéről és kilépett az arénából. A játék végén Diego mindig azt tettette, hogy elfáradt és ledőlt a kanapéra jelezve, hogy a bika meghalt. Harry felállt róla és hatalmas mosollyal nézte a lufikat és amelyek a földön voltak azonnal fel is kapta és arra dobálta őket, amerre csak lehetett.

-          Gyertek, menjünk reggelizni!

Kértem kis családom tagjait, majd Selenával az ölemben és Harry egyik kezét fogva elindultam a konyhába úgy, hogy hallottam, amint Diego feltápászkodik a sofáról. Leültettem a gyerekeket az asztalhoz és töltöttem nekik egy kis hideg sütőtök levet. Diego is beért minket, majd elhaladva mellettem csókot nyomott a számra és leült a helyére. Mosolyogva tettem mindent az asztalra és kezdtük meg a reggeli étkezést. Harry egyfolytában csak csacsogott. Az iskolatársairól, a barátairól, a születésnapi programunkról, de leginkább egy témáról. A Roxfortról. Eddigi életében minden augusztus utolsó két hetét az iskolában töltötte a nagyapjával és a professzorokkal. Minden alkalommal úgy jött haza, hogy újabb dolgokat fedezett fel az iskolában és már alig várja, hogy oda járhasson. Eddig mindig csak mosolyogva hallgattam, de most eljött az idő, hogy komolyan vegyem. Hamarosan megérkezik a levél, melyben meghívják Harryt a varázsló- és boszorkányképzőbe. Neki ez egy álom, nekem a visszatérő múlt. De már túl léptem rajta és nem hagyom, hogy az ilyen gondolatok beárnyékolják a fiam születésnapját. Hamar átterelődött a téma Diego és Harry másik közös szenvedélyére, a kviddicsre. Harry tehetsége ugyan már csecsemőkorában megmutatkozott, de amint seprűre ült elkapni nem lehetett. Diego minden pozícióra megtanította, minden szabállyal megismertette és együtt drukkolnak a valenciai hiúzoknak. Mindketten sokat álmodoznak róla, hogy egyszer Harry is bekerül a csapatba és ő lesz a legjobb fogó, akit ez az ország valaha is látott. Harry nagyon sok mindenben hasonlít az apjához. Tizenegy évesen úgy néz ki, mint James ilyen idős korában. Csupán a bőre lett barnább a spanyol napfény hatására. Azonban, nem tudom, hogy szerencsére-e, vagy sem, a külsőn kívül, csak néhány egyezés van apa és fia közt. Harry ugyanolyan vehemensen védi a szeretteit és az igazságot, ahogy James is tette és valószínűleg még teszi. Harry örökölte a volt férjem tehetségét mind a kviddicshez, mint a mágiához. És legalább annyira bajkeverő, mint a tekergők egyike. Kicsit félek is, hogy mi lesz vele a Roxfortban. Hála Merlinnek az én géneim sem ragadtak le a zöld szememnél. Hamar kiderült, hogy legalább olyan élesen vág az esze, mint nekem és bár nem tanul olyan szorgalmasan, mint valaha én, de jó tanuló és igenis képes leülni és megtanulni, amit muszáj.

Hamarosan szárnysuhogást hallottam és ahogy az ablakba néztem meg is láttam a várt küldöttet.

-          Harry, vendéged jött – mosolyogtam Harryre, aki hátrakapta a fejét és azonnal meglátta, amit keresett.

-          Fawkes! – kiáltotta és azonnal odaszaladt az ablakhoz.

Fawkes apám madara volt. Egy főnix. Gyönyörű állat hihetetlen bíbor színnel, mely helyenként aranyba ment át. Éjfekete szeme megnyugtató és bölcs volt. A főnixek olyan mitikus állatok, melyek ha nagyon elfáradtak az életük során egyszerűen lángra kapnak a saját tüzük által, hogy a hamvaikból újjáéledhessenek. A főnixek könnye gyógyító hatású és pont ezért vadásznak rájuk. Bár hosszú idő óta törvényellenes, az orvvadászok a varázsvilágban elég gyakran leterítik azt a lényt, amelyet akarják. Fawkes Albus Dumbledore hűséges társa már sok-sok éve és Harry egy kedves barátja.

Fawkes nyakában egy boríték volt hatalmas, vörös pecséttel. Pontosan tudtam, mit ábrázolt az a pecsét. Egy nagy r betűt, körülötte pedig egy oroszlánt, egy borzot, egy hollót és egy kígyót. A Roxfort címerét. Harry megsimogatta Fawkes fejét és vett elő neki egy tálat, melybe vizet engedett és tett mellé néhány szem kekszet, majd leakasztotta a levelet a főnix nyakából. Fawkes kényelmesen elhelyezkedett a konyhapulton és nekiállt a reggelijének.

Harry izgatottan jött vissza az asztalhoz, ahol mindenki azt várta, hogy kinyissa a borítékot. Diego mosolyogva bólintott neki, Selena pedig kíváncsian nézte, mit kapott a bátyja. Én csak Harry arcát figyeltem. A kezdeti lelkesedés azonban hamar eltűnt és mintha hirtelen felváltotta volna a félelem. Nem értettem és szerintem Diego is így volt vele, mert kivette Harry kezéből a levelet és letette az asztalra, majd Harry felé fordította a székét.

-          Mi a baj? – kérdezte. Harry felemelte a tekintetét a tányérjáról és hatalmas szemekkel nézett az apjára.

-          Mi van, ha nem mehetek oda?

-          Már miért ne mehetnél? – értetlenkedett Diego és rám nézett, mintha én tudnék valamit, amit ő nem. De én is csak megráztam a fejem és tovább figyeltem Harryre.

-          Mi van, ha nem vagyok elég jó, hogy odajárhassak? Vagy ha a Mardekárba kerülök?

-          Harry… eddig sosem voltak kétségeid. Most, hogy megkaptad a levelet, miért vannak?

-          Mert mi van, ha valamit elszúrtam? Ha a jegyeim nem elég jók? Vagy azok a kis viccek, amiket a fiúkkal elkövettünk nem is voltak olyan jópofák, mint mi hittük? Vagy, ha a nagypapa megváltoztatta a véleményét, amiért megkergettem Mrs. Norrist, vagy mert segítettem Hóborcnak elhelyezni a vízibombákat Frics irodája előtt? Vagy…

-          Harry, feleslegesen gondolkozol ilyeneken. A nagypapa mindig is azt szerette volna, ha odajársz az iskolába. Abban a pillanatban, ahogy megszülettél az volt az első gondolata, hogy tizenegy év múlva bekerülsz a Roxfortba. Nem tudsz olyat tenni, ami megakadályozhatná, hogy ott tanulhass. Ne feledd, mennyire szeretnek a professzorok – próbáltam lelkesíteni és úgy tűnt végül egyetért velem, mert ránk mosolygott, de még mindig nem nyúlt a küldeményhez.

-          Ha te nem akarod kibontani, akkor majd én – mondta Selena és gyorsan elvette Harry elől a borítékot. Selena jó kislány, de nagyon sok energiája van és nehezen köti le őket. Jár zongorázni, flamenco órára és lovagolni. De még így is rengeteg felesleges energiája van és mindig csinálnia kell valamit. Tudom, hogy az iskolai és ifjúsági közösség építő tagja lesz, de nem kis feladat lesz egy picit lenyugtatni. Selenában meg van az a tipikus spanyol mentalitás. Folyton mosolyog, mindig pozitív, ha nagy a baj, ha épp csak bolha méretű mindig megoldja és csak nagyon ritkán kér segítséget. Viszont csapatjátékos és tudja, hol vannak a határai. Pedig csak hét éves. Visszatérve a borítékhoz, Harry már épp ellenkezni akart, amikor Diego Selena felé fordult.

-          Selena, ez Harry levele. Ilyet még egyszer nem fog kapni. Hagyd, hogy ő bontsa fel.

-           Tudom, de annyira fél tőle, hogy azt hittem már nem is akarja tudni, hogy mi van benne – mondta, de azért visszacsúsztatta Harrynek a levelet és kíváncsi kölyökkutya szemekkel nézte a bátyját, amit kifinomult mozdulatokkal bontotta ki a levelet, majd hangosan olvasni kezdte.

ROXFORT

Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Igazgató: Albus Dumbledore (Merlin-díjas, Bűbáj-rend aranyfok., okl., főmágus, Legf. Befoly. Nagym., a Varázslók Nemzetk. Szöv. elnökh.)

Tisztelt Alvarez úr!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját.

A tanév szeptember 1-jén kezdődik.

Legkésőbb július 31-éig küldjön baglyot nekünk.

               Tisztelettel:Minerva McGalagony

                                igazgatóhelyettes

Harry ragyogott a boldogságtól. Diego megsimogatta a fejét és elkezdte tervezgetni, hogy melyik nap tudna eljönni az auror parancsnokságról és elkísérni minket Angliába, az Abszol útra. Harry először nem értette, miért kell odamenni.

-          Hisz itt is van Abszol tér – mondta.

-          Igen, de az itteni iskolába más dolgokat kérnek a nebulóktól. Például Spanyolországban, mivel nincs olyan kemény és hideg tél, mint Angliában egyáltalán nem árusítanak vastagabb talárt, mint amit egy mínusz tíz fokos januári napon még fel kell vennie a varázslónak. Érted Harry? – magyarázta Diego.

-          Igen – válaszolta Harry és hatalmas mosollyal folytatta a reggelit, ahogy mindannyian. Vagyis nem, Selena már nem volt olyan boldog.

A reggeli után a fiúk felkapták a seprűiket és kivonultak az udvarra kviddicsezni egy kicsit. Selena bent maradt velem a konyhában és segített elpakolni. Amikor ezzel végeztünk elkezdte simogatni Fawkest, aki örömmel hajtotta fejét Selena mellkasára, majd mint egy macska bújni kezdett hozzá. Selena olyan volt, mint akit elvarázsoltak. Hosszú, göndör fekete haja úgy hullott a hátára, mintha legalább órákon keresztül göndörítettem és állítgattam volna, barna szeme pedig már szinte fekete volt és csak egy-egy pillanatban lehetett felfedezni benne némi barna csillanást. Bőre olajbarna volt. Egyszóval valódi spanyol szépség. És mégis, sosem volt olyan pillanat, hogy kételkedtem volna benne, az én lányom is. Habár a haja, szeme, bőre és gondolkodásmódja Diegóra mutat, a vonásai, a szorgalma, a folytonos érdeklődése valami iránt egyértelműen az én géneimből fakadtak. És legalább annyira büszke vagyok Selenára, mint Harryre. Tudom, hogy mindkettejük előtt fényes jövő áll.

-          Hogyhogy ilyen csendes vagy? – kérdeztem a tortát előhozva a kamrából. Selenára nem jellemző, hogy ennyi ideig nyugton van és csak hallgat. Letettem a süteményt az asztalra, majd odamentem és leültem Selena mellé, aki még mindig Fawkest simogatta.

-          Ha Harry elmegy a Roxfortba, akkor egy ideig nem jön haza, igaz?

-          Igen. A karácsonyi szünetre már itthon lesz, de az szeptember elsejétől még négy hónap.

-          Nem akarom, hogy elmenjen – bökte ki, mi bántja a csőrét.

Ránéztem Selenára, aki monoton borzolta fel, majd simította le a főnix tollait. Harry és Selena nagyon közel állnak egymáshoz. Olyanok, mint az igazi testvérek, amilyenek mi sosem voltunk Petuniával. Harry amióta csak Selena megszületett a széltől is védi, Diegóval az élen, és Selena is nagyon sok időt töltött a fiúkkal.  Selena igazi lányos lány, szereti a szoknyákat, kényes a hajára és nem szereti kimondottan a  csúszómászó állatokat, de ha Harry nyakig piszkos egy itthoni kviddicsezés után, akkor Selena se néz ki máshogy, mert Diego neki is ugyanúgy megtanította ennek a sportnak minden csínját-bínját, ahogy annak idején Harrynek is és kiderült, hogy Selena fantasztikus hajtó. A két gyerek nagyon összenőtt és én sem tudom, mit fognak csinálni, ha Harry elmegy Angliába. Mindkettejüknek nagyon fog hiányozni a másik, de nem maradhatnak örökkén olyanok, mint a sziámi ikrek, főleg, hogy Selena négy évvel fiatalabb, mint Harry.

-          Nekem is nagyon fog hiányozni. Neked is, igaz?

-          Igen – bólintott.

-          De ez így van rendjén, nem?

-          De.

-          Nem megy el örökre. És minden nap tud írni nekünk. Ha pedig már végképp nem bírjuk nélküle, akkor akár meg is látogathatjuk, hisz ne feledd, a nagyapátok az igazgató – mondtam neki cinkos mosollyal, ami neki is mosolyt csalt a szája szélére.

-          És mi lesz Tekergővel?

Kérdezte, mire mint az emlegetett szamár megjelent az öt éves keverék kutyus és fejét azonnal Selena ölébe tette, miközben nagyban szaglászta Fawkest. Tekergő egy németjuhász és egy fekete golden retriver keverék. Diego talált rá néhány hetes korában. Valószínűleg kirakták szegénykét, mert csak kóválygott össze-vissza az utcákon. Végül valahogy Diego útjába sodorta a sors, ő pedig megsajnálta és hazahozta. Mikor megláttam, hogy vendéggel érkezett, először nem tudtam mit mondani. Egyrészt majd megszakadt a szívem szegény kölyökért, másrészt féltettem a gyerekeket. Nem lehetett tudni, milyen betegsége van, egyáltalán egészséges-e, vagy goromba lesz-e, vagy gyermekbarát? Selena csupán két éves volt, Harry pedig hat. Diego letette a földre és szegény kiskutyánk nagyon nehezen akart valahova is elindulni. Rettegett mindentől és mindenkitől. Aztán amikor érezte, hogy senki nem megy a közelébe, nem bántjuk, egy picit megemberelte magát és szaglászni kezdett. Hamar eljutott Harryig, akiben azonnal megtalálta a szeretnivalót és hűséget fogadott neki. Harry lett gazdája, akit folyton elkísért mindenhová, míg Selena a kishúg, és lassan Tekergő is beállhatott a kislányomat megvédők hosszú sorába. Honnan kapta a nevét? Nem én találtam ki! Harry volt. Mikor Diegóval a kutyusról beszélgettünk szóba hoztam, hogy hol tekergett, hol talált rá. Ez a tekergés szó annyira megtetszett Harrynek, hogy hamarosan már csak úgy emlegette a család új tagját, hogy Tekergő. Órák alatt képes volt az ember szívébe fészkelni magát és kezdetleges kétségeimtől eltekintve, egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam idekerülni. Jó kutya volt, aki játszott a gyerekekkel és egyszer sem morgott, vagy kapott feléjük. Az idegeneket nehezen tűrte, de ha tudta, hogy megbízunk az emberekbe,  hamar elfogadta őket. Őrizte a házat és a családot. Igazi, hű barát.

-          Tekergő nagyon jól meglesz veled. Mostanában is többet van veled, mint Harryvel. Te sétáltatod és keféled ki a szőrét és tudja, hogy mit teszel érte. Selena, nézz rám! – kértem és felém is fordította a fejét. – Nem lesz semmi baj. Harry elmegy, de visszajön. És mire visszajön, nagyon sok mesélnivalótok lesz egymásnak. Megtanítom, hogyan csináljuk Harry kedvenc ételeit és süteményeit és karácsonykor azzal fogadjuk, rendben?

-          Igen – mosolygott hófehér fogsorával és tudtam, hogy sikerült meggyőznöm.

Megsimogattam a fejét és adtam neki egy puszit, majd kiküldtem Diegóhoz, hogy hadd játsszon addig Harryvel, amíg még itthon van. Selena magával hívta Tekergőt és kiszaladtak az udvarra. A teraszajtóhoz léptem és onnan figyeltem a családomat. Sok minden történt az eltelt tíz év alatt. Feleségül mentem Diegóhoz, megszületett Selena, Diego a nevére vette Harryt, hogy ezzel mutassa meg mennyire szereti és nem lesz különbség a két gyerek között a szemében, a Szt. Maddalena egyik vezető gyógyítója lettem, míg Diego a valenciai minisztérium auror parancsnoka. Meghalt az édesapám, ezután pedig Albus Dumbledore-t kezdtem apának szólítani és úgy szeretni, ahogy Edmund Evanst szerettem a halála napjáig, még ha úgy is halt meg, hogy nem tudta, nem a vérszerinti lányát nevelte hosszú évekig úgy, akár a sajátját. Szépen lassan beletörődtem, hogy Alice és Frank csupán egy csoda segítségével lehetnek ismét a régiek. Nem hagytam el Neville-t és az Alice-nek tett ígéretemet sem szegtem meg, miszerint vigyázni fogok Neville-re és támogatom. Időközben ismét keresztanya lettem. Az esküvőjük után néhány hónappal, pontosabban november közepén megszületett Elena és Sirius ikerpárja. Egy lány és egy fiú, Nicole és Nicolas. Én lettem Nicole keresztanyja, míg Nicolas keresztapja természetesen James. James és én… szinte kétszer találkoztunk az elmúlt években. Egyszer az ikrek születésénél, valamint a keresztelőnél. James három évvel a válásunk után találkozgatni kezdett egy francia lánnyal. Nemsokára behatóbban is megismerték egymást, majd össze is házasodtak és most van egy Selenával egyidős lányuk. Azonban a házasságuk nem az igazi, legalábbis Elena így mesélte nekem néhány napja, amikor itt volt a gyerekekkel. Nem akartam többet tudni. Még mindig szerettem Jamest, de Diegót is szerettem, de leginkább tiszteltem annyira, hogy nem árulom el soha. Ahogy figyeltem a családomat, ahogy néztem Harry boldog arcát, amikor egymás után kapja el a cikeszt, Diego mosolyát, ahogy Selenát kergeti és Tekergőt, aki vidáman rohangál a gazdái után, nem akartam elnyomni a békét és nyugalmat, ami elöntötte a szívem. Azonban tudtam, hogy ez hamarosan megváltozik. Sosem titkoltuk Harry előtt, hogy Diego nem a vérszerinti apja. Néha-néha rákérdezett milyen is James, milyen volt gyerekkorában, miben volt jó, miben hasonlít rá. De behatóan sosem érdekelte. Neki Diego volt az apja és ezt mindketten nagyon jól tudtak és imádták a másikat. Azt sem rejtettük véka alá, hogy miért van egy villám alakú sebhely a homlokán, de természetesen nem az egész történetet meséltük el neki, csupán annyit, amennyit egy gyerek felfoghat. Azonban mielőtt elindul a Roxfortba sok mindent meg kell beszélnem vele. Hosszú és nehéz témák fognak előkerülni, melyeket nem szabad félvállról vennie, de ha nem ismertetem meg vele a történetünket, a történetét, akkor elkövetem azt a hibát, hogy eltitkolok előle valamit, ami pedig igenis az életének része. Fawkes rászállt a vállamra és fejét az arcomhoz dörzsölte. Megsimogattam a főnixet és sóhajtottam egyet. Hosszú nap áll még előttem – gondoltam, de azonnal háttérbe szorítottam a borongós gondolataimat, amikor Diego meglátott és intett, majd kiléptem az udvarra és Selena futott felém, mögötte Tekergő és Harry is hamar megtalált. A családom szeretete az egyetlen dolog, ami képes elmulasztani a rossz kedvemet, vagy a szorongásomat a nap bármely szakában, bármilyen probléma ellenében. És ez így van rendjén.