11. A kis jövevény

Ismételten sajnálom, hogy csak ekkora kieséssel tudtam hozni az új fejezetet. Remélem tetszeni fog és várom a visszajelzéseket! Esperansa

1980. július 31.

Hónapok teltek el azóta, hogy a Sötét Nagyúr „meglátogatott minket”. Szerencsére a köpeny teljes biztonságban van a Roxfortban és a védő bűbájnak köszönhetően az én küszöbömön sem lépett át egyetlen halálfaló sem. Tudtommal pedig egy barátom, vagy ismerősöm sem volt halálfalók áldozata az elmúlt négy, öt hónapban. James, Sirius, Alice, Frank és Elena teljes biztonságban vannak. Egyedül Remusnak vannak problémái. Az egész Minisztérium a vérfarkasokat és a varázslényeket üldözi, Remusnak pedig menekülnie kell. Hosszú időkre eltűnik, majd amikor megjelenik mindig egyre nyúzottabb és soványabb. Amúgy is sápadt arca már olyan, mint az első hó, amin még senki sem taposott és a talárja is folt hátán folt. A legérdekesebb, hogy amíg James halálra aggódja magát a barátjáért, addig Sirius olyan távolságtartóan viselkedik Remusszal, mintha nem is Ő lenne az a fiú, aki rávette Jamest, hogy mondják el barátjuknak, ismerik a titkát és nem félnek tőle. Legalábbis Alice ezt mesélte nekem a legutóbb, amikor nálam járt. Én az óta, az ominózus eset óta, fél percre sem láttam, vagy beszélgettem Jamesszel, vagy Siriusszal. Nem akartam megkockáztatni, hogy most már rendesen gömbölyödő pocakom feltűnjön nekik. De Alice szerint Remus is ugyanolyan rideg Siriusszal, mint Ő vele. Mintha legalább áruláson kapta volna. De persze ez lehetetlen, mert egyik fiú sem állna át Tudjukkihez, még ha kényszerítenék sem. Nem tudom a halálfalókat mi lelte, de eggyel sem futottam össze sem a Szt. Mungóban,  az utcán, Roxmortsban, vagy akár Elenánál. Lehet, hogy a Sötét Nagyúr úgy taktikázik, hogyha már eléggé biztonságban érzem majd magam, akkor hazahozom a köpenyt a Roxfortból? Nem hiszem, hogy ennyire ostobának tartana, de reménykedjünk, hogy még egy darabig nyugtom lesz tőle. Legalább addig, amíg megszületik a kicsi. Ami hamarosan el fog jönni tekintve, hogy augusztus ötödikére vagyok kiírva. Igen, a pici lassan kilenc hónapos.

Velem ellentétben Alice egyre rosszabbul viseli a terhességet. Folyton nyugtalan és idegeskedik, ami nem tesz jót a babának. Ezt ő is tudja, de hát szegényem mindig is ilyen kis örökmozgó volt, mindig tett-vett valamit most meg mindenki hirtelen nyugalomra inti őt. A vizsgákat letette és az édesanyja, valamint Frank édesanyja, hogy Frankről már ne is beszéljünk, teljes felügyelet alatt tartja, hogy még csak véletlenül se tegyen semmit, ami megárthat a kicsinek, vagy Alice-nek magának. Egy egyszerű serpenyőt nem vehet a kezébe, mert máris ott terem valamelyik öröm-nagymama és kiveszi a kezéből, majd kérleli, hogy mondja meg, mit enne és ő megcsinálja. Ez teljesen tönkretette Alice-t és szépen lassan megbolondult.

Énnekem szerencsére ilyen gondom nincsen. Elena, mint egy nővér, gondoskodik rólam a hétköznapokon. Arról, hogy ne erőltessem meg magam munka közben, mert bár elkezdtem dolgozni a Szt. Mungóban, attól még ugyanúgy tartom a sütis napjaimat. Így neveztük el azokat a délelőttöket, vagy délutánokat, amikor bemegyek a kávézóba. Az ispotályban pedig igazából csak helyettes gyógyító vagyok. Ha netán valamelyik munkatárs megbetegedne, vagy hasonló, akkor szólnak nekem és bemegyek néhány napra, vagy hétre. Viszont nagyon megszerettem mind Elenát, mind a vele töltött munkanapokat, így ezzel akkor sem hagynék fel, ha egész állásom lenne a varázslók kórházában. De, hogy mindig legyen mellettem valaki, a szüleim és Elena beosztották, ki mikor vigyáz rám. Amikor befejezem a munkát Elena hazakísér és megiszunk egy teát, valami kis süteményt is megeszünk, esetleg csinálunk egy valódi, főtt kajás vacsorát. Hétvégénként a szüleimnél szoktam aludni, hogy anya is kivehesse a részét az ápolgatásból. Apa még ugyan mérges, amiért egyedül akarom felnevelni a kicsit. Egyrészt mert kedvelte Jamest, másrészt mert ő is azon a véleményen van, hogy minden gyereknek két szülőre van szüksége. De már nagyon várja, hogy a kicsi megszülessen, és, komolyan mondom, ő az, aki a legjobban elkényeztet. Amikor Petuniáéknál megszületett a kicsi Dudley apa ki sem engedte a karjából, amikor Tuney-ék otthagyták a nagyszülőknél, hogy ne csak őket idegesítse a sírásával. Ám ők váltig állítják, hogy a picurka Dudlimudli a legaranyosabb, legrendesebb, legcsendesebb és leg, leg, leg…  gyerek az egész világon. Hiszi a piszi. Amilyen hisztis volt mindig is Pet, és amilyen Vernon… Nem hiszem, hogy a gének ellen tudtak volna bármit is tenni. Ez egy picit talán rosszindulatú megjegyzés, de én belefáradtam, hogy megpróbáljak kibékülni egy olyan sértettség miatt, amiről nemcsak, hogy nem tehetek, mert a boszorkányság a véremben van és nem én kértem a varázserőt, de, hogy folyton eltűrjem a flegma beszólásokat és a rosszmájú mondatokat, az már sok. Még nekem is.

Rajtam csak időnként lehet észrevenni bármi változást is, de akkor nagyon ki szoktam bukni. Olyankor van, hogy elbőgöm magam a legkisebb apróságon és van, hogy olyan nevetőgörcs jön rám, hogy nem bírom abbahagyni akárki, akármit mondd, vagy tesz. Szerencsére ez csak havonta egyszer, vagy kétszer fordul elő. Elena tudja kezelni tekintve, hogy a türelmet róla mintázták. Anya szintén, mivelhogy ő is volt terhes és tudja az ilyenkor milyen. Apa már rosszabbul fogadja a kitöréseimet, neki anyánál és Petnél elég volt egy életre. De a legmeglepőbb, hogy Perselus olyan figyelmesen és odaadóan foglalkozik velem, mintha legalább az ő gyerekét hordanám a szívem alatt. Persszel sokat beszélgettünk és találkoztunk az elmúlt időben. Próbáltuk bepótolni az elveszett éveket. Minden hangulatváltozásomat nyugodtan fogadta és mindig le tudott csillapítani. Sokszor észrevettem, hogy álmodozva néz ki a fejéből és ilyenkor megijedtem, hogy neki nem csak egy barát vagyok, hanem többet is érez irántam. James rengetegszer jött nekem azzal, hogy Pers több akar lenni, mint egy játszótárs, ahogy Ő nevezte, vagy, hogy Perselus többnek érzi magát, mint egy jó barát. Sose akartam hinni neki, de sajnos kénytelen voltam. Reméltem, hogy Perselus az újra virágzó barátságunkat nem veszi úgy, mint egy esélyt, hogy elhódítson Jamestől. Mert igen, el kellene hódítania. Hiába váltunk el több mint fél éve, én egyszerűen nem tudom elfelejteni. Reggelente az első gondolatom, hogy bárcsak átölelne és simogatná meg a pocimat. Bárcsak úgy csókolna meg, mint valamikor régen, amikor még együtt voltunk. Hiányoztak az érintései, a csókjai, a nevetése, a szeme, a reggeli morgolódása és a fáradt hazaérkezése. Arról már ne is beszéljünk, hogy milyen boldog volt, mikor egy sokáig húzódó gyakorlat után hazajött és átölelt, majd leült megvacsorázni. Néha kételkedem benne, hogy lesz még egy férfi az életemben, akit akár a kicsi is az apukájának tart majd. Ezt a kérdést még most sem tudom megválaszolni… Lesz olyan férfi, aki saját fiaként, vagy lányaként fog bánni a babámmal, vagy ne is próbáljak ilyet keresni. A gondolataim nagyon elkalandoztak miközben a cipőmbe léptem bele és a táskámat is a vállamra vettem. Minden harmadik nap elmegyek a Roxfortba, hogy találkozzam Perselusszal. Ő az iskolában maradt a nyári szünetre akárcsak a legtöbb tanár. Mivel egyikkőjüknek sincsen családja nincs, akihez a szünetekre hazamenjenek. De úgy láttam, hogy a professzorok együtt alkotnak egy nagy családot. Bár Persnek van saját háza, ő is a Roxfortot érezte igazán első otthonának, akárcsak én és ez meg is marad, amíg él. Bájitalokat készít, kísérletezik és pótolja az év közben elhasznált alapanyagokat és főzeteket. Általában apróbb dolgokban be szoktam segíteni neki, de mivel ő is vigyázni akar rám, sok mindent nem mer a nyakamba sózni, azonkívül pedig nem kicsit szoktam rosszul lenni az főzetek erős illatától.

A házat belülről bezártam, majd a nappaliba léptem és egy kevés hopp-porral a kezemben beálltam a kandallóba. Kimondtam, hogy „Roxfort”, majd megkezdődött az utazás. Nem igazán szerettem varázslók módján utazni most, hogy terhes vagyok, de tudtam, hogyha kimegyek az utcára és felszállok a Kóbor Grimbuszra egyrészt hamar elkapnak, másrészt meg biztos, hogy hánynom kellett volna és ezt nem szerettem volna megkockáztatni. Így becsuktam a szemem és amikor legközelebb kinyitottam Perselus roxforti irodájában találtam magam. Mivel elég sok időt töltöttem Perselusnál Dumbledore professzor is megtudta, hogy terhes vagyok és segíteni szeretett volna, így rákötötte a kandallómat Perseluséra, így nem tettem ki magamat és a babát veszélynek. Miután a professzorok rájöttek, hogy állapotos vagyok volt, aki megbotránkozva nézett rám, amiért nem beszéltem ezt meg Jamesszel, hanem egyszerűen „elhagytam”. Volt, aki azt hitte Perselusszal csaltam meg Jamest és övé a kicsi, valamint volt olyan is, aki megértette a döntésemet és mindenben segített, amiben csak megkértem. Mondanom sem kell, hogy ez a valaki McGalagony professzor volt. Amint megmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy úgy mondjam, anyai gyengédség költözött a szemébe és felajánlotta a segítségét bármiben. Sokat beszélgettem vele is és néha már úgy éreztem két anyám van. McGalagony professzor megkért, hogy hívjam Minervának és tegezzem, de a mai napig nem akar ráállni a nyelvem, mégis mindig elnézően mosolyog rám és nem veszi rossz néven. Neki is szoktam segíteni, de Őneki voltak olyan feladatai, amikhez nagyobb tudás kellett az enyémnél. Ilyenkor néztem, hogyan hajtja végre a bonyolult és összetett varázslatokat. Kis idő elteltével minden volt professzorom megbékült és nem terjesztettek egymást között semmilyen pletykát rólam vagy Perselusról és szerencsére a Roxforton kívülre nem is jutott el az állapotom. Mondhatom, hogy azzal, hogy jobban megismertem a volt tanáraimat, a tantárgyukról is többet megtudtam. Néhányan már mondták, hogy ha így folytatom én leszek az utóduk, amint nyugdíjba mennek.

Perselus szobája meg mindig ugyanolyan fekete volt, mint amikor először tettem be ide a lábam. Minden polcot a kísérletek és bájitalok alapanyagai foglaltak el. Egyetlen személyes tárgy volt a szobájában, azt is mélyen az íróasztala fiókjában őrizte. Egy kép, amin mi ketten vagyunk még az első iskolai évből. Néhány hétre a kibékülésünk alkalmából vette elő, de addig, amíg iskola volt nem tette ki az asztalára, és azt hiszem már nem is fogja. De nem „szidom” meg érte, hiszen tudom, hogy mindig milyen jól rejtette el az érzéseit és hiába lettünk megint jóban, akkor sem fogja az összes gondolatát elárulni nekem. Mivel őt nem találom az irodában leülök az egyik székre és várok. Néhány percen belül meg is jelenik. Kezei könyvekkel és lombikokkal vannak tele, arcára pedig mosoly kúszik, amikor meglát.

-          Jó reggelt, Lily! Nem vártalak ilyen korán!

-          Jó reggelt! Nem tudtam otthon mit csinálni, így eljöttem.

-          Megint kitakarítottad a házat a pincétől a padlásig? – somolygott az orra alatt. Egyik nap elkotyogtam neki, hogy unalmamban nekiálltam takarítani. Azóta is ez a téma.

-          Most nem. Ekkora pocakkal már nehezebb – mosolyogtam rá én is.

Letette a terhét az asztalra, majd megkérdezte, hogy szeretnék-e segíteni, én pedig szokás szerint igent mondtam. Elém tolt egy kis tálcát, amire néhány növényt tett és amiket aprítani kellett. Legalább fél órája dolgoztunk, amikor egy kicsit elfáradtam és hátradőltem a székben. Perselus ismét megrótt, hogy nem kell annyit dolgoznom és segítenem, Ő már akkor is boldog, ha mellette vagyok és beszélgetünk. Ebből ismét egy kisebb veszekedés lett, mivel már megmondtam neki, hogy csinálnom kell valamit, különben megbolondulok, amire azt válaszolta, hogy olvassak egy könyvet, írja naplót, szedjek hangyát vagy gondolkodjam a kicsi nevén, hisz hamarosan itt az idő. Ez utóbbi valóban jogos volt. Bár már nagyon régen meg lehetett volna mondani, hogy lányom vagy fiam lesz-e, én nem akartam tudni.  Nem akartam olyan hisztis kismama lenni, mint azok a nők, akik előre bevásárolnak a kicsinek. Cumik, rózsaszín vagy kék rugdalózók, babakocsik, meg hasonló dolgok. Mindig egyszerű ember voltam és ezen most sem akarok változtatni. Valóban berendeztük Elenával az egyik szobát babaszobának, de minden pasztell színű. Nekem teljesen mindegy, hogy a pici lány vagy fiú lesz. Ugyanúgy fogom szeretni. Veszekedésünknek az vetett véget, hogy egy kicsit elfáradtam és leültem, mire Perselus is visszatért a valóságba és engedékeny mosollyal az arcán visszatért a főzete elkészítéséhez. Egy rövid pihenő után én fel akartam állni, de hirtelen valami hideg és nedves anyagot éreztem a szoknyám szélénél. Lenéztem és a szoknyám belseje, valamint szegélye vizes volt. Mintha… bepisiltem volna. Hirtelen elszégyelltem magam, hisz Perselus előtt … pisiltem be. De aztán rájöttem, hogy nem kellett volna kimennem a mosdóba. Sőt, ma még nem ittam szinte semmit. Aztán amikor a pici a pocakomban rúgott egy nagyot már tudtam mi van.

-          Ajjaj! – mondtam, majd visszaültem a székbe – Ez nem lesz jó. Ez nagyon nem lesz jó.

-          Lily, kérlek nyugodj meg. Semmi gond nincsen. Mindjárt segítek átmenni a szobámba, aztán kicsit lepihensz és a főzet szaga sem fog zavarni téged – mondta nyugodtan fel sem nézve a bájitalból, mivel azt hitte, hogy egy újabb hiszti rohamom lesz, vagy, hogy rosszul lettem a „főzőcskétől”.

-          Perselus, most nem vagyok rosszul és nem is fogok balhét csapni. Egyszerűen csak szülni fogok – mondtam nyugodtan és próbáltam nagy levegőket venni. Ezerszer meg még egyszer elismételtem, hogy mit teszek, ha elfolyik a magzatvíz. Sajnos egyszer sem szerepelt a terveim közt, hogy a Roxfortban fogok szülni.

Perselus néhány másodpercig még nem nézett fel, mert egy kényes alapanyagot öntött a bájitalba, aztán amikor eljutott a tudatáig, mit mondtam felkapta a fejét, hatalmas szemekkel nézett rám… és pánikba esett. Gyorsan mellettem termett, majd átkísért a szobájába és leültetett az ágyára. Közben kapkodta a fejét, hogy mit kellene csinálnia, meg miben segíthetne. Megkértem, hogy szaladjon föl a gyengélkedőre és hívja le Madam Pomfreyt. Mivel mást nem tudott volna tenni elindult, de előtte még harmincszor megkérdezte, hogy ne hozzon-e valamit. A végén már kiabáltam vele és így tudtam elküldeni. Amint elment hátradőltem és próbáltam lazítani, kiüríteni a fejem és csak a babára koncentrálni. A gyógyító megmondta, mire kell odafigyelnem, ha korábban indul meg a szülés és nincs lehetőségem bemenni az ispotályba. De arra nem készített fel, hogy milyen fájdalmas lesz. Olvastam róla, hogy nem lesz egy leányálom, de eszembe sem jutott, hogy ennyire fog fájni. Egyes könyvek szerint arról van szó, hogy a szülés nehezebb annál a személynél, akinek a babája izgága és életrevaló lesz. Másra nem is számítottam James Pottertől. Reméltem, hogy nemsokára vége lesz. Nem vagyok hozzászokva az ilyen fájdalomhoz. Mialatt magamban imádkoztam, hogy a gyerkőc hamar megunja odabent megérkezett a Madam.

-          Jaj, kedvesem! Perselus úgy robbant be hozzám, mintha Tudjukki magára törte volna az ajtót. Szentséges Merlin!

Sokszor láttam már Madam Pomfreyt idegesnek, vagy zavartnak, hiszen itt nőttem fel, minden kviddics meccs után súlyos sérülteket szállítottak a gyengélkedőre. De egyszer sem láttam, hogy nem tudja mihez kezdjen. Márpedig sajnos ez történt.

-          Lily, remélem tudja, hogy csonttörést és újra növesztést, agyrázkódást, vírusokat, influenzákat, kiütéseket, egyszóval minden betegséget és balesetet kezeltem már, ami csak egy fiatal szervezettel megtörténhet, de még soha sem vezettem le szülést.

-          Tudom, Madam Pomfrey, de bízom magában. És azt hiszem, nem lesz hosszú a vajúdás.

-          Erősödnek a fájdalmak? – csupán bólintani tudtam.

Nem is tudtam, hogy a Roxfort csaknem minden lakója a bájitaltantanár irodája előtt vár idegesen és bármit megadna azért, hogy megtudja, mi történik a szobában, és hogy meglássák a világuk legújabb apró varázslóját. Egy óra elteltével egy addig idegen hang törte meg a kastély csendjét és tudatta a professzorokkal, hogy megszületett a kicsi. Mindenki boldogan sóhajtott fel, volt aki könnyeit nyelte vissza és olyan is, aki a baba sírására felpattant az addig elfoglalt székből, majd azonnal vissza is rogyott rá. Nem sokára egy verejtékező és kusza hajú, idős boszorkány lépett ki az ajtón karján a fehér törülközőbe csavart újszülöttel. Kollégái nem mertek megmozdulni. Hiszen, ha egyszerre mennek oda, a pici megijedhet tőlük, vagy ha bármi rosszat tesznek a babának ártanak. Mikor a Madam rájuk mosolygott McGalagony professzor kivált a munkatársai köréből és a jövevényhez lépett. Mikor könnyein keresztül a csecsemőre nézett szája addig alig ismert mosolyra görbült. Poppy átadta neki a törülköző csomagot, majd három szó elsuttogása után visszament az anyukához. Minerva minden figyelmét a kicsire összpontosította. Sosem volt azelőtt ilyen apró lény a karjaiban, így minden mozdulatát százszor átgondolta, mielőtt cselekedett. A kicsi feje búbja éppen csak kilátszott a „takarója” alól, de a buksiját körbeölelő fekete pihék egyértelmű jelek voltak, hogy neki is ugyanolyan kezelhetetlen frizurája lesz, mint az apukájának. Az arcán még nem lehetett nagyon kivenni a vonásokat, de egyet biztosan tudott. Bárki is lesz a szerencsés ember a jövőben a hatalmas, smaragdzöld pillantásba fog beleszeretni. A többi tanár felé fordulva sem tudta elrejteni, vagy letörölni a könnyeit, de abban a percben nem is érdekelte. Mindenki ott volt a szobában. Bimba professzor, Flitwick professzor, Ebshont professzor, Piton és Dumbledore professzor, valamint a Roxfort előterében várakozott a fél óriás Hagrid is. Minerva boldog mosollyal szólt a még mindig dermedten álló varázslókhoz.

-          Szeretném bemutatni Harry James Evanst! A varázsvilág legfiatalabb tagját!

Albus volt a következő, aki a karjaiba vette a kicsi Harryt, majd sorban minden tanár így tett, míg Minerva elment, hogy elújságolja a jó hírt a vadőrnek. Harry kivétel nélkül mindenkit megigézett csodaszép szemeivel, melyek álmosan csillogtak és könnyed, apró mozdulataival, melyekkel keresett valamit, amit nem talált meg. Végül Perselusra is sor került, aki Minervával egyetemben apró, megfontolt mozdulatokkal vette át a kicsit Bimba professzortól, aki elsírta magát a csecsemő láttára. Perselus Harry arcát figyelve várta, mikor kezd el sírni?! Mikor tör ki rajta ugyanaz a hisztéria, ami jellemezte az apját, vagy a terhesség alatt Lilyt. De hiába leste, semmi ilyesmi nem történt. Harry ásított egyet és befészkelte magát a professzor karjaiba, majd nemsokára már aludt is. Perselus sosem volt az az érzelgős típus. Tanítani is kötelességből jött és nem azért, mert annyira szerette a diákokat, vagy mert úgy érezte át kell adnia a tudását a nebulóknak. De talán az a tény, hogy élete szerelmének a gyermekét tartja a karjaiban, vagy pedig azért, mert a kicsinek ugyanolyan hihetetlenül szép, élénkzöld szemei vannak, mint az anyukájának, vagy mert egyszerűen elvékonyodott a fal, amit a világ és maga közé húzott, de nagyon tetszett neki az érzés, amit érzett a baba tartásának pillanatában. Óvatosan, le sem véve a szemét Harryről, elindult a szobába. Mikor beért a helységbe mindent úgy talált, ahogyan reggel hagyta, néhány szétdobált törülközőt és egy fáradt, de még mindig gyönyörű fiatal nőt kivéve. Lily az ágyon feküdt néhány nedves lepedő fölött,  és Perselus fekete takarójával lett betakarva. Kibontott haja vizesen tapadt a homlokához, akárcsak az inge a mellkasához. Légzése nyugodt volt, szemei fáradtan csillogtak, mégis olyan mesés mosoly terült el az arcán, ami a legjegesebb szívet is megolvasztotta volna. Perselus az ágyhoz lépett és Lily karjaiba adta alvó fiát, aki óvatosan vonta magához és ölelte át. Perselus leült az ágya szélére és figyelte az anya-fia kapcsolatot kibontakozni. Odahajolt Lilyhez és megcsókolta a homlokát, majd Madam Pomfreyval az oldalán kioldalazott a szobából magára hagyva Lily Evanst és gyermekét, Harry James Evanst!